Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-03 / 119. szám
i Simái Mihál/ Te is Te is indultál valahonnan kalászokkal a homlokodban ujjaidban veres sarlókkal szavadban szótlan aratókkal piros tetőkkel cserepes szádon kéményfüsttel cigarettádon mindenki zsákját' lisztért-hozva morajló messzeség-malomba Lisztje közt lisztté fehéredtől sok őrlődés közt megőrlettél Magad kenyérré gyúrtad végül erősségünk eledeléül Fazekas Lajos Rokon csillagok Micsoda erők tartanak engem! — mint föld a fát, melyet teremni, hűsöt adni kertjében a gazda ültetett. E föld a hazám. — Most körülöttem ősz van, az éjszakák deret terítenek az avarra s majd a tél havát. Micsoda erők tartanak engem! — meg tudnak tartani, midőn törni s dönteni akarnak az ég viharai. A füvekkel sóhajtok az őszben s török a tavaszba. Megfáradva utamon, pihenek fejem rögre hajtva. Micsoda erők tartanak engem! — értő s értett szavak, csalódva, szeretve, gonddal, hittel a csillagok alatt. Égető láz, dermesztő fagy, kín s baj bilincsébe foghat; szállók vagy zuhanok, megtart e föld rokon csillagoknak. Iszlai Zoltán Alkony, lángok Ha nem veszem, hát ellopom és tenyeremben tartom — a földi búcsú pirosán hullik el mint az alkony, A földi búcsút pirosán a lassú folyóparton — én ellopom és elviszem és tenyeremben tartom. Olvadó kardom úgy viszem és oly magoson hordom, hogy nem viszem, csak elhiszem, hogy aranyból a kardom. S ha elhiszem, már semmi sem marad a szótlan parton csak földi búcsú; üzenet mit elfelejt az alkony. / Órain András: Május lÉM^d Mása, hogyan nevet a nap? Látod ezeket a halakat, Mása? Pikkelyei ezüstösen csillognak, mint a harmat a napban. Ma fogtam őket. Nem voltál otthon, a mezőre mentél. Fogtam a hálót és siettem a tengerre. A keskeny ösvény a mezőn át vezetett. A kalászok kecsesen meghajoltak előttem, szinte hallottam, amint halkan susogtak. Akkor már a füzeknél jártam. A szél rettenetesen fújt, szinte viharzott. Olyan volt, mintha bádoglemezeket hajigáltak volna. És én önfeledten hallgattam. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig látom a napot magam előtt. Jött és halkan bekopogott az ablakon. Hosszú, láthatatlan ujjakkal. És kacagott. Tudod, Mása, hogyan nevet a nap? Jön, átsuhan az ablaküvegeken és nevet. És már mindketten nevetünk, a nap is és én is. És ekkor hirtelen kiszökik az ablakból. Felröppen az égre és a magasból tekint le rám. Engem néz, amint a kertben, a mezőkön vagyok, a harmattól csillogó fűszálakkal, a virágos rétekkel, a tengerrel, az égről mindent lát. Egyszer régen, már felnőtt voltam, a kaszálásból hazafelé megpihentem a fűzfák alatt. A fáradtságtól kissé elszuny- nyadtam, de már hűvös volt, o tenger felől hideg szél fújt. Te a falu felől a forrás felé igyekeztél, nem néztél sehova, kezedben a piros vödörrel siettél. Engem nem láthattál. A fűzfák zöld ágaikkal betakartak, elrejtettek előled. Ruhácskádat elöl összefogtad, hogy közelebb léphess a hűs forráshoz. A hajad világos volt, mint a szalma. Ekkor hátrahajtottad a fejed, mintha azt szeretted volna, hogy megsimogasson a nap. De gyönyörű voltál, Mása! És en azt gondoltam magamban, mintha a nap leánya lennél. Azután felépítettük a házikónkat a faluszélen és éltünk békében és egyetértésben. Nyár volt, forró, tüzes nyár. Az agyag a csizmámhoz ragadt, nem zavart bennünket a sár, az eső. ölbevettelek és vittelek boldogan a vízen át. Átkaroltál és vidáman nevettél. Olyan fiatalok voltunk és nagyon szerettük egymást. Egy évvel később vettem meg Rojbut. Emlékszel, Mása? Valahogyan mintha minden megváltozott volna. Az események felborították