Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)

1974-12-21 / 349. szám

Offenbach: ^

Hoffmann meséi

A „Hoffmann meséi” Offen- bachnak, sok-sok népszerű operett szerzőjének, nagy drámai erővel megkomponált és csalhatatlan színpadi érzékről tanúskodó, vérbeli operája. Zenei anyaga rendkívül igényes; az izzó drámai hangvétel, a szellemes, franciás könnyedsé- gű humor és a nemes líra egyként sajátja. Offenbach a halál küszöbén jutott el a zenei gondolkodásnak, a legjobb operai hagyományokat folytató kompozíciós eljárásnak arra a tökélyére, amely egyetlen operáját jellemzi. Ezt a zenét halálos ágyán írta meg és művének bemutatóját már nem is hallhatta; arra csak egy évvel Offenbach halála után — 1881-ben — került sor Párizsban.

Az alap

Az opera szövegkönyvének alapjául tulajdonképpen E. T. A. Hoffmann-nak, — a romantikus költészet egyik legérdekesebb és legbizarrabb alakjának, víziókkal és fantomokkal, látomásokkal és álomképekkel telezsúfolt fantasztikus mesék költőjének — három története szolgált. Ezt a három történetet, a költő Olympia, Giulietta és Antonia iránt érzett szerelmeinek történetét, fűzi fel az opera cselekménye az emlékezés és a vízió összetartó fonalára. De még erősebben tartja össze és foglalja egységbe e hangulatában és karakterében olyannyira különböző három részt maga a zenei megfogalmazás, a zenei anyag szilárd és homogén logikája.

Éppen ez a hangulati és karakterbeli végletesség s ugyanakkor a végső formálás egysége jelenti a darab előadásának is legfőbb nehézségét. Ezzel a nehézséggel elsősorban az előadást irányító karmesternek és a két férfi főszereplőnek, a Hoffmann szerepét játszó tenoristának és a költő végzetét szimbolizáló Lindorf, Coppélius, Dappertutto és Miracle bariton-szerepek alakítójának kell megbirkóznia.

Az előadást irányító Breitner Tamás zenei koncepciója, fegyelmezett és ugyanakkor szug- gesztiv vezénylése fölényesen győzte le az előadásnak e jelzett nehézségét. Dirigálása

nyomán egy alapvetően egységes előadásban a darab szélsőséges karakterei, humora, szenvedélyessége és puha lírája is szépen kibontakoztak. Az előadás magas zenei színvonalát elsősorban az ő kitűnő karmesteri munkája biztosította. A karakterek teljes zenei kibontásához nagyban hozzájárult a női főszereplők kitűnő művészi teljesítménye. Ágoston Edit egészséges és természetes humorral, virtuóz énektechnikával formálta meg Olympia szerepét. Szabadits Judit színészi játékában és énekében jól érzékeltette Giulietta alakjának összetettségét, a buja szenvedélyek forróságának és a számító hidegségnek poláris kettősségét. Németh Alice mu- zsikusi szuggesztivitása, az igaz művészet egyszerűségéből és természetességéből táplálkozó dallamformálása és az -a mód, ahogyan hangszíneivel bánik, ezúttal is — mint korábban Micaela vagy Mimi szerepében — kivételesen feszült atmoszférát hozott létre. A harmadik felvonás elején, az édesanyjára emlékező Antonia gyönyörű dala azonnal fölforrósította a színpad levegőjét. Németh Alice Antóniája egészében is igen szép lírai alakítás, amely a szerep drámai oldalaival sem maradt adósunk.

Magas színvonal

Dicséret illeti Horváth Bálint (Hoffmann) és Németh József (Lindorf, Coppélius, Dapertut- to, Miracle) teljesítményét is. Mindkét szerep rendkívül nehéz és fárasztó, sokoldalú tudást és nagy művészi rutint is kíván. Noha a bemutató előadáson még egyikőjük sem tudott mindvégig egyenletes és mindenütt meggyőző zeneiénekesi megoldást nyújtani, alakításuk mégis ígéretes és a további előadások során minden bizonnyal tovább csiszolódik majd. Mindkét művész igen jó hang-kvalitással rendelkezik, további fejlődésük elsősorban éneklés-technikai vonatka^ zásban lenne kívánatos. Azt hisszük, hogy alapvetően egészséges muzikalitásuk művészi

«

!

Apa és lánya, Berceli Tibor és

Németh Alice.

értelemben vett teljesebb kibontásához ezen az úton juthatnak el leghamarabb. Úgy éreztük, hogy az a felelősség, amelyet az előadás szereplőinek az egyenes rádióközvetítés miatt kellett vállalniok, talán éppen rájuk hatott a legnyomasztóbban.

Egészében véve tehát az operatársulat Offenbach művét magas színvonalú, szug- gesztív és zeneileg hiteles előadásban szólaltatta meg. E beszámoló nem térhet ki valamennyi szereplő méltatására, mégis ki kell emelnie a Károly Róbert vezetése alatt álló kórus szép teljesítményét — emlékeztetve különösképp a II. felvonás indításának szép kórus-hangzására.

Néhány aggály

Az opera színpadi megfogalmazása, a díszletek és a rendezés Eck Imre munkája. Ez a rendezői felfogás olyan elviesztétikai problémákat vet fel, melyeknek elemzése — sőt tu- lajonképpen puszta exponálásuk is — e beszámoló keretei között eleve lehetetlen. Ezért a kritikus arra szorítkozik, hogy jelezze (talán egy későbbi beható, értékelő vita bevezetéseként!?) néhány aggályát, amelyek e rendezői koncepció esztétikai indokoltságát megkérdőjelezik. Eck felfogása minden bizonnyal a hoffmanni költészet fantasztikumára, e költői világ vízióira építi a színpadi történést. E sorok írójának felfogása szerint — és aligha hiszi, hogy véleménye pusztán a muzsikus szubjektív elfogultsága — azonban egy opera színpadi történését mindenkor a zene és nem a szöveg tartalmi rétegének dramaturgiájára kell felépíteni. Amennyire meggyőző és artisz- tikus a színpadi tér megfogalmazása, midőn az előjáték kocsmai asztalának térelemei felbomolva és fejük tetejére állítva, sőt helyenként mozgásba hozva szimbolizálják a három történet vízió-jellegét, majd az utójátékban — most már tördeltebb alakzatban — ismét asztallá állnak össze, utalva a vízióktól feldúlt ébredésre is, annyira zavaróan hat a víziók szüntelen megszemélyesítése, a pantomim jellegű tánc ellenpontja. Ez a mozgás csak látszólag biztosítja a színpad dinamikáját. Esztétikai tévedésnek kell tartanunk a zártabb zenei szerkesztésű áriák vagy duettek ilyen értelmű „megmagyarázását". Ezek a zenei részletek ugyanis — mint Lukács György mondja — az „emberi benső, az érzelemvilág dinamizmusának mimézisei" (utánzásai), s mint ilyenek vagy helytállnak önmagukért (ha a zene igazán értékes és művészi!) s akkor a külső magyarázatra nem szorulnak, vagy nem (ha a zene nem igazán értékes!), de ez- esetben semminő külső, moz- dulati értelmezés nem segít rajtuk. E sorok írójára az árnyként megjelenő balett-táncosok úgy hatottak, mint olyan — önmagukban szellemes és érdekes — széljegyzetek, melyeket egy hang a jegyzetek alapjául szolgáló könyv olvasása közben szüntelenül fülébe duruzsol.

Zenei műfaj

E sorok írója lehetségesnek tartja, hogy jelzett aggályai merőben szubjektivek és hogy a rendezés egészének megítélésében tévedett. Örömmel fogadná, ha tévedéséről meggyőznék. Legyen mentsége, hogy hisz és bízik a muzsika autonóm kifejező és megjelenítő erejében és hogy az operát alapvetően zenei műfajként szemléli.

Bánrévy Antal

A Mattei-ügy

Egy politikai karrier anatómiája

Francesco Rosi A Mattei-ügy c. filmjét egészen más szemmel nézzük ma, mint nézték akár Cannes-ban bemutatásakor, 1972-ben, ahol a zsűri nagydíját nyerte el. Csak két év telt el azóta, de az időközben lezajlott nemzetközi olajválság után új fénytörésben látjuk a Mattei- ügyet is.

Ki volt Enrico Mattéi, ki az az ember, aki 1962. október 27-én repülőgépe roncsai közt leli halálát? Mattéi részt vett az olosz ellenállási mozgalomban, majd a háború végén megválasztják az AGIP, a „Petróleum Kutatása Nemzeti Vállalkozásának” vezetőjévé, mely tisztségben feladata lenne, hogy felszámolja a vállalkozást a megfelelő jövedelem hiánya miatt, és eladja magáncégeknek. Kezébe kerül Ferrari mérnök tanulmánya, aki a háború alatt a németek megbízásából a próbafúrásokat végezte. A mérnök feltevései igazolódnak, amikor 1946. április 26-án metán tör fel az egyik kútból. Ez jelenti

Mattéi pályafutásának kezdetét. Teljes erejével harcol az olasz petróleumkutatások állami monopóliumának elnyeréséért, majd a világpiac meghódításáért. Az ENI, az olasz állami kőolajipari vállalat nemzetközileg elismert elnöke, ez a fontos tisztséget betöltő államférfi baloldali politikai beállítottságú. Tevékenységével sok ellenséget szerez magának a maffiától az OAS-on át egészen az amerikai olajérdekeltségekig.

Mi volt a célja Matteinek, kérdezhetjük, a fennálló társadalmi rendet akarta megváltoztatni, vagy csak a peróleummal rendelkező arab világ országait és főleg a hatvanas évek elején Algériát kizsákmányoló országok politikáját befolyásoló trösztöket akarta megsemmisíteni, vagy velük rivalizálni? Ma, 1974-ben úgy tűnik, Mattéi már negyedszázada rendkívül jó érzékkel felismerte az olajnak és földgáznak, mint energiahordozónak szerepét a vilgggaz- daságban és politikában. Nem érhette meg, de megsejthette

Nyugat-Európa kihalt autópályáit, a drasztikus energiatakarékossági intézkedéseket, a gyűrűző inflációt. Az amerikai olajmonopóliumok uraitól való függőségen, gazdasági és politikai kiszolgáltatottságon akart változtatni, hogy az olasz nemzetgazdaságot, népjólétet, külpolitikai befolyást és függetlenséget szolgálja a folyékony arany. Azok az országok zárták el az olajkutak csapját, amelyek hatalmas föld alatti természeti kincsét Mattéi akarta kiaknázni, és azok az amerikai olajmonopóliumok húzták ebből a hihetetlen hasznot, amelyekkel Mattéi folytatott vérremenő küzdelmet. Tragikus halálának hátterében a monopóliumok urai állnak, az ítéletet feltehetően a francia OAS és titkos- szolgálat hajtotta végre, mive! az algériai háború kellős közepén — mely Franciaország részéről a Szaharában talált petróleumért folyik — Mattéi a tuniszi határ másik oldaláról megfúrja a kutakat, és támogatja az algériai nemzeti fel - szabadítósi mozgalmat.

Mattéi figurája magán viseli mindazokat a jegyeket, ami az olasz politikai életet a világháború óta jellemezték: katolikus antifasizmus, a kereszténydemokrácián belüli harc, az államkapitalizmus által megszabott szerep. A rendező, Rosi jó érzékkel választotta ki filmje főhősét. Filmje kiemelkedik a krimit és politikát közönségsikerrel elegyítő francia-olasz filmirányzatból. (Lásd Merénylők, Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében.) Rosi a magyar Kovács Andrásra emlékeztető alkat, szenvedélyes oknyomozó. A bűnügyi nyomozás feszültsége helyére a politikai elemzés gondolati izgalmát állítja. Rosit az idő igazolta, filmje iránytűt ad az olajlabirintus útvesztőiben, amelyben Enrico Mattéi nem tévedt el, mégis végzetesen a halál karmaiba futott.

S. A.

IÄIiüülü

mm ■

I ';:l L*.l S.*Pi

Búcsú

Stirlitztől

Véget ért csütörtökön A tavasz tizenhét pillanata c. szovjet tévéfilmsorozat. Induláskor, az első részek alapján elismeréssel és bizalommal fogadtuk, s nem csalódtunk benne. Kitűnő sorozat volt; a maga műfajában a legjobbak közé tartozik. A háborús felderítés és hírszerzés ismert, sokszor feldolgozott, „hálás" téma. önmagában is érdekes és izgalmas. A hírszerző minden pillanatban az életét kockáztatja, feladatának teljesítésében többnyire személyes tulajdonságaira: okosságára,

ügyességére, bátorságára és találékonyságára van utalva. Ellenséges közegben él, állandó „szerepjátszásra" kényszerül, emellett gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor testi erejét kell használnia.

A szovjet film mindenekelőtt a hírszerző alakjának megformálásával nőtt társai fölé. Stirlitz nem csupán okosságával, ügyességével, még kevésbé pusztán testi adottságaival hatott, hanem teljes emberségével ragadott meg. Nem külső tulajdonságai, hanem egész karaktere volt rokonszenves. Nem a hasonló filmekben gyakran szinte kötelező verekedésekben jeleskedett, hanem intellektuális fölényével emelkedett ki. Intellektuális fölényét pedig kommunista világnézete és mélyen átélt hazaszeretete alapozta meg. Ezért nem volt szükség arra sem a filmben, hogy a fasiszták, akik között dolgoznia kellett, kivétel nélkül személyükben váljanak ellenszenvessé. őket is elsősorban az ügy, a rossz ügy szolgálata tette azzá.

Stirlitz teljes emberségéhez intellektuális fölénye mellett hozzá tartozik „magánemberi" jellemének, érzelmi életének a műfajban szokatlanul finom ábrázolása is. Ebben a film készítői talán az érzelmesség határáig is elmentek. Ez már az ízlés nehezen felmérhető területe. Véleményünk szerint legtöbbször mégis itt remekéit a rendező és a főhőst alakító művész: Vjacseszlav Ttyihonov: Stirlitz érzelmeinek, indulatainak „premier plan" megfogalmazásában. A drámai helyzetek kevésbé voltak kiélezettek mint a műfaj átlagában, a lí- raiság pedig nagyobb teret kapott.

A drámaiság és líraiság egyensúlya valószínűleg egy mélyebb egyensúlyon, a történet dokumentum-jellegének és fiktiv „kitalált” jellegének szerencsés összekapcsolódásán alapszik. Erre utal a filmváltozat előtt keletkezett irodalmi feldolgozás, a magyar nyelven 1971-ben, majd nemrég újabb kiadásban megjelent Julian Szemjonov-regény is.

A film ezúttal többet ad, mint a regény. „A tavasz tizenhét pillanata" nem jelentős irodalmi műalkotás, noha a szórakoztató műfajban szintén átlag feletti. Amikor először oj- vashattuk, nem keltett feltűnést. A filmsorozat azonban méltán volt igen népszerű.

Reméljük, Stirlitz Obersturmführer, azaz Makszim Iszajev nem kerül a gyermek- és tinédzser-trikók elejére. Nem oda való. Stirlitz nem Ben Quick rokonságába tartozik, sokkal inkább azok közé az „egyszerű" emberek közé, akikről Solohov írt az Emberi sorsban. A Szokolovok rokona, ő, akik megnyerték a második világháborút.

Érdeklődéssel néztük a filmsorozatot, és szívesen emlékszünk rá. Hasonlókat várunk ebben a műfajban a televíziótól.

Szederkényi Ervin

HÉTVÉGE

□