Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)

1974-12-07 / 335. szám

A darab legizgalmasabb pillanata. Balról: Vajda Márta, Szegváry Menyhért, Bárány Frigyes és Paál László. Kiállítási krónika Három kiállítás A Pécs—Baranyai Népműve­lési Tanácsadó rendezte a FÉK Galériájában Hézső Ferenc hódmezővásárhelyi festőművész első pécsi tárlatát. Az anyagot a továbbiakban a megye mű­velődési házaiban vándoroltat- ják. Hézső a hatvanas években indult nemzedék egyik legmar­kánsabb egyénisége. Míg korábbi képein az éle­sen kontúrozott formaelemek­ből építkező konstrukció és az ellentétes színek ritmikus lük­tetése egyaránt fontos szerepet játszott, most a szerkesztés ol­dottabb, festőibb lett — itt lá­tott képein — egymáshoz kö­zelálló színekkel komponál. Főként csendéleteket, vala­mint az ember és környezet vi­szonyát ábrázoló képeket lát­tunk. Az ember azonban csak jelzésszerűen jelenik meg fest­ményein, mint a táj szerves ré­sze, színeiben sokszor eggyéol- vadva a környezettel. A Kisgalériában Vincze Lász­ló esztergomi festőművész ki­állítását rendezték meg. Vin­cze is a nagybányai hagyomá­nyoktól indult festői pályáján, mai piktúrájára azonban erő­sebben hatnak utazásai során szerzett élményei. Pontosabban fogalmazva, Európa múzeumai­ban és galériáiban látott mű­alkotások és törekvések befo­lyása érződik formavilágán. Erőteljes színvilága azonban egyéni értékeket mutat. Pécs felszabadulásának 30. évfordulója tiszteletére rendez­te meg a Mecseki Fotóklub a testvérvárosok fotókiállítását, a Doktor Sándor Művelődési Központban. Eszéki barátaink hagyomá­nyos fotós-témákkal jelentkez­tek. Kollekciójukból Duro Mo- raca két képe, a Patron, s az Este emelkedik ki. A pécsi fotósokból jobbára ismert képeket láttunk viszont. Mondhatnám úgy. is, hogy a korábban sikerrel szerepelt munkákat mutatták be újra. Igaz, ezek legtöbbje olyan ér­tékű kép, hogy bármikor meg­állja a helyét nemzetközi me­zőnyben is. A legizgalmasabb felvétele­ket a finn anyagban láttuk. Zsánerképeik, portréik egyaránt friss látásról, dinamikus szem­léletről, nagy életigenlésről ta­núskodnak. Ha csak a formai elemek vizsgálatára szorítkoz­nánk, tán nem olyan szépek ezek a képek, mint amit a pé­csi fotósoktól megszoktunk, de feltétlenül érdekesebbek. Külö­nösen tetszett Markannen Eero Fiatalok c. sorozata, amelynek képein a napfény és a derű a főszereplő. Peltola Matti Utca­seprő c. képe a Széchenyi té­ren készült. Nagyon szinpati- kus, ahogy a lahti művész vá­rosunkban témát talál, anél­kül, hogy a hely kuriozitását, hangsúlyozná. Turkula Timo hét képe még a finn anyagból is kiemelkedik Szelíd iróniája fog meg első­sorban, az Ábránd, az Unalom és a Jazz c. képeken. Élet és emberismerete pompás szituá­cióérzékenységgel párosul, s ebből születik egyéni közlendő­je. Don Juan, vagy a kőszobor lakomája Ha a népszerűség — egyik — fokmérője, hogy kiről hány anekdota születik, akkor Mo- liére-ről igazán elmondható, hogy népszerű író, Alakját már életében legendák Vették kö­rül. Jó- és rosszindulatú ado­mák keringtek róla. Az ártób- bak közül való például a hír, hogy saját lányát vette fele­ségül ... A rokonszenvet éb­resztők közül való az alábbi történet: Moliére egy alkalommal ko­csin utazott. Alamizsnát kérő koldus állította meg. Az író egy Lajos-aranyat vetett az öreg kalapjába. A koldus utána szólt: Uram, tévedni tetszett. Egy teljes aranyat adott. . . Moliére megfordult: Valóban tévedtem, barátom. Kettőt kel­lett volna adni ... És még egy aranyat nyomott a koldus markába. Úgy mondják, ez a jelenet került bele — természetesen transzponálva — az író Don loan című művébe, a darab­nak abba a sokat idézett rész­letébe, ahol Don Juan — szol­gája, Sganarelle kíséretében — találkozik a Koldussal, s — talán cinizmusból, talán a Koldusnak szurkolva, álnokul — arra akarja rávenni, hogy pénzért káromkodjék. Moliére a Don Juan-t a Tar- tulle és a Misanthrope között írta, s első bemutatójára csak­nem háromszáztíz évvel ezelőtt, 1665-ben került sor a Palais Royal színpadán. A tárgy, Don Juan alakja már korábban is­mert volt Európában. A ván­dortémának spanyol, olasz, francia változatai születtek. (S Don Juan alakja majd Mo­liére műve után is továbbél. A téma újabb feldolgozásai közül a legismertebb Mozart és Puskin műve.) A témának Moliére sajátos és egyéni értelmezést ad. Mo­liére mindig híve volt az ak­tualizálásnak, s aligha járunk messze a valóságtól, ha azt gondoljuk, hogy az író a Don Juan-ban mindenekelőtt a Tar- tulle miatt ért támadásokért fizet. Ez lehetett a mű megszü­letésének a közvetlen kiváltó oka. A cinizmusok, a képmuta­tók, az álarcot viselők leleple­zése . . . Ahogy Moliére-nek jogában állt az ,,örök téma" átköltése, egyéni értelmezése, úgy a mo- liére-i művet ma bemutató színháznak is megvan a joga és lehetősége, hogy a Don luan-t a színpadi megjelení­tésben a saját nyelvére fordít­sa le. Más kérdés, hogy a megjelenítés akkor korszerű-e, ha minél több új és meghök­kentő elemmel gazdagítja az előadást, vagy ha inkább arra törekszik, hogy a műben rejlő eredeti szándékot bontsa ki. Moliére-t játszani egyszerre könnyű és nehéz feladat. Mo­liére nemcsak író, színpadi szerző, de egyszemélyben szí­nész és rendező is volt. Sőt, van egy darabja - afféle pi- randellói színház a színház­ban —, a Versailles-i rögtön­zések (egyszer jó volna pécsi előadásával megpróbálkozni), ahol művészi elgondolásait nyíltan megfogalmazza. Ilyene­ket mond: „A vígjáték felada­ta, hogy bemutassa az örök emberi hibákat, s különösen korunk hibáit." A színésztől beleélést, a figura pontos is­meretét kívánja: „Dolgozzátok hát ki a szerep minden részle­tét, és hitessétek el magatok­kal, hogy azok vagytok, akit színpadra visztek." Moliére nagy színpadismerettel megfor­mált darabjai mindig sikerre számíthatnak. Ugyanakkor mű­veinek gazdag és sokrétű, bo­nyolult és összetett világa szín­házra és színészre igen nehéz feladatot ró. (Moliére például nem ismerte a mai színpadi nyelv információ-szegény, né­hány szavas párbeszédeit. Alakjai gyakran terjedelmes „monológokban" beszélnek. Színész legyen a talpán, aki le tudja kötni a figyelmet. . . ) Nógrádi Róbert rendezése korszerűségre és a mű újfajta értelmezésére törekedett. Úgy is mondhatnánk, hogy a Don luan-t a Moliére-művek ismert vérbő, életgazdag, harsány vi­lágától Shakespeare filozo- fikusabb magaslataihoz közelí­tette. Erre a műben