Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-31 / 147. szám
,v.\vXv... msm ípiplpspipspv •-JÜP I ihIElH ■"' ........ x <#*x*x%WXWX<<*x*x<*x<£<WrX,X>x«x,B*x>x*x Pedagógusok Régen volt 1909, éppen hatvanhat esztendeje. Beszik Lajos akkor született Pozsonyban. Gyermekkori éveiben hogyan is gondolhatta volna, hogy férfikora delén egy baranyai faluban, Dunaszekcsőn telepedik le, s ott lesz majd igazgatója egy iskolának? — Pozsonyban végeztem az iskoláimat is — mondja tűnődve. — Még a tanítóképzőt is. Ekkor 1931-et írtak. Lég községbe került tanítónak, ott volt áttelepüiéséig. 1948-ban érkeztek ide, azóta Dunaszekcsőn van. Ezek szerint nem szeret helyet változtatni. Egyáltalán nem látszik hatvanhat évesnek. Szemüveges, sokdioptriájú lencséi mögül egy kissé feltartott fejjel nézeget. Halkan beszél, s bár nem gondolkodik hosszasan, megfontolt nagyon. — Három helyen tanítottak Dunaszekcsőn, amikor idejöttem. Négy tanterem volt, kilenc tanító ... Higiénia, ilyesmi? Volt néhány falusi latrina. De most nézze meg az iskolát ... Az országban nincs még ilyen szép ... Szóval, biztosan van, szebb is, de ilyen mégsincs. Érti, ugye? Értem. Igaz, eltelt közben jónéhány év, az összehasonlít- gatás nem ildomos, mégis le kell írni: ma huszonhárom fős tantestület dolgozik az iskolában, az oktatás kilenc tanteremben zajlik. Van az égvilágon minden. Külön napközikombinát, tanulószobák és játékterem. Hirtelen eszembe jut valami. — Lajos bácsi... Hány gyerek járt iskolába itt annak idején? — Volt olyan évünk, hogy csak Dunaszekcsőn négyszázhúsz gyereket tanítottunk. Most? Bárral együtt háromszáznegyven ... Nagy lelkesedéssel beszél a szakmai fejlődésről. Hiszen nyilvánvaló: a feltételek javulása magával hozta a tartalmi munka, az oktatás színvonalának javulását is. öröm ebben az iskolában dolgozni — valahogyan így fogalmazta meg. — Olyan elégedetten beszélt az iskoláról, hogy meg kell kérdeznem: tényleg minden megvan? Sietve teszi hozzá: — Nem. Tornaterem nincs. De addig úgy sem megyek nyugdíjba, amíg meg nem lesz ... És már mondja is, hogyan. Fent járt a minisztériumban, ott ígértek ennyit. A községnél ennyit és ennyit lehet összeszedni. Ebből társadalmi munka, hozzájárulás . .. Talán ad a megye is, hiszen ott járt a megyei elnökhelyettesnél, ismeri, hiszen húsz évig volt a mohácsi járási tanács vb-tag- ja. Biztosan ők is adnak. Ha pedig már ennyi van, akkor omolyan sportcsarnok-félét építhetnek, ahol a felnőttek is sportolhatnának ... Halkan és gyorsan mondja el mindezt. Agilis és szívós embernek tűnik. Elképzelem, hogy valamiféle vezető vagyok, és ő jön „kijárni" valamit. Nehezen tudnám holmi üres ígéretekkel lerázni. Sokat tapasztalt és próbált ember, öt gyermek édesapja. Fia szintén pedagógus, a duna- szekcsői iskolában napközistanár. — Van-e valami emlékezetes eseménye a negyvennégy évnek? i— Minden emlékezetes. — Ezen a pályán kudarcok is érik az embert... — Azokkal is szembe kell tudni nézni. » Emberi hitvallás. — Rólam? — kérdezi Ist- vánder József az igazgatói irodában — tudja mit? írjon a tantestületről. Fél kilenc tájban étkeztem Pécsett a Török István utca tizenháromba. Kerestem a bejáratot, egy nyíláson mindenesetre bementem. Ott egy kék melegítőbe bújt férfiú, egy cu- láger-öltözetű nő, és nyolc-tíz gyerek fogadott. Téglahalmok, homokdombók között rakodtak. — Harminc méterrel lejjebb menjen be — mondta a férfi —, aztán az alsó épületben kérdezősködjön. Ott lesz valahol. És bementem. Meszes, mal- teros ruhába öltözött munkásókkal, gerendákat cipelő gyerekekkel találkoztam, mentem tovább gödrök és ciszternák, latyak és törmelék között, aztán egy kupac tetején álló Beszik Lajos középkorú, termetes embert láttam meg, aki, mint Koba- yashi a televízióban, vezényelt. Istvándor József, iskola- igazgató. Betessékelt