Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)

1975-07-19 / 196. szám

Panyik István: Cserkút! Árpád-kori templom; Táe; Gorsium; Tési szélmalom Várkonyi Nándor: Dunántúl A német hódítással szem­beni szellemi ellenállás fölébresztésének vágya parázslik Várkonyi Nándor Dunántúl című könyvének sorai mögött. Helytelen volna ezt csupán az írásművet jellemző tulajdonságok egyikének tekin­teni, mivel ez a legfontosabb. De ugyanilyen helytelen volna a szerző érdemét - akár az irodalomtörténeti távlatokra hi­vatkozva is - mindössze ennyi­re redukálni. Jóllehet ez sem volna kevés.... Mint ez köztudott, Várkonyi Nándor kultúrtörténész volt és lapszerkesztő — tehát közéleti ember. Kultúrtörténészként az emberi múlt valamennyi elér­hető táját bejárta, ismerte. Könyvet írt a prehistorikus kul­túrákról, összefoglaló, rendsze­rező képet alkotott a nagy kez­Pannonhalmi apátsági templom deti mítoszok világának embe­réről, isteneiről, otthonosan mozgott mindenütt, ahol az emberi kéz és értelem nyomot hagyott. De ezt az otthonossá­got, akárcsak a tudós Kerényi és az író Kodolányi, hazai tá­jakról vitte magával. Mert igazán otthon, itt — a medi- terránummal érintkező és an­nak nyugati nyúlványaként em­legetett — Dunántúlon érezte magát. Aki annyi szellemi ka­landra vállalkozott, aki annyi megfejthetetlennek látszó fo­nalat gombolyított és annyi mindent vont be érdeklődési körébe, mint Várkonyi Nándor, hogyan is állhatta volna meg, hogy ne vegye birtokba testes- tül-lelkestül éppen azt a vilá­got, amelyben élt, és amelyet megélt — tegyük hozzá nem immel-ómmal, teljes odaadás­sal. A korabeli szélsőséges — többségükben nacionalista — magyarságmentő áramlatok cipője talpa alatt surrogtak el. A Magyar Dunántúl, a könyv 1944-es eredeti változata zűr­zavar ellenére alapvetően rea­lista értékítéleteket tartalmaz, fogalmaz meg — nem a német néptalaj-kultúrtalaj „elméle­tekkel" vitázva, hanem csupán azok kihívását elfogadva. És ehhez adódott még a némely — csápját ma is megrezzentő — hírhedt népies-urbánus vak- töltényhóború. A népies-urbá­nus hamis ideálok összecsapá­sa és a valóságos tömeg- katasztrófa idején Várkonyi a maga módján szinte optimáli­san realista: az egész magyar haladó hagyomány kibontásá­nak, megfogalmazásának és továbbvitelének igényével ír. T öbben azt hihették, hit­ték is, Várkonyi Nándor az említett német élet­tér- és kultúrtalajelméletekkel vitázik. Csak látszatilag. Igazi vitatémát nem lát, nem is lát­hat bennük. Ezek olyan ten­denciózus „elméletek", amilye­nekkel értelmes embernek nem lehetett, nem lehet vitáznivaló- ja. A mű — említettük már — csak válasz ezekre, az író mindössze a kihívást fogadja el. Terminológiájában ugyan kénytelen besebészkedni vala­mennyit ezeknek az „elméletek­nek" a „szakkifejezéseiből", de azok csupán kontrasztot nö­velő, egyértelműen idegen tes­tek maradtak a tanulmányban, és ilyen minőségükben erősítik az Író mondanivalójának nem egyszer szükségképpen áttételes meqfogalmazódását. Várkonyi szembeszállt az el- németesitő törekvésekkel, állást foglalt a bekebelezés ellen. Mindezt adott időben, adott körülmények között tette. Tetté­nek hogyon-ja maga az írói egyéniség, aki egyértelműen sohasem vallotta magát poli­tikusnak, de széplélek sem volt. Bátran mert párhuzamot vonni 1944-ben megjelent írásában a törökkori és az akkori német hódítás jellege között. A török ellen harcolni ha­zánkba zúduló német a ma­gyart is ellenségnek tekintette. Rombolt, ezreket tizedelt, igye­kezett „tabula rasát teremteni a nyugati térfoglalás számára. Erre a célra pedig semmi esz­köz nem volt eléggé