Dunántúli Napló, 1975. január (32. évfolyam, 1-30. szám)
1975-01-01 / 1. szám
„Legújabb darabom címe: Máglyák és szobrok” Az idei színházi évad egyik legjobb előadásaként emlegették a kritikusok az Eg y ló csiszár virágvasárnapja című darab kaposvári bemutatóját. Az elmúlt hét végén a szerző, Sülő András is Kaposvárra utazott, és megnézte a Csiky Gergely Színház előadását. — Némi félelemmel indultam Kaposvárra. Természetesen drukkoltam. A dráma hallgatása közben azonban megfeledkeztem arról, hogy én írtam a darabot, annyira magával ragadott az előadás. Kolozsváron már számontartják az itteni előadást, amely tulajdonképpen ősbemutató, mivel megelőzi az otthonit. A kaposvári színházzal szeretnék a jövőben is együttműködni. A folytatás a Kálvinról írott drámám lenne. Ezt a darabot nemrégen fejeztem be. A darab címe Máglyák és szobrok. Az objektív történelmi tényekre, valóságos helyzetre épülő drámában a gondolkodás, a lelkiismereti szabadság és az egyetemes szabadság viszonylatait vetettem fel, és vizsgáltam meg. — Mikor került kapcsolatba a drámával, drámairással? — Negyedikes tanítóképzős koromban írtam az első drámámat, egy pályázatra, amit Beszél g etés Sütő Andrással az akkori református kollégium igazgatósága hirdetett meg. Belekaptam a szervita pör anyagába ... Mondanom sem kell, hogy a pályázaton fejcsó- vólósi díjat kaptam munkámért. Ez 25 évvel ezelőtt történt. — A Kálvin önmagában csak történelmi téma volna, megírására valóságos történelmi tapasztalat késztetett. Ezért a mű egy konkrét történelmi korszak tapasztalatának a kicsapódása. Nem érzem magamat hivatásos drámaírónak, és meglehetősen ritkán is írok darabot. — Annak persze nagyon örülök, hogy ez a kapcsolat Kaposvárral létrejött. Ezt a kapcsolatot nem személyreszabott- nak érzem, hanem a magyar- országi és a romániai magyar kulturális élet közötti természetes folyamat egy állomásának. Egy romániai magyar író jelen lehet és otthon lehet a Dunántúlon is — mint ahogyan ez fordítva is megvalósítható. Valójában úgy tűnik, hogy ennek a folyamatnak az elején vagyunk. Nálunk, Vásárhelyen nemrég mutatták be — óriási sikerrel —' Örkény Macskajátékát, Gyurkó Szerelmem Elekrá-ját. Illyés és Németh László darabjait. 1969 telén ott járt nálunk Németh László is — nagyon jól érezte magát. — A Máglyák és szobrok nemrég készült el. Milyen újabb írói tervek foglalkoztatják? — A Kálvin után nem írok drámát. Most dolgozom viszont Advent című regényemen, amely az Anyám könnyű álmot ígér-1 folytatása lesz. Amerikai és nyugat-európai úti tűnődéseim kötetét is szeretném még az idén befejezni. — Kaposvárra Salzburgból érkezett... Szinte állandóan úton van — hihetnék úti tűnődéseinek olvasói. Ez esetben — úgy hallottuk — a romániai magyar irodalom képviselőjeként kelt útra. — Igen. Egy erdélyi antológia jelent meg Salzburgban. A kiadó szeretne további köteteket, antológiákat megjelentetni. Újabb prózai gyűjtemény és egy román költészeti antológia megjelenését készítettük elő. Genfben, Bőseiben, Bernben felolvasó esteket tartottam. A magyar irodalom iránti nagyfokú érdeklődést tapasztaltam utam során. Sokan foglalkoznak magyar irodalommal, és ezen belül az erdélyi magyar irodalommal is. Bebesi Károly C er lei József: Két anya Mikor Garbaczné felszállt a vonatra, hogy bemenjen a városba, a fia sírjához, furcsa dolog történt vele. — Tessék a felszállással sietni! — mondta valaki a háta mögött. S akkor Garbaczné látta magát, kívülről, mintha lelke egy kissé hátralépett volna, hogy megnézze azt az őszhajú asszonyt, oki nehézkesen föl- kopaszkodik a lépcsőn. — Jó, jó — dünnyögte. — Talán várhatnak egy kicsit. Valósággal menekült, be a fülkébe. De az a tekintet követte. Figyelte, hogyan rángatja az ajtót, hogyan bi- csaklik meg alattomosan a cipője sarka, csúszik félre a kalapja. Attól tartott, menten elpitye- redik. Milyen más, ha él valakinek a fia. És mennyire megváltozik a világ, ha egy napon megjön a hivatalos értesítés, hogy hősi halált halt. Hazahozatta ugyan a család költségén, de mit segít ez? ... A bombázások miatt Garbaczné kiköltözött falura. Majd végleg ott maradt. Eleinte minden héten beutazott, aztán egyre ritkábban. Az utolsó években mintha megkér- gesedett volna benne valami. Jó volt ez, nagyon jó ... Különben hogyan bírná évtizedekig az ember!... De most, most... Vannak ilyen meztelen napok, mikor minden kis szellő felhorzsolja, a bolyongó felhők, az őszi avar szaga, az eső izenete. S ez a különös dolog is, hogy kívülről látja magát. Mintha kiűznék vackából az embert. Mintha már nem is élne. Ha Endre itt volna, ajtót nyitna neki, előre menne, helyet foglalna... De ez már csak hóbort, rögeszme, álom. Csak találna egy üres sarkot, ahol meghúzná magát erre a tizenöt percre. A motorvonatban kevesebben szoktak lenni. üres padok, néhány szem utas — erre vágyik. A motor jólesően zúg, az ablakban elsárgult kukoricatáblák úsznak ... Már készült is, tagjait várta az egyik pad, közel az ajtóhoz. De a másik sarokból fölnézett valaki, és rámosolygott. Pintér Emmi volt. Hogyan is hívják a férjét? Igen, Hlyei... Micsoda név!... S horgolócérnával körültekert ujjával Emmike mintha intene is felé. — Ide tessék, Garbacz néni. — Ó, Emmike . .. Rég láttam . .. — Bizony, régen, Garbacz néni. — Emlékszik még Endrére? ... Hozzá megyek ... a temetőbe. Endre neki udvarolt, mikor a behívót kapta. Emmike a temetésen is ott volt. Nagyon sírt, legalábbis úgy látta. A másik ablaktól odaszaladt egy ötéves kisfiú. — Köszönj, Péterke, a néninek! A kisfiú ránézett Garbacz- néra, s úgy döntött, hogy nem köszön. Garbaczné kész volt egy mosolyra, de szája félúton megállt. A gyerek szeméből süvített felé a gyűlölet. „Megérezte” — gondolta Garbaczné. de hogy mit, nem tudta világosan megfogalmazni. Ö csak egy anya volt. Magával hozta a fiát, szinte újra bemutatta ennek a teltmoso- lyú fiatal asszonynak. Emmike a menye lehetett volna, unokái anyja. De, persze, akkor nem lehetne más felesége, s Péterke anyja sem. Ezt érezte meg ez a gyerek. A múlt árnyait kis feje ösz- szetévesztette a jövő árnyékainak fenyegetésével. Az anyját féltette tőle. S tulajdon kis életét. Mintha Garbaczné holmi boszorkány volna, vissza tudná pergetni az időt, megváltoztatni a dolgok folyását... Péterke elfordult, s visszaszaladt az ablakhoz. — A mai gyerekek! — mondta kényszeredetten Garbaczné; hangját elnézőnek szánta, de epésre fordult. Mikor rádöbbent, engesztelőn fölnevetett. Csakhogy nevetése is rekedt volt, akár egy agyonhajszolt öreg varjú káro- gása. Illyeiné elpirult. De romol- hatatlan kedélye volt. Horgolása fölött hálásan Garbacz- néra nézett, mintha megköszönné, hogy egy véleményen van vele. — Bizony, Garbacz néni — mondta. — Igazán nem is tudom, mit csináljak velük. — Miért, hát több is van? Nem emlékezett, rá, hány éve látta utoljára Emmikét. — Három, Garbacz néni, három — nyílt minden szónál tágabbra Illyeiné szépen vágott barna szeme. — És milyen rosszak! Alig bírok velük. Garbaczné titkos kis örömmel figyelte, hogyan törik meg Emmike ízlésesen szedett szemöldöke; szavaiba mintha egy csipetnyi elégedetlenség vegyülne. Persze, Endrétől jobb, szebb, okosabb gyerekei lehettek volna. Akkor ő is odaszólhatna ennek a kisfiúnak: — Gyere ide, Bandikám, nagymami megigazítja rajtad az inget. Bandika pedig hozzá jönne, s szőke fejét nagymami vállára hajtaná. — Emlékszik, Emmike, milyen szép verseket írt? — Kicsoda? — S Illyeiné elpirult; ebben a szempillantásban suhant át rajta, hogy akkoriban ő is kapott Endrétől pár verset. — Hót, Endre — mondta Garbaczné. — Ö, igen. Garbaczné megköszörülte torkát, állát