Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-31 / 147. szám
« BÁRDOSI NÉMETH JANOS CSAK A TEST PORA Várkonyi Nándor emlékének Alakját elfödi már ó jaj a fekete föld ajkával nem hallgat minket riadót nem ver a síiv ha betoppan a Jelenkor szerkesztőségébe hozván polihisztori gondját — a Sziriat oszlopai hármas könyvében betűk milliói őrzik a Fényt az atlanti múlt rettentő iszonyatát hogy a volt van és lesz csak kis karcolat csupán az Idő barlang-falain maradandó az emberi szellem a munka diadalmas öröme: «én tudva-tudom hogy üstökösként itt van itt izzik a lelke magasban mágikus szavait a szél megőrzi megmarad lénye örökre csak a test pora hull szét a szünet-nélküli szél sodorva viszi a Semmi szikla-falához. Martyn Ferenc rajzai Várkonyi-portré, 1948 Búcsú Várkonyi Nándortól, 1975. Lovász Pál A SÖTÉTSÉG OSZLOPA Várkonyi Nándor emlékének A hegytetőről nézem lent a várost, est van, süllyed a sötétség oszlopa Érted kiáltok! Hol van most asztalod? A Kürt utcában emlék leng a házon, s hiány jajgat a másik otthonon Mintám voltál, nagy példám, gyávaságaim gyógyítója, kicsinységem mosolyba pályázója Jártad csodák közt ég, föld zugait, szemedben forrt a csillagtudomány, láthattad: Sziriadu féltett földjén mit véstek kőbe Adám sarjai, betűzted a szent Védák örök jegyeit, s kilested, miket mentett sima tömbbe napszállat táján Hy Gadarn király Mindenre elszánt emberséggel védtél családot, társat, ingatott hazát, lettél igazért szorongattatott, Jóért vesszőfutást szenvedő Vagy most: Föld oszlopával eltakart Nyúlnék feléd, hogy visszaássalak, s elkezdődjön veled, velünk új világkor édeni hajnala CSORBA GYŐZŐ, APASIRATÓ Várkonyi Nándor halott Mikor beteljesült a csönd nagy dördüléssef fölkeltek a hangok: még a párna finom vászon-neszét is még a végső helyükre roskadó belső szervek moccanásait is a tovább-növő haj köröm szakáll apró üzemzajait is hallotta s tán örült De én másodszor vesztettem apát Tették az ágyról koporsóba tették a koporsót a földbe a bezártat másik bezártba tehát nyugodtan útrakelhetett És én másodszor vesztettem apát Viz-föld-ég-időjáró négyé'ltű nincs-gépezetén aligha juthat ismeretlen vidékre annyifelé járt eddig is nem fölfedez inkább: újratalál millió évek millió * mérföldjein mozgott otthonosan (csak az úttesten át keservesen) Most én másodszor vesztettem apát Első apátlanságom ferdéi egyenesei fojtódásai lobogásai lassacskán összeálltak lassan törvényesüftek már keskenyvágányú vonatra raktak S jött csoda-nyelvével a vakogó ugatásával az angyal-beszédű „Hókusz pókusz" halomra dőlt a korcs rend s az új romok között vezetni kezdett Hát én másodszor vesztettem apát Víz-föld-ég-időjáró • négyéltű nincs-gépezetén élő álmait ellenőrzi Es látja már hogy álma szebb volt látja hogy élni élni jobb volt és szomorúan visszanéz Túlzó szájmozgással de hangtalan (ahogy szoktam) próbálom visszahívni egyre ismétlem-, csak nem érti a levegőbe írok: úgy sem érti kérném a tenyerét hogy arra írjak s nincs tenyere — VÁRKONYI NÁNDOR | IC „Sorsunk” élén (Részlet) Már csak azért sem folydo- gálhattak idilli fodrozatlanság- gal a szerkesztés ügyei, mert minden tagnak megvoltak a maga „eszményei”, fő céljai, s egyéniségükből, alkatukból eredően egyik vagy másik irányzathoz, felfogáshoz szítottak, ösztönszerűen. Ez a helyzet nagyon is megfelelt egyeztető programomnak, éppen evégből kértem őket együttműködésre, csupán azt kívántam, hogy a lapon belül ne támadják egymást, sem maguk, sem akiket ők vonnak a lap munkaköré-, be. Azonban nem így történt, elszámítottam magam. Az urbánusok egy része, műveltsége magasából, lenézte a népieket, mezítlábas, vad fickóknak vélte őket emberileg is, legfeljebb „őstehetségüket” ismerte el, szerfölött pejoratív értelemben. (A lillafüredi tanácskozáson egyik oszloposuk megkérdezte: „Mondd, megérdemlik emberileg, amit értük teszel?") — Veres Pétert például