Dunántúli Napló, 1975. január (32. évfolyam, 1-30. szám)
1975-01-25 / 24. szám
A Jelenkor februári száma A szám élén történelmi jellegű, de mai igényű írások kaptak helyet. Csorba Győző új fordításában olvashatjuk egy ismeretlen középkori költő ,,Siralmas ének a török iga alatt sínylődő Pécs városáról” c. versét. Tímár Máté: Történt vala Pécsett... c. elbeszélése a híres „Pécsi disputa" történetét eleveníti fel, a jelennek szóló tanulsággal. Weöres Sándor egy múltszázadi elfelejtett pécsi csodagyerek, Karay Ilona költeményeit mutajta be, Várkonyi Nándor Pergő évek c. önéletrajzi művének új fejezete a „Sorsunk" indulásával foglalkozik. A jelenhez kapcsolódó írások sorában Arató Károly és Ga- lambosi László költeményeit, Sárospataky István: Zára c., Pécsett bemutatott drámájának első felét, Futaky Hajna pécsi színház^ beszámolóját, Berták László öntőmunkások c. riportjának befejező részét, valamint Kolozsvári Grandpierre Emil kisregényének folytatását közli a folyóirat. A kritikai rovatban Bárdosi Németh János és Pákolitz István új verseskötetéről találunk értékelő írásokat. A „pécsi szám" borítóját és műmelléklet-lapjait Martyn Ferenc nyolc új pécsi rajza díszíti. Galambosi László: Napolta föld A város virágos kerítés-koszorúival, egyenes és könyök-utcákba forduló házaival megújul naponta. Figyeljetek az aranyló erdőt ébresztő harangokra. Itt köszöntötte győztes zászlaját a római. Villogtak virrasztó lándzsák, nyílvesszők ércpelyhes tollai. Márványmedencékbe csörgött a víz. Tükröt tartott madárnak, palotának; tornyok tövében görnyedő árnynak, bozontos szegénynek. Redőkbe omló tunikát, ezüst szandált viselő szüzek és asszonyok köré hullámzott a dalnokok száját égető ének. Földvár-gyűrűjét, szirtektől izzó koronáját a Jakabhegy magasba emelte. Zöldellt a forrást villantó lejtő. Konda és nyáj, szikrázó csorda legelte. Daindol meg Makár fái alatt csurgóra állították a szőlővel teli kádat Mustillatú szélben a füst kék tündérei szálltak. Rőzseparázson szalonna. Kezekben kenyér. Ha fuvoláját fújta az éj, bagoly gubbasztott gallyrácsos leshelyen. Sziklafejű, réthasú föld, karjaid közt a Történelem. A dómban, hová ianus belépett, festményeken a szentek. Élők: vigyázói, vallatói vagytok a köveknek, szélesitői, helyükre terelői az utaknak. Gyümölcsösök barack-bólintással, körte-kezekkel a termékenyséq törvényeire szavaznak. Vasbeton otthonaink örülnek a szaporodásnak. A lámoák hóviráafehéren vigyáznak. Hajnalban ibolyalila hajjal ! bóklásznak a bokrok. A Széchenyi-tér kockás kőkabátján a galambok bársonnyal bevont gombok. A város kalodát nem tűrő számadói vagyunk. Viráqot hint s mécset gyújt fölöttünk, ha ölében meghalunk. Berták László: Öntőmunkasok Látogatóban Bundász Vasziliszéknél (RÉSZLET) „Laci bácsi”, így hívják fiatalabb munkatársai a görögöt, magyarra „fordítva”, becézve utónevét. Megszokta, örül neki, mert befogadták, s megszerette Magyarországot. Csak a „bácsi" nyugtalanítja, 44 éves. A brigádgyűlés után odajött hozzám, meghívott a lakására. Gézát is, hogy jobban otthon éreztem magam náluk. Uránvárosi hétemeletes ötödik emelete. Tizenhat év körüli lány nyit ajtót. Anyja a konyhából fordul elénk. Mosolyog, barátságosan tessékel a szobába. Akcentusa, majd a lánynak címzett idegen nyelvű szöveg árulja el, hogy ő sem magyar. — Férjem a Warszawát bütyköli a garázsban, érte küldtem a kislányt. Leülünk, szilva pálinkával kínál. Körbejártatom tekintetem a szobában. Világítás rekamié, kombinált szekrény, nippek, huzattal bevont székek, televízió, a falon virágfotó. Bundaszné megszakítja szemlémet. — Szépek ezek a lakások, csak a modern bútorokat nem lehet hová elrakni bennük. Zsúfoltan lakunk, pedig a lakás kétszoba, előszoba, étkezőfülkés összkomfort. — Nagyon jól beszél magyarul, mióta élnek Magyarországon? — 1949-ben érkeztünk, együtt a több ezer görög menekülttel. Élni, dolgozni akartunk, igyekeztünk minél előbb megtanulni a magyart. Szakmunkás iskolába kerültem, magyarul kellett felelnem. A három nő egyike voltam Magyarországon, aki az ötvenes évek elején elsőként szerszámkészítő bizonyítványt -kapott. Itt házasodtunk össze a férjemmel. 1962-ig Pesten éltünk, azóta itt. A MÉV Szolgáltató üzemében dolgozom én is, a szakmámban. A gyerekeknek könnyebb, ők kis korukban tanulták a magyart. Görögül is akkor tanítottuk őket. A kislányt, akit láttak, és egy húszéves nagyfiúnk van. Kosarazik, mérkőzésre utazott Zalaegerszegre. — Görögországban jártak-e azóta? — Sajnos, nem mehetünk. Csupán az anyósom utazott el, ő véglegesen. Néhány éve, az akkori görög kormány megengedte, hogy a hatvan éven felüliek és a kiskorúak hazamenjenek. Akkor ment el anyósom. — Onnan jöhetnek? — Igen, a rokonok többször jártak itt. Laci húga háromszor. Aztán meghalt szegény 1972- ben. Amikor először járt itt, 1964-ben, akkor vett neki a Zalka Máté-brigád ajándékba egy mosógépet. Megérkezik Bundasz Vaszilisz, melegen üdvözöl bennünket. — Nem kellene kicserélni azt a jó öreg Warszawát? — kérdem kézfogás körben. — Dehogynem, egy Zsigulira. De arra még várni kell. Dicsérjük a pálinkáját. Elmondja, hogy saját termésű szilvából készült. Vettek 1970- ben 800 négyszögöl telket Su- monyban, sok rajta a szilvafa, ki szokta főzetni a termést. De ő igazában a görög ánizspálin- kát szereti. Sajnos ritkán lehet kapni. Görög cigarettával kínál, ajándékba hozták. Megjegyzi, hogy három csomag Fecske a napi cigaretta-adagja. — Ne haragudjon, ha kimondom, amit észrevettem, a felesége jobban beszéli a magyart, mint maga. — Igen, az asszonyok mindig jobban és többet beszélnek. De én is jól olvasok, sőt szóval iis meg tudom értetni, amit akarok. Az írás a legnehezebb. Ha muszáj, az is megy. Elvégeztem itt a hetedik-nyolcadik osztályt. Nem mentegetődzöm, de vannak itt görögök, akik huszonöt év után sem tanulták meg ezt a nehéz nyelvet. Olvasni kell sokat, másként nem megy. Ők nem vesznek könyvet a kezükbe. — Milyen magyar nyelvű könyveket olvasott? — Kalandos könyveket szeretek. Mint a May Károly könyvek, a Winnetou. Berkesi Októberi viharját is olvastam, tetszett. Van itthon vagy ötven magyar könyvünk. — Újságot is olvas? — Persze. A Népszabadságot és görög újságokat. Tudja, mi több ezren élünk a szocialista országokban, szervezetünk, újságjaink vannak. * — Melyik lapon kezdi az újságolvasást? — Az elsőn. A másodikkal folytatom. Előfordul, hogy utána leteszem. Engem a politika érdekel. — A tévében is? — Igen. A híradót mindig megnézem. A Fórumot is. Azonkívül a filmeket, vetélkedőket szeretem. Moziba úgyse járunk, nekünk ez a mozi. — Színházba se? — Csak a brigáddal. Ha ketten megyünk, idegennek érezzük magunkat. A brigáddal más. Utána megbeszélhetjük, mi tetszett, mi nem. A brigáddal moziba is elmegyünk. — A mi brigádunk pincebulikra jár — szól közbe a feleség —, Laciéké moziba, színházba. Talán ezért nem nyertük el mi még sohase az aranykoszorús brigádkitüntetést. — Ne beszélj, én is szívesen megyek a pincébe, te is szívesen jössz velünk színházba. Ezek a mi ünnepeink. Meg a