kíméletlen, eléggé hatásos: népírtó háború következett." A Dunántúl című munkáról, pontosabban a Magyar Dunántúlról szóivá mi­féle tettről lehet beszélni? Min­denekelőtt egy átfogó, — a vértesszőlősi Homo (erectus seu sapiens) palaeohungaricussal, azaz Sámuellel kezdődő hatal­mas embertani és ezzel együtt környezettani — ismeretrendszer kézikönyvvé formálásáról, bárki számára elérhetővé tételéről. Olyan ismeretrendszerről, amely nélkül a mai, magát általános műveltségűnek mondó ember aligha lehet meg. Ezenkívül a mű körvonalaz egy ideálként is magunk elé állítható maga­tartásmódot amelyben a tuda­tosság, a tudatosan-élés, tu- datosan-cselekvés nem nélkü­lözheti az alapot, az elődök tapasztalatait, értékeit, drágán megfizetett eredményeit, rövi­den a történelmi önismeretet. Ez így közhelynek látszik, Vár­konyi Nándor megfogalmazá­sában azonban mégsem az. Egyetemes emberi értéket, tör­vényeket tár fel, fogalmaz meg és állít szembe a fasiszták és a fasisztabarátok átlátszó törek­véseivel, anélkül, hogy nacio­nalista hangot hallatna, aho­gyan ez abban az időben divat volt. Várkonyi Nándor, mint ebben a könyvében is — egész életé­ben az emberi múltat kutatta, de igazában az emberi jövőt kereste. Azért törekedett a múlt minél alaposabb megis­merésére, hogy minél többet megsejthessen, megismerhessen a jövőből. Könyve dokumentum. Nemcsak a koré, Várkonyi sze­mélyiségének, íróságának fej­lődéséé is. Második kiadását nem bővítette ki, pedig min­dent tudott, ami azóta történt a Dunántúlon, a világban. Megrövidíteni megrövidítette ugyan, kihagyott belőle némely — az akkori tudományosság kö­vetelményeinek megfelelő, de a mai kritikát már ki nem álló- állítást. Saját magát azon­ban nem kellett „meghúznia". A füljegyzetíró a Dunántúlt az író „utolsó üzeneté­nek", „életműve summó- zatának" tekinti. Ezzel nem ér­tünk egyet és ez ellen nyilván maga az iró is lázadna. Köny­vét több, mint 30 éve írta, és akik ismerték, tudják róla, írt azóta is egyet-mást, mint chogy azt a már sajtó alatt lévő, re­méljük rövidesen megjelenő to­vábbi kötetek is bizonyítják majd. — Bebesi Károly — Panyik litván: PBM»Ar (Jakabhogy) Konkoly-Thege Klára: Tanulmány Pécsi alkotók az amatőrök szekszárdi kiállításán A szekszárdi Babits Mi­hály Művelődési Házban rendezték meg a IX. orszá­gos amatőr képzőművészeti kiállítást. A kiállításon szép sikerrel szerepelnek a pécsi képző­művészeti szakkörök is. Bod­rogi Frigyes, Csepregi Gyű­lő, a Ságvári Művelődési Ház szakköréből, Egerszegi Margit, ilj. Balázs József, Kovács Andor, a Zsolnay Képzőművészeti Körből, Szétesik Zoltán, Kovács Gá­bor, Gradwohl János, a Pus­kin Művelődési Házból. A kiállítók között szerepelnek Konkoly-Thege Klára, Kiss István, Pilinczes Zsuzsa pécsi alkotók is. A szakkör-vezető tanárok közül is többen küldtek be munkáikból. Szép dolog együtt látni a nevelőt és a neveltet. Az ő alkotásaik igazolják, hogy a nagy el­foglaltsággal járó, sok időt és energiát követelő, peda­gógiai munka mellett arra is törekednek, hogy példát ad­janak munkáikkal tanítvá­nyaiknak. A kiállítás gazdag sereg­szemle. A grafikusok réz­karcai, szén- és tollrajzok, papirnyomatok, monotipiák mellett a festők akvarelljei, olajképei, a textilesek ba- tikjai, gobelinjei kaptak he­lyet a nagyon gazdag plasz­tikai anyag társaságában. A Babits Mihály Művelő­dési Ház minden termét és folyosóját elfoglaló kiállítás megtekintése során rábuk­kanunk két didaktikus anyagra. Itt találjuk Lantos Ferenc Pécsről már ismert Termé- szet-Látás-Alkotás soroza­tának első egységét, mely a formák szerkezetére figyel­meztet, s a vizuális