Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-31 / 147. szám
VILLY HENGL fotói Nagy sikerek — viharfelhők aiatt Gondolatok a hangversenyévadrói Talán nem vagyunk túl elfogultak, ha a zenekari bérlet közreműködői közül is pécsi nevek jutnak először eszünkbe: Gyermán István Prokofjev I. hegedűversenyével, Bánky József Britten Balkezes zongora- versenyével, a Liszt Ferenc Kórus Bach Karácsonyi Oratóriumával gazdagította e sorozatot. Plakátok nem hirdették, az újság sem írt róla, a felnőttek talán nem is tudják, hogy a Filharmónia az idén is 28 nagyszerű hangversenyt rendezett az ifjúságnak. A középiskolássorozatból Kovács Endre, Bánky József, Borsay Pál orgona- zongora-csembaló hangversenye, Kircsi László érdekes Beethoven III. szimfónia-elemzése, (Pécsi Filharmonikusok, Breitner Tamás), az általános iskolásokéból a Pécsi Balett közreműködésével bemutatott műsor aratta a legnagyobb sikert. Több, mint fele Az idén elhangzott mintegy 140 hangversenynek több mint felét nem a Filharmónia, hanem a Kulturális Rendezvények Irodája, különféle szervek, iskolák rendezték. Ezek jelentőségét sem szabad lebecsülnünk. Nemcsak azért, mert részben ugyanazok a művészek, együttesek léptek fel, mint a filharmóniai rendezvényeken, de méginkább azért, mert olyan közönséghez juttatták el az értékes zenét, mely bérleti hangversenyekre egyelőre nem jár. A Csontváry-so- rozat például a helyszín és a kapcsolt műsor révén sok képzőművészeti, irodalmi érdeklődésű embert hozott közelebb a zenéhez. Az amatőr énekkarok Bárdos-estjét, Fel- szabadulási emlékhangversenyét, az Éneklő Ifjúság négyrészes sorozatát, a MÉV fúvós- zenekar és az 500-as Szakmunkásképző Iskola kórusának közös koncertjét, a Zeneiskola tanári és növendékhangversenyeit pedig jelentős számú fizikai dolgozó hallgatta végig. Gondoljuk csak meg: Amíg nagyobb hangversenytermünk nem lesz, vagy amíg a zenekar helyzete miatt a koncertek számát növelni nem lehet, a Filharmóniát semmi sem ösztönzi arra, hogy hallgatóinak körét munkásokkal bővítse, hiszen minden székre megvan a bérlője. Az amatőr együttesek és a különféle intézmények azonban sokat tehetnek — és tettek már ebben az évadban is — a munkásművelődés, a zene közönségbázisának kiszélesítése érdekében. Éppen ezért, ha hangversenyéletről beszélünk, nem szabad csupán a filharmóniai koncertekre gondolnunk. Művészeink, együtteseink a városon kívül is tevékenykedtek. A Filharmonikus Zenekarral hanglemez készült, kétszer játszottak a Rádióban, egyszer a Zeneakadémián. Hanglemez készült a MÉV fúvószenekarával is. A Mecsek fúvósötös kétszer járt Ausztriában. Hollandiában és Olaszországban koncertezett, két budapesti stúdióhangversenyt adott, a BBC részére felvételt készített a Nevelők Háza Kamarakórusa. Külföldön koncertezett Bánky József, Borsay Pál, Barth István, Gyermán István. A sor nem teljes, minden vendégszereplést nem tudunk felsorolni. Rang — és gond Köztudott, hogy a vidéki városok között Pécs zenei élete a legrangosabb, a koncertlátogatók száma itt a legnagyobb. Sajnos, ugyanakkor a zenei élet tárgyi, szervezeti feltételei éppen itt a legrosz- szabbak. A hangversenyteremből kintrekedtek számának növekedése, a zenészek elvándorlása, a zenekar feje fölött keringő viharfelhő, olyan intő