Dunántúli napló, 1975. marcius (32. évfolyam, 59-88. szám)
1975-03-15 / 73. szám
Könyv LENGYEL JÓZSEF: Az őszinteség lépcsőin Aki ismeri Lengyel József műveit, azt is tudja, milyen fontos számára a mindenkori igazmondás, vagy hogy az ő kedvenc szóhasználatával éljünk, az őszinteség. Az őszinteség lépcsőin című kötet az író kritikai és publicisztikai írásainak minden eddiginél teljesebb gyűjteménye. Kicsit furcsán hangzik a kritikus megnevezés Lengyel József esetében, hiszen jobbára mint regényírót és elbeszélőt ismerjük. Pedig alkalmanként — igaz, eléggé ritkán — mint kritikus is megszólalt. Kritikai jellegű írásaiban sem tagadta meg azonban az epikust, mindig kerülte a szakmai belterjességet, gondolatait az irodalmon kívül állók számára is jól érthető módon fogalmazta meg. Talán nem mindenütt tartotta be a kritikusra kötelező objektivitás szabályait, néhol a kelleténél több szimpátiát, illetve ellenszenvet árul el, mikor egy-egy kortársáról ír, mégis igaznak, őszintének érezzük ítéleteit. Elsősorban azért, mert véleményét sohasem csupán a maga nevében hangoztatja, hanem mindazokéban, akikért a művészi hivatást vállalta. Gyakran szövik át kritikáit személyes emlékek, vallomások — mint például a Kassák Lajosról, Tersánszky- ról, Tvardovszkijról szóló írásokban. A személyes ismeretség, az egykori barátság azonban Lengyel Józsefnél nem jelenti a jogos kritika elhallgatását. Az Oldás és kötés máig jelentős alkotása filmművészetünknek. A forgatókönyv alapjául Lengyel József azonos című novellája szolgált. Ekkor találkozott először az író a filmmel, s ez a találkozás nemcsak egy emlékezetes film megszületését, de idők során egy tucat, a filmmel kapcsolatos emlékezés, vallomás létrejöttét is eredményezte. Különösen érdekes a Reménytelen szerelem című írás, mely a filmhez való közeledését és attól való eltávolodását mondja el, nem egy esetben éles kritikai megjegyzésekkel illetve filmgyártásunk szemléletét. Fontos észrevételeket tesz a Tiszta égbolt magyarországi bemutatójával kapcsolatban, mely mind művészi megoldásaiban, mind „politizáló szellemében” egy merőben új időszak beköszöntését jelezte. Lengyel József közíró is. Éber szemmel figyeli a mindennapi eseményeket, életünk folyását, s a nem-tetsző jelenségekre publicisztikus szenvedéllyel reagál. Könyvében „Közügyek — Köznapi ügyek” cím alatt olvashatjuk mérges glosszáit, melyekben mindig a közösség érdekében szól. A vájt- fülű irodalmárok bizonyára fanyalogva böngészik ezt a fejezetet, hiszen itt csupa jelentéktelennek látszó ügyről ír Lengyel József: miért mondtunk le végleg az igahúzó lovakról? Ehetetlen a boltokban kapható krumpli, a lakásszélhámost lakásának elkobzásával kellene büntetni, be kellene vezetni újra a pártmaximumot stb. Az apró ügyek azonban — hangsúlyozza az író - mindig valami nagyobb, súlyosabb hibák, mulasztások következményei, egy egész mechanizmus működésének a zavarait jelzik, s ezért kell rájuk figyelnünk. Kovács Sándor Tamási Áron mesejátéka a Gyermekszínházban Búbos vitéz Egy éve kezdődött a pécsi Gyermekszínház művészi megújhodáso Azaz Búbos Anti, pásztor az erdélyi rengtegekből került a pécsi Gyermekszínházba, hogy a becsületes és igaz szegények történelmi ügyére tanítson — mesei bájjal, kedves ötletekkel és nem utolsósorban: zamatos, gyönyörű magyar nyelven. Várhattuk is tőle, hisz a mesejáték Tamási Áron tói származik, aki ugyan jóval több volt pusztán nyelvművésznél, de — kellően még nem is értékelt — nyelvi művészetének bevonása gyerekeink anyanyelvi művelésébe, önmagában is elegendő indok ienne a műsorválasztáshoz. Vannak azonban további indokok még; pl. az, hogy ez a népmeseszerű, de erősen tamásis színezetű történet éppen a gyermeki világképbe illeszkedik jól. A romlott, bűnös elnyomók világával a romlatlan természet bűvöstiszta erőit állítja szembe, ezek oltalmazzák és segítik győzelemre Búbosék (és valahány