az igazgatói irodába. A hatalmas teremben mennyezetig rakva minden, az elsősegély-szekrénytől a berg- mann-osövekig, térkép és szőnyeg, szék és iskolapad egy rakáson. Riasztó csatatér. De ez most a tanári és a gondnoki iroda is. Itt a telefon. Jön boldog és boldogtalan, intézkednek park- és szülő-ügyben, gipszet utalványoznak ki és újságírónak nyilatkoznak. Amilyen rémes a látvány, olyan derűt, bizakodást sugároznak az arcok. — Két éve, hogy az első cserepet leemeltük a régi épületről — kezdi mesélni az építkezés történetét —, erről csak annyit szeretnék mondani, hogy a tanárok, gyerekek és szülők bontották le az öt- venszer tizeókét méteres, man- zardos épületet hat nap alatt, azóta is dolgozunk a gyerekekkel is, egyetlen baleset, sérülés nélkül. A tantestülef- ről csak felső fokon beszélhetek. Ezt végigbírni, emberfeletti munka volt. öt helyen tanítottak, hatkilométeres körzetben, de sem ez, sem a felfordulás nem ment a tanítás rovására. Hetvenötezer téglát tisztítottak meg és stószoltak fel a gyerekek. Az új iskola tényleg az ő iskolájuk is lesz. — De — próbálkozom, farkasszemet nézve az igazgatóval —, valaki mégiscsak kellett, hogy a tömeget megmozgassa ... I— Igaz — bólintott — de hadsereg nélkül nincs vezér. Csöndben meredünk egymásra. Kinyitom a számat, aztán becsukom. Nem szólok. Hallgatom, hogy a gyökerek régiek: idevalósi, bányászgyerek maga is ... Húsz éve tanít ebben az iskolában, Szabolcson, tíz éve igazgatója. Bíszél az idejáró gyerekek szociális összetételéről, bukási százalékról, hiányzásokról... — Hat évvel ezelőtt a bukási arányunk 17,5 százalék volt — mondja — tavaly 2,5 százalékra csökkent. Iskola-otthont létesítettek. Ennek fogalmát magyarázza: a gyereket egész nap foglalkoztatják, • különböző szinten, s ugyanaz a tanár tartja kézben a tanítási órán és a tanulás idején egyaránt. Már belelendül úgy, hogy alig tudom követni. Milyen lesz az új? Ez lesz, az lesz, egyedi bútorok, játékszoba, villanyvasút, rex. Az udvaron egyszerre három osztály Is játszhat, és, figyelek fel egyszercsak: Istvánder József — ... már megvan egy osztálylétszámra való vadonatúj kerékpár, két robogó. Ezzel járnak majd megismerni a várost, a megyét. Ennek is van haszna. Ha más nem, hát minden gyerek megtanul biciklizni. Ez is valami. Nagy kirándulások. „Sikon- dára is el lehet majd menni” indítványozom, és azt hiszem, hogy újat mondok. — Sikonda — bólint Istvánder József — tervünk, hogy a megyei úttörővezető képző tábor mellett egy hétközi tábort létesítünk. Kopogtatnak az ajtón, borzas, cementporos hajú szőke gyerekfej kukkant be. „Jósze- rencsét" mondja „megtelt a kocsi”. . Nem tarthatom fel tovább. Elmenőben ezt mondja: — Tudja, mit szeretnék? Ha ezt a tantestületet, amely végigcsinálta az utóbbi két évet, az iskolaavatás napján kitüntetnék. Ha ez a fáradhotatlan gárda valamilyen állami elismerést kapna. Akkor nagyon boldog lennék . . . Lehet-e a könyvelő álmodozó? Támaszkodhat-e a képzeletére, vagy csak a számok és bizonylatok vezérlik egész életében? Erre szerettem volna választ kapni Irma nénitől —pontosabban Szabó Irmától, a Radnóti Miklós Közgazdasági Szakközépiskola igazgatóhelyettesétől. — Miért ne? Nézze, a számok és bizonylatok tények, amikre számítani kell. De az a könyvelő, aki a puszta számok mögé tud látni, aki nemcsak egy puszta tételt, hanem egy megvalósult álmot, akaratot lát a bizonylaton túl, az használja a képzeletét is. És az a jó. Irma néni egyike azoknak, akik végül abban az iskolában tanítanak, ahol végeztek. — Valamikor ez volt a női felsőkereskedelmi. Itt érettségiztem 1941-ben. Szerettem volna mindjárt egyetemre menni, de csak később sikerült. Édesanyámnak így is sok éjszakájába került, hogy most itt vagyok. Édesapja Kővágószöllősön volt a Hangyának alkalmazottja, édesanyja pedig varrt. Hirtelen a nőpolitika kellős közepén találtuk magunkat. Miért több a férfi főkönyvelő, mint a női? Holott ma is a négyszáz idejáró között alig harmincon vannak a fiúk. Annak idején ez érthető volt. — Amikor végeztem, külön főszolgabírói engedéllyel kerülhettem nő létemre a körjegyzőségre irodai segéderőnek ... Szabó Irma De hát ez akkor volt. Most mór főkönyvelő is lehet egy nőből, ha akar... Szabó Irma, ha nem is ilyen ambíciókkal, de egyetemre került. 