Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)
1974-12-07 / 335. szám
Deák Zsuzsa grafikus munkái. 1. Környezetvédelem. 2. Sejt. 3. Art-kontakt. 4. Változás. Ajándék a szülőfalunak Lovász Pál azért jött 1928- ban a Népjóléti Minisztérium megbízásából Pécsre, hogy az OTI-t megszervezze. Az általa szervezett intézet igazgatója volt nyugalomba vonulásáig, azaz az SZTK megalakulásáig. Közben lelkes szervezőmunkával létrehozta a Janus Pannonius Társaságot, amelynek titkára, illetve főtitkáraként tevékenykedett. Mint költő két kötettel ajándékozta meg olvasóit. E kötetek legszebb versei szülőföldjéről, Bácskáról szólnak. Első könyvét, a Tisza- mentén címűt, a jugoszláviai Óbecsén adta ki 1920- ban. Akkor nagy port vert föl e tette. így emlékezik minderre, s az azóta történt változásokra egy levelében: „Az óbecsei rendőrség vezetője súlyos fenyegetések közepette kiutasított Jugoszláviából azzal az indoklással, hogy magyar verseket írok és magyar könyvet adtam ki. Milyen jó, hogy érzelmi értékeiben, erkölcseiben megváltozott az a régi világ és a gyűlöletet, türelmetlenséget felváltotta a népek, emberek egymás iránti megértése, szeretete. — Jó példa erre, hogy az újvidéki Jó pajtás c. gyermeklap magyar nyelvű irodalmi pályázatán az első díjat egy szerb anyanyelvű kislány nyerte és Bácsföldvárra hozta az aranyolakettet.” Bácsföldvárra hozta — ír- ia, mintha ma is szülőfaluiában élne. Bár gondolatban sokat van ott. A hetvennyolc éves költő egyik / nagynénje nemrég hunyt el Eszéken. Hagyatékából tekintélyes könyvtárat örökölt Lovász Pál, amit szülőfalujának ajándékozott. Bácsföldváron eddig is nagy tisztelet övezte a költőt. A helytörténeti múzeumban külön kiállítás mutatja be Lovász Pál életét, irodalomszervező és költői munkásságát. Most a népkönyvtárnak juttatott ajándékkönyveket külön ex librisekkel jelölték meg. Az ex librisen — amely Andruskó Károly zentai grafikusművész munkája — a bácsföldvári községháza látható, itt dolgozott Lovász Pál édesapja, s ezzel az épülettel szemben állt a költő szülőháza. Lovász Pál most állítja össze öregkori verseinek gyűjteményét. Verseskönyvein, a Janus Pannonius Társaság tíz évét tárgyaló tanulmányán kívül könyvtárnyi könyvet hagy szülőfalujára. Az ex librisek soká fogják hirdetni a bácsföldvári népkönyvtár magyar és szerb nyelvű könyvein: Lovász Pál ajándéka. B. L. Lovász Pál versei: Fogd kézen Ne irtózz: fogd kézen a kárhozottat! Könnyű neked, akit a jóra szültek, s léted aranycsörgös bölcsőt kapott, de nehéz, akit bűnvilágra hoztak s könyörtelenség útfélen hagyott. Hidd, lásd, ha lelke pólyáját kioldozod: rád szép istencsecsemő mosolyog Gyík a sziklafalon Űs-minták mása, élő kövület, évmilliók mélyéről vetület. Formára lelt, ember-fajtám előtt, lerázta a változó erőt. Sütkérezik. Ég-tartó sziklafal fehér síkján függőleges vonal, jelkép talán, kiáltó intelem: méretlen az idő s a lét velem Tanács öregeknek Ne higgyünk a tükörnek, szánalomnak! Másról beszéljünk! Ne figyeljünk oda! Tápláljon a munka, mozdulat mindennapi falata! S ha helyet adnak: azt fogadjuk el ifjú — öreg egymást cseréli fe! Pentti Haanpää: Szántóvető, mundérban Katonazubbonyos férfi ballag ekéje mögött a távoli Raja-Kor- jalóban. Peregnek nyomóban a rögök. Az ősz áttetsző ragyogásában még szebbnek látszik a friss-fekete szántás. Lovai - pompás pár! - nyugodt, poroszkáló lépésben — pontosan, amint kell — húzzák az ekét. Kacskaringós káromkodásokkal kerülgeti a köveket, miknek mór a hajdanvalósi finnek kigyőzködték ugyan irtásföldeikről a nagyját, mégis beléjük botlani lépten-nyomon még ma is. Pedig ugyanám folyhatott az elődökről az izzadtság, míg ég remeresztett fenékkel, gör- nyedezve kiásták az idomtalan, szürke sziklaköveket és a mezsgyéikre cepelték. Mégis, a jelenkori hódítók bosszúságára is jut belőlük; itt is, meg ott is kőhöz koccan az eke. Ha száján ki-kicsúszik is pár „hogy az a..." — ez a szántáshoz egyébként is hozzátartozik — belül tiszta örömmel van teli. Egyenesen ez a mestersége, az ilyenfajta hódítás: bele az ekét a földbe, hadd teremjék élet o nyomán! Ehhez képest — bár a leges-legújabb hadi úton is — katonai fogatot hajtani, cigánykordéval való nyomrú zötykölő- dés! Éppen ideie is már fölszántani ezt a láthatólag évszámra parlagon hagyott földet. Az eszétvesztett világ annyira nekibuzdult a haza védelmezésének — s az országhódításnak —, hogy még ennek a kis parcellának a közepére is fedezéket csinált, a termőföldbe meg lövészárkokat vájt. Az őszi levegő áttetsző és kristálytiszta volt, de a kékellő égbolton fönt repülőgép zúgott. Hangjától megriadtak a lovak: ösztöneikben azoknak is meglehetett a maguk tapasztalata. A férfi csillapítóan szólt reájuk: — Hóha, hó! Ezek a mi gépeink, nem látjátok?! Különben is, ez nem olyan háború, mint az a másik volt; akkor nem sétafikáltunk így a szántóföldeken . .. Abban azonban egyre bizonyosabbá vált a barázdában ballagó szántóvető, hogy az ekenyom igazából láthatóbb is. meg maradandóbb is, mint a bombáé. Lovait pihenni hagyva elsétált egy közeli ház helyére.. A helyére, igen, mert a háznak csupán a helye maradt meg. Faanyagát bizonyára fedezékekhez hasznólhották a téli háborúban vagy tüzet raktak belőle. Körötte körben a kor gyorsan enyésző maradványai; egy csomó hulladék. Gázólarctokok szalagjai förtelmes csúszómászók módjára tekeregve; rothadó ruhadarabok, kenyérzsákok és térképtáskák; rohamsisakok fénylettek, akár a koponyák; kitüntetések megvakult csillagai pislogtak az égre; üres üvegek és konzervásdobozok között kocsikerekek, gépek, műszerek és rozsdarágott vasak. A sziesztát tartó szántóvető szemében a legnagyobb bűn az volt, hogy ezt hanyagságból hagyták szanaszét. A hazáért, a honért akartak itt harcolni, de még a saját holmijaiknak se tudták gondját viselni. Megnyugtató. volt tudni, hogy a kor tárgyi maradványai ennyire gyorsan enyészők. Még a leg- tartósabbaknak látszottak azok a gödrök és lövészárkok, amikből e tájat akarták megvédelmezni. De azok is már omlottak, omladoztak, s mindinkább megtelítődtek földdel. Szemét elgörbült borona örvendeztette meg; arra az időre emlékeztette, amikor szántottak, laktak és éltek itt. Azután agyonfoltozott gyermekcipő látványa kavarta föl; nem lehetett távoli még az idő, amikor gyermek is ugrabugrált és futkosott ezeken a tereken .. . Az eszétveszített világ förtelmes férgei módján tekergő góz- álarcszalagok közt lapuló suta kisgyermekcipő megrendítő látvány volt. A hajdani szoba helyén most pár kézimalom-őrlőkő volt, melyek még ősibb időkre emlékeztettek; egyenesen a finn nép kalevalai énekeit juttatták eszébe. Ez a vidék a Kalevalában emlegetett és megénekelt kalevalai térség, s a följeqyzések szerint egy bizonyos Martiska anyó épp ebben a faluban énekelte énekeit Lönnrotnak. Ki tudja, nem pont abban a szo- bában-é, mely immáron megsemmisült, s aminek helyén a kézimalom őrlőkövei hevernek. Akkoriban még sem a repülőgép, sem a gázálarc csodája nem volt ismeretes; a daltudó Martiska énekeit fújta Lönnrotnak, de a motorizált finn katonai oszlopról, mely mostanában zúdult át ezen a tájon, egyikőjük se tudott semmit. Ezzel szemben, mikor Martiska anyó falujában már csak a villámháború eseményeit szajkózta a rádió naphosszat, a távol kalevalai kor tiszta fénye eqyszerre valahogyan közelebbről derengett föl, s mind több szépséggel sugározta be a hajdani kínlódást, mikor a sziklaköves irtásföldön termesztett árpát — vagy nem egyszer csak a fenyőkérget! — kézimalom kövein őrölték meg, s a vizek tele voltak halakkal ... Sóhaj szállt föl a katona melléből, majd visszaballagott és megmarkolva az eke szarvát, elindította a lovait. Mikor ekéje kőbe ütközött, mondott egy-egy cifrát, mert — az utódok bosszúságára — még mindig beléjük botolni ma is, holott már a haj- danvalósi finnek roppant rakásokba halmozták össze mezsgyéikre az irtásföldekről kigyőzködött köveket. Hogyan érthette volna meq ezt az ország középső részéből való cimbora, ki pár percre meqállva a szántás mellett, így szólt: — Hűha, micsoda semmitérő főd! Ilyenér’ nem érdemes háborúzni! A szántóvető szemében e sovány föld, szürke és mohlepte kóhalmazaival mindennél otthonosabb és kedvesebb volt méq- is. Tájait finnek lakták emlékezet óta; ők küzdöttek itt és hódítottak maguknak vetésföldeket, s helyükön mindenkor kitartva szenvedtek, éltek és haltak, pusztítatva a háborúk sűrű sorától is, amiknek céljáról mit se tudtak ... A finn nép meqszürkült, de romolhatatlan emlékművei — a mezőkön lévő kőrakások — ezért tűnnek ily tiszteletparancsolóan hatalmasoknak. ZILAHY LAJOS HALÁLÁRA Nyolcvannégy éves volt, s több mint negyed század utón, most akart hazatérni. Nem tudom, mit mond neve a mai olvasónak? A háború előtti évek legsikeresebb regényeit ő írta. A Két fogoly, a Valamit visz a víz, a Halálos tavasz - mindegyikből film is készült — megborzongatta az idegeket, s erotikájával, ami akkor igazán merésznek tűnt, szolid felháborodást is keltett. Mai szemmel nézve ez az erotika szinte gyermekded. Az irodalom értői azonban nem ezen akadtak fenn, inkább az volt a kérdés, hogy ezek a sikerre sóvárgó regények rejtenek-e valamit magukban a maradandóságból. Zilahy sem lehetett biztos ebben, s mintha jobban bízott volna a színpadban, sorra írta ugyanolyan sikeres darabjait, s bár mindegyik bemutatója társadalmi eseménynek számított, az igazi irodalmi elismerés még mindiq váratott magára. Újabb ötlet született, a „kitűnőek iskolája". Valami új Eötvös Kollégium lebegett Zilahy szeme előtt, s ha megbocsátható idealizmussal is, az ország legjobb fiataljait akarta összegyűjteni, akiknek a jövő Magyarországa épül majd. Más példa is biztathatta, talán Key- serlinqé is, az azóta elfelejtett német filozófusé, aki Darm- stadtban alapított hasonló iskolát, amit aztán a hitlerizmus elsöpört. Zilahy a növekvő német befolyás ellensúlyozására gondolt a „kitűnőek” toborzásával, s budai villáját is felajánlotta, hogy itt rendezzék be az iskolát. A sok jószándékba azonban beleszólt a történelem. Zilohy budai villáját a földdel tette egyenlővé egy bombatámadás, a Fatornyok c. drámáját pedig betiltották a német megszállók. A felszabadulás után, 1948- iq itthon volt, de egyre több fenntartással nézte az ország sorsát, ám választott hazája, az Egyesült Államok sem hozhatta meq lelke nyugalmát. Hazavó- gyott, s ha már tervei nem váltak valóra, leaalább meghalni okart itthon. Ezt sem érhette meg, s aliq néhány kilométerre az ország határától, örökre lehunyta szemét, mely oly sokáig hiába kereste az igazsá- got. írói pályája iqazán sikeres volt, de ez a siker sem oldhatta fel szívében a hazaváqyás fájdalmát. Eqyik szép regénve, A lélek kialszik, tengerentúlra szakadt hőse, kétségbe esve, könnyek között tér vissza új hazájába, mert eqyszerre meqér- ti, hogy a réqivel és igazival minden kapcsolata megszakadt. Zilahy Laios lelke nem aludt ki, s ha közben az olvasók folyton növekvő táborának ízlése el is távolodott attól a világtól, amit ő képviselt, szíve valahol itt dobogott a hazai földön. Mivel búcsúzzunk tőle? Aligha valószínű, hogy nemzeti klasszikusaink között tartiuk számon. De ott talán mindig lesz helye, ahol azoknak a neve szerepel, akik hűtlenségükben értették meg, hoqy nincsen számukra hely a földnek ezen az igazán kis zuqán kívül, mely — ápol — eltakar. Csányi László (Finn eredetiből fprd. Szász Levente) Matti Koskela grafikája (Fotó: Nádor)
