Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)
1974-12-21 / 349. szám
Nicolás GuiIlén Gitár-szóló Magasságos délután ez, kékje halmoz fényeket — valójában kicsi, satnya, aj! de fojtón alacsonyka, maga nélkül... nélküled. Most éppen a tengert nézem, óriási, eleven — mégis icipici tenger, aj! milyen szegényke tenger, maga nélkül... nélkülem. Most éppen a holdat nézem, hogy szikrázik, hogy ragyog — mégis homályosnak látom, aj! görnyed, fogy, mint az álom, mert párom nélkül vagyok. (Y/oöros Sándor fordítása) A Jelenkor januári száma Gazdag, változatos tartalommal, értékes szépirodalmi és ta- nulmónyanyaggal jelentkezik a Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új száma. A szám élén Beszélgetés Keresztúri Dezsővel címen a televízióban nemrég közvetített interjú szövegét olvashatjuk. A riporter Németh G. Béla, irodalomtörténész. A januári Jelenkor lírai rovatában többek között Bárdosi Németh János, Bihari Sándor, Fodor András, Kalász Márton és Mészöly Miklós költeményeit találjuk, továbbá a kubai Nicolás Guillén három versét Weöres Sándor fordításában. A prózai írások sorában Berták László a MÉV Szolgáltató özeme öntödéjének egyik szocialista brigádjáról készített irodalmi riportját közli a folyóirat. Emellett Kolozsvári Grand- pierre Emil „A család hívó szava” című kisregényének újabb részletét olvashatjuk. A hagyományos Képzőművészeti krónika-sorozatban Miklós Pál ezúttal a budapesti ipar- művészeti kiállításról számol be. Tüskés Tibor műhely-sorozatában Kolbe Mihállyal készített interjút. Figyelmet érdemel a folyóirat két színházi jegyzete. Taxner Ernő írása a budapesti színházak új bemutatóit elemzi; Czimer József tanulmányának második, befejező része pedig az „Egy őrült naplója" előadásának történetét és dramaturgiai problémáit ismerteti. TÜSKÉS TIBOR: Beszélgetés Kolbe Mihállyal- RÉSZLET Kolbe Mihály a mohácsi Du- na-parton lakik, a Somogyi Béla utcában. Házak csak az utca egyik oldalán állnak, a másik oldalon a sétány és a betonmellvéd fut végig. Megállók az egyik földszintes ház előtt. Faláról nagy foltokban hámlik a vakolat. A kapu alatti ajtón a festő kézzel írt névjegye. A lakásból a Dunára látni. Amíg beszélgetünk, az ablakon ki-ki- pillantok. A Duna fényei, színei, hangjai keverednek a szavak közé. — Hogyan kerültél Mohácsra? — Pesti főiskolás voltam, amikor először Mohácsra jöttem. Tanárom, Glatz Oszkár nagy barátja volt a folklórnak. A nyári szüneteket mindig úgy intézte, hogy tanítványai találkozzanak a természettel, a néppel. Két művésztelepe volt, az egyik Mohácson... A hajó este indult, reggel érkeztünk meg. Amikor kivilágosodott, körülnéztem. Az első benyomás meglehetősen lehangolt. Sivár táj, hiányoznak a hegyek, még valamire való dombot se láttam. Amikor tovább nézegettem, már többet találtam. — Mikor döntöttél, hogy Mohácson telepszel meg? — 1931-ben. Akkor végleg kikötöttem itt. Mert nemcsak a folklór vonzott, érzelmi dolgok is belejátszottak. Megismertem későbbi feleségemet. Itt nősültem meg. — Beszélj a munkádról! — Tudod, úgy van ez: a művészetre nincs szükség, de nem lehet nélküle élni! Én úgy gondolkodom, ahogy dolgozom, és fordítva. Először pár vonallal csinálok egy kis jegyzetet. Félreteszem. A rajz utón két-három nap múlva elkezdek dolgozni, és észreveszem, hogy azok a motívumok jelentkeznek a képen, amelyeket láttam, amelyek tudat alatt éltek addig. Olyan ez a munka, mint az álom. A motívumok vissza-visszatérnek. De már leszűrve. Ezekből lesznek a jó dolgok. Egyszerűen odaállni a vászon elé, a felületet egyszerre föltenni, nem, nem, ezt én nem tudnám csinálni. Átélés nélkül nincs kép. Kell az élmény. Feltétlenül kell. Nem szárazon, nem ugyanúgy visszaadni. De mindennek ez az alapja ... Járom a környéket. Lánycsók, a Keleti-Mecsek! Kárász nagy tanyám nekem. Minden évben ott töltök egy hónapot egy bányász-ács családnál. Bemegy az ember a hegyek közé. A helyszínen jegyzeteket készítek, és itthon történik a feldolgozás ... 