1942-ben. Gazdasági szaktanár akart lenni. Közbejött a háború, de sikerült elvégeznie — már itthonról ment fel utolsó vizsgáira, mert hazahívták volt tanárai. És haza is jött, a felsőkereskedelmibe, volt iskolájába, tanítani. 1947 novemberétől tanít könyvvitelt és statisztikát. — Két olyan tárgy, — nevet — ami igazán nem örvend túlnagy népszerűségnek. Persze, amióta igazgatóhelyettese vagyok az iskolának, sok az adminisztráció, kevesebbet tanítok. Sajnálom is. Arról panaszkodik, hogy a mai gyerekek nem szeretnek sokat gyalogolni. Valamikor elindult az osztállyal reggel vonattal Abaligetre, aztán hazagyalogoltak. Most, ha busszal kell menni, szívesen jönnek, de ha gyalogolni kell, húzódoznak. Szemüveges. Vékony keret, kék, de nem hideg tekintet. Az emlékezés néha meg is töri ezt a tekintetet. Változatos életút áll mögötte, a barátok közé sorolja a könyveket és a lemezeket ... Beethoven, Csajkovszkij, népdalok, s az egyik legféltettebb lemez: a teljes Rigoletto, amit egyik nemrég érettségizett osztályától kapott ajándékba. — Ellenzem, hogy a gyerekek magnó mellett tanulnak — mondja egyszercsak —, amellett nem lehet odafigyelni. De elképzelni sem tudom, hogy dolgozatot javítsak zeneszó nélkül. — Mire emlékezik szívesen vissza? — Az ember sokszor szembekerül a tanítványaival, kollégáival, Jó érzés, ha utólag bebizonyosodik az igaza. S még- jobb, ha ezt utólag el is ismerik. De talán szívesebben emlékszem azokra a tanítványaimra, akikről tudom, hogy boldogultak... Más? Valami kiemelkedő? Nincs... Kampis Péter Könyvheti 1 ■■ mm M ¥¥ koszonto Lehetséges, hogy lesz egyszer egy korszak amikor az emberiség millió-milliárdjai már nem is fognak' emlékezni a könyvre, a hagyományos, a mai könyvre, a két fedél téglalapjába zárt kis papírtömbre. Mert a forma meghalhat, sokan vallják, hogy „Az a rögzítési eszköz, amely néhány száz éve a nyomtatott könyv formájában kíséri mint nélkülözhetetlen barát, mint okulás és gyönyörűség kiapadhatatlan forrása az ember életét, feltehetően hamarosan ismét formát változtat.” De a forma hordozta lényeg nélkül nincs emberiség, egyszerűen nincs jövő. S egészen pontosan még nem tudom miért — de egyelőre a formáért sem aggódom. „Én az olvasó — Illés Endre szavaival és az előző idézettel szemben — nem riadozom. Nem hirnni- kusan dicsérem a könyvet, száraz józansággal mondom: a könyv a folytonosság, a maradandóság, a megújhodás biztosítéka. Nélküle a gondolat minden építménye csak egy parányi térfogatban, a pillanatban, az elhangzó percben élne, s utána lassan elfosz- lana.” Lehetséges, hogy abban a korszakban, az irodalomról szóló beszélgetés valahogy így fog hangozni: — Nem szeretem Thomas Mannt, tudod az a nagy fekete tabletta, hiába olyan síkos, mégis nehezen nyelem le, de Maupassant tündéd, kicsi világoskékjei, vagy Hemingway mélyten- ger-kékje, az igen! Űzzük el magunktól a rossz álmot. Higgyük: „A törvények meghalnak, a könyvek soha". ' Ennek a XX. századi sorsnak nélkülözhetetlen része a könyv. Af könyv: társ. A könyv: értelem és élmény, tudás és gyönyör. Emberkísérő, az ember-élet tükre. Mert a könyv a születésé. Nemcsak a fogamzás-törvényű, embriofejlődé- sű, anyaméh-magzat, első sírású élet-létre-jövetel líraiprózai szépirodalmi élmény- tengerben, vagy az erről ismereteinket tudóspontossággal őrző-örökítő-fejlesztő — orvosi-biológiai stb. szakirodalomban. Hanem tágabb értelemben is. Hiszen minden dolgok születésének, létrejöttének, — a természeti, társadalmi megújhodás foglalata is. Minden újakra készülés legfontosabb híradója. A könyv: a növekedésé. A hogyan? mikor?, mi kell?, a fejlődéshez, az alakuláshoz, a tovább-lé- péshez. Hogyan nő és árad az érzés, az egy emberben, és mért csap ót a természeti-társadalmi meny- nyiségi növekedés minőségi változásba. A vitaminról, a szellemszárnyaláson át a politikáig a módok és a műfajok millió variációjában. A könyv: a táplálkozásé. Nemcsak a szakács- könyvek légióinak étel-ital receptjeiben, vagy a táplálkozás-tudomány egészségre hiába nevelő prófétáiban, de irodalmi korszakokon ót a kaland-valóság óceán hajótötöttjeinek kannibalizmusáig. A könyv: a g y ű j t é- s é. Nemcsak a nemzetközi könyvtár-hekatombák, a nemzeti köteles-példány könyvtárak, de a vidéki kis dió- és fenyőszagú könyvtárak; s mindenekelőtt a házikönyvtárak szent levegőjéé. Más a levegője a könyvekkel rakott otthonnak, mint az üresnek, S nem a méterre vásárolt aranykötésűnek, de annak amiről Szabó Lőrinc mondta: „... nemcsak szobánk falait béleli, de a lelket is”. A könyv: a jókedvé és elűzésében a bánaté. A vicc-gyűjteményeken túl, a humoristák izzadt-igazi remekművein, a világirodalom vidámság garmadájának ironikus, szatirikus perszif- lázs, parafrázis, karikatúra hegyvonulatának Himalá- jáán át, az örömé. A várakozó jóérzésé, mit nyújt vajon az az új könyv, amit most a kezembe veszek. A könyv: a szerelemé. Nemcsak Rómeó és Júlia modelljében, nemcsak a Kámaszutrában, az egészséges erotikától a pornográfia felületességéig, de azért is, mert ha szerelmes vagyok, az élményt, a felfedezés izgalom könyvélményét meg kell osztanom azzal, akit szeretek. A könyv: a tudásé. Nemcsak a lexikonok, tankönyvek, szakkönyvek tudományos, munkák őrző-fej- lesztő-tároló vetületében, de az alkotó gondolkodás szabadságának megteremtésében. Bajzának azt a véleményét: hogy „Sok ember van, aki csak azért olvas, hogy gondolkodnia ne kelljen” pontosítja századunk szintjére Szent-Györgyi Albert: „A könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk. Az ismeret- anyag- számára a könyv biztosabb otthont is nyújt. Az én saját fejemben bármelyik könyvszagú ismeretnek a felezési ideje néhány hét. így hát az ismereteket biztos megőrzésre a könyveknek és a könyvtáraknak hagyom, és inkább horgászni megyek, néha halra, néha új ismeretekre.” A könyv: a művésze- t é. Az írás művészet - de az olvasás, a befogadás is az. Ignotus szerint: „Azok az igazán nagy könyvek, amiket az olvasó kétségbeesetten tesz le: hát kellett ez nekem?!” A könyv: az igazságé. Nemcsak a törvénytárak, szokásjog-gyűjtemények, kódexek rögzítettségében, de társadalmi igazságérzetünk megteremtésében, alakításában, fejlesztésében. Egyetértéseink és felháborodásaink, ítéleteink és ítéltetéseink tény-tükré- ben is. A könyv: a szépségé. Nemcsak a képző-, ipar-, fotó-, népművészet, stb. album-monstrumainak sze- met-gyönyörködtető lenyomataiban, de a nyomda- technikai termelés bravúrjaiban is. A szép könyvnek szaga, íze, formalelke van. Jó kézbe venni. De nem a díszkiadás, a nagyon értékesre zsúfolt könyv a szép. Szerb Antal szerint: „A na- . gyón szép könyv megfélemlíti az embert és zavarba hozza, mint a nagyon szép nő. Azt. mondják, hogy a nagyon szép nők nehezen mennek férjhez. A nagyon szép könyvek nehezen találnak olvasóra." A könyv: a halálé. Nemcsak az elmúlás bánattükrében, a cipruslombok és sírkertek lenge fuvallatában, a tragédiák katharzis- örvényét lezáró végső bukásban, biblia-szépségű zsoltár-requiemekben, de a múlt őrzésében, a nemfelejtésben, az ember-szel- lem-folyamat-fejlődés örök- életűségében. Mert „... nincs múlt, amíg a könyvek élnek.”- Szalontay Mihály