meg is van a lehetőség: a Don Juan-1 a Hamlet-tel és a Fausí-tal szokták együtt emlegetni. A rendező főként a mű eszmei­filozófiai rétegeit bontotta ki, s az ötletek, amelyekkel az elő­adást gazdagította (például a Parancsnok szobrának kísértet- járás-szerű fölbukkanása az előadás különféle pontján), ugyancsak a mű elvontabbá, „shakespeare-ibbé”, „grotesz­kebbé" tételét szolgálták. Az előadásban kisebb hangsúlyt kapott a főhős önlelepleződé­se, a képmutatás kritikája, pe­dig ez is benne van a műben, másrészt ma is bír annyi idő­szerűséggel, mint Don Juan „fi­lozófiája". A finoman stilizált ruhák (Vágó Nelly tervei), a szellemes és a különféle hely­zetekhez jól alkalmazkodó dísz­letek (Jánosa Lajos munkája) jól simultak a rendezői elkép­zelésekhez. Bárány Frigyesben (Don Juan) szép hangú, jó orgánu- mú színészt ismert meg a pécsi közönség. Jól alkalmazkodott a rendező elgondolásaihoz, s Moliére Don Jüanjából egy már-már töprengő, hűvösen meditáló Hamletet formált. Az összetett alak másik arca, az önleleplezés, a képmutatás életszerű és elmélyült lélektani megjelenítése, Moliére kritikája rejtve maradt. Szegváry Meny­hértből (Sganarelle) bezzeg nem hiányzott a szín, az élet, a frisseség. Jó látni színészi pá­lyája érését, emelkedését. Csu- pa-virgonc, higany-vérű szolgá­ja tele van ötlettel, tűzzel, em­berséggel. Váltásai hitelesek, humort fakasztó gesztusai mér­téktartóak. Játékával megtelik a színpad, minden helyzetben kapcsolatot tud tartani színész­társaival és a nézőtérrel. Az egész előadásban van valami jó értelmű fiatalosság. Főként az olyan jelenetekre gondo­lunk, mint amikor Sganarelle „ringlispilre ülteti" a két pa­rasztlányt, vagy amikor Vasár­nap úr a pénzéért jelentkezik. A fiatalosság nyilvánvaló oka, hogy a kényes és nagy bizton­ságot kívánó szerepeket is nyu­godtan bízhatta a rendező a színház fiatal művészeire. Vaj­da Márta (Elvira) sértett, „ki­rálynői" hiúsága és gyásza a szükségesnél talán kissé komo- rabbra sikerült: hiányzik belőle az irónia. Vári Éva (paraszt­lány) felszabadultan komédiá- zik. Koroknay Géza (parasztle­gény) bumfordisáqa hiteles. N. Szabó Sándor (Vasárnap úr) paróka nélkül is igazi moliére-i kalmár. (Az orvosok és a tudó­sok csak szavakban kapják meg a magukét ............) A fia­t al együttest jól egészítik ki a színház nagy tapasztalattal ren­delkező művészei, akik közül elsősorban Kovács Dénes (Kol­dus), Paál László (Parancsnok) és Pákozdy János (Don Alonso) nevét érdemes följegyezni. Néhány operettes megoldás (Faludy László) más égitestről került az előadásba. Hosszú évek Moliére-ínsége után sikeres előadásban, új­szerű fölfogásban, némely te­kintetben elgondolkoztató ér­telmezésben ismerheti meg a pécsi közönség Moliére keveset játszott művét, a Don Juan-1. Tüskés Tibor N. Szabó Sándor, Szegváry Menyhért és a címszereplő Bárány Frigyes. Valamikor a költőket babérkoszorúval illet­ték. Manapság i$ a köz­tudat talán csak a siker o koronáját tudja a fejük fölé képzelni — a gló­riát, a dicsőség irigyelt jelét... Pákolitz István új kö­tetének cime Koronák. Ot ciklusra tagolódik, s mindegyik egy-egy koro- nát visel - a címében. A koronákat a költő ön­kezével illeszti a fejére — de ezek nem a siker szimbólumai. önkínzásnak inkább vehet­nénk némelyiket (Bogáncskoro­na, Töviskorona, Tűzkorona). Ám egy költő önkínzása so­sem magánügy. Legalábbis az igazi költőké. Sokkal inkábba Pákolitz István: Koronák közösség gondjainak átvállalá­sa, a lét „töviseinek" elviselé­se, hogy általa mások is meg­tisztuljanak. Az első ciklustól az utolsó felé haladva egyre súlyosabbá válnak e koronák. Az Arany­papír-korona a gyerekkori, csa­ládi—közösségi ünnepek, em­lékező, humoros, játékos meg- idézése. A húsvét, a betlehe- mes játék, a tiszta havazás gyerek és felnőtt által egy­aránt várt alkalma elevenedik meg bennük. A Szivárvány-korona is a derű ciklusa még. Állatversek, népmese- és folklór-feldolgo­zások, csengő-bongó rímekkel, ízes népnyelvi fordulatokkal játszó versek gyűjteménye. A Bogáncs-korona a költő más arcát villantja elénk. Ahogy a bogáncs szokott kel­lemetlenkedni, szúrva, de még­sem igazi fájdalmat okozva, úgy kellemetlenek ezek a ver­sek a korszerűségből divatot csinálóknak, az üres udvarias- kodóknak, a felesleges szó­cséplőknek, a hazudozóknak. Van egy pompás humorú, for­mailag bravúros vers ebben a ciklusban, az Egzégi monomen- tum, az álköltők szatírája, mint­egy negatív arc poetica. Nega­tív, mert az ügyeskedő költő­mesteremberek sírverse e mű. A Töviskoronát az eddigi epés hang helyett az elkomo- rulás jellemzi, A korholás és „odamondogatás" színezi eze­ket a verseket is, de súlyosabb a szó: az utolsó szó, a végső figyelmeztetés komolyságát érezni bennük. Az utolsó ciklus koronázza meg a kötetet — mondanám, ha nem lenne a címében is ez: Tűzkorona, Janus, Dózsa, Cso­konai és Petőfi nagymonológ­jait olvashatjuk itt. Valameny- nyien a vállalt szerep tragiku­mát élik át, de mind azt mond­ják: mégis a vállalás a fontos, a történelem által fönkínált le­hetőség emberi beteljesítése, az itt kimért poétasors végig- vitele. A Mezőberényben utolsó Stációjára készülő Petőfit meg­szólaltató vers, a Gyehenna­idő mintegy összegzése e cik­lusnak: formailag és indulatai­ban is a költő pályáján egy szintetizáló gondolati költészet ígérete. Az Ilyen jó c. versét így in­dítja Pákolitz István: „Úrveze­tő létemre sem förmedtem rá / a szabálytalanul kóválygó gyalogosra . . ." Az Epilógust író Arany Jánosra emlékeztető hang ez. Arany hatvanévesen kezdte írni az őszikéit. Ha Pá­kolitz István Koronák c. köte­tének néhány ciklusát őszi kék­nek lehet tekinteni, akkor sa­játos érzelmi összetételű ver­sekkel állunk szemben. Nem a „mindenen túl" állapotából hangzanak ítéletei, hanem az ittlét, a beleszólni vágyás in­dulatos, dohogó, csipkelődő hangján. Az 1971-ben megjelent Jel c. kötet mérföldkő volt a pá­lyán: húsz év terméséből vá­logatta a költő. Ezt követte a Zöldarany (1973-ban), amely­ben a profán próféciák, bib­liai példázatok külön ciklusok­ká kristályosodtak. Ennyiben átmenet ez a kötet a mostani­hoz. De a Koronák jelzőtábla is: az utolsó ciklusban fölsejlő összefoglaló gondolati költé­szet felé (Magvető). Marafkó László Vallomás — Richterről Az első találkozás emlékét az élmény ereje kiemeli az időből. Hány éve is történt? Nem tudom. Régen lehetett, hiszen akkor én még zene- akadémiai növendék