Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)

1975-03-15 / 73. szám

Arató Károly

Biztató

Tűnjön el ásító szájból röppenjen ki hatalmas ásításból hagyja el a várat hagyja ott hol napestig szakállt szárítgatott

Izzó-drót-kontúrja világol a szövevényből kuszaságból onnan magát morogva rángassa ki bokánál fogva

Fondorkodik bűvöli szépség kalodába rakja észrevétlen két lábát kezét ha már igézett legalább ravasz legyen nyissa a kalodát

Akár amőba folytonos alakcserében mozogjon metszett közegében bekebelezni éhesen karolja át iksz ipszilonok tévedését igazát

Magát öngyújtóként kattintsd fel ha tüze valakinek kell láng-lobbanásra szikra-készen legyen állandó készenlétben

Hol torkot célozva röpül a kés ékelődjön fénysebesen a torok és a cikkanó penge közé maradjon is ott örökké

Se iszaptól se éles kövektől félve gázoljon állig fodrozó jelenébe mig feje földgömb homloka hazája megművelve ráncokkal barázdálva

alatta kráter füstöl két szeme ezerév gomolyog mélyükről fölfele

Várkonyi Nándor j

A Nagy Madár

Lovász Pál

Fenséges szegény

Dúsan virágzó méhből vétetett; arcának síkján zord, kemény vonás árnyéka ül, mig bentről lágy, csodás jóság vetít rá tiszta fényjelet

A rögnek, kőnek, ércnek étke lett; sebzett testével poklos mélybe ás, de fölnéző szemével ő se más, mint az, ki csak szépségben született.

ősöm nekem az idők kezdetén, világgal birkózó örök szülő, sosem-megváltott fenséges szegény.

Szikkadt kezem kezébe kulcsolom, s amíg célunk fénycsúcsa egyre nő, továbbmegyünk a tiszta utakon

Leonardo da Vinci élete és műve egyetlen óriási kísérlet annak a feladatnak elvégzésére, melyet az Újkor volt hivatva végrehajtani. A feladat meghaladja az emberi erőt, Leonardo mégis pár nélkül áll a műveltség történetében, mert személyes munkájaként új korszakot nyitott: megindította a természettudomány forradalmát. Fölismerte minden problémáját, de természetes, hogy ezeroldalú, szétszórt kísérleteknél nem jutott tovább, mert ha bírja a rendszerező, a szintetikus gondolkodás adományát, nem süllyed el a részletek tengerében, hanem a lényeget szűri ki és foglalja össze.

Titkolózva írt feljegyzései egyik helyén így szól magához: „... ha az ember pelyhes ágyon, dunyha alatt pihen, nem szerez dicsőséget. Aki azonban dicstelenül tölti életét, éppoly kevéssé hagy nyomot a földön, mint a füst a levegőben, vagy a hab a vizen”. Dicsőségvágy: az Újkor emberének legfőbb serkentője a Középkor anonimitásával szemben. Hogy mi volt, amivel a legmélyebb nyomot kívánta hátrahagyni a Földön, s örökre szóló dicsőséget szerezni nevének, maga árulja el egy önfeledt pillanatában: a repülés. Fölemelni az embert egy számára idegen elembe, ahol még soha senki sem járt, átlépni a természet határait, felszárnyalni a Földről, mindenek fölé, saját erejével úrrá lenni az égbolt végtelen tengerén: a felsőbbrendű ember gondolata, méltó Leonardóhoz — és jelképes is. ő maga akart az emberek fölé emelkedni! Lehet-e nagyobb dicsőség, mint elsőnek elhagyni a rögöt, legyőzni a teret és a súlyt, fölrepülni a határtalan levegőbe, madárként tovaúszni az emberek világa fölött? Mit árult el ebből a becsvágyból a nagy titkolózó, ki jegyzetei ezer meg ezer lapján úgyszólván sohasem szólt közvetlenül önmagáról?

Tudjuk, mennyit fáradott a feladat mechanikai megoldásán, hüledezve nézzük tömérdek megfigyelését, számítását, tervrajzait, konstrukcióit, kísérleteit, s érdekelhet mindez, de fölösleges számba venni, ha felismerjük alapvető tévedését: a madár nemcsak mechanizmus, hanem élő szervezet is, mely idegzetével és ösztöneivel, azaz öröklött tapasztalatokkal reagál a környezet behatásaira. De reakcióit megelőzi egy pszichés mozzanat: az érzékelés, a tudomásul vétel. Leonardo nem vette számításba, hogy a madár érzékelése, idegzete és

öröklött tapasztalata hiányzjk az ember szervezetéből, és ezt a hiányt nem pótolhatja semmiféle mechanizmus, mert a gép nem érzékel. Csak annyit vett észre, hogy a levegő mozgása olyan törvényeket követ, mint a vízé, s ezt tanulmányozta végtelen szorgalommal. Ám így is négyszáz évvel megelőzte Jules Étienne Marey-t, ki ugyanerre az eredményre jutott az „állati gép” földi és légi mozgásáról írott könyvében (1874).

A madár háromféleképpen repül: elsősorban és főként csapkodó, verdeső szárnyalással; másodsorban száll: midőn már elég nagy sebességre tett szert, szárnyát kiterjesztve, átsiklik az ellenálló légrétegeken; harmadsorban vitorlázik, azaz a levegő mozgását, a szélrohamokat felhasználva, viteti magát, velük szemben is, vagy fölfelé, vagy hátrafelé, vagy oldalt egyszerre. — A verdeső szárnyalásra az ember ereje nem elég, a legtökéletesebb mechanizmus segélyével sem tudná a maga és gépe súlyát a levegőbe emelni és fenntartani. Ám Leonardo éppen ezt akarta. — Szállani tud az ember, mert a szállító erőt a légcsavar vagy sugárhajtás szolgáltatja. — Vitorlázni is képes, csupán indító erőre van szüksége, s ezt Leonardo is pontosan megfigyelte: a madár a szembefúvó szelet „ék gyanánt" használja a felemelkedésre.

A repülés vágya, álma vagy elképzelése talán oly régi, mint maga az ember, állandó mesetárgy, mitikus hagyományai vannak (Daidalosz és Ikaros), s Roger Bacon a XIII. században elméletileg már lehetségesnek tartott egy repdeső gépet: „Lehet csinálni oly szerkezetet, amellyel az ember felrepülhet, ha a közepén ül és forgat egy gépet, melynek segítségével a mesterségesen szerkesztett szárnyak repülőmadár módjára verdesik a levegőt." Mindegy, bármit hibázott vagy tévedett Leonardo, a repülés, mint mechanikai probléma, az ő idejében az Übermensch gondolata volt. •

Midőn a madarak repülését tanulmányozta, följegyezte legrégibb emlékét, melyről maga sem tudta mór, valóság volt-e, álom vagy képzelődés? (Jegyzeteiben elévült szavakat használ: cecere = hattyú, cortone = kánya. Az irodalomban rendszerint „keselyű-emlék”- nek nevezik, hibás fordítás alapján: Freud is ezt használta, s mélylélektani elemzést végzett vele, holott a keselyű az álom-szimbolikában egészen mást jelent, mint a kánya; jól melléfogott.) Az emlék talán két-három éves korához fűződik: „A kánya ilyen szabatos leírása, úgy látszik, nekem már sorsom — írja. — Mert gyermekségem idejéből mindig az volt a legkorábbi emlékem, hogy amikor még bölcsőben feküdtem, egy kánya szállt le hozzám, és farkával kinyitotta szájamat, és aztán többször meglegyintette ajkamat.”

Harminc évvel az álom-emlék után, a repülőgép talán^el- ső, kissé nehézkes terv-vázlata mellé ezt jegyezte föl: „Ha egy sas szárnyaival fenn tudja tartani magát a híg levegőben, ha -nagy hajókat vitorláik tovahajtanak a tengeren, miért ne tudna az ember, szárnyakkal hasítva a levegőt, úrrá lenni a szeleken, és diadalmasan a magasba szállni?” — Megfigyeléseit a madarak reDÜlésé- ről külön füzetbe írta „A repülésről" (Sül volo) cím alatt, gép-tervei és számításai azonban nem itt, hanem főként az ún. Codex Atlanticusban és egyebütt vannak szétszórva. Gépeit itt is, ott is egyszerűen madárnak vagy nagy madárnak nevezi, ezért nagybetűvel írom, megkülönböztetésül a természetes madaraktól.

1505-ben, tömérdek megfigyelés, tervezet, számítás, modellezés után, végre bízott a sikerben, és elhatározta magát a végső nagy kísérletre. A felszállás volt a probléma; március közepén ezt írja a füzetbe: „ ... a szárnyak alá fogott szél, ék gyanánt, sebesen fölfelé hajtja a madarat, mint azt a cortonét, egy ragadozó madarat, melyet az 5. (1505.) évben március 14-én Barbiga tpja fölött Fiesole felé röpülni láttám." Tehát ekkor a Fiesolétól délre eső hegyeken tanulmányozta a madarak szárnyalását. Ugyanerre a lapra, vagyis ez időben a következő rejtélyes mondatot jegyzi föl: „A hegyről, mely a Nagy Madár nevét viseli,

fogja megtenni repülését a Hírneves Madár, mely az egész világot betölti majd nagyszerű dicsőségével.” A Nagy Madár nevét viselő hegy a Monte Ceceroi, azaz Hattyúhegy Fiesolétól délre, amely fölött a cortone, a kányamadár vitorlázott. A fenti mondatot bővebb, ünnepélyesebb formában még egyszer leírta a füzet borító lapjára, nyilván akkor, midőn minden előkészületet megtett a felszállásra: „A Nagy Madár első repülését a fTagy Hattyú háta fölött (sopra del dorso del suo Magnio Cecero) fogja megtenni. Az egész világot betölti majd csodálattal és mind az írásokat dicsőségével, s a helynek, ahol született örök hírnevet szerez."

Leonardo ritkán írt terveiről ilyen határozottan, tehát biztos sikerre számított, azonban soha többé célzást sem tett reá, s így bizonyosra vehetjük a kudarcot. Különben híre ment volna, és örök dicsőséget szerez „szülőhelyének”. A kortársak szintén hallgatnak róla, noha ugyanakkor beszámolnak a perugiai Battista Danti 1503- ban tett balsikerű próbarepülé- séröl: a templom tornyáról

akart felszállni vagy leereszkedni, kisideiq siklott a gép, de aztán szárnya beleakadt a torony kiszögellésébe, a tetőre zuhant, s a repülő lábtöréssel megúszta. Ez látványos röpülés volt a hercegi pár esküvője alkalmából, Leonardo azonban a végletekig titkolta mind a készülődést, mind a kísérletet, s véqül a kudarcot. Valami híre mégis kiszivárgott, mert barátja, Fasio Cardano fia, Girolamo, évekkel Leonardo halála után feljegyezte, amit nyilván apjától hallott: „Mindketten, kik legutóbb megkísérelték a repülést, kudarcot vallottak. Leonardo da Vinci szintén megpróbált repülni, de neki sem sikerült. Nagyszerű festő volt.” Ennyit tudott meg a világ, melyet be akart tölteni dicsőségével I

I

^VvVV'v?' -. ' " ' — ,

Binib PÉTER

Közben eltelt

, „

____________________________________________________

Sz

ombat volt. Néhány perccel múlt három óra. Az üzemekben az emberek gondolatban már hazakészültek. A gyár első udvarára egymás után érkeztek az autóbuszok.

Az l-es kapu előtt az országút meflett, csenevész eperfa árnyékában asszonyok és gyerekek ültek az árokparton. Kerékpárjuk ott feküdt mellettük a ritkára nőtt, napégette füvön. Időnként a kerítés fölött a dombok felé néztek. Arra, ahol a völgyek zugában, sokhelyütt a föld mélyén rejtőzködtek az üzemek. Férjüket, apjukat várták. Itt még élt az a szokás, hogy műszakváltáskor a családfőt szinte rögtön köszöntse valaki, mintegy mindennapos hálaként a vállalt veszélyért. Mert akik itt dolgoztak, azok mindennap kockára

tették az életüket. Persze munka közben csak ritkán gondoltak erre.

Az öreg még arra sem gondolt, hogy szombat van, s hogy holnap reggel hétkor nem kell fejére húznia a gázálarcot. Ha tud, aludhat akár kilencig is. Effélék sohasem jártak az eszében. A munkájáról pedig már nem volt mit tűnődnie. Több, mint harminc éve csinálta ugyanazt Elégedetten, zokszó nélkül. Minden szükséges mozdulat szinte már az ösztönök természetességével élt benne. Mint az ébredés, amihez nem kellett csörgőóra. Egyáltalán, ritkán nézett órára. A fény változását, a Nap járását figyelte, meg figyelme frisseségét vagy tompultságát, mert azzal érezte az időt. Itt az üzemben is, ahol különben sem venné hasznát

holmi finom kis „ketyegő- nek”, mert elenné a sav- gőz, mint a gumírozott munkaruha alatt a fehérneműjét. Aztán meg az egésznapos üst melletti állástól megfájdult a lába is, s a fájdalom lassan a dereka felé húzódott, ott tanyát ütött, s ez már jelezte, hogy közeledik a műszak vége. Pontosan így jelentkezik nap nap után. Ilyenkor mindig lelép a dobogóról, sarokba állítja a keverővasat, s gumikesztyűs kezével megma- szírozza derekát a vesék vonalán. Most is készült, hogy hátat fordítson a szűrőüstnek, de látta, hogy hirtelen eltűnik belőle a salétromsavval péppé oldott cellulóz. A garat fekete szája üresen kongott, ahogy a keverővassal hozzáért. Nem mert mozdulni.

A sziréna elfújta a négyet. Az öreg már szinte görcsösen várta, hogy megérintsék a vállát, hogy valaki jöjjön valami eligazító hírrel, utasítással. Hátra nézni, az ajtó felé kémlelni azonban nem mert Mozdulatlanul meredt a szűrőkádra, készült a pillanatra, amikor a garatból hirtelen kizúdul a kásás anyag, szétfröccsenve, beterítve mindent Tudta, a testet kapó veszély pillanata lesz ez,

de legalább kiszabadítja a bizonytalanság szorításából. Bizonytalanság. A lábából is kiment minden erő, s a keverővasra kellett támaszkodnia, mert úgy érezte, összecsuklik. Félt. Nem áltatta magát. Tudta, itt a

rossz véggel mindig számolni kell. Itt mindig, minden műszakot úgy kell kezdeni, hogy az utolsó is lehet. Ezt vállalni kell. Nem lehet mindjárt elszaladni.

Zihálva kapkodta a levegőt, s alig tudott uralkodni magán, hogy ha csak egy szemvillanásnyi időre is, de föl ne rántsa a gázálarcot, s szabadon, jó mélyen teleszívja tüdejét, megdörzsölje gumimaszkégette arcát.

Gyengén megérintették a könyökét. Meg se rezdült. Aztán rémülten kapta fel fejét, amikor erősebben megszorították a karját A gázálarc bepárásodott üvegén át homályosan látta az integetőket. Rábólintott a hívásra. Sietni akart. De csak az udvaron, a távolabb épített dohányzóhoz vivő járdán sikerült úgy-ahogy szaporázni lépteit. Benn levágódott a lócára, s első dolga volt rágyújtani.

„Baj van öreg.” Zúgott a füle a még most sem csillapult félelemtől, így hát

messziről és nagyon halkan hallotta a szavakat. „Eldugult a főelosztó. A csapnál. Odafönn már megteltek a tartályok.” A többit már tudta magától is. Azt, hogy a csövekben minden percben növekszik a nyomás, növekszik a hő, s ha eléri a kritikus pontot, robban a nitrocellulóz.

„Nahát akkor gyorsan a villáskulcsot.”

A csaphoz létrán kellett felmászni egészen a meny- nyezet sarkába. Bepréselte magát a vasbeton födém és a deréknyi vastag cső közé. Az összeillesztés peremeit a csavarokkal együtt ragyás-rozsdásra ette a savgőz. Szinte összeforrt az egész. Húzásnak, feszítésnek, nem engedett. Tehetetlensége, félelme, természetes reakcióként dühbe csapott át. Kihúzódott egészen az oldalfalig, lábát nekifeszítette az alsó csőnek, s vadul, minden erejével ütni kezdte a csavarokat. Tudta, persze hogy tudta, a halállal játszik. Az ütésektől éppúgy felrobbanhat a nitrocellulóz, mint a túlnyomástól vagy a megnövekedett hőtől. De most nem latolgatott, nem ülhetett félre más megoldásokon gondolkodni. S mert így volt, s mert ezt

tudta, indulatain már nem is volt képes uralkodni, ütött, ütött, mert számára most már a mozdulatlan csavarokon kívül nem létezett semmi más. ütött, hogy szétverje az egész mozdulatlanságot, letörje az egész csaptelepet... Nem érezte már mellén a rozsdarücsköket, a bordáiba préselt fájdalmat, s azt sem, hogy kapaszkodó bal kezén a kesztyűvel együtt szétrongyolódik a bőr is, hogy csípi szemét a lecsorgó izzadtság, nem érzett semmit önmagából.

Amikor a megnyílt csövön s az elvezetőcsqtornában végre meglátta a haboson zubogó sárgászöld anyagot, szerette volna megmeríteni benne széttárt gumikesztyűs ujjait, ahogy a sugárban előtörő forrásvizet szokta simogatni az ember. Nem tette, mert most már józan esze mégiscsak uralkodott érzelmein. De nézte, sokáig nézte a szabad, szelíd anyaggal telt szűrőkádat, s most még kevésbé érzett fájdalmat, még kevésbé érezte a szorító, égető gázálarcot s a múló időt. Igen. Az idő most, győzelmének örömpillanataibon még any- nyira sem érdekelte, mint máskor. Pedig közben eltelt egy másik műszak is ...

Trischler Ferenc rajza