iszákos, durva alaknak képzelték, ki veri nejét és gyermekeit: holott, ha Pécsett járt, a Janus közvacsoráin alig tudtam egy szódával hígított hosszúlépést belediktálni ; egyáltalán nem ivott, s tudom, hogy higgadt, józan családapa volt. Ha nálunk szállt meg, szesz nem került az asztalra. Eme felfogás alapján oly harcias vagy igazságtalan írásokat küldöztek, hogy nem egyezhettem bele közlésükbe. A népiek egy része viszont lenézte az urbánusok sznobizmusát, műveltségüket gyakorta pakfong- ból valónak vélte, s ami a legfőbb, tehetsége tudatában vagy kisebbségi érzetében, nem tűrte a kritikát. Ha efféle, irányt vagy személyt bíráló cikk jelent meg a lapban, dühüket egy-egy kifejezetten népi orgánumban eresztették szabadjára. Sőt megnehezteltek akkor is, ha valamely tárgyról, paritás kedvéért, mind népi, mind urbánus írótól kértem hozzászólást De megmaradtak a láp mellett „akikért kár lett volna". (Kapásból: Erdei Ferenc, Erdélyi József, Féja Géza, Gulyás Pál, Illyés Gyula, Juhász Géza, Jó- csik Lajos, Kodolányi lános. Kovács Endre, Nagy István, Németh László, Tatay Sándor, Veres Péter.) Végül is dönteni kellett. Munkatervem súlypontjait (sorskérdések, magyarságismeret társadalmi problémák, közműevlődés stb.) és az összgárdát mérlegre téve, nyelvét a népi irány felé kívántam billenteni. Megkértem Lovász Palit, beszéljük meg a dolgokat. 1942 augusztusában ültünk össze Fischer Béla bácsinál; Lovász Palin és rajtam kívül Makay Guszti, Weöres Sanyi, Csorba Győző és tolmácsomként az ifjú Harcos Ottó. Beszámoltam a fenti tényállásról, Makay, Weöres és Csorba előadták a magúk mondanivalóját, igen nyugodtan, Fischer és Lovász némán, higgadtan figyeltek. Ezt rosszallásnak véltem, idegessé tett az is, hogy hallgatnom kellett titkos üzel- meimről, Kodolányival és sla- pajaival vívott hajcihőimről, nem mondhattam el, hogy mindezekkel együtt mily bődü- letes levelezés terhét hurcolom, nyakig vagyok az újabb magyar irodalom és a Sziriat oszlopai kézirat-tengerében. És főként féltettem a lapot; most magyarázzam, hogy puszta szépirodalom meg esztétika nem tarthatja talpon, nem létalap? Eresszem szélnek a nehezen toborzott, tűzálló hadakat, adjam fel országszerte épülő kapcsolataimat? De hiszen nem irányzatokról van szó valójában, hanem a csupasz fennmaradásról. Dunántúl, Dunántúl! — kiabálta bennem a felzaklatott honfibú és a regionális lapszerkesztő keserve. Hátrányos helyzetem érzése és idegállapotom ingerültséggé hevült. Tényleg kiabáltam, sőt rikácsoltam, olyannyira, hogy Harcos Ottó rámszólt (írásban), Béla bácsi pedig becsukta az ablakokat. Máig éget a szégyenkezés. Makay, Weöres és Csorba nem fogadták el indító okaimat a népiek mellé állásra, kiléptek a szerkesztőségből. Fischer Béla és Lovász azonban — edzett közéleti férfiak — nekem adtak igazat, s azt hiszem, megsejtettek egyet-mást abból is, amit nem mondtam el. Helyeslésük meglepett, eloszlatta aggályaimat és nagy örömre gerjesztett. így a következő, októberi számot már egymagám állítottam össze, s amikor megjelent, írtam Palinak, kikkel és hogyan akarom pótolni a kiesést. Mert noha a tanácskozás avval a barátságos megegyezéssel végződött, hogy a távozó szerkesztők írásaikkal tovább is támogatni fogják a lapot, számolnom kellett vele, hogy elmaradnak, akiket ők kapcsoltak a közös munkába. így tehát nemcsak a szerkesztésben volt szükségem segítőkre, hanem be kellett „szerveznem" azokat is, akiket szorosabb, rendszeres közreműködésre akartam kérni. Igen, bármennyire fájlaltam jó barátaim, Makay, Weöres, Csorba távozását, bele kellett nyugodnom; a lap érdeke: az egységes vezetés mindennél előbbre való volt. S az új garnitúra készen állt; a rovatveze- tésiben Angyal Endre segítségét kértem, Pécsett volt tanár, régóta ismertem; Münchenben, Firenzében végzett, hat nyelven olvasott, írt, beszélt, s kivált a szláv irodalmakban volt járatos. Ezenkívül