görög és magyar nemzeti ünnepek. Minden görög ünnepet megtartunk a Pécsett élő görögökkel. Körülbelül húsz család van itt. Birkasütés nyárson, görög ételek, ízek, dalok, emlékezés. Ez az igazi. — Van mire emlékezni. — Ha néha álmodok, mindig Görögországban járok. A gyerekkor tájain. Szüleim parasztok voltak, falun éltünk, dohányt termesztettünk, birkákat neveltünk. Négy-öt éves lehettem, amikor először mentem dolgozni a dohányföldre. Tizenhat, amikor forradalmárként a hegyekbe szöktem. — Mi lenne, ha életét újra kezdhetné? — Forradalmár Görögországban. — Azt mondta, nagyon jól érzi magát Magyarországon. Milyen körülmények között menne haza? — Ha hívnának, vagy külde- nének. A gyerekek nem értik ezt, jobban kívánkoznak haza, mint én. Sokmindent nem éltek át. (...) — „Laci bácsi” a brigád alapító tagja, az öntödében szeretik, bizalmi, a többiek adnak a szavára. A felettesek is figyelembe veszik a véleményét? — Néha. — Hogy értsem? — Nézze, szeretem, ha a főnök közvetlen, de mindig dühbe gurulok, ha komolyan előadott javaslatomat, tippemet viccelődéssel akarják elejteni. Másodszorra mérgesen szólok. — Válogatott brigád a maguké. — Nézze, a vezetőknek sem közömbös, hogy van-e kiváló brigád az üzemben. Támogatnak, serkentenek. Mégse bigy- gye, hogy összeválogattak bennünket. Tudja, hogy tíz év alatt: minden lépcsőfokot megjártunk, Igaz, ma már nem veszünk föl akárkit. (...) — Kiszámítottam a brigád átlagkeresetét, 2850,— Ft jött ki.. Maga mennyit keres? — Átlagban 3400-at. Adja hozzá a feleségem 2600 forintját, a gyerek 1800 forintját. Ő most kezdett dolgozni; autószerelő. — Elégedett embernek érzi magát? — Görögországot leszámítva, igen. Fölírom a beszélgetés dátumát: 1974. május 11. Várkonyi Nándor: (Részlet) Aligha tudok tiszta képet rajzolni lapunk történetéről. Huszonöt éve szűnt meg a Sorsunk. E negyedszázad alatt egy percig sem kételkedtem, hogy amit tettünk, helyesen tettük, legalább szándékaink és a tökélyt nem ismerő emberi mérték szerint. Társaim, a szerkesztő gárda önzetlen, jutalmazat- lan és fáradságos munkájára csodálattal, hálásan és szeretettel emlékezem. Lovász Pál, Makay Gusztáv, Weöres Sándor, Csorba Győző, Bárdosi Németh János (ez a névsor bekapcsolódásuk időrendjét jelzi) : mind írók, markáns egyéniségek, nézeteik nem egyezhettek mindenben, sőt olykor 13 HÉTVÉGE ellentétesek voltak, de alá tudták rendelni a vállalt célnak, a szerkesztés személytelen alapelveinek és légióként a közérdeknek. Minden okuk megvan, hogy elégedetten tekintsenek vissza végzett munkájukra. (...) • A lapindítás eszméje korántsem volt nóvum Pécsett. Egy évvel a szerb megszállás után, 1924-ben Sásdi Sándor már nyomtatta az Új írásokat. Mikor pedig, ugyanez év szeptemberében, leléptem a vonatról, Nagyfalusi Jenő a Symposion munkatervével fogadott. Az egyetemi ifjakról akár ne is szóljunk, köztünet, úgyszólván élettani jelenség a kezdő írók lapalapítási viszketege: a teret nem lelő közlésvágy szüli. így születtek az 1-2-3 számot megérő lapocskák, a Dunántúli Helikon, az Akadémia, a Jogász és a magzatállapotában kimúlt őrtorony. Még a gimnazistáknak is volt lapjuk, és nem is rossz. Aztán a professzorok tudományos igényű folyóiratai: Thienemann Tivadar Minervája, a Koltay-Kastner Jenő, majd Halasy Nagy József szerkesztette Pannónia, Kerényi Károly és Koszó János mozgékonyabb lapja, a Műhely, s ennek függeléke, a Munka, a Pécsi Pedagógusok Körének Közlönye. A Janus Pannonius Társaság megalakulása (1931) óta, folyvást ébren tartotta a szándékot és az eszmét. A A feladat Akhillész-sarka volt, hogy vidéki lapot kellett indítanunk, mi több fenntartanunk. Mi még több, tájalapot, azaz céltudatosan és szervezetten kidomborítanunk dunántúli jellegét. A féltucatnyi kísérlet, amiben eladdig részt vettem, nemzedéki próbálkozás volt, a meglévő lapok pedig — a szombathelyi írott Kő kivételével — többé-kevésbé helyi jellegűek. Sokat töprengtem ezen, s végül, az előkészületek során memorandumba foglaltam, s a vezetőség egyik ülésén felolvastam. Az írás ma már elveszett, de másfél évvel utóbb még megvolt, elővettem, átdolgoztam, és a Sorsunk 1942. szeptemberi számában közzétettem ... Ismét összefoglaltam tehát, mit tartok egy vidéki, helyesebben tájlap (regionális folyóirat) feladatának. Cikkemben tapasztalatokra és eredményekre támaszkodtam; a gyakorlat igazolta, hogy a terv életképes, a menetrend iránya reális. Elsődleges célom az erők összefogása volt. A fejemben kóválygó történelmi analógiák közül Thököly jeligéjét szemeltem ki: „Sok jó embert, egy kalap alá hoz a veszedelem.” Pusztán szépirodalmi lapokra vidéken aligha van szükség. A vidéki lap fő feladata, hogy az irányzatokat összebékítse, egy kalap alá hozza, ezúttal a népit és az urbánust; egyengesse a tehetségesek útját az országos érvényesülés felé, juttassa nyomdafestékhez a rejtőzködőket, előre törni a nem tudókat, végül tartsa számon, kösse szellemi szálakkal szülőföldjükhöz kiváló szülötteit. Es persze szép, hasznos munkát végez, ha irodalmunk valódi nagyjait bemutatja olvasóinak. De a vidéki lapnak elsősorban a közművelődés fejlesztésére kell ösz- szefognia erőit, szűkebb hazája kulturális kérdéseit feldolgoznia. Ám ez is csak tennivalói egyik fele. Ahogyan minden táj szervesen kapcsolódik az ország vérkeringésébe, a regionális lap sem húzódhat láthatára mögé. Az összekapcsolódást, a többi tájhoz való viszonyát éppúgy figyelnie kell, mint saját külön életét, s ezáltal élénkítenie a külön vérkeringést. Elemi múlasztást követ el az a vidéki lap, mely nem érintkezik tervszerűen és szervezetten a többi régió középpontjaival, s azok munkásait nem vonja a maga munkájába. Ez a program aztán eleve megszabja a lap főirányát: a közösségi szellemet kell ápolnia, nem szegődhetik megosztó érdekek és kérdések szolgálatába .... Elvi álláspontja legyen határozott, történelmi, társadalmi, népi, és morális látóköre tágas. Eleve szembekerül az egyénkultusz (individualizmus), a szűkkörű, rövidlátó érdekszolgálat, a formai esz- tézis elveivel és gyakorlatával, s általában az aszociális és amorális életfelfogás megnyilatkozásaival. Kivált a történelmi és népi művelődés terén várja sok tennivaló ... Mindezek miatt a közönséghez való viszonya is más, mint az országos és különösen a szépirodalmi lapoké. Ezek írói nagyjából egymásnak, mindenesetre a szellemi-irodalmi élet beavatottjainak írnak; olvasótáboruk világnézeti megoszlás szerint tagolódik, magában vé-~ ve mindegyiké egynemű és nagyrészt az értelmiség egy vékony rétegéből toborzódik. A vidéki lap közönsége ezzel szemben a legvegyesebb, falusi tanító, egyetemi tanár, iparos, önművelő paraszt, fizikai munkás, miniszter: minden olvasófajta előfordul benne, éspedig nem szórványszerűen, hanem komoly százalékarányban. Ennélfogva a szellemi irányítást is sok forrásból kapják, észjárásuk, gondolkodásmódjuk ahány, annyi féle. A lap tehát nem szólhat a beavatottság hangján, inkább az eleven szakszerűségre kell törekednie. Martyn Ferenc rajia. (Fotó: Nádor Katalin)