alapmű­veletekkel ismertet meg. Ezzel és a Nyomdász Kép­zőművész Kör kiállításával a rendezők célja az volt, hogy szemléletet alakitó módsze­reket mutasson az amatőr­mozgalom számára, s fel­hívja a figyelmet az önkép­zés szükségességére. Pandur József A realizmus lehetőségei Világszínházi fesztivál Varsóban Az utóbbi években, évtize­dekben szinte eltemettük mór a realizmust a színpadon. Ki­csit mór olyan „nagyapa-do- lognok" tartottuk ezt is, mint a XIX. század egyéb kedves furcsaságait. Szinte általános lett a vélemény színházi ber­kekben, hogy az új kezdemé­nyezéseket, a világ új arcá­nak feltérképezését a különféle új irányzatok fogják majd el­végezni: az „utcai színház", a „kegyetlen színház", az „anti- színház” ... Ez a vélemény kapott hangot kimondatlanul is az ún. realizmus-vitában, amely ki sem próbálta terjeszteni ezt a fogalmat a színházművészet területére. Az élet azonban újra rácá­folt az elméletekre. Miközben a kritikusok egy része még ja­vában küzd az elismertetésükért a modernista irányzatok egy­más után fulladnak le. Az „új baloldal”, amely az 1968-as nyugateurópai megmozdulások­ban vereséget szenvedett a közvetlen politikai cselekvés frontján, nem tudott igazi tö­megbázisra szert tenni a szín­házban sem. Bebizonyosult, hogy a forradalom nem csu­pán látványos felvonulás, ha­nem kitartó harc és munka. És világossá vált, hogy a forradal­mat először nem a színházban, hanem magában a társada­lomban kell győzelemre vinni. Az idei fesztivál megnyitó be­szédében Jean-Luis Barrault meg is fogalmazta ezt a ta­pasztalatot: a színház maga is hat a társadalomra, de nem le­het számonkérni rajta annak minden problémáját. A színház akkor szolgálja jól a társadal­mat, ha szüntelenül fejleszti, tökéletesíti művészetének esz­közeit, amelyek segítségével láthatóvá, érzékelhetővé teszi a társadalmi mozgást, hala­dást. Törvényszerűen megbu­kik minden olyan kezdeménye, zés, amely egyetlen módszer, stílus abszolutizálásával akarja megoldani ezt a feladatot. A pince- és padlás-színhá­zak padlóján kuporgó „forra­dalmárok" egyre gyérülő kö­zönség előtt tépkedik azt a né­hány húrt, amely nemrég még olyan bátran, újszerűén szólt. Az igazi színházak pedig vi­lágszerte a realizmus új lehe­tőségeit valósítják meg. Az el­múlt évtized a Szovjetunióban és a többi szocialista ország­ban is a nagy színházi meg­újulás ideje volt. Ennek is eredménye, hogy az idén először szocialista or­szágban újították fel Jan Vilar nagyszerű kezdeményezését, a Nemzetek Színházát, amelynek eddig Párizs volt a székhelye. És hát persze, szerepet játszott az is, hogy a franciák húzódo. zása után — amelynek követ­keztében hosszú évekig nem tudták megrendezni a találko­zót - most a lengyel állam vál­lalta a több mint tízmillió zlotyi kiadást, amibe a tizen­kilenc együttes és a vendégek fogadósa került. A Világszínházi Intézet, az ITI végrehajtó bizottsága mind­ezek alapján úgy határozott, hogy a belgrádi BITEF-en sze­repelt „avantgarde”-együttesek után ez a fesztivál a hivatásos színjátszás, a realista színház seregszemléje lesz. Európából túlnyomó részt nagy hagyo- mánnnyal rendelkező színházak vettek részt klasszikus művek előadásával. (Kivétel a párizsi Théátre du Soleil és a belgrá­di Atelje 212.). Ezt egészítette ki New York-i Manhattan együttes, a tokyói Washedo Sho-Gekijo és egy nigériai együttes. A szocialista országo­kat a moszkvai MOSSZOVJET Színház, a berlini Volksbüchne, a bukaresti Teatrul Mic és a kaposvári Csiky Gergely Szín­ház képviselte. Hónapokba telik majd bizo­nyára, amig a szakemberek és kritikusok megvonják a feszti­vál mérlegét. Csak