Dunántúli Napló, 1975. január (32. évfolyam, 1-30. szám)
1975-01-01 / 1. szám
Cs. Vasváry Ibolya rajza Illyés Gyula A fenn lengő Holdhoz Falusi gangról nézem: — kerekül óriásra december holdja oly ősi szüzén, büszkén, mintha ember nem hágta volna. Tudassam vele, hogy mi érte? A kutyák régi lázzal ugatnak. S ö száll csak mit se sejtve, hű egében alvó falunknak. Hárfát hol penget ma Dávid király? Cecília hol hegedülget? Isteneink egy állomássá! arrébb repültek. Üj hadi célért, tudós adatért, hány láb fog rajta még tapodni? Velem a hála néz Rád! és szeretnék koszorút dobni. Nekem a régi vagy! Még istenibb, hogy közelebb, hogy emberibb. Sappho szerelmes holdja! Vért-köpő Vitézünk virrasztó cselédje. Börtönpriccsekhez surranó fény, Bacsányi mécse! Visz a jövőbe hajód sokakat. Engem a múltba ringat. Honnan indultál? Arról mondd el egyszer a titkainkat. S ti csillagok, — merre adtok irányt, ha legszélsőtökre jutva nézi szemünk majd: most hova — s hogyan — még merészebb útra? Mezei András Kölcsönt adnak rá . . . Ilyen bájosan se sértettek m'eq életemben. — Látom magam a Via. Nationale torkolatában, úgy, ahogy megtorpanok a zenés utcai eszpresszó bejáratánál az asztalok között: leüljek? A talp. és derékfájást a szülőhazától távol lehet csak igazán megismerni. Persze, hogy leül a turista, ha a pénztárcája engedi. öröm az ülés az ülepnek. Óh Itália! Egyszerű kertiszékek. Nincs párna. Az asztalon tiszta terítő. Itallap. Étlap. A sótartó: Róma centruma. Mindenki sétál, beszélget, gesztikulál körülöttem, A szökőkutak magasra törő vízsugarain is a hangok buborékai táncolnak a fehér ingek és sötét ruhák for- gataqa fölött. A lábát mossa egy kiskatona. Mossa? Áztatja, miközben chiantit iszik fonott korsóból hátrahajolva, mintha a vizet okádó kőszörnyeteggel gúnyolódna. Csecsemőnek minden új. — ülök elfogódottan. Könnyűnek érzem magam most, második este Rómában, mikor az asztalok között felbukkan Mastroianni. Nem tévedek? Valóban ő közeledik ebben a pincérszerepben. Sebaj. Van 2000 lírám. Fogyasztok. Szerényen üldögélek ... — Kérek eqy pizzát — mondom, mielőtt megállna fölöttem enyhe és fölényes mosoly- lyal, melyben azonban (ezért gondolom, hogy ő lehet Mast- íoianni?) nincs lenézés, megvetés, csupáncsak könnyed, tetszetős nagyvonalúság. Mert, egy pizza — ellenőrzőm az árlapot — pontosan 300 líra. Marad 1700 lírám, hogy alhassak, akár sígnorina Anastasia közeli szobájában. — Vélem, hogy elvégeztem a rendelést, mikor a magas és karcsú test meghajol előttem. Rokonszenves arc mosolya néhány arasznyira: „Valami italt uram? Mit hozhatok? Mondjuk egy kokk- ot?” — Hallom a kokk-kan- tást először Itáliában. Azt hallom, ahogy q Coca-Colát itt egymás közt becézik. Na, mondjuk összesen 500 líra. Van szoba 1500-ért is. Hát lehet eqy ilyen kokk-ot visszautasítani? Hol töltöm utolsó éjszakámat? ... Hol vagyok tulajdonképpen? — Hát persze, Róma. Via Nationale. Szökőkutak. Kerthelyiség. Előttem üres tányér a tésztaféle maradékával. Coca-Cola jelzi a pohárban, hogy a vendég folyamatosan fogyaszt. Nem hamarkodja el. Na és a számla? — Egyezerötszáz líra! — Tévedés — mosolygok az egyenlőtlen helyzet ellenére. — Nem uram. Ez az ön számlája. — A tészta háromszáz! — mondom döbbenten. — Igen. Természetesen. — bólint Mastroianni. — Na és? Tovább? Ha ez háromszáz líra, akkor mi a többi? — „A Kokk” — azaz Coca- Cola ötszáz líra. — Hogy ötszáz? — Természetesen uram. Nálunk a Kokk, az ötszáz líra, ha nincs is feltüntetve az árla- pon. Mastroianni úgy néz rám, mintha ez magától értetődő lenne. — Bocsánat! — mondom meggyőződéssel, oly könnyedén, mint aki közelebb van ehhez az itteni szellemiséghez, úgyis mint magyar, úgyis mint kelet-európai. De hát a fennmaradó hétszáz lírát mire számították föl? Semmi egyebet nem fogyasztottam. Kicsinyesség ez Uram? — Oh, dehogy Signore! A service! A felszolgálás háromszáz líra. - Hallom és Mastroianni itt elhallgat. Szándékos a megállás, hiszen a vendég gyors fejszámolást végez: 300 +500+300=1100 líra. - Mastroianni kivárja, hiszen pincért alakít az idegenforgalomra berendezkedett Olaszországban. Fontos jelenet, hiszen az intermezzo mélyebben világít bele egy ország gazdasági és lelki életébe, mint az olasz lapok vezércikkei — sugallja Fellini szelleme. — Na és a további négyszáz líra! — kérdem kétségbeesettnek tűnő tétova felháborodással, attól félve, hogy a valóságosnál is nevetségesebb helyzetbe hozom magamat. — Oh, a négyszáz uram? — csillog a nikkel-tálca fölöttem. - A négyszáz líra a music. — A zene? — ismétlem tompán, felhangon, miközben elő- kotrom a gyűrött olasz pénzt a farzsebemből és fizetek Mast- roianninak, „akár egy katonatiszt”. Az intermezzo ezzel véget ért. Mastroianni el. Én pedig úgy qondolom, hogy jól ülök itt. Kellemes langyos a levegő. Ha félrefordítom a fejem, az Angyalvár kivilágított tornyára látok. Nem ér meg ezerötszázat?! Stáb, haza!... Mért ne ülhetnék itt reggelig is, ha nincs pénzem szállodára? Ez Róma? „Igen, ez Róma.” - Hallom, miközben karórámra nézek: éjjel egy óra van. Ki hinné? Máris? Mellém ül egy hölgy, öreg hölgy Kaliforniából. Ki hitte volna, hogy Kaliforniából? — Én pedig sokallom ezt a pár lírát? — Cinkos mosoly- lyal hozza a narancsitalt a hölgynek Mastroianni. A számlát elébe teszi. Színpadias párbeszéd. Emelt hang. Gazdag nő. Dúsgazdag. Fölháborítja a számla.- Engem is becsaptak hölgyem, hétszáz lírával. — mondom. — Ehhez képest önt: becsületesen kiszolgálták! Minden hely foglalt. A zenekar szünet nélkül játszik. Énekhang tölti be a teret. Minden lüktet, ráng, mozog, gesztikulál és vonaglik körülöttem — csupán csak én nem? Az én asztalom más, mint a többi asztal? Velencére, Bécsre gondolok, egészen Budapestig merészkedve, amikor az asztalok között feltűnik messziről Mastroianni, a pincér. A kép olyan, hogy tanítani kellene. Magyarázni. Többször is visszaforgatni, ha valóban film készül körülöttem. Ha Feílini forgat? Látnivaló, hogy az én asztalomhoz jön. Udvariasan mosolygó, mór-már üdvözült arc. Félrehajló fej. „De kór, hogy pincér." — sóhajtanak a hölgyek a moziban, remélve, hogy ezúttal is egy kisherceg bújt a pincérkabátba. A kontrasztot pediq most én magam képviselem. Én, a konok ülő Róma közepén. Valaki, aki föl nem kel onnan. Mindazonáltal Mastroianni a legjobb formájára emlékeztetve jön a zenekar felől. Bal karján fehér asztalkendő. Figyelme felém összpontosul. Mi van még a zenén és felszolgáláson kívül, amit fölszámíthat? — Jobbjában most veszem észre a kis fehér porcelántányért, melyben da- maszt szalvéta alá csúsztatja a pénzt, az előkelő vendég. Mit fogyaszthattam még, amit ki kell fizetni? Éjszakai pótlék?! ülök Megadom magam a sorsnak. Nem nézdegélek. Nem mosolygok vissza. Nem. Most én vagyok én, néhány másodperig azonos vagyok önmagommal. Elszakadtam a viszonylatoktól. Magamba merülve ülök szoborként. Melankolikus, árva szoborként, akiben azért föllelhető valami neoreális szubstancia, mikor is megáll előttem pincérnek álcázva Mastroianni, leteszi elém a kistányért, beérne van háromszáz líra. — E bene? Rendben vagyunk? - adja vissza a pénzt, barátságosan megveregetve a vállamat. Oltódnak ki köröskörül a reflektorok. Fellininek úgy látszik ez a megoldás tetszik. Stáb haza. Vége a forgatási napnak. Én meg csak ülök, ülök a visszaadott háromszáz líra fölött még ma is a Via Nationale torkolatában, a székek, asztalok, az üres pódium előtt késő éjszaka. Uf i nem szeret meséket, ■ ^ verses balladákat, ősi regéket olvasni? És ki nem szeret meséket, régi történeteket hallgatni, társaságban, hosszú téli estéken, vagy nyáron tábortűz mellett, a hunyorgó csillagok alatt? Nem hiszem, hogy van ilyen ember. A mesélés, a regélés hozzátartozik életünkhöz. Szárnyakat ad képzeletünknek, és így eljutunk a múlt elfeledett titkaihoz, és eljutunk a jövő csodáihoz is. A mese elfeledteti gondjainkat, megszépíti és elmélyíti érzéseinket, és tanulságot is szolgáltat. Kíváncsiság húzódik a történetek szálai között. A múlt, a jelen és a jö- vő: varázslata szól hozzánk. Az idő elevenedik meg a szavak nyomán, a múltból a jövőbe tartó végtelen idő. Gyermekkoromban a többiekkel én is ámulattal hallgattam az öregek meséit, történeteit, a régi balladákat, sirató- kat. Nyáron a kispadon ülve mondták el egymásnak életük egy-egy eseményét, vagy egy régen hallott történetet. KözSzatyor Győző Hallottam sok mesét... ben már elhangzott az estéli harangszó. Az alkony már betakarta a vén diófa ágait, éjszakának adva az álmos kis falut. És az öregek csak meséltek. Ha az egyik elhallgatott, kis csend után rákezdett a másik. Langyos őszi estéken kukorica szedés után, amikor összegyűltek a szomszédok, rokonok, jóba rátok, fosztás közben is megeredt a szó. Mennyi érdekes dologról hallottunk mi akkor, mennyi értékes szó röppent el leíratlanul. Télen a meleg kályha mellett, amikor eljöttek hozzánk a falumbeli öregek, füsteregetés közben meséltek késő éjszakáig. Folyt a szó, hol akadozva, hol gyorsabban nekibuzdulva, a mesélőtői függően. Régi emlékek jöttek elő, és az öregek fiatalok lettek megint. Visszafelé pergett az idő körülöttünk, és elragadott bennünket egy ismeretlen, titkokkal teli világ felé. A múlt nyitotta meg lezárt kapuit. És megmutatta a meg- roskadt, elsüllyedt régit, az elfeledett évek ezernyi dolgait a legkisebbtől a legnagyobbig. A szavak nyomán a fantáziánk segítségével megelevenedett és kitárult egy régi világ, egy különös világ. Újból éltek a történetek, balladák hősei, a mindennapi élet egyszerű parasztjai, holott a jelenben már fejfájukat is megkoptatta vagy elporlasztotta az idő az elgazosodott temetőkben. A mesélő szavai látni engedték az életrekelt emberek érdekes sorsait. Láttam a küszködésüket, a megélhetés gondjaival és kérges tenyerüket, amikor megtörülték izzadó homlokukat. És láttam a forró napsütésben perzselt, görnyedt hátakat a kukoricasorok között, a búzatáblákon aratáskor, vagy őszi szántáskor az ekeszarvába kapaszkodva. Láttam őket akkor is, mikor késő nyári estéken, mint mostanában, a kispadon pihenve csendben beszélgettek, s szőtték a mese fonalát, vagy hosszú téli estéken a kemence mellett, hol összegyűltek a fonóban. Láttam jómódú gazdákat,.s megtört, sorskínozta embereket is, egy gyermeket ölelő teltcsípőjű asszonyokat, lányokat és legényeket dolgos munkában, és vidám mulatságban is. Láttam üres bölcsőket a tiszta szobákban és láttam a kertek alján osonó megesett lányokat, s a piókás szülék megvető tekintetét. Láttam halottakat kiterítve: öregeket és fiatalokat, s fehérben gyászoló rokonságot és hallottam jaj- gató-zokogó ősi siratókat. És láttam a falut, hol csendes vasárnapon harangszóra gyűlt a fekete-fehérbe és színes ünneplőbe öltözött nép, öregek és fiatalok egyaránt. És tudtam, hogy egy törvényen éltek ők, és változás nincs és nem is lehet, mert ha valaki megszegte, az itt többé meg nem élhetett. Különösen szép világ volt, érdekesen félelmetes, cifra nyomorúság. Egy elsüllyedt világ, egy ősi világ, amely lassan, nagyon lassan változott meg. És eljött az idő, amikor a régi, a múlt, nagyapáink öröké is feledésbe merült, s már csak néhányon őrzik emlékezetükben. Apáink, akik még kissé benne éltek, már ők is felednek. Az idő eltakar mindent, a fejfák is ledőlnek. ÍVJ apók jőnek, évek telnek ■ el, az öregek is pihenőre térnek, kihunynak a parazsak. A mesék, balladák és történetek ott lebegnek körülöttünk, a múltból1 a jövőbe viszi életünket, átfonva, beleszövődve dolgos mindennapjainkba. Az öreg mesélőket lassan elfelejtjük, de a mese, az őszinte szó megmarad nekünk és regél a múltról, üzen a jövőnek még sok-sok éven át. Galambosi László Fehérben Gőzöl a kút. A Tél marka a vadlibát fölhajitja. Gágog a lúd. Gágogása a csönd tornyát kettévágja. Hullámot vet a hó fodra. Reng a kristály sokasodva. Krizántémok, ezüst gémek jeges úton mendegélnek. Szánok fölött játszó kendők. Járhatjuk az öblös erdőt! Kurjantással hímezhetjük. Árnyékunkkal bevethetjük. Szeretők a prémes bundát tenyerükkel csillagozzák. Ölelkeznek. Fehér fátyol leng a hideg udvarából. Hajolj hozzám forgó Virág! Nem leskel ránk most az anyád. Kökényágon cinke táncol« Pelyhet hullat bocskorából. Angyaltollak között hálunk. Rózsalángtól fölszikrázunk. Krizántémok, ezüst gémek mindenhova elkísérnek. Boór András Újévi hajnal Tegnapi bánat régi nóta Beletaposva sárba hóba Alszik a hajnal leng a pára Kuporgó házak számlapjára Elhagyott varjú szól a télben Katona-cinke fut merészen Tavalyi bánat régi móka Beletaposva sárba hóba Simái Mihály Csönd és szó között Holdsarló hangon, pontosan olyan ívben mint a farktollaik, elsőt kukorékolnak a korahajnali kakasok. Szaggatott súlyos tarajukat hátravetik, szárnyuk néha beleakad a félhomályba, verdesnek csönd és szó között, de végül percenként pirosabbakat robbanva, újra meg újra szétveti csőrüket a szivükből-szakadt kiáltás. Mert kell, hogy fölpirkadjanak egyszer a bronzba-zárt arcok, s hogy a virradat lovai hasig harmatban és kalászban gázoljanak át a gyönyörű búzaföldön. Szatyor Győző metszető : ' ' '"' : : ÍII11Í1: # W'fw Jr? \ M Wmm$ m£ £*% I f f É f :| | wXv^^.;^>m^-/^.-Av::;.-.v:::^
