Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)
1975-03-23 / 81. szám
2 Dunántúlt napló 1975. március 23., vasárnap Kádár János elvtárs vitazáró beszéde (Folytatás az 1. oldalról) jük az Internacionálét. (Derültség, taps.) Többen azonban azt mondták, hogy ez talán mégsem lenne helyes. (Derültség.) Azt hiszem, nem vállol- kozhatom, s együtt sem vállalkozhatnánk arra, hogy a vitában felvetődött sok fontos témával részletesen foglalkpz- zunk, hiszen akkor elölről kezdhetnénk a kongresszust. Engedjék meg, hogy most, a vita befejezésekor kiemeljek néhány fontos dolgot. Az ötnapos tanácskozáson a párt tevékenységének szinte minden területe szóba került. Úgy vélem, az első, amit a kongresszus megfelelő formában, okmányszerűen is rögzít majd, hogy népünk nagy építőmunkájának és harcának eredményeként szocialista hazánk, a Magyar Népköztársaság gazdaságilag és kulturálisan fejlett ország, amely biztos és mind jobb megélhetést nyújt a dolgozó embernek. Ez népünk legnagyobb történelmi vívmánya. A kongresszus joggal állapíthatja meg, hogy a Magyar Nép- köztársaságban érvényesül a munkásosztály hatalma, amely az egész nép érdekeit fejezi ki. Ehhez hozzá szeretném tenni, hogy a munkásosztály hatalmát szó szerint kell értenünk. Ez a hatalom, amely Magyarországon egész népünk életét irányítja, a munkásosztály hatalma! Nem egyes emberek, nem is egyes munkások, hanem az osztály hatalma. Természetesen a hatalom érvényesítéséhez, mindennapi gyakorlásához hatalmi posztok is kellenek. Nálunk e posztok jelentős részét munkások töltik be, de a hatalom nem személy szerint az övék, hanem a munkásosztályé. Ök csak megbízást kaptak arra, hogy a munkásosztály hatalmát biztosítsák, védjék és érvényesítsék. Ez nem személyes hatalmuk, hanem szolgálat! A felszólalásokban nagyon érzékletesen kifejeződött az a nagyszerű folyamat, hogy a társadalmunk alapját alkotó szövetséges osztályok a politikai szemléletben, világnézetükben, a munkában közeledjek egymáshoz. Tovább fejlődött a történelmi feladataihoz felnőtt munkásosztály. Szövetségese, a szocializmus útjára lépett magyar parasztság eszmeileg-po- litikailag közeledett a munkás- osztályhoz. A szocializmussal azonosult értelmiség az utóbbi években szemléletében, gondolkodásában, politikai magatartásában szintén jelentős mértékben közeledett a munkás- osztályhoz. A legfontosabb társadalmi kérdések közül két olyan témát kívánok megemlíteni, amelyek jelentőségüknek megfelelő teret kaptak a kongresszus vitájában. Az egyik: a nők helyzete társadalmunkban. Még itt, a kongresszusi teremben is érzékelhető volt, hogy a nők társadalmi helyzete az utóbbi években jelentékenyen javult. A pártnak mindent meg kell tennie, hogy helyzetük tovább javuljon. Ennek alapvető feltétele, hogy további intézkedésekkel fejlesszük az anya-, gyermek- és családvédelmet, könnyítsük tovább a háztartási munka terhét. A jövőben is nagy figyelmet kell fordítani a nők szakképzésére és az egyenlő munkáért egyenlő bért elvének hiánytalan érvényesülésére. További fontos feladatunk, hogy biztosítsuk, több nő kerüljön .a vezető tisztségekbe a pártban, a tömegszervezetekben, az állami, a gazdasági, a kulturális posztokra, és minden olyan területen, ahol ez lehetséges és megvalósítható. Azért merem ilyen határozottan mondani, hogy több nőt a vezető tisztségekbe, mert sajnos itt egyelőre nem kell tartanunk a „túlteljesítéstől”. Igaz, nem kevés, amit az utóbbi négy esztendőben a nők helyzetének megjavításáért tettünk, de ezt a munkát erőteljesen és céltudatosan folytatnunk kell. Nem szabad megelégednünk az eddigi eredményekkel. Jómagam ahhoz a felszólalóhoz csatlakozom, aki az mondta: nem azért beszél a nőkérdésről, mert az ENSZ határozatot hozott a nők évéről, hanem azért, mert ez tásadalmunk - és hozzáteszem: szocialista forradalmunk — egyik alapkérdése. Régi marxista tétel: egy társadalom haladó jellegét megbízhatóan le lehet mérni azon, hogy milyen ott a nők