szegény) ügyét. Az Ábel a rengetegben írójának ezt a fajta társadalmi szemléletét kevésbé fogadhatjuk el kritika nélkül a „felnőtt” valóságábrázolás összefüggéseiben. A gyerekek mesei általánosítást jól értő, ám differenciáltabb általánosításokig még nem is juthatott szemléleti formáihoz azonban pompásan alkalmazkodó történet ez. Nagyszerű ötletek Még akkor is, ha — átdolgozás ide, átdolgozás oda — erősen érezni rajta, hogy Tamási bábszínpadra írta. Az élőszínházira váltó előadásnak nélkülöznie kell sok játék-nyelvű kifejezést, ennek tudható be pl. a körülményes expozíció, s néhány hasonlóan bonyodalmas, magyarázgató szövegrész, több játékmozzanat megoldhatatlansága (a kútba esések, a „serkentyűzések”) és főképp a középső, erdei szín élőszínpadtól idegen volta. A színlap és a műsorfüzet ígér ugyan bábozást (bábtervező: Kós Lajos), de ebből mindössze egy nyeszlettke szajkó, egy átvillanó fekete macska s néhány lőtt galamb módján lezuhanó madár pillanata valósul meg. Az erdei állatokat balett-táncosok keltik életre, s ettől inkább a balettvizsga-előadósok művészetet nem ostromló élményei idéződnek fel (maszk, jelmez és koreográfia tekintetében), mint az erdei világ panteiszti- kus költői, üde természetessége. Hol az operett? Az élő- és bábszínpadi dramaturgia nem geészen harmonikus házasítása Kárpáthy Gyula átdolgozásában elsőrendűen a rendezőt Fényes Mártái hozta nehéz helyzetbe, aki még így is, ezzel a tehertétellel is egyik legszebb produkcióját valósította meg. A művész szeretete alkotásának tárgya iránt — személyes ügy, kritikailag-esztétikailag nem értékelhető. De ha esztétikai értékek forrásává válik, vagyis művészi testet ölt, akkor igen. Fényes Márta szeretete a darab (s talán: Tamási Áron) iránt abban értékelhető, hogy a legkisebb részletre kiterjedő gonddal fogja egységbe és tömérdek üdítő ötlettel fűszerezi az előadást, ötletei nagyobbrészt ellenállhatatlanul mulatságosak, kitűnően jellemzők és okosak. Okosak, mert van okuk; nem üres mutatványok, nem öncélú művészkedések amúgy „csak”. Néhányszor azonban nem tart kellő mértéket, az egyébként jó ötleteket túlhalmozza; a gyerekeket a bőségnek ez a zavara elfórasztja (felnőttek ilyenkor jobban élvezik). Egészében mégis úgy véljük: Fényes Márta most fedezte föl önmagát számunkra. Ha még az operettes beidegződések egyik-másikától is meg tud szabadulni (meg a színházi skatulyájától), pályájának felívelésére minden remény megvan. Részben az erdei nép már jelzett felvonultatásában, (de nem Egetverő Mánuel pompás törpeségében I), még inkább pedig a népiesen buta, zsarnoki királyt alakító Szivler József teljesítményében. A rendezőt ez utóbbi tény csak részben terheli, ám némi gyengeséget, elhajlást sejtet, mivel nem tudta szereplőjét szolidabb megoldásokra hangolni (mint az a Csudakarikásban nemrég másnak sikerült). Bizonyos, hogy Szivler már annyiadszor játssza el ugyanazt a figurát, hogy nála már nem is skatulyáról — kalodáról kell beszélnünk. Megpróbálja ő másképp csinálni, de — ez a kalodaskatulya következménye — nem más lesz, hanem ugyanaz egyre harsányabban. — Kellemes meglepetés volt viszont Kovács Dénes rókalelkű (de miért macskabajszú?!) udvar- nagya rendkívül kifejező, szellemes mozgásával. Minden pillanatot kihasznált az ízlés és kifejezőigény szoros határaiig. — Blaha Márta, a királykisasz- szony; akkor kedves, akkor durcás, akkor erélyes, akkor makrancos — amikor kell. Nagy erénye: sosem szépeleg, mégis nagyon bájos, a kaloda- jelenetben pedig ennivaló. Igazi párja a nép fiát jelentő Búbos Antinak, kit Harkányi János alakít. Anti szerepe játék- lehetőségekben elég szegényes (pozitív hősökkel gyakran megesik), de Harkányi megtalálja az egyetlen megoldást rá, hogy Búbos Antit mégis központi hőssé emelje: az egyszerű, pátosztalan hősiesség és emberi tisztaság belső erejét érzékelteti meg minden erőlködő akarás nélkül. Nagyon szép beszédét, jó