Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)

1975-03-29 / 87. szám

Tabló — tizenöt év után Tizenöt évvel ezelőtt is elin­dult egy seregnyi ifjú embei, hogy megkeresse a maga he­lyét a világban ... Tizenöt év­vel ezelőtt végzett egy gépla­katos osztály a pécsi Zrínyi Mik­lós szakmunkásképző iskolában. Huszonnyolcán voltak, s a „se­regnyi ifjú ember” közül őket választottuk ki, hogy életútjukat egyénenként nyomon követve megpróbáljunk képet rajzolni erről a generációról... A kiválasztás véletlen, a más­fél évtizedes terminus nem: társadalmunkban éppen ez az az időszak, amely a legsimóbb életút lehetőségét kínálta, és az eltelt másfél évtized alatt ki­derült már, mennyi maradt, mennyi valósult rneg az „útra- való mellé csomagolt" vágyak­ból, tervekből .. . • Bischof Zoltán, aki legutóbb mutatkozott be sorozatunkban, Kiing Péter sorsának alakulásá­ra volt kíváncsi. Könnyítésül még hozzátette: a Sopianában dolgozik. Hát ez a könnyítés egy kis bonyodalmat okozott. A gyár munkaügyi osztályán — hitetlenkedésem miatt többször is — határozottan állították, hogy Kiing Péter nevű dolgozó­juk nincs, — nem is emlékez­nek rá ... Pécsett a kertvárosi lakótele­pen lakik, egészen a „főutca” végén, panellakásban. Ajtót nyit, a másodperc tört része alatt felmérjük egymást — és a legszívesebben azt kérdezném tőle először: ugye maga nagy svihák volt? Van az arcában va­lami kedvesen csibészes, olyan­nak látom, akit nem lehet csak úgy odébblökni a kocsmapult­nál, aki érti a tréfát és kész a tréfára —, de egy pillanat alatt komolyra vált, ha valaki nem tudná, hol a határ... Most. hogy túl vagyunk mór a hosszú­ra nyúlt beszélgetésen, köny- nyedén megválaszolnám he­lyette is o fel nem tett kérdést: „igen, nagy svihák voltam ...” A „valós” kérdés-kijelentés pedig így hangzott: — A Sopianában kerestem... — Sokáig ott dolgoztam, de... — Nem emlékeztek a nevé­re. Pa arcán látom, hogy fájó pontot érintettem. — Nem emlékeznek? — kér­dez vissza kesernyés hangon, valahogy úgy, mintha egy jó barát tagadta volna le az is­meretséget ... Aztán gyorsan túljutunk rajta, hát persze, biz­tos az adminisztrátor adta a felvilágosítást, mert a főnök az biztosan emlékezett volna... A komlói Kőbánya tanulója volt — ott éltek akkor — és tanműhelyes. Újból hallom azt a jólesően emlékező sóhajt, amit a többi tanműhelyesnél: „hja, az nagyon jó kis kollek­tíva volt. A második évben ti- zenketten maradtunk, jóban- rosszban együtt, és fene nagy barátságok szövődtek . ..” Harmadéves volt, amikor Pécsre kerültek, kényelmetlenné vált a kijárás, illetve visszajá- rás, s az apja révén a Sopia- nához került. — A gyárból 1971-ben men­tem el, tizenkét év után, és a Dohánygyárba mentem lakatos­nak — zárná le gyorsan ezt a tucatnyi évet. — Várjunk csak ... Tizenkét év után nem olyan könnyen szakad el az ember a munka­helyétől. — Nem hát. Egy talán kicsit elhamarkodott, meglehetősen heves vita után vettem a mun­kakönyvemet. — Kinek volt igaza abban a vitában? — Néhány év után másként látja az ember a dolgokat... Muszáj ezt írni? Én azért még mindig vissza-visszalátogatok a régiekhez... Leteszem a jegyzetfüzetet és „főesküt", hogy úgy próbálom majd megfogalmazni ezeket a dolgokat, nehogy a dohány­gyáriak megsértődjenek. Mert nagyon jól érzi magát ott, jó kollégákat talált, megbecsülik, de az ugye nem olyan nagy baj, hogy tizenkét év azért nyomot hagy az emberben . . . Beszélgetünk, beszélgetünk, és istenem, de messze vagyunk már a témától — illetve de­hogyis messze, hiszen éppen ez az, amit meg szeretnék mutatni az emberekből — az önéletraj­zát meglelném a munkahelyén is. Boldogulás... Azt mondja Péter, „én inkább vasat resze­lek vagy fűrészelek, mintsem emberekkel bánjak. Az ember nehezebb anyag a vasnál, nem értek hozzá, biztosan rosszul csinálnám. Ehhez viszont