megindítottam a hadműveletet Bárdosi Németh JáA Jelenkor júniusi száma BÚCSÚ VÁRKONYI NÁNDORTÓL Barátok, pályatársak és tanítványok írásainak csokrával emlékezik a pécsi folyóirat új száma a márciusban elhunyt Várkonyi Nándor irodalom- és kultúrtör- ténészre, az egykori Janus Pannonius Társaság alapító tagjára, a Sorsunk főszerkesztőjére. Várkonyi Nándort 79 éves korában érte a halál, „Pergő évek" c. önéletrajzi műve utolsó fejezeteinek írása közben. A befejezetlenül maradt munkából „A Sorsunk élén" címen közöl részletet a folyóirat. Az összeállításban költeménnyel szerepel Arató Károly, Bárdosi Németh János, Berták László, Csorba Győző, Galambostí László, Lovász Pál, Pákolitz István, Takáts Gyula és Weöres Sándor, prózai emlékezéssel pedig Csányi László, Csuka Zoltán, Fodor András, Harcos Ottó, Hu- nyady József, Makay Gusztáv és Tüskés Tibor. Az írásos emlékezések mellett Martyn Ferenc két, Várkonyi Nándornak ajánlott rajzát mutatja be a folyóirat, közöl továbbá az írót ábrázoló hat portréfotót. A júniusi szám további részében Kalász Márton és Mészöly Miklós költeményeit, Bertha Bulcsu regényének folytatását, Bajomi Lázár Endre Francia krónikáját, Futaky Hajna és Tax- ner Ernő színházi tudósítását, Kenyeres Zoltán esszéjét, valamint Béládi Miklós és Pomogáts Béla kritikai írásait találjuk. nos áthelyezésére Szombathelyről. Még az előző évben, 41 júliusa elején megkérdezte, nerr adhatná-e ki a Janus egy kötet versét? Pali nevében azt feleltem, hogy a kiadásra sajnos nincs elég fedezetünk, de támogatják anyagilag s a Társaság kiadványai közé sorolják Egyúttal felajánlottam a tagságot, verseket, cikkeket kértem c Sorsunk számára, és persze készséggel vállaltam a köte1 gondozását. December végér már ki is jött d könyv, Szegény ország címmel, nem titkolt örömére: „Kedves jó Barátom, - írta —, most, hogy a könyv megjött, átérzem jóságodat sok-sok fáradozásodat, s ez1 igen köszönöm. Ez a könyv végképp összehozott bennünket : nagyon értékes ráadás: kedve: barátságod. A könyv külsőlec szép, mutatós. Mutattam nyom dászoknak: tetszik nekik." — Tudni kell, hogy Szombathely a város víz-, szemét- és zálogházi ügyeit adminisztrálta váltakozó, de egyformán reménytelen beosztásban, noha állam- számviteltani vizsgája volt. Természetes, hogy boldogan jöt volna Pécsre. Október végér terjesztettem ügyét a vezetőséc elé, s kiderült, hogy a városhá zán épp ilyen képesítésű em bérré van szükség. Ettől fogve Lovász Pali bonyolította a dől gokat, a bürokrácia engedte sebességgel. Fischer és Eszter- gár teljes mértékben maguké vá tették az ügyet, a városhá zán kidolgozták a rájuk eső hi vatalos részt, Németh Jancsivá megíratták a kérvényt. 43 janu ár közepén beadta, 27-én Lo vász Pali értesített: „Bárdos Németh Jancsi kérvényét a jö vő héten viszi fel Esztergár. La jós és Béla bácsi a belügymi niszterhez. Tegnap délelőtt is mét nagyon kértem Esztergáit hogy minden körülmények kö zött intézzék el Jancsi ügyét Esztergár megígérte, hogy ered ménnyel térnek haza Pestről.' így is lett: július 10-én átvett« hivatalát a városi számvevősé gén. És persze helyét a Sorsunl szerkesztőségében. — Kiss« előre ugrottam, de az ő példá jóval szemléltetni akartam, hog’ „intéződtek” az irodalmi ügyel Pécsett, ama savanyú észtén dőkben. (...) Szerencsére az augusztus összekoccanás fellegei hatna rosan szétoszoltak, a nézeteit»- rések kölcsönös megértésber oldódtak föl. Weöres és Csór ba közölték Lovász Palival, « meg velem, hogy szeretnék, h< a látszólagos ellentétek elsi múlnának, „örömmel látták < Sorsunk legújabb számából hogy a lap olyan irányú ma radt, amelynek szelleméve egyetértenek", — írta Pali ok tóber 10-én. Semmi egyebe nem kívántam. Azonban a sze cessziót megtörténtekor tudó másul kellett vennem, s annyi mindenesetre elértem, hogy < támadó élű írások beküldözés« abbamaradt. Házon belül szén lett a béke