helyzete. Minthogy a szocialista társadalom a leghaladóbb, ennek a nők társadalmi helyzetében is megfelelően meg kell mutatkoznia. Megbízatást a fiataloknak Szólni kívánok a szocialista ifjúság kérdéséről is. Mély meggyőződésem, — és ezt a kongresszuson elhangzott vélemények alapján is állíthatjuk —, hogy a legutóbbi négy-négy és fél esztendőben javult az ifjúság körében végzett munka. Nemcsak azért, mert megszületett az ifjúsági törvény, amelyre szükség volt, s amely számos konkrét rendelkezést ír elő, hanem azért is, mert előbbre jutottunk az ifjúság reális megítélésében. Szeretnék itt ahhoz, a vitában megfogalmazott gondolathoz kapcsolódni, hogy az ifjúság kérdéseivel nem absztrakt módon, hanem osztálymegközelítés alapján, marxista módon kell foglalkozni. Ha nem így szemléljük az ifjúság kérdését, sehová sem jutunk. Akik ilyen kérdésekkel foglalkoznak, a rómaiaktól, a görögöktől fennmaradt több mint kétezer éves írásokból tudják: rendszerint idősebb emberek úgy nyilatkoztak az ifjúságról, hogy „korcsosul, élv- hajhász, nem tiszteli az öregeket ..." a szöveg — úgy látszik - azóta sem sokat változott. (Derültség.) A nemzedékek között a viseletét, az öltözködést, a frizurát és egyebeket illetően természetesen mindig lesznek viták, ellentétek, s lehet, hogy a nyolcvan valahány éves ember szemében a 19 éves fiatal élvhajhász ... (Derültség.) Nekünk azonban az ifjúságot aszerint kell megítélnünk: hogyan teljesíti alapvető kötelességeit, hogyan tanul és dolgozik, hogyan foglal állást a társadalmi kérdésekben, milyen a magatartása. Gyakran látni olyasmit a fiataloknál, ami ilyen vagy olyan szempontból nem nagyon tetszik az embernek. Ha azonban valaki felmérné, hogy a kongresszusi és felszabadulási munkaversenyben született vállalásokból és eredményekből az ifjú korosztályhoz számítók mennyit teljesítettek, azt hiszem, meglepődne, hogy milyen nagy ez a rész! Ez a döntő az ifjúság megítélésében. Nem arról van szó, hogy a hibák láttán hunyjuk be a szemünket. A pártnak, a társadalomnak, az iskolának, a munkahelynek, a családnak állandóan, rendszeresen és megfelelően kell foglalkoznia a fiatalokkal. Azt hiszem, a saját környezetében is mindenki tapasztalhatta, hogy ha a fiatalt komolyan veszik, akkor komolyan megfelel a bizalomnak. Ha viszont eleve úgy ítélik meg, hogy nem komoly ember, akkor megmutatja: tud ő nem komoly is lenni. Itt is érvényes a kölcsönös bizalom! (Japs.) Ügy vélem, ezen a téren is előbbre jutottunk, s az a feladatunk, hogy erőteljesen folytassuk az ifjúsággal való rendszeres és megfelelő foglalkozást. Az ifjúsági törvényt végre kell hajtanunk, előírásainak érvényt kell szereznünk. A neveléssel és a képzéssel el kell érnünk, hogy az új magyar ifjúság képes legyen megérteni azokat a célokat, amelyekről most a kongresszus határoz, és kész legyen azoknak a megvalósítására. Azt tartom, hogy ennek a legfőbb pedagógiai „receptje” a megbízatás, a feladat, a munka. Mindenki tudja, még a kisgyermek is milyen boldog, ha az édesanyjától bármilyen csekély megbízatást is kap, és azt teljesíteni tudja. Körülbelül így és ezáltal nő, fejlődik a gyermek, még inkább a fiatal ember. Bátran és bizalommal adjunk feladatokat a fiataloknak! Az egyik szocialista országból nemrég küldöttség járt nálunk és fölkereste egyik nagyüzemünket. A látogatás során a vendégek elismeréssel mondták, hogy milyen erős kollektíva 'dolgozik ott. Nem nevezem meg ezt a kollektívát, nehogy fejébe szálljon a dicsőség. De nyolc évvel ezelőtt láttam én azt a kollektívát igen gyengének is. Hogy mitől gyógyultak meg? Azok az emberek olyan nagy feladatot kaptak, hogy amikor először meghallották majdnem elájultak. (Derültség.) Aztán megküz- döttek a feladattal, felnőttek hozzá, és most szinte rá sem lehet ismerni erre a sokezres kollektívára. A Maavar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusa harcba, munkába hív közös célunk, a fejlett szocialista társadalom építésére. Erre a nagy feladatra felkészült, és érett a magyar munkásosztály forradalmi élcsapata, a Magyar Szocialista Munkáspárt, érett a munkás- osztály, érett az egész magyar nép. (Nagy taps.) A fő irányvonal Fél éve, vagy még korábban, mielőtt a Központi Bizottság kongresszusi irányelvei nyilvánosságra kerültek volna, különféle találgatásokat lehetett hallani, főként Nyugaton, de még nálunk is: mi lesz az MSZMP politikájával? Folytatódik? Változik, nem változik? Ha igen, mi és hogyan? Nos, azt gondolom, a kongresszusi vita világos választ adott arra, hogyan alakul a jövőben a Magyar Szocialista Munkáspárt politikájának fő irányvonala. Az első és legfontosabb, ami már a vitából, minden felszólalt kongresszusi küldött állásfoglalásából kiviláglott: a Magyar Szocialista Munkáspárt a mar- xizmus-leninizmus alapján folytatja eddigi szocialista, kommunista, internacionalista, a nép érdekeinek megfelelő politikáját. S ez lesz a kongresszus legfőbb, legfontosabb döntése. Ez a politikai fő irányvonal tovább fejlődött, és gazdagodott a kongresszusi előkészületek időszakában és a kongresszus munkája során is. A kongresszus egyik szünetében alkalmam volt találkozni a meghívott közéleti személyiségek egy csoportjával, közöttük jó néhány pártonkívüli szövetségesünkkel, barátunkkal és küzdő- társunkkal. A beszélgetés során szóba hoztam azokat a mendemondákat, amelyek szerint „megkeményedik" a párt vonala, meg, hogy valami „új diktatúra” jön. Megnyugtattam őket: nem jön semmiféle új diktatúra, marad a régi, a proletárdiktatúra. (Derültség, taps.) Ennek mai gyakorlatát már körülbelül 18 éve mindenki tapasztalhatja. Az emberek ismerik, látják és tudják, hogy ez nem rossz diktatúra. Szabadon lehet benne élni, alkotni, s becsületet szerezhet magának minden tisztességes ember. A kongresszusi vitában megfogalmazott igény az, hogy pártunk kövesse fő politikai irányvonalát, és annak alapján folytassa, és fejlessze tovább eddigi politikáját, kiegészült egy másik, nagyon határozott igénynyel: a politika egységes értelmezésével, egységes és következetes végrehajtásának követelményével. Párttagságunk, munkásosztályunk, a szocializmus minden őszinte híve, egész népünk ezt várja tőlünk. Célkitűzéseink reálisak A kongresszusi vita azt is bizonyította, hogy a Központi Bizottság a gazdasági és kulturális építőmunkáról helyes értékelést adott, és reális, megvalósítható célokat ajánlott a kongresszusnak. Mindent meg kei! tennünk, hogy teljesítsük a gazdasági, a kulturális építőmunkának, az életszínvonal alakulásának 1975. évi tervét. Ismételten javaslom, hogy a kongresszus erősítse meg az új ötéves terv fő irányszámait. A részletesen kidolgozott, új ötéves terv ez év folyamán, alkalmas időben a párt illetékes szerve elé kerül. Ha a kongresszus úgy dönt, a további munka alapjai azok a kongresszusunkon is tárgyalt főbb adatok lesznek, amelyek meghatározzák az egész terv jellegét és keretét. Most tehát a döntő feladat az idei terv megfelelő végrehajtása, mert ezzel jó alapot biztosítunk az új ötéves terv megvalósításához. A kongresszusi előkészületek nagyon fontos eleme volt a Központi Bizottság múlt év decemberi határozata, amely gazdasági feladatainkkal foglalkozott. Az erről megjelent részletes közleményben a Központi Bizottság őszintén szólt a párttagsághoz, az ország közvéleményéhez azokról a problémákról, amelyek a világgazdaságban végbemenő új folyamatokból adódnak, s amelyek bennünket is érintenek. Ismeretes, hogy exportunk nemzeti jövedelmünknek csaknem 50 százalékát teszi ki. Ügy vélem, a Központi Bizottságnak ez a nyilvános határozata kellő időben született meg, és segítette kongresszusi munkánkat, mert így a dolgozók e kérdéssel megfelelő komolysággal tudtak foglalkozni. Régi kommunista mondás: a legjobb politika az elvi politika. Ezt még kiegészíthetjük azzal — és ez pártunknak gyakorlata is —, hogy a legjobb politika a nyílt, elvi politika. Minden tapasztalatunk azt igazolja, hogy nincs az a