jelek, melyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Minél tovább késlekedünk, annál nehezebb lesz a bajt rendbehoz- . ni. Úgy érezzük, ez az elmúlt hangversenyévad legfőbb ta- núlsága. _ Dobos L. A Mecseki Fotóklub kamara- kiállításainak sorában a nemzetközi fotóélet újabb kiválóságát mutatja be városunk nyilvánosságának. A dél-, ill. észak-amerikai Raota, Russ és Wellington Lee utón most európai világnagyság, az osztrák Willy H e n g I művészfotói láthatók a Doktor Sándor Művelődési Központ klubtermében. Az önarcképén messze tekintő szerző igen messzire jutott a siker és hírnév útján; jószerivel mindent elért, ami fotóművész számára elérhető és elnyerhető. 1961 novemberében mutatták be képeit először nemzetközi fotótárlaton —, azóta tizenötezernél (!) több alkotása szerepelt öt kontinens többezer kiállításán. A Szovjetuniótól Űj-Zélandig, Amerika 27 államától Vietnamig, vagy Ausztráliáig csaknem 200 egyéni képbemutató, ezernyi díj, ok- evél, kitüntető címek, tiszteletbeli klubtagságok sora jelzi annak a szinte elképzelhetetlen méretű idő- és energiaráfordításnak szinte egyedülálló eredményeit, amellyel az alsóausztriai Haag városában élő, 47 éves pedagógus a világ elé tárta rendkívüli tehetségét. önkifejezési igénye a fotóirodalom területén is átlagon felüli: több kiadvány szerzője, számos szakirodalmi díj nyertese, a rangos fotófolyóiratok állandó munkatársa. Gyakori résztvevője, a nemzetközi fotó- kiállítások bíráló bizottságának, szervezője és vezetője az „Austria Trio-”-nak, a „Kelet és Nyugat”, a „Világ 10 legjobb fotósa" elnevezésű kollektív bemutatóknak. Érthető ezek után az a felfokozott várakozás, amellyel Pécs fotókedvelői várták a Mecseki Fotóklubnak küldött kiállítás bemutatását. És nem is kellett csalódniok: Willy Hengl képei éppoly elismerésre méltóak, mint eddigi eredményei. Mint Pákolitz István József Attila- és SZOT-díjas költő megnyitó beszédében kiemelte: a szerző egyforma biztonsággal és választékos igénnyel szól hozzánk a fotó nyelvének néha talán már idejétmúltnak ható, klasszikus fogalmazásában, mint a legújabb technikai eljárások sokak számára még érthetetlenek tűnő „zsargonjában". Témaválasztása, képeinek technikai megoldása rendkívül széles skálájú, a csendélettől az állatportréig és városképekig, mégis az emberábrázolás kap legnagyobb hangsúlyt munkásságában. Külön méltatást érdemelnének portréin a szemek, amelyek kendőzetlen oepillantást engednek modelljei Delső világába, érzéseibe. Ez a kiállítás újólag aláhúzza a Mecseki Fotóklub azon elgondolásának helyességét, amelynek alapján a pályakezdő fiatalok és az eredményekben gazdag, ismert nevű fotósok és kollektívák bemutatása mellett rendszeresen helyet biztosít a nemzetközi fotóélet kiválóságainak. Rendkívüli je- entősége van ennek a kitekintés, a világszínvonallal való lépéstartás felmérése szempontéból csakúgy, mint a vizuális önképzés, a látáskultúra szélesítésének népművelési vonatozásait tekintve. Sz. J. A Filharmónia bérleti sorozatainak befejezése ma már nem jelenti a hangversenyszezon végét. A műsornaptár továbbra is sok szép programot ígér, lassan eltűnik zenei életünkből a nyári vakáció. Mégis, a hangversenyek megszakítatlan láncolatában ez az időpont a legalkalmasabb arra, hogy visszapillantsunk az elmúlt év zenei