értek, lakatos vagyok és lakatos aka­rok maradni.. Kiing Péter büszke arra, hogy lakatos. Nem így fogalmaz, és mintha egy kicsit félne is ki­mondani, majdhogynem mente­getőzik ... „A többiek közül sokan azt mondták, elvégezték, vagy el akarják végezni a tech­nikumot. Nekem nincs szándé­komban. Engem a szakma ta­nít, a gyakorlat. És nagyon-na- gyon oda kell figyelni, hogy holnap is azt mondhassam: ér­tem a szakmát. Ha nem figyel­nékr nem keresném, tanulnám az újat, még mindig ott tarta­nék a mesterségben, hogy ho­gyan kell síkban reszelni... A mi szakmánk borzasztóan tág: lakatos. Ebben aztán minden benne van, soha nem mondha­tom, hogy ehhez vagy ahhoz nem értek, hiszen lakatos va­gyok .. . Jöttek egyszer a laká­somra, lakatost kerestek. Az vagyok, mondtam, miben segít­hetek? Ki kellene nyitni egy zá­rat... Na most mondjam azt, hogy én másféle lakatos vagyok és életemben nem nyitottam zárat? Dehogyis. Kinyitottam. Hát ilyen a mi mesterségünk. Izgalmas is, mert van olyan, hogy a dohánygyárban leáll egy gép, abban lehet vagy ezerkétszáz alkatrész. Na most, melyik lehet a rossz? Megtalál­ni a nehéz, kijavítani talán már egy inasgyerek is tudja... Ezért van az, na meg azért, mert borzasztóan szeretem a szakmát, hogy minden gépet, mozdítható szerkezetet azonnal szétkapok. Meg akarok ismer­kedni vele... Van úgy, hogy összeveszünk a kollégámmal, ki szedi szét a masinát. Itthon is bütykölgetek a konyhában, jó ismerősöknek, barátoknak meg­csinálok ezt-azt, ha a felesé­gem haragszik is érte...“ Beszélgetésünk már „lentjár' a műhelyben, dolgozunk kemé­nyen, bosszankodunk a napi kis bosszúságokon. Jön ^gy rossz rajz, a műhelyben bukik, ki, s hogy hibás. Jön a fiatal mér­nök, „miért, én nem tévedhe­tek?” Dehogynem, mondaná Kiing Péter, csak az a problé­ma, hogy a fiatal szakemberek elméletileg igen jól képzettek — de a munkát azt gyakorlat­ban kell csinálni. Nem lehetne az, hogy ők is eltöltsenek egy kis időt a műhelyben? Egyszer csak nem ismerek rá: eldicsekszik vele, hogy van egy telke. Később már értem, az a kis „föld” ugyanis egy darab szikla a platóval szemben, és mire abból igazán telek lesz, sok szombat, vasárnapi veríték csurog, — de legalább lesz hol játszani a két kis „sratyeknek", Péternek és Gabriellának. ... azután öreg este lett, a jegyzetfüzetemben alig néhány sor — bennem viszont egyre tisztább, élesebb a kép: egy önmagát megtalált fiatal mun­kásemberé. Kiing Péter tizenöt évvel ez­előtt Böröcz Gyulával és Szíjár­tó Jánossal volt közelebbi kap­csolatban — így sorozatunk következő „vallomására” Bö­röcz Gyulát kérjük meg. D. Kónya József Sikerek árnyékában A dramaturg munkájáról A néhány éve kimagasló eredményekkel dolgozó Pécsi Nemzeti Színháznak Czimer Jó­zsef a „szakmaszerte méltán nagyrabecsült dramaturgja”. Illyés Gyula szavait idéztük, aki a dramaturg munkájáról így szól: „A dramaturg a mű készü­lése során végzi a maga ren­dezői munkáját, s lesz társ az ihletettségben. Tevékenységé­nek veleje, hogy a mű jó szerkezetét biztosítsa ... A szín­lap hovatovább a segéddíszle- tezőt is megnevezi, igen helye­sen. De vajon mikor lép elő végre a névtelenségből az, aki­nek, tudjuk, nemegyszer a szer­ző mellett kellene meghajolnia, a dramaturg?” 0 Mit csinál a dramaturg, hogyan összegezhetnénk sok­dimenziós tevékenységét a mű körüli bábáskodástól a bemu­tatóig? — kérdeztem Czimer Jó­zsefet. — Az ókorban a görögöknél a dramaturg — vagyis a „dra- maturgosz" — drámabírálót je­lentett, akinek döntésétől füg­gött, melyik mű kerüljön elő­adásra az ünnepi játékokon. Az újkorban a dramaturg olyan színházi embert jelentett, aki ismert, drámában vagy nem drámában írt történetet, kora színpadára ültetett át. Ebben az értelemben nevezték Shakes- peare-t, Moliére-t is drama­turgnak. Később pedig a drá­mához értő, azt gyakorlatilag művelő írót, vagy az azzal el­méletileg foglalkozó irodalmi szakembert is dramaturgnak nevezték. 