előretolta, a papírt pedig kellő távolságba. Csaknem énekelt: —„Tiszta csermely partján, zöld árnyékba rejtve..." — S a rímelő sor így hangzott: — „Vár szívem szerelme ...” Illyeiné nem emlékezett a csermelyre, s a szerelemre is csak úgy, mintha a távolból kiáltana valaki. Elszomorodott. Miért kell az embereket erőszakkal kirángatni időtöltésükből, abból, ami nekik az életet jelenti?... S ha egyszer kirángatják majd őt is az utazásból, a horgolásból, s abból, amit Péterke ott a másik ablaknál játszik? — Péterke, gyere ide anyuhoz! Péterke az ablak szíjával játszott. Gyeplőnek használta, s úgy rángatta, mintha a vonat előtt paripák futnának, s ő hajtaná őket. Illyeiné újra hívta. — Na, gyere már, ne rosz- szalkodj! Péterke hallotta Garbaczné hangját, látta kezében a papírt is, s most riadtan figyelte a csöndet. Valami nagyon rosz- szat jelentett, nagyon régit, ami szomorú is nagyon. Mit akar ez az öreg néni, rendetlen ősz hajával, s száraz, rikácsoló hangjával? . . . — Ez volt az utolsó levele — mondta Garbaczné, s egy másik papírlapot vett elő. Fel akarta olvasni, de Péterke megelőzte. Ügy rontott anyjához, mint valami kis tavaszi szélvész. Garbaczné csupasz kezéből a földre sodorta a levelet. — Vedd fel a néninek! — szólt rá az anyja, .aztán maga hajolt le érte. Garbaczné megköszönte, de valahogy elfelejtette felolvasni. Sóhajtott, felállt, s egy kis sértett sietséggel a táskájába gyömöszölt mindent. — Régen volt, bizony — motyogta. Az utasok szedelőzködtek már, senki sem figyelt rá. Illyei- né Péterkét öltöztette. — így ni! — mondta, s háromszor is megcsókolta jó cuppanóson. — Megérkeztünk, apuka vár. Garbaczné tudott olvasni a fiatal anyák szeméből. Tudta azt is, mit jelent nekik, ha egy férfi az állomáson várja őket. Indulat fogta el. Ezek azt hiszik, hogy mindig így lesz. Játékszer nekik a gyerek, babusgatni tudják, de nevelni nem. Aztán majd pár év múlva megnézhetik magukat. S a gyereküket is. Tudta, hogy igazságtalan, de beoltotta magát ezzel az igazságtalansággal. Most már erős lesz, támadhatatlan. Míg a leszállásra várt, hideg lett és zárt, mint egy sírkő. Munkamegosztás A közelmúltban felhívtam egyik járásunk művelődésügyi osztályvezetőjét. Azt kérdeztem: a kukoricának hány százalékát takarították be eddig? Udvariasan, de kissé megütközve válaszolt: „Rossz helyre kapcsolták, kérem . . . átszólok az illetékeseknek, tessék várni." A másik járásunkban már „cselesebb" kérdéssel zaklattam a mezőgazdasági osztályvezetőt: szíveskedjék megmondani, önöknél hány tsz járul hozzá a művelődési házak fenntartásához? Meglepődve válaszolt: „Kérem a türelmét, rögtön átküldők valakit a művelődésügyi osztályra. Tetszik tudni, ők ezt jobban tudhatják ...” S jóllehet mindkettőjük magatartása meggyőzött arról, hogy az „ügyfélfogadás" színvonala sokat javult az utóbbi időben, azt mégis kiolvastam szavaikból: „Nem az én dolgom, miért éppen tőlem kérdezik?" Igazuk van, végtére is munkamegosztás érvényesül. De mi is az a munkamegosztás? Idézem: „Az emberi tevékenységek különböző foglalkozási ágakká, szakmákká való szétválása, elkülönülése". Nélküle elképzelhetetlen az élet. De elvárható-e, hogy mindenben szigorú munkamegosztás érvényesüljön? Vágjunk a közepébe. Bizonyára jól ismerik a pórt közművelődési határozatát. Hiába kerestem, nem találtam benne utalást arra, hogy a kommunistáknak melyik csoportja felelős a határozat végrehajtásáért. De úgy tudom: a szigorúan termelési jellegű párthatározatok sem zárják ki például a művelődési életben tevékenykedő kommunisták felelősségét. Mindezt persze egyszerűbben is kifejezhetnénk: a szervezeti szabályzat minden kommunista számára kötelezővé teszi a határozatok végrehajtását. Vagyis ebben nincs és nem is lehet munkamegosztás. Mégis többször tapasztaljuk, hogy sokan és gyakran megfeledkeznek erről, sőt, ha nem vigyázunk, lassan az effajta „feledékenység” társadalmi gyakorlatával is számolhatunk. Nemrégiben meglepett egy dokumentum, melyet társadalmi bizottság vitatott meg körültekintően, felelősséggel. A közművelődés helyzete és fejlesztésének feladatai című előterjesztés második részében a jövő évi és a távlati feladatokat határozták meq — két ember nyakába varrva csaknem minden felelősséget. A két ember a művelődési irányítás kulcsfontosságú pozícióit tölti be. Mégis azt kell mondanunk, — és nem ő védelmükben —, hogy képtelenséget várunk tőlük. Igaz, ez is egyfajta „munkamegosztás", de így? Hiszen egy sor olyan követelményért kell felelősséget vállalniuk, amelyhez nincs hatáskörük, ha úgy tetszik nincs hatalmuk. De hát a jogászok azt mondják: csak ők lehetnek a felelősek, a szakágazat irányítói. Miért elképzelhetetlen az, hogy a termelés egyik vagy másik irányítója is felelősséget érezzen és vállaljon a művelődési tervek végrehajtásáért? Miféle Íratlan „munkamegosztás” ez? És milyen egyoldalú felfogás a határozatok végrehajtásának? Példákat mondok. Ha már a művelődésügynél tartunk: hány év óta és hányszor írtuk le. mondtuk joggal a legkülönbözőbb fórumokon: „Nem megfelelő a népművelők erkölcsi és anyagi megbecsülése". Kiknek kellene most már tenniük valamit azért, hogy megfelelő legyen? „Lassú a művelődési intézmények közös fenntartásba vétele?" Kik tehetnek ezért elsősorban? A művelődés irányítói? „A mezőgazdasági és ipari üzemek, a vállalatok vezetőinek nagyobb részével nem sikerült megértetni a termelés és kultúra egymásra utaltságát, a kapcsolat és az együttműködés szükségességét". Kik tudnák ezt jobban, gyorsabban elérni? A művelődés vagy a termelés irányítói? Elképzelhető az is, hogy együtt? Miféle „munkamegosztás” az, amely a közművelődési határozat megvalósítása felelőseinek körét ennyire leszűkíti? Azt hiszem, valamit nem jól csinálunk. A gazdasági élet irányítóit a vállalatok vezetőit megint csak „ráolvasással" próbáljuk közel hozni művelődéspolitikai feladatainkhoz, holott ma már igazán nyilvánvaló: a dolgozók műveltségi szintjének további gyarapítása nélkül aligha fejleszthetők termelési eredményeink. Igaz közben kedvezően változik a közgondolkodás. A megértéssel egyre kevesebb a bajunk. A cselekvés kevés; a példamutatás várat sok helyen magára; a tettek maradnak el a szavaktól, nem a megértéssel van baj. És most kérdezzünk tovább! Ki hat jobban a termelő vállalatokra, a gazdaságok vezetőire? A termelési vagy a művelődési szak- irányítás? Kinek van több eszköze ahhoz, hogy elérjen valamit? Ki tud ösztönözni erkölcsileg és anyagilag egy — csak a termelés bűvkörében élő — vezetőt? Az- e, aki elszámoltatja napi munkájáról, vagy az, aki megkérheti, „légy szíves, barátom”. Nem erőszakos eszközökre gondolok, ne higy- gyék. De el tudom képzelni, hogy csak az kaphat kormánykitüntetést, aki termelési és művelődési feladatait is jól látja el. Hogy a jutalomosztásnál egyszer majd figyelembe veszik azt is, hogy a gyár dolgozói közül hány munkás tanul, szórakozik kulturáltan, hogyan alakult a szakképzett munkások száma; hány ösztöndíjasa van a gazdaságnak, és hallhattak-e már TIT-előadót a qyár munkásai. Elképzelhetőnek tartom, hogy a kommunisták közössége arról is megkérdezi az igazgatót: mit tett az emberek művelődéséért; s ha tetszik, „behajtja" korábbi kulturális ígéreteit. A művelődés irányítói nem térhetnek ki a termelés gondjai elől. Sokat tesznek — ha nem is eleget — az iskoláztatásért, a munkásművelődésért, a képzés és a továbbképzés megszervezéséért. Nem ők, hanem a társadalom kapná cserébe, ha a gazdasági élet, a termelés irányítói valamicskét „visszaadnának” ebből az erőfeszítésből. Ez volna az igazi munkamegosztás. Észszerű, célravezető és emberséges. Jávori Béla
