Dunántúli Napló, 1975. január (32. évfolyam, 1-30. szám)
1975-01-25 / 24. szám
Pécsi házak, kapuk, ablakok A Janus Pannonius Múzeum Helytörténeti Osztálya ilyen címen rendezte meg a legújabb vándorkiállítását. A kiállítás felvillantja azokat, a város régi hangulatát még felidéző házakat, kapukat, ablakokat, kilincseket, melyek előtt nap mint nap elmegyünk, de nem biztos, hogy észre is vesszük. Sajnos ez olyan anyag, amit ma még megtalálhatunk, de holnapra valószínűleg el fog tűnni. A gyors ütemű szanálás sokszor egy egész utca képet megváltoztatja. Egy új tatarozással a kedves és sokszor naiv figurális, ornamentális stukkódíszítés vész el örökre. Nem a művészileg legkiemelkedőbb és legismertebb emlékeket mutatjuk be. Ezek már műemlékké nyilvánítottak, és remélhetőleg későbbi nemzedékek is gyönyörködhetnek bennük. A kiállításon azokat a jellegzetes, mindennapi, mégis nemes darabokat mutatjuk be, amelyek halálra vannak ítélve. Eljárt felettük az idő. A kovácsoltvas, a fa, amely a kapuk, ablakok, rácsok anyaga lassan tönkremegy. Legtöbbjük közel százéves. A házakon a kapuknak, ablakoknak kettős feladatuk van. Részben a külvilágtól, az utcától való elválasztás, másrészt a ház díszítése. A fából készült kapuk jellemzője a nagy, tömör forma. Stilizált növények, vagy egyszerű mértani formák díszítik. Mindezt a ma már ismeretlen mesterek arányos szép elrendezésben készítették el. Megtalálható még az úgynevezett „napsugaras” kapuk néhány példánya is. A vaskapuk a kovácsoltvas tulajdonságából adódóan köny- nyebbek, áttetszőbbek. Kedvelt motívumaik a virág, a csúcsíves indák, a rozettás kapudísz. A legrégibb kovácsoltvas kapuk, rácsok, lépcsőházi korlátok a XIX. század elejéről valók. Ez már a polgári fejlődés időszaka Pécsett. Pécs polgárainak gazdagságáról, házaik egyre pompásabb díszítésének igényéről és lehetőségéről, a zavartalanul, békés, nyugodt körülmények között munkálkodó mesterek általános technikai fejlődéséről tesznek tanúságot a még meglévő Kulich Gyula utcai, Déryné utcai, Szent István téri, Hunyadi úti és Kossuth utcai házak és kapuk. A szegényebb polgárok is hódoltak a divatnak, de anyagi helyzetük csak azt engedte meg, hogy házukat csak egy-egy vasműves remekkel díszítsék. Külön figyelmet érdemelnek a kilincsek, amelyek minden esetben a kapu stílusához igazodtak. Ezért olyan változatosak és sokfélék. Ez a készítők és a készíttetők jó ízlését, igényességét bizonyítja. A kilincsek még egy nagy előnyére érdemes felfigyelnünk, mégpedig arra, hogy milyen jól kézhez simulnak, mai kifejezéssel élve „formatervezettek." Kertes házainknál a vaskerítés választja el a külvilágtól a házat. A városban élő műlaka- tosmesterek egyéni ízléséről, ötleteikről tesznek ezek is tanúbizonyságot. Két motívumuk külön is figyelmet érdemel. Egyik az ember- és állatfej ábrázolás a maga végtelen bájosságával. A másik a napraforgó (ezt eredetileg természet tes színeire festették be), mely eleganciájával keltheti fel a figyelmes szemlélő érdeklődését. Ezek az első észrevételek a város utcáit figyelmesen végigjárva. A muzeológusnak, aki városa múltjából egyre többet szeretne megismerni és megismertetni, ezután kezdődik a nehezebb munkája. Fel kell kutatni azoknak a mestereknek a nyomait, akik építették, díszítették ezeket a házakat. De meg kell keresni a megrendelőket, a régi lakókat is. így derül fény arra, hogy a tipikus házak között megtalálható egy-egy „különleges" épület miért olyan, amilyen. Építtető- jük más vidékről került városunkba és megtartotta szülőföldje építési hagyományait. Például a Péter u. 38. számú házat egy Szlavóniából áttelepült asztalosmester építette az 1920-as években az ottani házak jellegzetes vonósait áttelepítve hozzánk. Pécs képe szegényebb lesz, ha ezek a régi házak végleg eltűnnek. A fényképezőgép