súlyos gond és probléma, amivel ne fordulhatnánk bizalommal a párttagsághoz, a munkásosztályhoz, a néphez, mert ha felnőttek módjára beszélne az emberekkel, azt értékelik és becsülik. Annak a vezetőnek viszont, aki nem így tesz, megmondják, hogy arról beszéljen: mi a probléma, mit kell csinálni, és ne beszéljen mellé. Az emberek gondolkoztak a decemberi határozatban ismertetett problémákról, pánik nélkül, reálisan mérik fel a helyzetet, és bizakodva néznek előre. Tudják, hogy ha két fő erőforrásunkra támaszkodunk: a saját hazai lehetőségeinkre — amelyeknek teljes kihasználásától még messze vagyunk —, és a szocialista országok testvéri együttműködésében rejlő lehetőségekre, akkor minden feladat megoldható, biztosítható az ország további, törésmentes gazdasági fejlődése, beleértve a termelés és az életszínvonal növelését és a kulturális fejlődést is. A politikai tanulság tehát az, hogy a reálisan felmért, tényleges helyzetről nyíltan, komolyan kell szólni az emberekhez, és akkor a válasz is megfelelő lesz. Most még összegezni sem tudnánk, hogy a Központi Bizottságnak a helyzetet őszintén ismertető decemberi határozatára hány ezer és ezer segítő szándékú cselekedet, javaslat, kezdeményezés született a dolgozó tömegek körében. Természetesen az az ember, aki műhelyben dolgozik, elsősorban annak a problémáit ismeri, s kevésbé láthatja az általános összefüggéseket, ez a dolog jellegéből következik. De a sok kicsiből születik a nagy — amit a műhelyekben, a földeken, a tervezőirodákban, ezer meg ezer helyen, ezer meg ezer kezdeményezés nyomán az emberek milliói adnak hozzá ahhoz, amit eddig elvégeztünk, az fogja megoldani — és meg fogja oldani — a problémáinkat. A tanácskozáson nagyon sok, igen fontos gazdasági kérdés vetődött fel. Kritika is jócskán elhangzott, néha már azt hittem, hogy az ellenzék kapott szót. (Derültség.) Szép, udvarias szavakkal ugyan, de arról beszéltek, hogy sok dolgot másképp is intézhetnénk, és igazuk van. Szóba kerültek a kohászat problémái, az élelmiszeripari összehangolt fejlesztése a mezőgazdasági termeléssel, és sok más fontos, nagy figyelmet kívánó kérdés. Ezekkel itt nem tudtunk részletesen foglalkozni, de az elvtársak nyilván nem is azért vetették fel, hogy mindenre itt kapjanak választ, hanem azért, hogy tartsuk számon őket mint feladatokat és tennivalókat, és dolgozzunk a megoldásukon. A vita nagyon gazdag volt, nagyon sok jó gondolat vetődött fel, amelyekkel már holnaptól foglalkoznunk kell, amikor hozzálátunk a XI. kongresszus határozatainak a végrehajtásához. Csak egyetlen dolgot szeretnék megemlíteni közülük. Most nagyon sokat és komolyan foglalkozunk az anyag- és energia-takarékossággal, a termelőberendezések és a munkaidő jobb kihasználásával, a jobb munkaerő-gazdálkodással. Ezekről itt, a kongresszuson is sok hasznos és jó javaslatot hallottunk. De vigyázzunk, nehogy úgy szervezzük meg az anyagtakarékosságot — már erre is volt nálunk példa —, hogy nem tesszük bele a termékbe a szükséges anyagot. (Derültség.) A takarékosságnak az a helyes módja, ha az elpocsékolódó, a feleslegesen hulladékba kerülő, a tönkremenő anyagot minél nagyobb mértékben hasznosítjuk. Az anyagtakarékosság semmi szín alatt se menjen a minőség rovására. Erre azért is jobban kell ügyelni, mert a termékek minősége mindinkább életbevágóan fontossá válik. Mert ugyan kinek adjuk el a nem jó minőségű árut? A kapitalista nem veszi meg, az nekünk nem osztálytestvérünk, sem ingyen, sem pénzért nern segít nekünk építeni a szocializmust. Hát akkor a szocialista osztálytestvéreinknek adjuk el? Egyébként ők sem veszik meg. A jó minőséget már mindenhol megkövetelik, s ennek minket is jobb munkára kell ösztönöznie. Közös fronton A kongresszus vitájában a közgondolkodással kapcsolatos kérdések is szóba kerültek. A szocialista közgondolkodás nálunk komoly teret hódított: nem egyenletesen, nem mindenütt egyformán, de feltétlenül fejlődött. (Folytatás a 6. oldalon)