1958-ban egy pécsi kiállításon nagy feltűnést keltett az általad kezdeményezett eljárás, a cement-spanyolozás... — Cement-spanyolozásnak meg sgraffitónak is mondják. Azt hiszem, a spanyolozáshoz E HÉTVÉGE áll közelebb az eljárás. A pásztorfaragás az alapja. Színezett cementből készül. Megmutatom, hogyan — mondja, s a falról leemeli egyik munkáját. — Nagyobb méretben ugyanerről van szó. A falra fölkerül először egy ötmilliméteres színezett cementvakolat réteg. Ez itt például oxidvörös cement — mutat a képre. — Ebből a rétegből a rajz szerint az éles és hegyes szerszámmal kimetszem és kikaparom a kívánt formát, és amíg az alap nedves, egy más színű, itt például fehér cementtel kitöltőm a mélyedéseket. Külső és belső falak díszítésére egyaránt jól lehet használni. Ez az én saját, kikísérletezett eljárásom. Sok élmény és kínlódás fűz hozzá. Ezekből a munkáimból volt egy kiállítás Pécsett. Akkor kaptam egy szép megrendelést. A pécsi szülészeti klinika előadótermének előcsarnokában készítettem egy nagyméretű képet... Akkor ígéretet kaptam, hogy külföldi pavilonok díszítésére majd fölhasználják ezt az eljárást. .. - A figyelmem ezután a kisebb dolgokra terelődött. Nagyon sokpt rajzoltam. Engem a rajz nagyon kielégít... — Mi a vonal? — vetem közbe illetlenül és zavarbahozóan a banális kérdést, amiről tudom, legföljebb könyvet lehetne írni. Vajon mit mond Kolbe „készületlenül”? — Hű-hű! Ne adj föl nekem ilyen nehéz kérdéseket... Haj egy gyerek a fehér papíron húz < egy egyenes vonalat, az konstrukció... Ha húzok egy vonalat, abban minden benne van... A vonal lehet, kérlek szépen, egy művész kifejező eszköze. De lehet emellett sok minden más. Például egy mérnök, egy műszaki ember számára a vonal már mást jelent. A vonal , természete lehet sima, zárt. Lehet durvább, ropogósabb. Lehet hajlékony, szaggatott. Ez az a kifejezőeszköz, ami a természetben voltaképpen nincs meg. Absztrakció. Én a vonallal sok mindent csinálok. Ha van pél- dóul két függőleges és két hajlított vonal... Na, itt vannak ezek a rajzok, ezeket nézd meg j — mondja, és egy mappából kész rajzokat helyez egymás1 utón a festőállványra. Amíg nézem, egy-egy mondatot fűz a képekhez. — Ez egy kárászi kép ... Puha fény tükröződik a Dunán. A szénrajzzal inkább a tónusokat lehet visszaadni... Dunai hajók. Itt szoktak telelni... Itt nehéz, nedves az atmoszféra. Párás a levegő. Ez különleges karaktert ad a tárgyaknak ... Ez is szénrajz. Nyugodtan hozzáérhetsz. Le van fixálva .. . Pár vessző ... Lecsonkolt, tavasszal kihajtott fűzfák ... Ezek már csak jelek/.. A kínai és a japán rajzok állnak hozzám a legközelebb ... Érlelés dolga a rajz. Sokszor kell megcsinálni . .. Ezekre valaki azt mondta: pálcikarajzok . . . Ezekből a rajzokból volt egy kiállításom Pécsett és Mohácson és ezt követően Budapesten ... Bertok László: Ontőmunkások- RÉSZLET Megtorpanok a csarnok ajtajában, hirtelenjében nagyon kicsinek érzem magam. A daru sínen gurul, de a sín fönt van a magasban. A levegő nem mozdonyfüsttől, hanem az olvadó vas és lángvágó pisztolyok gázaitól terhes. Vasak, gépek, öntőformák, öntvények mindenfelé. A tompa morajból a daru gördülő neszét szűröm ki. Amerre megyünk, frissen felsöpörve a föld. A formázógép előtt állunk. Nézem a kemény formává paskolt homokot, amely a kívánt alakra és méretre fogja össze majd a folyékony vasat. Nyolc-tíz munkás tartózkodik a csarnokban. Ketten a formázógépre rakják fel, veszik le a homokkal teli mintákat, ketten kézzel formáznak, ketten a daru kampójára akasztanak valamit, egy ember a kemence kapcsolófala előtt ül. Fakókék munkásruhájuk egybemosódik a csarnokbeli tárgyak, eszközök színével. Lépcsőkön lépkedünk fölfelé, mire felérünk, hagyományos kemence-képzetem összeomlik. Kerek nyílás mellett állunk meg. Vasrudak nyúlnak ki belőle, mint üstből a fakanál nyele. Alsó részük megolvadt, lassan süllyednek lefelé. — Acélt öntünk - magyaráz Romvári István művezető. — Villanyárammal hevítjük föl az ócskavasat és az ötvözőanyagokat 1600-1700 fokra, attól függően, hogy milyen az anyag összetétele, milyen öntvényt akarunk. Átlagban másfél óra szükséges az olvadáshoz. — Hogyan állapítják meg, hogy önthető-e már? — Műszerrel, de tapasztalt olvasztár a massza színéből megmondja. Tessék, nézzen bele ezzel a szemüveggel. A kapcsolófalnál Szenász György kemencekezelő. Néha megnyom egy gombot. Komoly, ránk se néz. A kapcsológombok mellett fekete tábla, rajta az elmúlt vasárnapi NB l-es labdarúgó-eredmények. Két kapcsolás között az szuggerálja. A másfélezer fokból huszon- ötöt-harmincat ha érzek. A kemence szigetelve van. Mégis ő itt az úr, minden hozzá igazodik. Ha elromlana, szabadságra mehetne a kemencekezelő, a homokelőkészítő, a formázó, a darus, a magkészítő, az öntőürítő, a mintaraktáros, a laboráns, a meós, szinte az egész brigád. Volt erre is példa. Bejegyzés a brigádnaplóban 1965. III. 31-én: „A generátort ismét szét kellett szedni, és így szabadságra kellett menni.” 1965. X. 25-én: „A mai napon nem dolgoztunk, mert a kemencét nem készítették el. Ezt a napot majd rádolgozzuk a hátralévő időben”. — Saját kudarcainkból tanultuk meg, hogy a kemencét nem szabad siettetni — mondja Romvári István. — De a kapcsolódó munkákat az ügyesebbje gyorsabban is el tudja végezni. Legtöbben ismerik a szomszédos munkaterületeket. így lehetséges, hogy néha ketten- hárman „társadalmi munkát” végezzenek munkaidőben. A többi helyettesíti őket. — Miféle társadalmi munkát? — Az öntöde renkonstrukció- jával kapcsolatosan nagyon sok a tennivaló. Falakat bontunk, építkezünk, szerelünk. Tavaly 1371 óra ilyen társadalmi munkát végzett a brigád, üzemvezetői dicséretet, pénzjutalmat kaptunk érte. „Munkaidőben végzett társadalmi munka?” Furán hangzik. — Nézze, elvégeztethetné az üzem a rekonstrukciót bérért is, erre a célra felvett munkásokkal, de az a nyereség rovására menne. így megmarad a pénz, nekünk is több jut. Ismerjük a rekonstrukció és az üzem céljait. Ha befejeződik, többet tudunk termelni, jobb körülmények között. A mi ügyünkről van szó, azért segítünk. — Mi lenne, ha teljesítménybérben dolgoznának? Akkor az egyik ember nem normázhatna a másik helyett. — Akkor munkaidő utánra kellene szerveznünk az ilyen munká kát. Közben a homokkeverőhöz érünk. Romvári lehajol, fölemel egy marék homokot. Morzsol- gatja, s azt mondja, tíz százalékos a víztartalma, szárítani kell. Utánozom, de csak a nedvességét érzem. Rátapad a kezemre. Bekanyarodunk a magkészítő műhelybe. Szemben egy újabb tábla: „Olcsón szórakozhat a Mákvirág Presszóban. Egy dupla 1,80. Hűsítő italok. Hitel nincs! üzletvezető: -né.” — Kaphatnék egy duplát? — toldom meg a köszönést. Szuper Józsefné válaszol. — Ebéd után, igen. — Mit csinálnak itt? — Az öntvények lyukait - mondja, s mosolyog. — Homokból lyukakat. Azokat a „magokat”, amiket az öntőformába raknak, hogy