segítségével sikerül megörökíteni a jövő számára ezeket. De ez csak holt emléke az utcák egykori művészetének. Élővé akkor válhatna, ha az új családi házak tervezői, építői merítenének ezekből a szép hagyományainkból. így becsülnénk meg igazán városunk régi mestereit és művészetüket. B. Horváth Csilla Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Születésnapján a tévékamerák elé hívott Déry Tibor férfiason megvallotta, nem volt szerencséje a színházzal. Nem kapkodtak darabjai után, úgy érzi, a Popfesztivál kései sikerében sem tud oly belefeledkező örömmel osztozni ifjú szerzőtársaival, ahogyan tőle elvárnák. Persze szurkol érte. A múlt heti pécsi bemutató műsorfüzetéből Giricz Mátyás mellől mosolyog az olvasóra; Szegeden készült a felvétel, ahol megnézte az előadást, s ha majd látja a pécsit is, bizonyára érdekesnek találja összevetni ugyanannak a tervezői-rendezői koncepciónak szegedi és pécsi megvalósulását. A kettő nem teljesen azonos. Giricz Mátyás természetesen áthozta a szegedi előadás főbb tartozékait, Gyarmathy Agnes díszlet- és jelmezterveit (a montanai sátorponyván ri- csajozó üres konzervesdobozok- tól az emblémás emelvényszigetig), ám mindenekelőtt azt az igényét, hogy a néző a szerzői négyesfogatból több figyelmet fordítson Déry Tiborra. A darabot megfürösztötte regényősében, tisztább lett, határozott, egyértelmű. Ráfért a történetre, az epika drámai párlata rendszerint olyan veszélyeket hordoz, hogy a cselekményre figyelve elhanyagolja a jellemépítkezést, a szerepek egyé- nítését, érzékletes különválasi- tását, sarkításót. Regényhősök drámaszínpadon, a Képzelt riport is. Pás Sándor úgy kivonatolta Déry prózáját, hogy egyfelől rokonszenves szerénységgel érintetlenül hagyta idegrendszerét, másfelől kinyitotta a popmuzsika előtt. Kí- vónhat-e komponista különb szövegkönyvet annál, mely zenei eseményről szól? A Presser —Adamis pár mégsem érte be néhány érzelmes vagy dübörgő betétszámmal (melyek egyébként is a vígszínházi ősbemutató pillanataitól külön életet élnek ötórai teákon, gitár- együttesek próbáin, zsúrokon, lemezpiacon), hanem hangu- latfestően igyekeztek kitámasztani a belső epizódokat, így a zene mindvégig lényeges eleme a darabnak. A vígszínházi bemutató sok mozgással, koreográfiái ötletekben oldotta föl a dramaturgia gyengéit, inkább a zenére figyelt. A szegedi előadás sem nélkülözte a mozgást, a színpad viszont színesebb, változatosabb, befelé is játszik, véleményt is mond — ha tetszik: politikusabb. Hasonlóképpen a szegedi mintára készült pécsi premier, mely valószínűleg szereplői miatt keményebb, feszesebb, drámai erővonalai kiraj- zoltabbak. Föltetszik belőle az életben céltalanul bitangoló fiatalok magányossága, a kilépés ingere abból a nyugati társadalom-modellből, ahová be sem léptek valójában, csupán beleszülettek. A kilépők mentőöveiről, az elringató kábítószerekről, a hippikultuszról, a misztikus testvériséget papoló popfesztiválokról két narrátor közli a nézővel, nem direkten persze, a józan értelem tiltakozását (Galambos György hűvösen megformált Bírója és Fogarassy Mária esz- köztelen Orvosnője tárgyilagos szemlélő, máskor berzenkedő tanú), s mindazok osztoznak velük, akik felugrálnak az emelvényre, hiszen: „a szereplők nem azonosak az általuk megszemélyesített hősökkel.” Az életforma kritikája attól fájdalmas igazán, hogy az arctalan tömegből elővillanó szerepek között is főszerep jut honfitársainknak. A magányosság nyomasztó érzése, a hazától irdatlan messzire szakadt József és Eszter sorsán át torkollik a tragikumba. „Két népvándorlás" áldozatai: a nyilasok elől és az ötvenhatos ellenforradalomból menekülő családok gyerekeit úgy sodorta házasságba a honvágy, mint fáradt faleveleket az őszi szél. A nagyon tehetséges Holl István meleg, férfias lírával