mozgását és mélyről fakadó alaktéremtését nem először vettük észre, már a Mo- liére-darabban is.) Reménykedjünk: hátha igazi drámai hős lesz belőle!) Az öreg Búbost Kutas Béla találóan egyszerű hangon, módon állítja elénk. Nagyon tetszett a két behemót testőr — Koroknay Géza és Takács Gyula — vidám butaságtól duzzadó alakítása, különösen az utóbbi karakírozó humora. A testben törpe, lélekben óriás. Egetverő Mánuelként N. Szabó Sándor hiteles, elgondolkoztató élményt hagyott. — A Vata Emil rutinból felvázolt díszletei és jelmezei közt folyó játékot egy csöpp zenekar lelkes és kellemes muzsikálása kíséri (vezetőjük: Németh László). Művészi megújhodás A pécsi Gyermekszínház művészi megújhodása éppen egy éve kezdődött. A Búbos vitéz tehát kedves születésnapi meglepetés és pecsét az évfordulón. Gratulációnkat azzal nyújtanánk át, hogy további hasonló, művészi értékekben nem fogyatkozó esztendőket kívánunk. Futaki Hajna Nők évkönyve —1975 Közérdekű írásokat, szép versek egész sorát, felvilágosító, tanácsadó cikkeket tartalmaz a Táncsics Könyvkiadó gondozásában megjelent NŐK ÉVKÖNYVE — 1975. Immár harmadszor adtak ki hazánkban ilyen — kifejezetten nőkről, nőknek szóló — igényesen szerkesztett évkönyvet. A kiadó, — a már kialakult hagyományokat megőrizve —, az eddigieknél is gazdagabb tartalommal igyekezett hangsúlyozni az idei év jelentőségét. Most ünnepeljük hazánk felszabadulása 30. évfordulóját, az MSZMP XI. kongresszusára készülünk, ugyanakkor az ENSZ a Nők Nemzetközi Évének nyilvánította az egész esztendőt. Ez a hármas aktualitás jegyében készült, ünnepi kiadvány az 1975-ös évkönyv. — A köszöntő nemcsak az ünnepekre szól — hangsúlyozza a könyv bevezető soraiban Nemeslaki Tivadar a SZOT titkára. Fontos, hogy a nők, asszonyok, családanyák he csak a nőnapon, a hétköznapok gondjai közepette is érezzék: tisztelet és gondoskodás övezi őket. Rangosí szerzőgárda működött közre az év évkönyv összeállításánál: írók, költők, újságírók, szociológusok. Az olvasó átfogó képet nyerhet arról, hogyan élnek, miért harcolnak, milyen gondokkal küszködnek a világ asszonyai. Erről szól egyebek közt Baranyai Tibor: Asszonysors Dél- Vietnámban és Arkus István: Chilében történt, Móricz Virág: Francia lecke és Somos Béla: Gyöngy című, lírai hangvételű írása. A szerelmet, a családi élét, a gyermeknevelés, a megtisztító nagy érzelmek szépségeit „énekelte meg" versében Görgey Gábor, Lányi Sarolta, Weöres Sándor, Marsall László, Sipos Gyula, Stetka Éva, az ünnepeitekhez méltó csokrot nyújtva át. lfallomas egy művészről KONDOR BÉLA kiállításának margójára Kondor Béla grafikai munkásságának egy részét bemutató kiállítás nyílt a közelmúltban a komlói Májuc 1. művelődési központban. Villanyszerelőként kezdte pályáját. Szocialista művészetünk felfedezettje volt. Jószemű mesterek választották ki a névtelenségből, és tették lehetővé, hogy maga is mesterré válhasson. Mert azzá vált. Iskolateremtő mesterként távozott közülünk, és hagyta ránk gazdag életművét. A zene, a képzőművészet, a fotó, az irodalom egyaránt érdekelték. Maga készítette hangszereken játszott, maga kikísérletezte technikával alkotott — csaknem valamennyi érintett területen maradandót. Leonardói személyiség volt. Ezt tükrözi művészete, ere vall művészeti hagyatéka és talán a róla keringő legendák is. Ittléte egyetlen hatalmas lendület, nagy fellobbanás, amelynek fényében élesen körvonalazódik, és árnyékot vet mindaz, ami tárgyi és szellemi értelemben körülveszi. Művészete — ha mégoly kerek és lezárt is, mint korunkban kévéseké — hiányérzetet ébresztő vetülete, lecsapódása „csak” annak a teljességnek, amely felé törekedett, Mint az igazi művészek — világunknak még az érzékelhetetlen elemeit is érzékelhetővé alakító mesterei — materialista volt ő is. Szemmel láthatóvá, tapinthatóvá gyúrta vívódásait, aggodalmát. Új értékrendet keresett, és talált. Új értékrendet