életünk kris tálytiszta rendjét. Már az új évben jártunk, 1940-et írtunk. Felfoghatatlan, milyen jövőt éreztünk magunk előtt. Együtt jártunk a klubba. A járástól jött egy ember, ő tartotta az előadásokat. Azután esti iskolába jártunk és tanultunk. Emlékszel, Mása, hogy dolgoztunk meg azért, hogy szépen írjunk, a szót szóhoz, szótagot szótaghoz illeszteni tudjuk. Te már jól olvasol, Mása. Ha nem olvasnál fel nekem az újságból, nem tudnám, mi történik a világon. Amikor a háborúba mentem, nem sírtam. Te sem, Mása. Szíved olyan erős volt, mint a kőszikla. Álltái a faluszélen, és néztél utánunk. Még ma is így látlak. Fekete szoknyát viseltél fehér blúzzal, csizmát; a fejeden piros kendő volt. A kendő alól kibújt a hajad, aranyszínű hajszálaid csillogtak a napfényben, magad voltál a Nap. És én még nem tudtam, hogy utoljára látlak. Ne sírj, Mása. A háborúnak már majdnem vége volt. Már azt gondoltam, nemsokára hazatérek. Hozzád, Mása. Napsütéses nap volt, egy hétig tartó nagy esők után. De a nap még akkor is szép volt. Idegen földeken jártunk. Én és Nyikoláj Vlajkus fia, lonika. Fiatalember, szinte gyerek még, alig pelyhező baju- szú. Nagyon szeretett énekelni. Énekelt és énekelt vágyakozva a hazatérésről. Amikor ma halászni mentem, hallottam, ahogy a halak ficánkoltak a vízben. Éreztem hogy tűz a nap. A kezemen és az arcomon éreztem. Minden reggel, tudod még most is várok a napra. Kimegyek a kertbe és várok. És hiába jön fel a domb fölé a nagy vörös korong, akkor sem látom. Éjszaka róla álmodom, az álmaim világosak. A hűs éjjel álmokat sző és minden álmom napsütéses. A nap az ablakon át süt be rám. Nem látom. Tudom, a Nap teleszórja aranyszínű, égő sugaraival az arcomat. És nevet. Tudod, Mása, hogyan nevet a nap? Fordította Révész Mária Kilencven éve született Mariska Az óbudai szegényfertóly, a hajógyári munkások, a dolgozó emberek gondjai, bajai, örömei érleltek az 1885. május elsején született Gárdos Mariskából harcos szocialista nőaktivistát, hivatásos forradalmárt. Még csak tizenöt éves volt, amikor már a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagjaként bekapcsolódott a munkásmozgalomba. S nem is akárhogyan: az egyre fontosabbnak tekintett nőmozgalomnak lett hamarosan egyik elismert vezetője. A mostoha körülmények között élő és dolgozó, a férfiak munkabérének felét, háromnegyedét kereső nők, kezdetben munkásképzők, asztaltársaságok, vigalmi- és műkedvelő együttesek, szabadszervezetek keretében tevékenykedtek és tanulmányozták August Bebel- nek „A nő és a szocializmus” című nagyhatású művét. Gárdos Mariska a Nők Asztaltársasága elnevezésű szervezetből alakította meg 1903-ban a Magyarországi Munkósnők Egyesületét, amely az SZDP keretében működött és amelynek első elnöke lett. A forradalmakig terjedő másfél évtizedben pedig publicisztikai, írói, szervezői munkásságával — a Népszavában, a Nőmunkásban, a kolozsvári Őr című lapban és másutt — fejtett ki tevékenységet, osztálytudatos szellemben nevelte olvasótáborát. A tízes évek elején, közvetlenül másfél éves amerikai tanulmányútja után és a világháború idején Gárdos Mariska következetes antimilitarista és internacionalista tevékenységet fejtett ki. Részt vett a magyar forradalmakban és a Tanács- köztársaság idején a Forradalmi Kormányzótanács-» egyetlen nőtagja volt. A Tanácsköztársaság leverése után kalandos úton jutott Bécsbe, ahol a centrista-szocialista Világosság-csoporthoz csatlakozott és vett részt a Horthy-ellenforrada lommal szembeni emigráns és nemzetközi megmozdulásokban. Hűségét és tollát odakintről állította itthoni munkástestvérei szolgálatába. 