alakítja Józsefet, láthatóan nem pusztán rendezői instrukciókat játszik el, minden idegszálával érzi a song stílusát. Szerepformálásban méltó partnere Szilvássy Annamária, legfeljebb a dalok tolmácsolásakor marad adósunk. Miként az ének gyengéje Vajda Mártának is, kebeldús Beverlyje máskülönben eleven, vérbő, temperamentumos. Az együttes összjátéka kitűnő benyomást kelt. N. Szabó Sándor derékig vetkőzött buzifiúja bravúros táncot lejt az országúti éjszakában, Takács Gyula eszméletlenségbe kábuló Renéje az énekesi teljesítményével válik a társulat erősségévé, hasonlóképpen Mester István (Manuel) is. Unger Pálma (Juanna) színes egyéniségét, Somody Kálmán (Franti- sek) a csövezők borzas filozófiáját villantja ki a tömegből. Harkányi János egyetlen aesz- tusból építkezik (TanuJ, Tfor- váth István a pokol angyalainak szárnyait suhogtatja. Fü- löp Mihály hidegvérű Bilije, Koroknay Géza Joshuája és Fődre Erika (A lány) osztozott még a tapsokból. A képzelt riport egy amerikai popfesztiválról sikerének kulcsa: a zenekar. Az Auróra- együttes rászolgált a színháziak bizalmára. Stílusosan, hatásosan játszik, de alkalmazkodni is tud a színpad, az előadás követelményeihez. Nikolényi István iililiiils Illffl Magyar cowboyok — amerikai százszorszépek Két jelentős filmet láthatunk a héten, a Hajdúk c. magyar, illetve A gammasugarak hatása a százszorszépekre c. amerikai produkciót. Kardos Ferenc új filmje történelmi „western", mely a XVII. század elején játszódik, s a Bocskay-felkelés egyik előkészítő akcióját eleveníti föl. Főhősei a hajdúk, „futott népek", „karótól mene- kedett latrok”, voltaképpen marhahajcsárak, sajátos sorsú „magyar cowboyok". Bocs- kay velük szövetkezik, földet ígér nekik, megpróbálja elültetni bennük a letelepedés, a nemzeti tudat gondolatát. A film egy hajdúcsapat útját követi nyomon az Alföldtől a Dalmát tengerpartig. Bocskay megbízásából egy nagy marhagulyát hajtanak végig a három részre szakított országon. A marháknak stratégiai értéke van, fegyvereket lehet venni értük a tervezett osztrák-ellenes felkeléshez. A hajdúk, megküzdve a belső viszályokkal, edződve a harcokban, árulásokban, nehézségekben a későbbi forradalom katonáivá formálódnak. A látható, vizuális mozgás és a gondolati történés közege a rideg-marhák alkotta gulya, melynek vonulása a „nehézéletűek” balladáját hordozza. Kardos modell-alkotásra vállalkozik, a hajdúk magatartásformáit, cselekvési lehetőségeit keresi az adott történelmi határ- helyezetekben. Ez az építkezési mód Jancsóra emlékeztet, mint ahogy a „western- dramaturgia" is tőle származik, ám Kardos érdeme, hogy vallott mestere ötletéből öntörvényű, sajátos alkotást hozott létre. A problémák a modell-építés gyengéségeiből fakadnak; a kulcs-szituációk ugyanis nem eléggé kidolgozottak, így a dinamikus döntési-cselekvési helyzetek aktuális érvénye sikkad el. Hasonlóképp nem tudja érzékeltetni a rendező a kor haladó ideológiájának, a protestantizmusnak és a cselekvőképes emberek egymásra találásának problémáját. A film záróképe Kosa Tízezer nap\- ra rímel. A prédikátornak és egy fiatal hajdúnak megadatik, hogy meglássa a tengert, a jövő teljességét. Nagy kár, hogy Kardos Ferenc és Kardos István 1971-ben megjelent, a költő Zrínyiről írt filmforgatókönyve, melyről B. Nagy László írt elragadtatott elemzést, s amely sokkal ígéretesebb alapanyag volt, mint a Hajdúk, végül is áldozatul esett a „Vadkan-végzetnek”. A sorsok, magatartások, cselekvések szükségszerűségét, elkerülhetetlenségét motiválja, s az emberi értékek szabadságának igényét hirdeti — ha egész más történelmi, szociokulturális közegben is — Paul Newman filmje. Alkotásából ki kell emelnünk a rideg, érzelmek nyilvánítására képtelen, büntető, agresszív anya esetrajzát, aki hisztériája nyelvén közli gyermekeivel és a