az öntvényben üreg, lyuk maradjon. — Minek ahhoz kesztyű? — nézek a kezére. Kinyit egy sütőajtónál jóval nagyobb vasajtót, s kivesz egy vasformában keményre sült, füstölgő „magot”. — Meleg? Lehúzza a kesztyűt, s nyújtja, hogy húzzam fel. Azbeszt. Szu- perné becsukja a „sütő” ajtaját. Hallgatunk. Előkerül a férje. Szuper József raktáros, a Zalka Máté brigád vezetője. Megint mérgelődik, hoqy éppen most hordja- viszi mindenki a raktári anyagokat. Fa-, vas-, alumínium minták a mintaraktárban. Állványokon, földön. katonás rendben. Rajtuk feliratok, a megrendelő vállalatok neve. Ha befut az újabb rendelés, viszik a formázógéphez. a kézi for- mázókhoz, döngölni beléjük a homokot. Megemelek egyet, legalább ötven kiló. — Ezeket kézzel hordják ki innen? — Kézzel. Az öntöcsarnok oldalhajója a „puceráj”. Itt vágják le az öntvényekről lángvágóval a felesleges darabokat, a túlöntést. Itt távolítják el az öntvényre égett homokot. Heaesztőpiszto- lyok, köszörűk, sörétes dobok sorakoznak, s újabb kemencék, ezek az öntvények edzésére. Itt az utolsó állomás. Az olajhaió végén Szuper József raktári naplóira és elszállításra vár a kész termék. A csarnok másik oldalán kultúrterem. Közepén pinqponaasztal, a fal mellett székek. A falon, képek társaságában a „Vállalat Kiváló Brigádja” oklevél. — Itt is szoktunk brigádgyűléseket tartani — mondja Szuper. — A röpgyűléseket, sürqős megbeszéléseket mindig itt tartjuk. Kilépünk a csarnokba. Éppen öntenek. A daru láncán hatalmas kondér lóg, csurgatják bele a kemence tartalmát. Két ember egyensúlyozza kétoldalt, villa alakú vasrúddal. A daru az öntőformákhoz libegteti. Az azbesztköpenyes öntőürítők megbillentik a százkilós edényt, s folyik a vas befelé a lyukon. Másodpercenként fröcskölve kivág. A beléje szorult gázok vas- cseppeket szikráztatnak többméteres körzetbe. Sietni kell, mert a vas ezer fokon „meg- fagy”. — A nadrágszár? Nem fedi földig a köpeny — szalad ki a szómon. — Hát, néha kiég. Bognár József fogja a „villa két ágát”. Pár hónapja dolgozik itt. Ebédjegyet kaptam, elindulunk Szuper Józseffel az ebédlőbe. Nyolc-tíz féle étel közül választhatunk. Menüt eszünk. Cukorborsóleves, tökfőzelék egy tükörtojással, szelet kenyér. Gyorsan eszünk, közben beszélgetünk. — A brigád teljesítményét nem lehet külön értékelni, any- nyira összefügq a többiekével. Miben nő a többi fölé a Zalka Máté? — A formázási átlag és a selejt mérhető. A mi formázási átlagunk tavaly 128,7 százalék volt. Legjobb az öntödében. Fekete selejtünk 0,43 százalék. Azt vállaltuk, hogy 2 százalék alatt tartjuk. Ebben is vezettünk. Értékelhető továbbá az újítások száma, a vállalat műszaki fejlesztésében vállalt munka. Tíz év alatt több mint húsz elfogadott újításunk volt. — Kik újítottak legtöbbet? — Romvári, Oláh, Simon, Koszorús és én. — A baleseteket is meg lehet számolni. — Igen. 1973-ban egyetlen, három napon túl gyógyuló balesetünk volt, szemben az 1972. évi hárommal. Két munkavédelmi őr vigyáz a brigádban, hogy ne legyen baleset. Én munka- védelmi felügyelő vagyok. — Mondja, meqszidták mór magát a felettesei? — Ajaj, nem is egyszer. — Jogosan? — Néha jogosan. — Melyik irányban nehezebb, fölfelé vagy lefelé? — Erre is, arra is. Mostanában mégis inkább lefelé. Szerencsére mindig kéznél van az iránytű, a versenyvállalás, papíron. Azt a brigád hagyta jóvá, nincs mese. Teljesíteni kell, ha meggondolja magqt valaki év közben, ha nem. Szerződés- kötés előtt minden részletet megbeszéltünk, tudhatja a taa- ság, mire vállalkozott. Az egyén a közösségnek felel, senkit sem hagyunk lazsálni. Kolbe Mihály rajza Kolbe Mihály rajza