0 Mit kell tudnia, ismernie egy dramaturgnak? — A drámaelméleten kívül nélkülözhetetlen a világ dráma- irodalmának ismerete. Néhány nyelv tudása, mert a legfonto­sabb műveket eredetiben kell olvasnia. Ő hívja fel a színház figyelmét a legújabb művekre, sőt az íróban készülődő, érlelő­dő darabokra is. Miután a színházi program összeállításá­ban a dramaturg az igazgató első számú munkatársa, a tájé­kozatlan dramaturg használha­tatlan. Meghatározó szerepe van abban a munkában, amit tudatos műsorpolitikai építke­zésnek nevezünk. Fontos, hogy politikailag tájékozott legyen, elkötelezett, és szüntelenül ér­deklődjék a társadalom minden megnyilvánulása iránt. 0 Hogyan dolgozik a dra­maturg? — Erre nincs kötelező recept. Elmondanám talán az én véle­ményemet, módszeremet. A jó dramaturg segít megtalálni azt a munkamódszert, amelyben az író jól érzi magót. Az értelem­nek bizonyos alkalmazkodó­készségét kell kifejlesztenie ma­gában, hogy az író fejével tud­jon gondolkodni. Illyés Gyula a Testvérekről szólva tavaly erről így írt: „Alig néhány csésze fekete után Czi­mer József átnyújtotta terveim anyaghalmaza számára a talp­raállító szobrászi drótszerkeze- I tét. Maradt még, hogy a sár- I alakba lélek is szálljon." — Idegen nyelvű darabnál fordítót is a dramaturg javasol. Később a kész fordítást össze­veti az eredeti művel; színpadi és irodalmi szempontból egy­aránt ellenőrzi. Az olvasmány, az írott szöveg mindig egy .di­menzióval kevesebb, mint a színpad, ezért kell igényesebb­nek lennie a dramaturgnak, mint például a lektornak. A színházak gyakran újrafordíttat- ják az előadásra szánt, de már könyv alakban előzőleg meg­jelent darabokat. Egy példa az író fejével való gondolkodásra, a fordítás értő ellenőrzésére. Arthur Miller: Közjáték Vichyban című drámá­jának bemutatását nagy vita előzte meg a Vígszínházban. Czimer József, a színház akko­ri dramaturgja, hét kérdésben nem értett egyet a fordítóval. (Értelmezésbeli véleménykülönb­ségekről volt szó.) Már min­denki a fordítónak adott iga­zat, amikor mégis megkérték levélben magát az írót, A. Mil­lert, döntse el a vitát. A válasz Amerikából postafordultával megérkezett; a színház alkotó­gárdájának elképedésére az író mind a hét kérdésben Czi- mert igazolta. Bár a fordító ki­tűnő munkát végzett, „Millerül” a dramaturg tudott jobban. — A darab kiválasztása, le­fordítása után, a rendezővel ugyanolyan rendszeres munka kezdődik nálunk — folytatja Czimer József —, mint az író­val, vagy a fordítóval előtte. — Először a rendezővel együtt ele­mezzük a darabot, a színreállí- tás rendezői koncepcióját is megbeszéljük. Pécsett a szere­pek legfontosabb elemeinek és a színészek alkatának elemzé­se is együtt történik a rendező­vel. A próbák csak azután kez­dődnek. Az olvasópróbán még ott vagyok. Ha új magyar da­rabról van szó, a szerzővel együtt. Az a tapasztalatom, hogy ha az eddigi munka ala­pos és gondos volt, a színé­szekkel való találkozás már nem szokott komolyabb problémákat fölvetni. A tovúbbbi próbákon én nem veszek részt, csak az első összpróbán. Óit elmondom ismét a majdnem kész produk­cióról a véleményemet Az elő­adás gazdája, a rendező; amit jónak lát, megvalósítja, amit nem — azt nem. A világhírű rendező, Rein­hardt, világhírű dramaturgjá­nak, Arthur Kahane-nak vallo­mását — Czimer József meg­foghatatlanul összetett tevé­kenységére is jellemzőnek ér­zem: „ ... mindenese és pofozógé­pe a színházban mindenkinek. Ö a színház eleven enciklopé­diája és lexikona. Természetes, hogy minden területnek ura le­gyen. Minden pillanatban vizs­gáznia kell művészettörténet­ből, irodalomból és személyi tájékozottságból (emberismeret­ből) ... Ö az egyetlen, akinek szigorú kötelezettsége, hogy egy pillanatra se szűnjék meg a színház művészi lelkiismerete lenni.” Ónody Éva Látogatóban C stefelé mentem, hogy biz- tosan otthon találjam. És ahogy tétován nézelődtem' a házak között: vajon melyik, meghallottam jellegzetes, ma­gas, kántáló hangját. Vendé­gét kísérte ki a kertkapuig, Lovász Istvánt, a pécsi költő, Lovász Pali bácsi fiát. így kezdődött látogatásom a Ferenchegy oldalán, a Mu­raközi úton, Weöres Sándor Kossuth-díjas költőnél. Betes­sékelt, s a házba lépve muzsi­ka lengett körül .. . Beethoven valamelyik szimfóniája hang­zott. — Csak a rádió — mond­ta, és hirtelen az volt az ér­zésem, hogy ebben a házban a rádió is mindig valami szé­pet játszik. Egy kis lépcsőn felmentünk a szobájába. Középütt kis asztal, rajta különböző tollak hevertek, könyvtorony, félig megírt levél, lámpa, s egy do­boz natrium salycillicum. Tavaly júliusban költöztek ide, feljebb. — Kényelmesebb lakás — tűnődik —, azért jöttünk ide. Szobájából a ^zomszéd kert egy részét látni. A mel­lette levő nagy szobából a város látszik, s akiben nagy a poézis, szép a képzelet, túl is tud nézni rajta, át a Sárrét víztől csillogó síkján, Tolna dombjain; az ellát egészen Pécsig ... — Édesanyám pécsi, s anyai nagyanyámnak a Szci- tovszky Téren volt háza. Gye­rekkorom jó részét Pécsett töltöttem. Aztán ott jártam egyetemre, ott voltam könyv­táros ... Életemből legalább tizenöt év odaköt... Júniusban született, az Ik­rek és a Rák csillagkép for­dulóján. Az Ikrek — az aszt­rológusok szerint — hajla­mosít a költészetre, a Rák a gonosztevők és a szentek je­gye. Ami az Ikreket illeti, a horoszkóp igazat mondhatott. Csodálatos művet tett elénk, köteteit, akár a Fogak tor­nácát, a Hallgatás tornyát, vagy a műfordítások kötetét, a Lélek idézését kézbe véve áhítat fogja el az embert. Szent csarnokba lép, aki Weöres Sándor verseit olvas­sa. A kisgyerekek első ver- sikéiket tőle tanulják meg ... Kutyafülű Aladár... Ecc-pecc kimehecc ... — Lefordították-e már a gyermekverseket idegen nyelv­re? — Heinz Kahlan, berlini költő barátom most fordított először gyermekverseket — mondja és felkuporodik az ágyra — a Bóbita, a Gyü- mölcskosór és a Ha a világ rigó lenne című kötetekből válogatta az anyagot. — Le tudta fordítani? — Sok kompromisszumot kellett kötnünk... — Milyen nyelvre lehetne könnyen fordítani ezeket a verseket? — Ógörögre, szanszkritra, vagy hindura. Ezekről a nyelvekről sokat fordított. Ilyen fordítás jelent már meg a Pécsett megjelenő Jelenkor című folyóiratban is. — Milyen kapcsolatban áll a Jelenkorral? — Szederkényi Ervinnel ki­ástunk egy elfelejtett és jó költőnőt. Karay Ilonának hív­ták, s tizennégy éves korá­ban, amikor mások még gyer­meknek számítottak, ő már befejezte művét. — Befejezte? Miért ilyen korán? — Az apja vadászfegyve­rével fejbelőtte magát. Fivére, halála után, 1881-ben publi­kálta három versét, ez meg­van, s most nyomozunk egy negyedik után is. Három na­gyon erős vers ez ... — Mikor járt Pécsett? Lehet három éve is. Szép város, leginkább a Mecsek- oldal, a Tettye, az óváros, a Dóm, a belvárosi templom ... És vége-hossza nincs a fel­sorolásnak. Aztán minden át­menet nélkül elhallgat. Ké­sőbb szívesen beszél a zené­ről, Anton Webern, Bach és Schönberg muzsikáját szereli, mert ők a legprecízebbek. Nézem a fénybe borult asz­talkát, s valami tanácsot, üzenetet szeretnék vinni Pécsre. — Tanácsra a pécsiek nem szorulnak — mondja meg­győződéssel —, szép és vál­tozatos eredményt tudnak fel­mutatni. Sok ott a fiatal erős tehetség, legjobb rájuk bízni. — Mégis mi kell egy jó mű megírásához? — Hát toll és papír. S ez a válasz is oly termé­szetes, mint ő maga, mint a növényekbe vetett hite, mint a költeményei, vagy mint az a lassú, elegáns mozdulat, ahogy egy virág kinyílik. Kampis Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents