Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)
1975-03-22 / 80. szám
Zsolnay Vilmos saját kezű munkái. EkszeHiatású, áttört kerámiák. Zsinkó András török-basa című műve. Hetvenü* évvel exelSt*, 1900. Minden álom megvalósítható... Édesatyánk 1828. április 19-én született Pécsett, Zsolnay Miklós és neje, Ballay Teréz második gyermekeként. Hat testvére közül Ignác a báytja volt, utána pedig Cölesztin, a korán elhunyt bájos Júlia, Ferdinánd, Imre és György következett. Derűs kedélyét és jó szívét atyjától, kiváló szellemi képességeit anyjától örökölte, a fáradhatatlan szorgalmat és szigorú kötelességtudást pedig mindkettőjüktől. Az 1837—38-as iskolai évről szóló bizonyítványa szerint tízéves korában végezte el a harmadik elemit. Ő maga azt vallotta, hogy nem volt kitűnő tanuló. 1839-től 1842-ig atyja „Dohány, Norinbergi és Rövid- árukereskedésében'r inaskodott, tizenöt éves korában megkapta a tanonclevelét, amely bizonyítja, hogy három éven át látogatta a kereskedelmi iskolát, és mind tudása, mind erkölcsi magatartása alapján mindenkinek kiválóan ajánlható. Ezt a bizonyítványt a kereskedők testületé állította ki gondosan ki- cirkalmazott betűkké)!, ellátta pecsétjével és a következő aláírásokkal: Daniel Haurer Magistratsrat und Comisär, Franz Plichta erster Vorsteher, Nikolaus Zsolnay zweiter Vorsteher. Édesatyónkat tehát kereskedőnek nevelték, bár minden vágya az volt, hogy festő lehessen. Ha ezt a pályát választhatja, bizonyára nagy művész lett volna belőle. Abban az időben azonban az egyszerű polgári körökben a művészi pálya egyet jelentett a zülléssel és a nélkülözéssel. Nagyszüleink aggodalmát fokozta az a tény, hogy a házukban lakó vándorfestő, aki nehezen küszködött a megélhetésért, óva intette őket: ne ennedjék fiukat erre a nyomorúságos pályára! Atyánk gyermeki tisztelettel meqhajolt szülei akarata előtt, és kereskedő lett. Kereskedelmi tanulmányait a bécsi Polytechnisches Institutban folytatta. Tanulmányai befejeztével még Bécsben maradt, a neves Martin és Bauer díszműáru cégnél helyezkedett el. Az 1848-as szabadságharc idején már Pécsett élt, atyja üzletében dolgozott. Ezekben a viharos időkben itt is polgárőrséget szerveztek, amelynek természetesen ő is tagja volt. Mikor az ellenség a város közelébe ért, és a „rácok" lőni kezdtek, a tekintélyes pécsi hölgyek, köztük nagyanyánk is, az idős Prandau bárónőhöz siettek, és egymást bátorítva töltötték a válságos órákat. Atyánkat a mánfai útra rendelték ki egy hidacskához. A veszély elmúltával a parancsnokság megfeledkezett róla, ő pedig rendületlenül továbbra is őrt állt, amíg barátai ki nem mentek érte. Atyánk 1852-ben ismerte meg édesanyánkat, aki rokoni látogatóban járt Pécsett, és anyjával a főtéri üzletbe ment, hogy egy márványköves tűpárnát vegyen. Atyánkat első pillantásra annyira elragadta a fiatal leány szépsége és szerénysége, hogy még a tűpárna árát sem tudta megmondani. Nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy anya és leánya barátja, Thaler órásmester vendége, Bell Teréz anyja pedig az ő édesanyjának ifjúkori barátnője. így alkalma nyílt megismerni anyánkat, aki aztán egy hosszú életen át jóságos, szerető, odaadó hitvese lett. Sohasem állta útját férje nagy- ratörő terveinek, nem gátolta, bármilyen nagy áldozatot követelt is ez. 1867-ben olyan változás következett be, amely lehetővé tette, hogy atyánk a kis manufaktúrát gyárrá fejlessze. Ebben az esztendőben egy részvény- társaság engedélyt kapott a pécs—barcsi vasútvonal megépítésére. Édesatyánk minden alkalmat megragadott arra, hogy pénzt szerezzen további terveinek megvalósításához, ezért most Goldentesin Márkkal társulva, elvállalta a pécs— üszög! szakasz megépítését. A munka folyamán a manufaktúra közelében váratlanul több, gazdag forrás buggyant elő. Ez annyira megnehezítette a munkálatokat, hogy a vonal további építése tetemes ráfizetéssel járt. Atyánk azonban, amikor erre hivatkozva a részvény- társasághoz fordult, nem a szerződésileg meghatározott átalányösszeg emelését, hanem a források tulajdonjogát kérte. A dr. Herz elnöklete alatt álló társaság készséggel beleegyezett atyánk kívánságába. Ezután 1868. május 5-én az alábbi beadvánnyal fordult a város tanácsához: „Az a szándékom, hogy az alsó országút mentén fekvő, a nagyközönség által jól ismert fazekasműhelyem és kereskedelmi kertészetem helyén olyan gyárat létesítsek, amely minden tekintetben megfelel a mai követelményeknek. Erre a célra a meglévő épületeket teljesen átalakítanám, és lényegesen megnagyobbítanám. Elsősorban tűzálló agyagárukat, samottot és cementet állítanék elő. Kérelmemet nemcsak azért nem támasztom alá nyomatékos érveléssel, mert ezt az ipar szabad gyakorlására vonatkozó rendeletek feleslegessé teszik, hanem azért sem, mert meggyőződésem, hogy a város Tanácsa örömmel fogad minden kezdeményezést, amely az ipar fejlesztését, s ezáltal a jólétet biztosítja. Csak annyit kívánok megjegyezni, hogy tűzálló gyártmányaimra minden kemencévei dolgozó gyárnak és műhelynek szüksége lehet. A gyár köz- használatú lesz azért is, mert tekintélyes számú munkaerőt foglalkoztat majd, így sok nélkülözőn segít. A fentiekre hivatkozva tisztelettel kérem a tekintetes városi Tanácsot, adjon nekem engedélyt az .Első Pécsi Cement, Chamott, és Tűz- álló-agyagáruk’ név alatt bejegyzendő gyár létesítésére, és ezen határozatáról engem ügyvédem útján értesíteni szíveskedjék." A kérelem elbírálásával a tanács Piacsek József városkapitányt bízta meg, az ő előterjesztése alapján az 1868. május 15-i tanácsülésen 3400. szám alatt a következő határozatot hozta: „Miután a jelentés szerint a gyár létesítése ellen semmiféle kifogás sem emelhető, a tanács eleget tesz a benyújtott kérelemnek, azzal a megjegyzéssel, hogy a kérelmező a városi tűzrendészethez tartozik fordulni az átépítési szemle meg- ejtése és a gyárépületeknek tűzbiztonsági szempontból való megvizsgálása végett. Amiről annak Idején meg ne feledkezzék! Kérelmező a kapott építési engedély ellenében 6 forintot tartozik fizetni a kórháznak és további 6 forintot a szegénysegélyező alap pénztárának." Édesatyánk minden valószínűség szerint azonnal megkezdte a cementgyártást. A vasútvonal építésénél megismerkedett egy Dietz nevű német mérnökkel, őt bízta meg a cementégető kemence terveinek elkészítésével. A felső úttest mentén, közvetlenül a kerítésnél, ott, ahol ma a feltöltött parton a remek öreg akácfák alatt a széles kocsiút húzódik, abban az időben merőleges agyagfal állt. Itt épült fel a hatalmas cementégető kemence. Némi kísérletezés után édesatyánk kitűnő minőségű cementet állított elő. A vállalkozás azonban igen rövid életű volt. Az Újvidék melletti Beocin- ból egy vállalkozó azzal a megbízással küldte a városba egyik munkását, hogy kémlelje ki atyánk gyártási módszerét és tapasztalatait, amelyeket aztán fel is használt. Pécsett a cementgyártást nagyon megdrágította, hogy a szükséges nyersanyagot távolról kellett ideszállítani, Beocinban viszont helyben gazdag nyersanyagforrás volt, így az ottani kis magán- vállalkozás hamarosan tőkeerős részvénytársasággá alakult. Édesatyánk nemcsak azért szüntette be a cementgyártást, mert a kedvezőtlen körülmények folytán nem bizonyult versenyképesnek, a vasútvonal befejezése után pedig saját használatára már nem volt szükség cementre, hanem elsősorban azért, mert más célra kívánta hasznosítani a kemencét. Nagy tétel samott-tégla megrendelést kapott, s ennek csak a kemence átépítésével tudott eleget tenni. A Duna-gőzhajózási Társaság Bányatelepen kokszkemencét épített, Pécsett gázgyár, Hidason üveghuta épült, mindenhova sürgősen kellett a tűzEozin mázzal, kombinált díszítésű váza. A harmincadik születésnap- ján — nem is olyan régen — „elsírta magát”. Veszélyes kor ez: a patópálos évek után itt áll meg először az ember, hogy komolyan számadást készítsen magával ... És te is, Gyuri, szörnyű soknak ítélted az eltelt három évtizedet, — és morzsányinak azt, amit eddig sikerült megvalósítanod ... Pedig a sikeres kiállítások, megnyert pályázatok, megtisztelő megrendelések, egy nagymúltú és nagyhírű gyár neveddel is fémjelzett termékei igazán szép mérföldkövei az eddig megtett útnak. De te menthetetlen vagy, te negyvenéves, ötvenéves, hatvanéves korodban is „elsírod majd magad”, mert akkor is elégedetlen leszel magaddal, mert képtelen vagy azt számolni, hogy mit tettél eddig, mert akkor is úgy fogod érezni, hogy hegynyi magas még előtted a tennivaló ... ... Hányszor, de hányszor megkaptad már barátoktól és vélt barátoktól az egymást marcangoló, világmegváltó beszélgetések alkalmával: Fürtös, te bolond vagy, eladod magad egy gyárnak, egy termelő üzemnek, ahelyett, hogy a magad boldogulásáért dolgoznál a saját műtermedben ... De te elválaszthatatlan vagy a Zsolnay-gyár- tól, ahová már ötvenháromban bejártál üzemi gyakorlatra és ahová kilenc évvel később — friss diplomásként — végleg elszegődtél ... Végleg, mert már a fantáziád is pirogránitból alkot, a kezed megszokta ennek az anyagnak a simítását, és az anyag szépen engedelmeskedik annak, aki szeretettel közeledik hozzá ... ... És még valami, amiért helyetted is ki merem mondani az „örök eljegyzést” — ez a kollektív munka öröme, és az a benned feszülő mérhetetlen vágy, hogy hasznos legyél, hasznosnak tudd magad... Azt mondtad egyszer, már túl a harmincon: „nem is tudom, talán az öregedés vagy talán az érettség jele: már nem érzem olyan fontosnak, hogy az én álmaim valósuljanak meg. Az a feladatom, azt kell megvalósítanom, ami közérdekű ... Nem akarok múzeumi téma lenni, ott akarok lenni a termelésben, beletartozni valami nagy-nagy buliba, és bizonyos funkciókat betöltő dolgokat csinálni..." Nem az álmaid a fontosak? De hiszen minden szép álmod belegyúrod ebbe a különleges anyagba, ott látni magas hőfokon izzított álmaidat a lakáskerámiákon is — amelyek ugye elsősorban „használati tárgyak" ... ... És persze, hogy feszülnek benned többlet-indulatok, vannak lidérces, vad, csapongó álmaid is — és persze hogy üres- nek-boldognak, lebegően köny- nyűnek érzed magad, ha ezeket az álmokat is már az égetőkemencéből látod viszont... . j. Kötődsz Pécshez, és a város is kötődik hozzád. Elfogad, tudomásul vesz, szeret. És te — magad mondtad — talán csak ebben a valószínűtlenül kék egű városban kapod meg azokat az impulzusokat, amelyek végül is elindítják a kezed ... . .. Barátaid figyelnek rád, és — ej, de hányszor rágtuk magunkat ezen is — örök fájdalmad, hogy ezek a barátságok elsősorban személyes jellegűek, emberi kapcsolatok, és csak igen-igen kevés az a hatás, amit a munkában gyakorlunk Manufaktúrából gy*r ■■■I Erb János felvételei lúlt századi, eozin díszítésű tál.