fogalmazott meg, és közvetített műveiben, amelyek éppen ezért eleinte hieroglifeknek tetszettek sokak szemében. Pedig nem azok. Érthető, elemezhető, részeire bontható alkotások, amelyek egy minden iránt érdeklődő, fogékony szellem gondolatait fogalmazzák meg — képekben. Az új születésével együttjáró hanyatlása a réginek, aggodalommal töltötte el. De aggodalma nemcsak ebből a pusztulásból táplálkozott. Nyugtalanságot, aggodalmat ébresztettek benne ezek a kérdések: Mi hova kerül a jeien és a jövő hatalmas ácsolatában, hol helyezkednek el ebben az átmenthető, átmentett értékek? Mi kap hangsúlyt, elsődlegességet az újban? Igazában sem ide, sem oda nem tudott állni. Amennyire vonzották az ember már meglévő egyetemes értékei, legalább annyira vonzotta a jövő is. A jelenben élt. Nem egy szituatív jelenben, hanem az egyetemes emberi jelenben, és ebből a szempontból nézte, fürkészte vallatta a jövőt. Hol, mikor kap választ az ember kozmoszban tapogatódzó kíváncsisága? És milyen választ kap? Kielégítheti-e az ember valaha is ilyenirányú kíváncsiságát? Mivégre fejleszti szárnyas szörnyetegeit, önpusztító, félelmetes játékszereit, amelyek cápákként, krokodilokként vicsorgatják hústépő fogaikat, de amelyek az ikarusz-szárnyú emberhez hasonló angyalszárnyakat is növeszthetnek, hogy óvják virágainkat, őrizzék álmainkat. Az eddigiekből is következik, hogy fesztíő ellentmondásokban élt. Művei erre vallanak. Azt azonban jól tudta és alkotásaiban hirdette, hogy a jelen ellentmondásait nem a ma embere szította, hogy a ma embere nem egy jólszerkesztett, harmonikus világ elrontó- ja, megkérdőjelezöje, hanem olyan lény (olyannak is ábrázolta), amely fejlődése adott fokán keresi a harmóniát önmagával és világával, amelynek részben már ő megteremtője, de még része és bizonyos mértékben kiszolgáltatottja maga is. Az általa elszaba- dított erők visszájukra fordulhatnak, az épülő, felfelé szűkülő torony, ahonnan saját fejlődésére visszapillanthat még össze is omolhat, maga alá temetheti mindazt, ami ebből a nézőpontból kibontakozik, körvonalazódik. Etikájában sem volt megalkuvó. Az ember, amikor páncélsisakot ölt, csak átnéz a rögökön — vallotta. Plakát című műve szerint ez a „földsisak” le sem vethető az emberi koponyáról. A sársisakból, rozsdasisakból elővillanó szem, kilógó pipa, az agy geometrikus sziluettje a vértbe öltözött ember foglyulejtettsége fölött érzett szomorúságát sugallja. Eszerint a műve szerint az ember már sokat tud magáról, de azt, hogy a sársisakot hogyan vesse le, még nem. Pedig levethető ez a sisak. Ugyanúgy, ahogyan magunk- raölthető is volt. Hogyan? A Plakát szerint egyelőre csak a fejünkkel együtt. Egyelőre csak átnézhetünk résein, hasadéka- in —• születésünkre, ittlétünkre, halálunkra pillantva — ismét csak a barna földbe révedőn. Az élettér erőltetett barnasága hangolta melankóliával szemlélve a volt és a lesz vakító hézagait, keresve az ismeretet, amely többet jelent a vigasznál. Mert vigasz nincsen. És ha volna, sem érnénk be vele. Hiszen a vigasz csak vakká, kiszolgáltatottá teheti a megismerésre termett szellemet. A vigasz csak mint mélyről előszivárgó hűs folyadék sistereg Kondor Béla világának izzó formáin, az emberi ismeret láthatóvá rendszerezett képének kontúrjain, szegletein. Elhárítja tehát, mint ahogyan mindazt elhárítja, ami nem önmagát adja, ami hamis. Állványát — mintegy szándékosan — oda állítja, ahol maga is veszélyben forog. Rádőlhet a vaskos gerendákból ácsolt torony, rázúdúlhat a rakéta-cápa - krokodil - ember - angyalok forgataga, mielőtt még e különös kavargás mögötti hűs távolokba fúrhatná szemét. Alámoshatják a vérében surrogó kísértet-pofájú alakzatok, a hideg, kocsonyás, sár-keki- zölcTbe ágyazódó sejtek közt kúszó, halálthozó lények. Ö azonban nem fél. Nem ijed meg e támadóktól. Hátrább húzza vásznát, papírját. Szemügyre veszi, és megörökíti őket. Bebesi K. HÉTVÉGEQ