világgal, hogy „Dilis Betty” mindig az élet vesztesei közé tartozott, reménytelenül magányos, elhagyatott, „lekerült a térképről” visszavonhatatlanul. „Sugár-hűvös szemekkel" néz lányaira, e két lelki mutációra. Ruth „továbbfejleszti” a hisztériás anyai reakciómódot. Matilda a maga növénykísérletével, tanára képében megtalált apa-ideáljával a „szép új világ” alkalmaz- kodóbb, emberibb variánsát jelenti. A két film azt sugallja: nincs „harmadik út”, a történelmet nem lehet passzívan, kívülről szemlélni; az embernek fel kell ismernie a maga helyét, cselekvési irányát, különben eltiporja az események könyörtelen logikája. S. A. mmrMhU^ HmÉÉ Jugoszláviában jártunk Alig egy hónapja láthattuk a csehszlovákiai magyar irodalmi és művészeti életet bemutató televíziós riportfilmet, most pedig — az elmúlt szerdán és tegnapelőtt - két részes adásban ismerkedhettünk a jugoszláviai magyar kultúra legjelesebb képviselőivel. A magyar írók, művészek, festők, tudósok mellett Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is megszólaltak a szlovák és szerb-horvát irodalom és művészet képviselői, kiváltképpen azok, akik kapcsolatban állnak a magyar kultúrával. Ezzel vált teljessé és hitelessé az összkép, és kapott hangsúlyt a műsorok központi gondolatara szomszédos szocialista országok kulturális kapcsolatainak ápolása és erősítése. A jugoszláviai riportokból is az ottani magyar irodalom és művészet hid-szerepe, a két nemzet kultúrájának közelítését és összekapcsolását 'szolgáló ereje hangzott a legtisztábban. Ezt emelte ki Czine Mihály irodalomtörténész, aki a riporter szerepét vállalta a filmben, és mindvégig alapos felkészültséggel, biztos és szép szavakkal kalauzolta a nézőt. A bemutatott alkotók nagy része Pécsett és Baranyában sok néző számára régi, kedves ismerős. Legtöbbjükkel nem csupán műveiken keresztül, hanem személyesen is találkozhattunk irodalmi esteken, íróolvasó találkozókon. Az első részben Herceg János íróhoz látogatott a televízió, batinai otthonába. Herceg János néhány éve a magyar irodalomtanárok pécsi országos konferenciáján is részt vett, együtt a pozsonyi Duba Gyula íróval, akit a korábbi csehszlovákiai film riportereként ismerhettek meg a nézők. Konyovics Milán, a Szabadkán élő kiváló festő is régi ismerős Pécsett. Műveivel is bemutatkozott már, s baráti szálak is fűzik pécsi művészekhez. A műsor csütörtöki második részében a vajdasági kulturális élet központjába, Újvidékre látogatott a forgatócsoport. Először Bori Imre irodalomtörténész, az újvidéki egyetem tanára beszélt munkásságáról, a vajdasági magyar irodalmi életről, az újvidéki egyetem magyar tanszékének tevékenységéről, a Hungarológiai Intézet feladatairól, s nem utolsó sorban a magyar és szerb- horvát irodalom kapcsolatairól. Juhász Géza, az újvidéki Fórum Könyvkiadó részlegének főszerkesztője a jugoszláviai magyar könyv- és lapkiadás adatait ismertette, örömmel hallottuk, hogy a Fórum évente 20—25 magyar író könyvét jelenteti meg. A vajdasági magyar költők közül Fehér Ferenccel beszélgetett Czine Mihály. Ö a legismertebb itthon is; tizenöt kötete jelent meg, s a felszabadulás után indult nemzedék legjelesebb képviselője. Kitüntető helyet kapott a műsorban Csuka Zoltán, a 20- as évek vajdasági magyar irodalmának megalapítója és a jugoszláviai népek irodalmának legjelentősebb fordítóin A századik kötet fordításán dolgozik. A műsorban ő vállalkozott arra, hogy — legalább egy képriportban — bemutassa a tömegkommunikáció számára szinte „megközelíthetetlen" Nobel-díjas horvát írót, Ivó Andric-ot. A szomszédos országok magyar irodalmi-művészeti életét bemutató sorozat a magyar televízió jelentős, értékes vállalkozása. A csehszlovákiai és a jugoszláviai látogatás után érdeklődéssel várjuk a folytatást. Sz. E. Képzelt riport iiiiii' ; i wrnmm
