Dunántúli napló, 1975. február (32. évfolyam, 31-58. szám)
1975-02-08 / 38. szám
ARATÓ KÁROLY Áramforrás Tévé-torony a hegymagasban: áramforrás, tél-esti ünnep. Vezetékei szétágaznak mészfehér házsor-csigolyákba, kigyúló gerincű falukba. December őket szorítja-ropogtatja: bekötőút a sziszegésük. Lazítani a szorításon legkésőbb karácsonykor! Szélvédő üvegek mögött utált döcögőkön szülőhazába, szeretetbe manőverező fiák, unokák: a betoppanással újra-megszületettek. Kolbe Mihály rajza. PÁKOLITZ ISTVÁN Két vers ÁRUKAPCSOLÁS Ennek a szolgáltatónak még az immel-ámmal-kiszolgálás is nehezére esik; olyan — hajánál fogva előrángatott — megbántottsággal csomagolja be a pultra dobott portékát, mintha legalábbis ő lenne kiszolgáltatva a boldogtalan vevőnek. KÖZVETVE UGYAN A bandázó seregélyek egyesülete . méltán rátarti tolvaj különítményeinek szőlőskerti dézsmálásaira, mert a cserregő, le-lecsapó szárnyas csapatok — közvetve ugyan — de egyáltalán nem kampányszerűen, hanem megtervezett folyamatossággal szívósan támogatják az alkoholellenes mozgalmat. Olyan csodálatos... Juditból már a buszban zúdultak az élmények, a férfi csüggedten hallgatta. Az utolsó előtti megállónál leszálltak. Tízpercnyire voltak a paneltömbök erőszakos fényétől. — Szeretek itt járkálni. A házak előtt virág, Rontosan tudom, melyik kertben mi nyílik... neked meg mi bajod? i — Semmi. Csak arra gondoltam, milyen nyugodt nyarunk volt. Ha találkoztunk, egyszerűen örültünk egymásnak. — És most nem örülünk? — Másképp. Mióta megkezdődött az intézetben a hajtás, egyébről se hallok, mint az ottani problémák ... Jól éreztem — gondolta a lány — ezt igazán szépen meg- éreztem. — Baj? Mondd csak, baj, hogy elmondom? — Mondd. De nehéz megszokni. Eddig, ha találkoztunk, már messziről nevettél és olyan csodálatos nyarunk volt. . . Hót az csodálatos volt. Csu- pa-csupa turbékolás. Itt is, ezekben a nyomorult kis utcákban, ahol a járda szélén is kúsznak, áradnak a virágok, futórózsák, csak sétálni kell szépen, kéz a kézben, és van egy park is, aprócska, nappal is néptelen, mintha ezekben a házakban nem is laknának gyerekek, és esténként is üres, mintha szerelmesek se laknának a környéken. Szép kis séták voltak, össze- borulások és nagy-nagy vallomások az elpuskázott dolgokról, még nagyobb lelkesedés, mert ezentúl minden másképp lesz, egészen másképp. Majd együtt... Túl hamar értek a lakótelephez. Judit jobban viszolygott tőle, mint máskor, ' őrültség, majd egy éve és képtelen vagyok megszokni, nem a gödrök, a sáros, poros, útnak nevezett, robotos léptekkel taposott átjárók miatt, ahol majd fűleszmegfamegvirág és játszó- téragyqrekeknek és padokisaho- vámajdkiülhetnekazöregek. a lakás gyönyörű, csak megszokni nem lehet. .. — Forduljunk vissza. Kérlek, még egy kicsit járkáljunk. HÉTVÉGE „Igen” — jelezte a fiú mozdulata, mint ahogy általában minden „igen" volt, amit Judit akart. — Van egy jó hírem. Nem fogsz lelkesedni, de próbálj meg örülni a kedvemért. — Minek kell örülni? — érződött Laci rekedtessé vált hangjában a szorongás. — Felhívtam Marit, holnap találkozunk a Virágban. Beszélt a többiekkel'is, alig várják,., ha kedved van, gyere te is, meglátod, milyen klassz emberek. — Kikről beszélsz? — Mariról, Istvánról, Sanyiról, Feri bácsiról... — A volt munkatársaid. — Közvetlenül csak Marival dolgoztam. Hanem a szakkörünk . .. — Amit te vezettél. Már akkor is ilyen kis okos voltál. Létezik egyáltalán olyasmi, ami téged nem érdekel? — A foci. Bőven ellensúlyozol. — A holnapi összejövetel . .. ez mire való? — Amikor átkerültem az intézethez, megbeszéltük, időnként találkozunk ... — Mert? — Szétszóródtunk. — Szakkör sincs mór. Mi dolgod velük? Ó istenem, mi dolgom velük? Tégyleg? Semmi. Semmi, de semmi dolgom. — Szeretem őket. — És? — Nincs- és. — Engem is szeretsz. Mégis idegenekkel töltesz egy teljes estét... — Nem idegenek. És hívtalak, legyél velünk. — Nem ismerem őket. Mit kezdhetnék egymással? — De hiszen ... Nem szabad tovább mondani. Pedig természetes lenne. Mert az. Csak neki nem. Mérnök vagyok, tervező, Mari most is a géppel kínlódik, s miközben elvégeztem az egyetemet, vele, mellette kínlódtam én is, Feri meg Jóska istentelenül nehéz vasakkal, fura szerszámokkal birkózik, bűvészkedik, János minden nap négykor kel, nyolcszáz — ezer kilométereket vezet, Erzsi a félvilág koszos tányérját mossa a konyhán, ahányon vagyunk, annyifélék, mégis ... De hiszen te is melós vagy, szeretlek, az olajért is, amit nem tudsz kisikálni nyomtalanul a tenyeredből, hogy a csudába magyarázzam, hogy ezért külön szeretlek? „Te is melós vagy” ... és ettől felmegy benned a pumpa, ennyire nem ismersz ... — A mérnöknő megmutatja, azért tartja a barátságot... Pontos reakció. Ezt várhattam. De nem pattanok, nem ám, veled vitatkozni... Kezdetben azért is szerettelek, mert okosnak hittelek. Megtévesztő a frisseséged, a memóriádért irigyellek, ha nekiállnánk valamit megtanulni, biztosan köny- nyebben, gyorsabban bevésnéd, csak hogy itt a baj, te bevésed és kész... — Ne rontsd el. Úgy örülök nekik. — Maradj itthon. — Várnak. — A szakkörvezető, aki közben mérnök lett, nyert egy tervpályázaton, olvashatták az újságban, alig várják, hogy melléd ülhessenek. Ha most közbeszólok, így megy reggelig. A holnap este, most már akárhogy is lesz, valami elveszett a zsongító örömből, Marit "három hónapja nem láttam, szinte ujjongott, én meg egyre bolondabbul ragaszkodom minden emberhez, akit valamiért szeretek, mintha soha újakhoz már nem kötődhetnék, már csak köszönök, vagy pár szót váltok nőkkel, férfiakkal, akik régen a barátaim voltak, nem vétettünk semmit, csak siettünk, másfelé mentünk, de most már nem akarok elveszteni senkit:A cigarettafüst betöltötte a szobát, Laci konokul hallgatott. Gondolkodott. Kereste a megfelelő szavakat, a legigazibb érveket. A neki legigazabbat. — Tudod, hogy mindenem a család. Nincsenek mór barátok, korsó sörök, senki', semmi nem érdekel, munka után rohanok hozzád. — Ne rohanj, ülj le a barátaiddal egy korsó sörre. — Nélküled sehová . — Éri meg nélküled is igen, igen, igen . .. A szokott asztalukhoz ültek, a kert sarkába. Hűvösödött, a repkény levelei között bizonytalanul cirpelt a tücsök. Mari mosolygott. Megszépült tőle. Semmi különösről nem beszéltek. Feri az erdőről mesélt, ahol szabad idejében tanult, az érettségire készült, „vén fejjel beültem a padba” mondta szégyellősen. „Én viszont kihagytam ezt az évet, nem mentem a technikumba, majd jövőre, kell a pénz ...” Esténként hát tovább kattog a varrógép. „Semmink sincs, tudod, Jutka ..." Igen, Mari, és azt is, mennyire érdekel minden, negyven éves leszel, fölnevelted a lányodat, nevetsz a narancsszínű blúzodban és örülsz. Jó, hogy örülünk. István kör- beadogat egy könyvet, „jó, olvassátok el”, „legközelebb hozzánk jöttök, én is várlak benneteket, meg én is, én is ... kérjünk még egy üveg bort, jó lenne egyszer szombaton találkozni, amikor nem sietős, János reggel négykor indul Sopronba, a gép is nyűgösen várja Marit, az intézet is nyűgös és Judit boldog, elmúlt kilenc, fél tíz, „maradjunk méq, maradjunk ...” Laci percenként nézi az óráját, a söre elfogyott, nem rendel másikat, keresztrejtvényt fejt. Szokás szerint. Ha legalább néha egy könyvet... A technikumot is abbahagyta, kitűnő volt két évig. „Majd — mondogatja — majd ha igazi otthonom lesz, meglátod, Judit?” Aligha fogom meglátni, aligha. Kár, hogy ide is utánam jöttél az óráddal. A kis utcák nyárillata idegesítő. A szoba is. , Az erkély még őrzi a nap melegét. Laci sértődött. Jó, hogy nem kérdezget. Maradni kellett volna még. És pontosan megbeszélni, mikor, kinél találkozzunk és maradni, maradni záróráig, kivárni, hogy Laci elrohanjon, hazasétálni egyedül, végig a kis utcákon, a magasranyúlt fehér virágok megvillanó foltjait nézegetve. „Boldog, boldog újévet szívem!” — mondta Laci alig féléve. A ragyogása őszinte volt és túláradó, koccintottak, vissza- mosolygott és mondta, amit ilyenkor szokás. Unatkozott. Sohase szerette az ünnepeket. A lustaságra, kényelmeskedésre csábító, szétfolyó órákat. A szilvesztert is unta, a tévét, várta, hogy legyen végre éjfél, kezdődjön valami más. De hát mi? Eszébe jutott, ilyenkor hányszor volt egyedül, olyankor bőgött és dühöngött a ri- csajozó, bolondsipkás világra. Most nem kell bőgni. Itt van Laci. Szép a sárga ingében. A Himnuszt úttörők énekelték, látszott az Országház is. A szürke betonházakban bezártak mocorkáltak a fények. Először a hangok jeleztek, össze-visszán is egyszólamú trombiták, Judit az ablakhoz szaladt, ki az erkélyre, ugyanezt csinálták sok százan, a függönyök mögül kijöttek az emberek, jelzéseket küldtek, öröm- morzét, Laci mozdulatlanul figyelte a lányt, Judit nevetett, nem kedvesem, ennyire azért mégse vagyok idomítható, nem ronthatod el, nem hagyom elrontani. Az erkélyről beláthatta a pár utcányi panelvárost. — Gyere be. Hagyd ezt a marhaságot. — Nem hagyom. Tetszik. Szemben, a földszintről fiúk integettek, visszaintett, a negyediken sötét maradt az ablak, ők voltak az első lakók az épületben, egy kedves fiatal nő és egy kedves, fiatal férfi, nagyernyős, fehér állólámpa világított a kisszobában, semmi más nem látszott, mint a könyvek és az állólámpa, a fiatal nőt és férfit sohase látta, de tudta, csak ők lehetnek, örülnek a lakásnak, a könyvek első nap odakerültek a falhoz, esténként olvasgatnak a szép, fe-* hér lámpájuk alatt. Valahol ott lehet a szakállas is, aki sokáig nézegette Judi- tot a buszban, aztán megjelent Laci, beléjekarolt és az egész abbamaradt, és itt van a fiatalasszony is a csöpp lányával, meg Anikó, talán még ő sem alszik, hatalmas karácsonyfát kapott, plafonig érőt, vajon miket mondhat Ani a karácsonyfájának, a papájának, mamájának és Huginak, aki „borzasztó, már megint nekem kell rá vigyázni" és „kérem, ki fogok kapni, csupa sáros a ruhája" s cipeli a festettangyalka Hugit, játszanak a homokban, futkosnak a gödrök között. Az egyik csupaüveg-falú szobában lilanadrágos lány táncol középen, a blúza is lila, szép lány lehet, a fiúk is szépek, a pirosruhás lány kijön az erkélyre, a szobában jókedvű színek, valaki ül egy fotelben, tömzsi, pihenő, anyás lábak, a lány az utcát nézi, tudja magáról, hogy szép, mindenki tudja. Jó, hogy ,szép. — Most nem fázol? Mindig fázol — dermeszt Laci hangja. Slágerek, féltett-kedves számok a magnón, lehet, hogy minket is figyelnek, szép pár vagyunk, valamelyik ablak mögött irigyel és sirdogál egy lány, öreg és fiatal házaspárok unják egymást, ásítanak, összevesznek, a demizsonos úr délben verekedett, Judit és Laci egymáshoz simulva táncol. — Tudod, hogy nincs ritmusérzéked? összevissza lépkedsz. — összevissza lépkedek — nevet Judit. — Figyeld,Sátod, így kell... — Most nem akarok figyelni. És nincs ritmusérzékem. A lépcsőházban fiúk, lányok robognak, „a hatodikra", kiabálják és Judit vár. A demizsonos úr és neje ápolgatja egymás lelkét. Nem várnak senkit. A középső lakásból elutazott az özvegyasz- szony. Olyan ... olyan mintha hozzám jönnének, hozzám .. . Közelednek, már majdnem itt vannak. Laci hamuszürke, lávaarcú. „Mit akarnak, ki a fenét keresnek, kit?" „Engem, engem, engem .. .” A hanqok valahol elvesznek. Hol? Érthetetlen. Laci megbékélten simul Judithoz és az utcán, meg a falak mögött még üzengetnek az emberek. Proksza László metszete. Emlék.