eseményeire, újra idézzük az élményeket és levonjuk a tanulságokat. Richter A legkiemelkedőbb esemény kétségtelenül Szvjatoszlav Richter két hangversenye volt. Richter a zongora óriása, őt halla: ni olyan élmény, melyhez fogható kevés adódik az ember életében. Kár, hogy sok zenebarátot megfosztottak tőle azok a — hangversenyre máskor soha nem járó — kíváncsiskodók, akik a jegyek egy részét megkaparintották. Kevesebben fedezték fel, hogy a Bartók vonósnégyes hangversenyein is világszínvonalú muzsikálásban gyönyörködhetnek. Igaz, a vonósnégyeskoncertek másutt sem vonzanak nagy tömegeket, de azért röstelljük, hogy ezt a páratlan sorozatot alig 250 pécsi hallgatta végig. Az orgona-zongora bérlet sok szép, mindig telt házat vonzó hangversenye közül számunkra Jandó Jenőé volt a legemlékezetesebb. Jó érzésekkel gondolunk vissza a kamarazenekari sorozatra is. Érdekes, sokszínű programot nyújtott, és olyan kiváló fővárosi művészek mellett, mint Lehotka Gábor, Kistétényi Melinda, Lukács Pál, lehetőséget adott pécsi szólisták, együttesek zenekarral való fellépésére is. A választás helyességét a mindvégig zsúfolt ház, valamint Barth István, Kircsi László, Hollay Keresztély, Vass Ágnes, Borsay Pál, Pach- mayer Ilona, Szkladányi Péter, Hirsch Bence, Tillai Aurél, a Mecsek fúvósötös és a Nevelők Háza Kamarakórusának sikere igazolta. Folytatása sajnos mégsem lesz: a Filharmónia anyagiakkal, a zenekar szolgálatszámmal nem győzi tovább. A Pécsi Filharmonikus zenekar ugyanis igen labilis szervezeti alapokon áll. Egy-egy nagyszerű karmester lendítőereje, a zenészek rendkívüli erőfeszítése kellett ez évben már ahhoz, hogy az állandó hajsza ellenére, az elmélyült munka lehetősége nélkül is olyan szép produkciók születhessenek, mint Enescu I. rapszódiája, (Remus Georgescu), Schumann I. szimfóniája, (Aj- mone Marson), Beethoven II. szimfóniája, (Nagy Ferenc), és Schubert III. szimfóniája (Breitner Tamás). A húr azonban nem feszíthető tovább, a zenekar ügyét végre Pécsett is meg kell oldani. Olyan zenekart szeretnénk, mint az áprilisban hallott Belgrádi Filharmonikusok. A kívánság nem lehetetlen, megfelelő körülmények között a mi muzsikusaink is képesek ilyen színvonalú zenélésre. A* úton MÄÖÖRUESZTG AMERIKAI FILM fl 8£ftT NÍMZfOÉK UÍKFRFSFSÉRÓL „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban” — írja, kiáltja világgá elégedetlenségét Amerikával Allen Ginsberg, a „beatmozgalom" költője. Lion és Max, a Madárijesztő c. amerikai film két főhőse nem sorolható nemzedéke legjobb elméi közé. Mégis életük, sorsuk azoké, akik nem találták helyüket a sokat magasztalt amerikai életforma keretei közt, a nyárspolgári konszolidációk benzingőzős levegőjében. Lion született bohóc, szelíd, ártatlan fickó. Max az országutak morc, hatalmas öklű csavargója. Egy magányos úton autósoppra várva csapódnak egymáshoz, sorsuk ettől kezdve együtt fut tovább. Max hat évet töltött San Quentinben, Lion öt évig élt a tengeren, matrózként, hogy meneküljön a család és a munkahelyi blokkolóórák nyűgétől. Lion Detroit felé tart, hogy megkeresse a gyermekszülés előtt elhagyott feleségét, soha nem látott gyermekét. ' Max Denverbe megy, hogy meglátogassa az egyetlen embert, aki számon tartja őt, nővérét, Co- leyt. Max börtönbeli keresetét üzleti vállalkozásba akarja fektetni, a nagy „álom" egy autómosó, ahol majd kihúzza az öregségig. Liont mint útitársat és esetleges üzlettársat veszi Max maga mellé, hogy faragjon belőle egy jó havert. Schatzberg filmjének két hőse Furcsa lány Kende Sándor, ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely akkor sem tudta volna átunatkozni ifjúságát, ha akarja. Ám az élményekben gazdag — Párizs-járással, hazatolon- colással, írói indulással, könyvelkobzással tűzdelt - fiatalkori évek mindent meghatározó hátteréül ott van a második világháború. Kende nem volt ellenálló, csak katonaszökevény — dehát ezért is felkoncolás járt lebukás esetén. Mindezt illő lenne elmondani elöljáróban a tizedik regény ismertetésekor, mint életrajzi ízelítőt, de másra szeretnék utalni... Kende legfontosabb regényeinek cselekménye a világháború alatt, s Budapest felszabadulást követő esz- mélésének idején indul, hősei itt keverednek ki nem heverhető konfliktusba, majd sok éves kényszerű elszakított- ság után egy találkozás sokk-hatása hozza meg a bonyodalom megoldását. Gondoljunk a Közel a mennybolt (1960), Elárult élet (1965), Felmentő ítélet (1968), s a Szerelmetes barátaim (1970) című regényeire. Természetesen nem szeretnék itt valami nem létező önéletrajzi elemet hangsúlyozni. Csupán arra utalnék, hogy az író legsűrűbb valóságélménye egybeesik azokkal a korszakokkal, amikor aktív részese lehetett a történelemnek. Korunk prózai munkáit tárgyalva a mű „valóság magvá”-ról szoktunk beszélni. Nos, Kende írásai — regényei és novellái esetében egyaránt — kis túlzással inkább az „irodalmi mag"-ról tehetnénk említést, mert az elsődleges ezekben az írásokban az élmény, a hiteles történet, az „istenbizony Így történt, ha mondom". Nem az irodalomba próbálja belopni a valóságot, hanem a valóságot próbálja irodalommá szervezni. E folyamat érzé- kelhetőségéhez műhelytitkokat árul el a most megjelent Furcsa lány című kötet, amelynek függelékében két elbeszélést találunk. Mindkettő előzménye a regénynek, azaz egy-egy élmény első megfogalmazásai. Aki elég ravasz volt ahhoz, hogy előbb a két elbeszélést olvasta el, s csak aztán a regényt, egyszeribe tanúja lett annak, hogy alakítják az egységes történetként ható regényt különböző valóságélmények. Azt hiszem, Kende még soha semmit sem talált ki. írásaiban a valóságot szerkeszti művé. Váltig hangzotatott véleménye, hogy csak az emberábrázolás fontos a számára, csak azt tudja elfogadni irodalomként, ami az emberről szól. A Furcsa lány — csakúgy mint a szerző előbbi regényei — stílusát tekintve a krónikákhoz áll közel. Hangsúlyozottan epikus mű. Az író mesél. Ha beszéltet, akkor is úgy teszi azt, mint amikor elmondunk egy szituációt, s közben idézzük a szereplők szavait, hozzátéve, hogy „azt mondta”. Kende előszeretettel választja az egyes szám első személyben való előadásmódot. Itt is evvel a lehetőséggel él, s izgalmas írói fogást alkalmazva, a regény fejezeteit más-más szereplővel mondatja el. A címszereplő az első és az utolsó fejezetet adja elő, közben csak a Szerelmes lány c. fejezet az ő monológja. Egy fejezet jut a Királynőként tisztelt színésznő anyának, s három a fiúnak. Ez csak látszólag egyenletes elosztás. Valójában az egész regény a fiú szemszögéből pergeti a történést. A beszél- tetéstől függetlenül, az olvasó mindig azt tudja meg, amit a fiú is megtudott vagy tudhatott. A krónikás-stílust erősíti az is, hogy nem változik a könyv nyelvezete akkor sem, ha a színésznő adja elő a történet ráeső részét. Ez a legtöbb írót nyelvi bravúrokra csábította volna, Kende számára a történet a fontos, nem zavarja meg a mesélés folyamatosságát, a stílus egyséqét. A regény először a Dunántúli Napló hasábjain jelent meg folytatásokban, ezért tán felesleges a meséiét felvázolni. Csak emlékeztetni szeretnénk arra, hogy Médi története azt bizonyítja: a háború nem ért véget a Győzelem Napjával. A lelkekben tovább roncsolt. Sérüléseit két nemzedék a mai napig nyögi. Nem kedvelem az erőszakolt jubileumi kiadványokat, de hiszem, hogy a Furcsa lány felszabadulásunk harminc éves jubileumának egyik méltó irodalmi terméke. Azt a pacifista réteget mutatja be, amely nem tartozott ugyan az ellenállók, a fegyverrel küzdők soraiba, akik nem politizáltak talán egyértelműen a háború idején, akik számára meqlepetés és nyűg volt a háború, de akik többen voltak. Többen voltak mint az ellenállók, többen mint a randalírozó nyilasok, s épp ezért izqalmas az ő beilleszkedésük vagy beilleszkedésre való képtelenségük oz új társadalomba. A megtett harminc év eredményessége arra késztet bennünket, hogy ennek a rétegnek a magatartását, érzelmi alapállását, indítékait is egyre mélyebben vizsgáljuk. A Furcsa lány szereplői mindenképpen a saiát sorsukra, egyéni problémáikra akarnak figyelni. Csak nem- kívánatos kulisszaként van jelen háttérként, a történelem életükben. Méqis mindent a történelem indukál. A szereplők egymáshoz való viszonyuk alakulását figyelik. Az olvasó akkor jár jól, ha van szeme a hősök történelemhez való viszonyához is, mert végül is ennek a bemutatása volt az igazi cél. Bükkösdi László az amerikai örök-kamasz csavargók, a kényszerű kalandok bátor-gyáva hőseinek útját járják. Az úton levés sajátos amerikai életforma, életszemlélet, ennek egy mérföldkövét Jack Kerouac állította fel Úton c. regényében, mely az ötvenes évek beat-nemzedékének „útleírása". Lionel szerint, aki madárijesztőt állít, ezzel megnevetteti a varjakat, és azok hálából nem bántják a termést. Max, akinek szinte kapcsolatteremtési eszköze, értékmérője egy jó kis verekedés, először csak nevet ezen. De miután verekedés miatt ismét börtönbe kerülnek, ahol Lionel kis híján életével fizet azért, mivel nem ismeri fel egy „önzetlen barát" mögött a szadista homoszexuálist, Max kénytelen rádöbbenni, hogy a legrosszabb védekezés a fizkai erőszak. Fél tucat ing- jét, a félelem ruharétegeit, melyek érzéseinek magját védik a „hidegtől”, korábban csak verekedéskor — és szeretőinél — vetette le, mivel számára az ököl szava volt a tiszta beszéd. Lionel vezeti rá arra, hogy elviselhetőbb erőszak nélkül ez élet, és pillanatokra boldog is lehet, ha kicsalja másokból a nevetést. (Max „vetkőzőszáma" egy bárban.) Lionelt, a madárijesztőt, aki a szeretet zsarolása elől menekül feleségétől, a kigyógyíthatatlan örök kamaszság bűntudata a Sárga Ház falainak magányába zárja. A film legfőbb értéke az emberi hang, mely kihallatszik a sokszor nyers képsorok mögül. A Madárijesztő nem sorolható a „legjobbak" közé, de tisztességes, nagy mesterségbeli tudással elkészített film. S. A.