1932-ben hazatért az emigrációból és rögtön bekapcsolódott az SZDP-vezetés tevékenységébe. Nyilvánvaló volt, hogy a fel- szabadulás után az MKP székházba vezetett az útja. Eredeti, szeretett tevékenységét folytatva a nőmozgalom vezető munkása, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének alelnöke lett. Haláláig híven dolgozott társadalmunkért, a nők teljes egyenjogúságáért, helyzetének javításáért, a párt elismert aktivistájaként. Gergely Mihály: SOKK ... jaj, főorvos úr, tessék engem kiírni, ... tessék engem elengedni ... ne is tessék kérdezni, miért, elég volt nekem öt hét az idegosztályon, nekem most már vissza kell mennem a családomhoz, a gyerekeimhez, és a gyárban is várnak, már kétszer kérdezték az uramtól, mikortól számíthatnak rám, ... hát tetszik látni, hogy nem heverészhetek én itt tovább nyugodtan ..., semmit se jelent, hogy most sírok, nem tehetek róla, hogy könnyen elfog a sírás, hogy olyan érzékeny lettem, azt mondják, nagy szerencse, ha valaki sírni tud, mert az könnyebben megszabadul bújától-bajától ... mit meséljek én róla, hogy mi volt otthon, tetszik képzelni, mennyire megörült a két gyerek, amikor szombat délután csak beállítottam és öt hét után újra láthattak, mind a kettő egyszerre futott hozzám, a nyakamba csimpaszkodtak, körülcsókolgattak, majd összeroskadtam alattuk, mert olyan nagyok már, de én mégis olyan boldog voltam, hogy újra láthattam őket, megint érezhetttem, hogy az enyémek, és a szívem majd kiszakadt az örömtől, talán ha már előbb is ki tetszett volna engem engedni látogatóba, mert nem voltam én olyan súlyos beteg, haza bírtam volna menni már előbb, hogy legalább a gyerekeket lássam, de hogy még csak hatéves a Pirk, Bandi meg nyolc, nem szabad őket_behozni látogatóba,... igaz, az uram felhozhatta volna őket vasárnap délutánonként, hogy legalább a kerítésnél találkozhassunk, de ki is sétálhattam volna, ahogy látogatási időben mások megteszik, és odakint az utcán megszeretgethettem volna őket, de hát az én uram nem gondol ilyenre se... nem vagyok én rosszabbul, nem azért reszketek, csak úgy fölindultam, ahogy most elmesélem a főorvos úrnak az egészet... történt-e velem valami különös?... nem is tudom, mit feleljek erre, történt-e olyan, ami már meg ne esett volna velem, ... velünk,... és hát hiába is próbálom én részletesen elmondani, mi történt velem szombat délutántól, attól fogva, hogy kiléptem a kórház kapuján, vasárnap estig, visszatérésemig, hogy is tudná azt a főorvosúr megérteni, amikor ... amikor teljesen más világban tetszik élni,.. . már ne tessék rám haragudni, de ez az idegosztály a kis kórteremekkel és a betegekkel, akikre itt úgy vigyáznak az orvosok, nővérek, és kíméljük egymást mi is minden kellemetlenségtől, zajtól, akik azért kerülünk ide, mert a kinti világ nagyon kíméletlen volt hozzánk, úgy tiport rajtunk, mintha kőből volna a szívünk, az idegeink meg drótból ... és a főorvos úrnak a lakása ... otthona is biztosan hasonló ehhez a szépen berendezett idegosztályhoz, ehhez a szép irodájához és a kedves családja tagjai is biztosan mind olyan finoman műveltek, mint a főorvos úr, ilyenek az orvosbarátai, szóval annyira más világ, mint ami nekem jutott, a háromszor ötméteres egyetlen szobás lakásban, amihez csak egy karnyújtásnyi előtér tartozik, az a konyha, a spájz, meg a fürdőszoba, minden, abban fűteni sem lehet, mert kéménye nincs, éppen csak egy propán-bután gáztűzhely van benne, azon főzhetünk, közös árnyékszék... vécé az udvaron, és mi boldogok vagyunk, hogy fél évvel ezelőtt megkaptuk a tanácstól, mert