két gondo­latot szeretnénk most felvetni, amelyek feltétlenül tanulságai voltak a találkozónak. Az első az, amelyet bevezetőként em­lítettünk: a széles közönség­nek játszó realista színház to­vábbra is meghatározó ténye­ző a világ színházművészeté­ben. A varsói seregszemle meg­mutatta azt is, hogy milyen sok színe, árnyalata, stílusa van ennek a színházformának. Nagy élmény volt Bergman színházának az aprólékos színé­szi realizmusra építő Vizkereszt előadása és a MOSSZOVJET Színház nálunk is sikert aratott Vaszilij Tyorkin produkciója. Nem aratott viszont sikert a glasgowiak — szakmailag egyébként kifogástalan — Amalfi hercegnője, amely „ke­gyetlen színház" akart lenni. A párizsi Napszínház híres pro­dukciója, az Aranykor, egysze­rű bohóctréfák és helyzetgya­korlatok lazán összefűzött so­rozatának bizonyult, amelyet a szünetben otthagyott a közön­ség. A legkellemesebb meglepetés egy fiatal nyugat-berlini rende­ző, Peter Stein bemutatkozá­sa volt a Homburg hercegével és Az ingolstadti kaland dal. Az első mint kiválóan képzett és hatalmas apparátust mozgató rendezőt mutatta be, s mint teljesen szuverén alkotót, aki mindezt egyetlen művészi gon­dolatnak rendeli alá. A díszes bemutató közönségének jó negy­ven percig kint kellett toporog­ni a folyosón, mert az egyik lámpa beállítását nem találta megfelelőnek. A színészeket az egésznapos próba után is új­ra meg újra kihívta a színpad­ra, amíg csak nem sikerült el­érni a kívánt fényhatást. Akkor aztán beengedték a közönsé­get és könnyedén végigjátszot- ták a hosszú, rendkívül fárasz­tó előadást. Ez — a szó legjobb értelmében vett professziona­lizmus mutatkozott meg Az in­golstadti kaland előadásán is. Úgy kerékpározik két színész fent a színpadon egy bonyo­lult dialógus előadása közben, mintha az a világ legtermésze­tesebb dolga volna. Egy desz­kapalánk előtt többkilós kö­vekkel megköveznek egy szí­nészt. Háttal áll, tehát nem is • láthatja a feléje repülő éles köveket, amelyek tenyérnyi da­rabokat szakítanak ki a feje mellett a palánkból. Ami azon­ban a legfontosabb: mindez nem öncél, nem csupán a ke­gyetlenség és a sokkolás érde­kében történik. Mindez konkrét tartalmat hordoz. A fiatal Stein, az európai színháznak ez a leg­újabb fenegyereke elvszerűen, következetesen, szinte skrupuló- zusan realista. A „kegyetlen színház” eszközei itt a műből következő jelentést fejeznek ki: az erőszak pszichológiáját mu­tatja be, amelyet a szerző negyven éve megidézett és amelyet félelmetesen igazoltak az eltelt évtizedek társadalmi tapasztalatai. A kaposvári színház Ahogy tetszik előadása, amely ideha­za nagy szakmai és közönség érdeklődést váltott ki, nem ke­rült a fesztivál nagy esemé­nyei közé. Ez a másik tanulság, amelyet végig kellene gondol­nunk. Nem úgy persze, aho­gyan egyesek máris teszik: hogy keresünk egy bűnbakot, s aztán szépen mind megnyug­szunk. Tisztában kell lennünk vele, hogy a fogyatékosságok, amelyekben a nemzetközi szak­mai közvélemény a kaposvári színházat most elmarasztalta, kimutathatók szinte minden ma­gyar színházban: a rendezői koncepció egyszerűsítésései és önkényessége, az előadások képzőművészeti és zenei meg­formálásának kimunkálatlansá- ga, a színészi munkában pedig a megfelelő beszéd és mozgás- kultúra hiánya. Mindez közös okokra visszavezethető közös problémánk, amelyeket megol­dani is csak közös, sőt, közpon­ti erőfeszítésekkel lehet. Hogy ezt most ilyen félreérthetetle­nül hozták tudomásunkra, az is közös élményünk és tapasztala­tunk kell legyen. Mór csak ezért is el kellett mennünk. Peterdi Nagy László HÉTVÉGE □

Next

/
Thumbnails
Contents