voltam; és mégis, az első hangok, amelyek Richter keze alatt megszólaltak, ma is úgy csen­genek fülemben, mintha teg­nap hallottam volna őket. Azon az estén zongorázott elő­ször Magyarországon. Nevét nem ismertük, a közönség a hangversenytermet alig félig töltötte meg. Amikor Rihter zongorázni kezdett, a terem egyetlen visszafojtott lélegzet­té vált. Én akkor, Richter mu­zsikálásából értettem meg, mit is jelentenek valóban ezek a szavak: döbbenet, reveláció. És mi mindannyian, akik sze­rencsések voltunk, mert ott le­hettünk, mi, ennek az élmény­nek boldog részesei, lassan ocsúdva e nagyság felismeré­sének révületéből, Richter mű­vészi erejének világító fényé­ben a muzsika sohasem sej­tett mélységeibe pillantottunk. Szédítő nagyság az övé, fel­mérhetetlen volt akkor, s ma is az, művészetének mélysége beláthatatlan, mint a feneket­len kút. A hangverseny szünetében a közönség megrohanta a kör­nyék telefonkészülékeit. Láza­san értesítették rokonaikat, is­merőseiket: azonnal jöjjetek, hallgassátok RichtertlA koncert végére zsúfolásig megtelt a Zeneakadémia nagyterme; Bu­dapest koncertlátogató közön­sége fél óra alatt felismerte, hogy Richter személyében a kor egyik kiemelkedő és szinte pá­ratlan művészét hallhatja és ünnepelheti. Második koncert­jének napján a Zeneakadémia épületét már délután kettős rendőrkordon fogta körül, a koncertélet történetében mind­máig egyedülálló érdeklődés a hangversenytermet ostromlott várhoz tette hasonlatossá. A jegyek boldog birtokosai, köz­tük én is, csak megszaggatott kabátokban és letépett gom­bok árán tudták áttörni a jegy­hez nem jutott ostromlók, a rendőrök és jegyszedők gyűrű­jét. De kit érdekelt akkor egy megtépett kabát! Pedig akkor még nem tud­tuk, hogy ez a nap az előadó­művészet történetének is jelen­tős állomásává válik. Ott és ak­kor indult el Richter a világhír felé. Magyarországi turnéja volt ugyanis első jelentős kül­földi vendégszereplése, ennek sikere irányította rá az egész világ zenei közvéleményének figyelmét. A világhírtől övezett művész azóta is gyakran ajándékozta meg a magyar közönséget mű­vészetével. Sokszor hallottam Öt. Semmiféle gép, rádió vagy hanglemez nem képes arra, hogy zongorajátékának élmé­nyét csak halvány körvonalai­ban is közvetítse. Az ő játéka küzdelem és szenvedés, küz­delem azért a tökéletességért, amelyet mi nem is sejthetünk, ami csak az ő emberfeletti nagyságának mércéje, s ame­lyet olyan ritkán érhet el, hi­szen mégiscsak ember! Ami számunkra csoda, az Ö számá­ra csak szándékának részleges megvalósulása. Richter a leg­szerényebb és legalázatosabb művész, akit ismerek, mert ön­magát a mindenséggel méri. Egyszer láttam elégedettnek, boldognak. Liszt Magyar Fan­táziáját játszotta — elmondha­tatlanul gyönyörűen. Addig azt hittem - titán, félisten. Azóta tudom, hogy ember. Tudott örülni és nevetni. Akkor - egy­szer - elégedett volt önmagá­val. Utoljára akkor hallottam, amikor Bach Woltemperiertes Klavier-ját játszotta. Két mé­terre ültem tőle. Ott jöttem rá, tűz ő, amely önmagát emészti fel, hogy nekünk vilá­gítson. B. A. HÉTVÉGEQ /-J^olierje.vígjátéka-^-Bécsi Nemzeti Szmház-bafí--

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents