Dunántúli napló, 1975. május (32. évfolyam, 118-147. szám)
1975-05-03 / 119. szám
Á magyar—szovjet Irodalmi kapcsolatok Üjabb jelentős állomásához érkezett közös munkájában a magyar és szovjet írószövetség: A napokban Budapesten együttes ülésen tanácskozott a két intézmény titkársága. A közös munka új formájáról, s a magyar-szovjet irodalmi és szövetségi kapcsolatok általános kérdéseiről Do- bozy Imre Kossuth-díjas író, a Magyar írók Szövetségének főtitkára tájékoztatta az MTI munkatársát. — A magyar és a szovjet írószövetség közti kapcsolat lassan három évtizedes lesz. A sokoldalú együttműködés talán legfontosabb alkotó eleme a két irodalom klasszikus és élő műveinek kölcsönös átültetése és kiadása, az irodalmak fokozatos, mélyebb megismerése. Ez rendkívül fontos, mert egyik, vagy másik irodalomról, népről, legtöbbet a művek mondanak, a társadalom belső életét belőlük ismerheti meg igazán. Ebből következik, hogy a szovjet irodalom magyarországi kiadását folytatni kívánjuk a jövőben is, de a mennyiségi munka most már — úgy látszik —, nem elég: a művek átültetésével, s a fordító-utánpótlással kapcsolatban is, valamint a két szövetség egymás közti tevékenységében olyan új igények merültek fel, amelyekkel korábban még nem kellett számolnunk. Például — ami az irodalmakat, illetve átültetésüket illeti — egyre világosabban látszik, hogy apadóban van a fordítói gárda, amely színvonalas tolmácsolásban tárta a magyar olvasók elé az orosz irodalom mai értékeit. Együtt kell gondolkodni Az öregedő műfordító gárda felfrissítése fontos kérdés és a feladatnak — úgy véljük — fel kellena emelődnie az államközi kulturális kapcsolatok szintjére. Ezért örülünk annak, hogy a most végétért együttes titkársági ülés során Jurij Ver- csenko, a szovjet írószövetség szervező titkára bejelentette, a Gorkij Irodalmi Intézetben magyar szekciót kívánnak létesíteni tehetséges, műfordításra hajlamot érző bölcsészek, irodalmárok speciális továbbképzésére. Az írószövetségi kapcsolatok említett új formájáról szólva az írószövetség főtitkára a következőket mondotta: Magyar szekció létesül a Gorkij Irodalmi Intézetben Dobozy Imié nyilatkozata — A közös titkársági ülés létrejötte vitathatatlanul nagy jelentőségű, mert már az irodalmat érintő alapproblémáknál, a fordításoknál is kitűnik, hogy együtt is kell gondolkodnunk; egy csaknem 30 esztendős, mindinkább munkaformákat öltő együttműködés után ideje bizonyos történeti-irodalmi áttekintést elvégeznünk. Afféle számvetésről van szó, hogy mi az, amit klasszikusainkból, élíróinkból „teljesítettünk", s mi az, amivel még bővítenünk kellene a kiadásokat. A világirodalom vérkeringésében — Tudomásul kell vennünk, hogy önerőnkből a világirodalomba betörni nem tudunk, csak átmeneti sikerekkel, nagy kihagyásokkal és nem irodalomként kerültünk be a világ- irodalom vérkeringésébe, hanem csak mint egyes költők és írók, és ez minőségileg nyilvánvalóan egészen más dolog. A 30 esztendőben kialakult együttműködés tette lehetővé, hogy most már mint irodalom is kezdünk jelen lenni, mert ami oroszul napvilágot lát, annak java megjelenik a köztársaságok nyelvein is. Lényeges az is, hogy ami oroszul megjelenő és siker, arra nyugaton is felfigyelnek. Még akkor is, ha vannak, akik úgy gondolják, hogy ami a szovjet olvasók számára érdekes, azt a nyugati olvasó eleve érdektelennek minősíti. Ez nyilvánvalóan tévedés, mert az olvasókat tulajdonképpen mindig érdekli, ami számukra is jóértelmű felfedezés és szenzáció, s nem az, ami otthon, eredetiben megkapható. Az együttműködést elemezve rámutatott: — Mindinkább előtérbe kerülnek olyan esztétikai-ideológiai problémák, amelyekkel kétségkívül bizonyos fáziskülönbségben mozgunk, de amelyeket meg kell oldanunk, amelyekre választ kell adnunk, hiszen az idő új és új kérdéseket vet fel, s ezekre nem lehet régi válaszokat adni. Ezeket az új válaszokat nem szükséges feltétlenül a magunk erejéből kimunkálni, adott esetben fel kell használni — bizonyos alapkérdések tisztázása céljából— az együttműködés nyújtotta lehetőségeket. Tavaly már kipróbáltunk egy eszmecserét szovjet barátainkkal a békés egymásmellért élésből adódó új ideológiai—esztétikai kérdésekről. Kiderült, hogy korábban így, vagy úgy élő feltételezések összeomlottak: jóformán az első beszélgetés után bebizonyosodott, hogy a magyar írók- kritikusok, elméleti szakemberek marxista képzettsége, irányultsága nagyon is szilárd lábakon áll. A hasonló eszmecserék horderejét nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hiszen az ilyen kölcsönös tapasztalatok hihetetlen módon megnövelik a bizalmat egymás tevékenysége iránt, s úgy vélem, hogy ez az internacionalizálásnak is alapvető feltétele. A bizalom persze nem hit és feltételezés dolga, hanem azért hiszünk, mert újra rájövünk, hogy azonos elveket vallunk, azonos célokra törekszünk és a történetitársadalmi, ízléseredetű fázis- eltolódásainkat bizonyos fokig át is lehet hidalni. A szovjet irodalomban éppen arra látunk példát, hogy miközben kialakult egy össz-szovjet irodalom, ezzel párhuzamosan fejlődött ki a nemzetiségek literatúrája. A jövő az elkötelezett műveké A szocialista magyar kultúrpolitika kiállta a próbát, irodalmunk személyi, törekvésbeli összetételéből adódóan csak általánosan humanista indítékú művektől egészen a vitathatatlanul marxista szemléletű művekig minden olyan igényes vállalkozásnak helye van, ami valami fontosat tud mondani. Természetesen az irodalom jövője mindinkább az elkötelezett, a társadalmi ihletésű, a szocializmus emberi-irodalmi kérdéseire is választ adó, vagy legalább annak kérdéseit határozottan, igényesen megfogalmazó műveket produkáló irodalom. Úgy vélem, ez a probléma is együttműködésünk kibővítését, szorosabbá tételét igényli — mondotta befejezésül. Egon Erwin Kisch, a száguldó riporter A modern sajtótörténet kevés olyan nagy riporteregyéniséget ismer, mint a kilencven évvel ezelőtt (1885. április 29.) Prágában született Egon Erwin Kisch. Nemcsak remek riporter, elkötelezett kommunista is volt. A két világháború között vált nemzetközileg elismert, nagy tekintélyű újságíróvá, aki riportútjain szinte az egész világot beutazta. Leleplező írásokban számolt be tapasztalatairól, bírálta a polgári világot, ostorozta a harmincas évek fasizmusát és pártosan védte a szocialista rendszer ember- lelszabaditó vívmányait. Kisch a német nyelvű szó- cialista irodalmi riport megteremtője és első jelentős - máig is utolérhetetlen — képviselője. Számos gyűjteményes kötete közül hadd említsük meg - a teljesség igénye nélkül — az 1924- ben napvilágot látott „A száguldó riporter", az amerikai útjának tapasztalatait egybegyűjtő, 1929-ben megjelent „Csillaglobogós paradicsom", az 1932-ben kiadott, „Ázsia újjászületett", és az 1937-es nagy távoli utazása eredményeit összefoglaló „íme, Ausztrália!" című riportkötetet. A Hitler-fasizmus éveiben emigrációban élt, majd 1946-ban visszatért szülővárosába. Még lázas lelkesedéssel irt az új társadalmat építő Csehszlovákiáról színes riportokat, de a fáradtság jelei már jelentkeztek írásaiban, s nem sokkal Prágába való visszatérése után, 1948. március 31-én a nyugtalan nagy riporter szelleme örökre megpihent. N hogy jaj, hát házibuli volt, beszívtam, hát ma nem megyek be, betelefonálok, írjanak ki fizetett szabira, vagy fizetetle'nre, én ilyet nem tennék... ja, igen, az uramra kíváncsi a főorvos úr,... de elmondtam már, milyen ember,... ilyen, de hát az uram, a két gyermekem apja,... azért mentem hozzá, mert szerettem, mert amikor megismerkedtünk, még olyan fiatalok voltunk, mind a ketten munkás- szállóban laktunk, ő volt az első fiú, akivel itt fent megismerkedtem, ő meg elárulta, hogy kinézett engem magának, kiválasztott, mert látta, hogy rendesebb lány