kilenc évig egy csöpp, méregdrága albérletben sínylődtünk, és én boldog is tudnék lenni,... _ nem, nem azért hallgattam el, mintha nem bírnék beszélni, erről a hazalátogatásról, de nem tudom, van-e értelme, nem tudom, megértheti-e a főorvos úr, hiszen mondom, hogy én egy egészen más világból való vagyok, mint a főorvos úr, és abba a világba kell visszatérnem holnap vagy egy hét múlva, amikor kiengednek, de hát azért is nem ér nekem sokat az egész, azért mindegy, ha holnap, vagy két hónap múlva engednek haza,.. . nekem talán mindegy lenne, de a gyerekeknek egyáltalán nem, mert tessék csak elképzelni, hogyan élhet két gyerek anya nélkül, nem olyan ember az én uram, hogy sokat törődne velük, a maga módján szereti őket is, de gondoskodni róluk, ahogy én gondoskodtam ... a szomszédban lakik egy asszony, vele jól ösz- szebarátkoztunk odaköltözésünk óta, ő adott eddig napjában egyszer főtt ételt a gyerekeknek, ő próbálta rendben tartani őket, ... hogy az uram?! ... ó, az én uram, főorvos úr, lássa, maga is férfi, meg az uram is, de hát mintha nem egy embferfajta volnának!... a főorvos úr mindig csupa finomság, műveltség sugárzik az arcáról, a mozdulatairól, ahogy végig tetszik menni a folyosón, a kórteremben, ahogy odamegy a betegéhez, megfogja a csuklóját, megméri a pulzusukat, az olyan, hogy a magamfajta ember csak a moziban látja a színészektől, orvosszerepekben, ... a főorvos úr csupa tisztaság, mindig úgy árad magából az ápoltság, a jószag, mint egy nagyon gondozott csecsemőből, ... már ne tessék haragudni, hogy ilyeneket mondok, de nem tanult ember vagyok én, ha valamikor volt is ilyen vágyam, csak egy fonónő vagyok, nyolc általánossal, azt is gyengén végeztem el, mert nagy volt otthon a család, és amióta Pestre költöztem egy hajtás az életem, csak a munka, pénzszerzés, és néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne leülni nyugodtan egy szép kis lakásban, félrehúzódni egy könyvvel a kezemben és olvasni, sokat olvasni, mert érzem én, milyen keveset tudok, hogy milyen is a mi életünk!... a főorvos úr tiszta fehérség, mindig olyan makulátlan a köpenye, nadrágja, inge, biztosan naponta váltja, és hát hol van ettől az én uram, hogy tudnám én ezt megadni neki, ha még elfogadná is, de azért is mindig veszekednem kell vele, hogy legalább inget, gatyát váltson hetenként egyszer, meg hálóinget, ... és hogy a munkaruháját minden szombaton hozza haza, mert nem bírom kimosni belőle a koszt, olajat,... hegesztő az én uram, főorvos úr, nem mondhatnám, hogy olyan nehéz munkája volna, hogy mindig holtfáradtan jön haza, hogy ne segíthetne nekem, hogy ne olvasgathatna, mert rá is igen ráférne egy kis tanulás, tán még jobban kellene neki, mint nekem, de hát tetszik tudni, milyen még sok munkásember, hogy nem is tudja, mi az igazán szép az életben, hogy mi az, ami megszépítené a magunk meg a másik életét, akivel összekötöttük a sorsunkat, soknak mintha fogalma se volna erről, az életük nemigen különbözik az oktalan állatétól ... az én uram is felkel hajnalban, bemegy a gyárba, ez az egyetlen, amiben minden nap rendes, mert tizenkét éve dolgozik egy helyen, de még egy napot se mulasztott, csak ha beteg volt, ha este leissza is magát, reggelre azért mindig kialussza, és föl tudom rázni, hogy munkába induljon, mert tudom én azt, hogy sehol sem szeretik az olyan embert, akire nem számíthatnak biztosan, ... engem is azért várnak vissza annyira a fonodába, mert tudják, ha én egyszer odaálltam a gépek mellé, engem onnan csak a betegség dönthet le, én még sose tettem, amit ma sok csitri megenged magának,