vagyok, nem olyan fiús, és valahogy akkor kicsit udvarolni, kedveskedni is tudott... hiszen tetszik tudni, milyen az, amikor fiatal az ember és csak vasárnap találkozik a másikkal, de ha hétköznap, akkor is a vasárnapi ruhájában, a legszebbikben, és most már azt is tudom, hogy olyankor mindenki a vasárnapi arcát veszi föl, nem a hétköznapit, ami egészen más, mert ha a hétköznapit felejtené magán, bizony sok házasság elmaradna,... kedves volt Gyuri is, amikor moziba elmentünk, olyankor mindig vett nekem cukrot, selyemcukrot, mert azt szerettem, gyermekkoromban édesanyám egyszer olyat hozott a vásárból, néha virágot is kaptam tőle, a virágnak különösen örültem,... nem, ne tessék engem vigasztalni, mondom, nem azért reszketek, mert rosszul vagyok, hanem mert... mert mindig olyan eleven volt az én képzeletem, már kiskoromban megfigyelte édesanyám, hogy ha valamit elmeséltem magamról vagy másról, mintha át is éltem volna, még játszottam is a történethez, mondta is kedvesanyám, hallod, de jó komédiásnő lenne belőled, te Terka! és csakugyan sokat szerepeltem aztán otthon a műkedvelő előadásokon, mert a tanító úr is észrevette, hogy tudok játszani,... hát tegnapelőtt csak annyi történt,... csak az, ami máskor is megesett már, ha részegen jött haza az uram, mert ez az egy nagy káros szenvedélye van, hogy iszik, a cimborái mindig elcsábítják, és bizony sok százast hagy havonta az italboltokban, és ha ittasan jön haza, olyankor még durvább, mint máskor, olyankor... nem számított rá, hogy engem otthon talál, elég későn jött meg, amikor már megfőztem, a gyerekekkel vacsoráztunk, mert nem győztünk rá várni, éppen le akartam fektetni őket, meg magam is borzasztóan fáradt voltam, meg- é restem azt a kis munkát is, hiszen öt hétig csak he- verésztem, ... megjött hát végre az uram, és ahogy meglátott, örömében felkiáltott, hát hazajöttél, Terka!?... láttam rajta, hogy igazán megörült nekem, én megindultam feléje, hogy ha részeg is, megöleljem, mégiscsak ösz- szetartoztunk, egymásé vagyunk,... de ő szó nélkül a karjába kapott, mert olyan nagy, erős ember, talán tetszik emlékezni rá, egyszer bemutattam a főorvos úrnak, régen, amikor megismertem, nagyon tetszett nekem, hogy olyan könnyedén a karjába tud emelni, hogyha nem részegen, csak ittasan jön haza, olyankor még kedves is, és noha tudtam, hogy minden alkalommal mi következik, de előtte mindig fölkapott, megcsókolgatott és körüljárt velem a kis szobánkban, és csak aztán fektetett le az ágyba, de most... most rögtön vitt az ágyba és tépni kezdte rólam a ruhát, már rám is feküdt... és hát mondtam már, milyen erős, én meg még gyöngébb az öt hetes heverészés után,... és hiába mondtam neki, ne Gyuri, nem szabad, ne tedd a gyerekek előtt!... de talán nem is hall olyankor, nem lehet megállítani, és már rajtam is volt, én meg verni kezdtem a kis öklömmel a mellét, és kiabáltam, te állat! hát állat vagy te?!... de mintha azt se hallaná, csak letepert, már bennem is volt,.... én meg zokogni kezdtem, és odaszóltam a ránk meredő gyerekeknek: forduljatok el, kicsinyeim, ne nézzetek ide!... de hát nem először láttak ők ilyet... istenem, hogy mi járhatott a kis agyukban most is, miközben az apjuk percekig gyöntölt engem, és nagyokat mordult, mint a medve... és milyen vagyok én is, csak assszony vagyok, huszonnyolcéves vagyok és már hat hete nem lehettem az urammal,... aztán már nekem is kellett, és csak sírtam és öleltem, meg marcangoltam, vertem az uramat,... és amikor már elnyugodott, és fektettem le a gyerekeket, majd az uramat, mert nekem kellett levetkőztetnem őt is, egyre csak azt kiabáltam, istenem, miért élünk így! állatok módjára hogy élhet az ember?!... és aztán odafeküdtem a gyerekek közé, mert remegtek szegénykék és velem együtt sírtak, és hiába nyugtatgattak, csak sokára hagytam abba a zokogást, kiabálást, és már mind a hárman aludtak körülöttem, én még mindig ébren feküdtem, belemeredtem az éjszakába és úgy zakatolt az agyam, azt hittem szétpattan, és egyre azt hajtogatta az eszem, hogy miért ilyen állat az ember, miért nem élhet másként az ember,... jó, most lefekszem kicsit, mert valahogy igen elgyöngültem, de tessék engem azonnal kiírni főorvos úr, hogy estére már hazamehessek, mert egy nappal se hagyhatom tovább magára a családomat,.... nem, nem akarok tovább maradni, ne tessék engem elaltatni megint napokra,... mondom, hogy a családomnak milyen szüksége van rám!... Ma harminc éve történt TÍlr Harminc évvel ezelőtt mindössze 26 nap alatt épült fel a szovjet hősök pécsi emlékműve. A legmegfelelőbb helyet választották a hősök emlékművének felépítésére — a pécsi köztemető déli részét. Monumentális obeliszk emelkedik a magasba, csúcsán ötágú csillag. Talpazatán kétoldalt egy-egy kőből faragott vörös lobogó hajlik a sírok fölé. Az emlékmű körül katonás egyformasággal sorakoznak a sírok: 350 katonasír, amelyek csaknem 450 halottat rejtenek magukban. Az obeliszk talpánál tíz méter magas szobor áll: a katonaalak markáns arca, feszes alakja a szovjet nép jellemvonásait sugározza. Az emlékművet és hősi temetőt a munkások éjt nappallá téve építették. Ogan- csiev Oganecs Davidovics szovjet mérnök-ezredes tervezte. A szoboralakot Sinkó András pécsi szobrász készítette. Az építési munkálatokat Dulánszky Jenő városi mérnök irányításával Juhász Ferenc építész vezette. 1945 április elején kezdték építeni és a hónap utolsó napjaiban már készen állott az avatásra. A polgármester április 27-én kérte fel a Nemzeti Függetlenségi Front öt pártjának - MKP, SZDP, FKP, NPP, PDP - vezetőségét, hogy a hősi emlékmű felavatási ünnepségén a pártok tagjai nagy számban vegyenek részt. Mindegyik párt jelöljön ki egy ünnepi szónokot. A pártok koszorú elhelyezésével fejezzék ki tiszteletüket a hősök iránt, mint ahogy a város közönsége nevében is koszorút helyez el a polgármester. Az emlékmű felavatását 1945. május 3-án, csütörtökön délután tartották. A munkahelyeken csak délig dolgoztak az emberek, hogy mindenki részt vehessen az ünnepélyen. A temetőbe vezető útvonalon két diadalívet építettek, virágokkal és zászlókkal díszítették fel a házakat. Megmozdult az egész lakosság, hogy lerójja tiszteletét és háláját a hősök iránt, akik a fasizmus elleni harcban áldozták életüket, felszabadulásunkért. A koszorúk végtelen sora, a zászlók erdeje közepette vonult a hatalmas néptömeg a Széchenyi térről a mai Bem utcán, Bajcsy- Zsilinszky utcán, Bolgár Néphadsereg útján a köztemetőbe. Szovjet részről jelen voltak Galijev és Cinjev tábornokok, valamint Savon városparancsnok. Az ünnepi beszédet Gali- iev tábornok tartotta és dr. Boros István tolmácsolta. A tábornok hangsúlyozta, hogy az emlékmű mindig figyelmeztesse Pécs lakosságát, különösen az ifjúságot arra, hogy a szovjet nép fiai voltak azok, akik elhozták a szabadságot Magyarország számára. A hatalmas szoboralak leleplezése után a szovjet díszszázad sortüzet adott. A Vörös Hadsereg katonái részéről egy tizedes búcsúzott a hősöktől, majd Parmakov bolgár ezredes a Bolgár Hadsereg nevében szólt. A Magyar Nemzeti Kormány, Pécs lakossága és a Magyar Kommunista Párt nevében dr. Boros István főispán mondott ünnepi beszédet, majd koszorúzta meg az emlékművet Egymás után helyezték el koszorúikat: a Vörös Hadsereg, a Bolgár Néphadsereg, a Magyar Honvédség, a város, a megye, a pártok, a szakszervezetek, az üzemek, szervek képviselői. A levegőből egy repülőgép dobott le hatalmas koszorút. Az ünnepély után a tömegek elvonulása egy óra hosszáig tartott. Mindenki érezte, hogy a hősök áldozata Magyarország történetében új korszakot nyitott, s ez az emlékmű késő századoknak is hirdetni fogja az egész nemzeti történelmünket meghatározó forradalmi változást. Dr. Kopasz Gábor Egy város jtisztelgett a hősök emléke előtt
