Dunántúli Napló, 1974. december (31. évfolyam, 329-357. szám)
1974-12-14 / 342. szám
tiBBBQ Arató Károly: 7 Csend-stadion Napszemüveggel kőfalon Hátterében lelátók tömött aréna-csend I abroncsolt arcú nézők hordó-szájjal torkukból füstmoraj tengerhullámzású hördülés ha cél fölött a lövés elsüvit valahol hátul dörög a csend-stadion kezdőkörben a zsellér-ős feje lábról lábra gurul adogatnak széthúzzák a mezőnyt cselező paragrafusok jogász két zárójel között macskaügyes kapus felső léc gondolatjeléről visszapattan a kisemmizett dühe háta mögött a némán zúgó stadionban fülel figyel hátra a történelmi arénára múltjában közlekedő arcok robajára Napszemüveggel kőfalon érzékenyen a csattanásra Galambosi László: A szabadulás virágai 1 Jaj, ha magunk megadjuk, a hazát is eladjuk. A haza nem eladó. Fulladjon meg a bakó! 2 Földbe szállt a vasderes, a kengyelét bogáncs rejti, beborítja a sötét. Beborítja, mint az iszap a halat Adtak érte madárlátta aranyat. Holdas virág muzsikál a batyuban. Angyal áll a világszéles kapuban. Lefogja a gyászba döntő kardokat. Feltörte a kezeket a markolat 3 Tud a bátor tusakodni. Emelt fővel jobbot adni. Öleléstől vigadozni. Sokasodva jót akarni. 4 Udvarunkon ezüst teknő. Ezüst teknőn gyöngyvirág. Százszorszép a csizmánk körül. Százszorszép közt violák. Dobot vertünk. Sipot fújtunk. Vitézkedett minden ujjunk. Gyöngykapukban hosszan állunk. Hattyútollal citerálunk. A LÉLEK LÁNGJAI Egy bölcs öregember portréja a borítón, egy szelíd, bölcs és nyugalmat árasztó vén diófa a képzeletemben . . . Bárdosi Németh János, a pécsi költők do- enje letette asztalunkra válogatott verseinek gyűjteményét. Száznegyven költemény, egy 72 éves út ezernyi versének legjava. Ha úgy tetszik, szerény kis kötet. De ha úgy tetszik, egy rokonszenves élet melegen izzó csúcspontja ez a könyv, mely egy őszinte ember, s egy mindig önmagát adó költő tiszteletet parancsoló önvallomása. Megszoktuk: a mai versek jórészéhez jobb, ha csak elszántan és pihenten nyúl az ember. Ezek a versek pedig pihentetnek, s elszánttá tesznek ... Rádöbbentenek a legősibb igazságok egyikére: se mint ember, se mint alkotó nem bújhatunk mások bőrébe, és se mint ember, se mint költő nem lehet boldog az, aki nem vállalja önmagát. A lélek lángjai — Bárdosi Németh János legújabb és legtöbbet adó kötete -, ötvenkét költői évet ível át, nyolc versciklus, nyolc jelentős történelmi és életszakasz pillérein állva. A kötet „legidősebb" verse 1922- ben született, s a költő első - öreg szilfa árnyékában című — verseskönyvében jelent meg. Egy dunántúli parasztfiú szétnéz a világban. S mi az, amit elsőként lót meg, hogy aztán többé el ne felejtse? A szülök és a dimbes-dombos, porral takart, akác- és rozmaringillattal belengett magyar haza arca. „Várhat más táj, más lány, / itt maradok holtig, / öreg szilfa szólít, I jó tejesfü gyógyít, / te vagy drága dombsor, te vagy a hazám!" — írja 1931-ben, a már korábban is megfogalmazott vallomást, hogy aztán ez a szeretet, néphez-dombhoz-fához való elkötelezettség végigkísérje egész életén. Pedig ez a táj, ezek az emberek, de sokszor okoztak csalódást! „Ó, kerülöm az embert mindhalálig, / mert életében telhetetlen állat, / kit éhe-szom- ja unszol untalan, míg el nem botlik piszkos tervein" — kesereg a vers 1930-ban, de a harag csak addig tart, míg szárnyukra veszik a rímek, hisz nem sokkal később már így ír: „Testvéreim, emberek a földön, ! ez a világ nem kaloda, börtön: I erdő, mező, madár a faágon, mindegyik egy szerelmes barátom". Apró kis falvak, gyanúdon virágok, konokul hallgató fák lapulnak, hajlonganak a mind vadabb, mind erősebb szélben: ez már a háború Európája. „Én már tudom az ember mily esendő I s a kor, amelyen járunk, keskeny palló. / Egy szemveréstől meggyullad a nádas, / hol meztelenül sirdogál a lélek." Bárdosi Németh János figyelmeztető szava nem riadókürt, a Szorongó múzsa című versében ezt meg is fogalmazza — „bennem a harcok zsivajában I a lélek húgai daloltak." — de ez a halkszavúság, ez a visszafogottság nem beletörődés, elzárkózás nála, hisz néhány strófával lejjebb ezt írja „mi ad nyugalmat ma itt, testvér? I Fogd meg a kezemet erősen, / ha csüggedt vagy és elestél." És ezzel eljutottunk Bárdosi Németh János költészetének, életművének lényegéhez, s ez a szolgálat. Nem önmagáért való költészet ez, itt a szépség keresése nem menekülés, kibúvás a felelősség alól, hanem eszköz, ha úgy tetszik fegyver. Mert c hangos szó, a csotariadó, a vasból kovácsolt fegyverek nagyon sokszor csődöt mondtak mór — egyedül a jóságba, szépségbe, emberségbe vetett hit bizonyult legyőzhetetlennek. E gyűjteményes kötet szépen ívelő ciklusai töretlen pályát mutatnak a költői mesterség szempontjából is. Bárdosi Németh János felett szinte nyomtalanul múltak el a vad divathullámok — számára a vers mindig is szent dolog volt, valami olyasmi, mint az otthont adó családi ház. Úgy írja, emeli, díszíti a verset, mint aki építkezik — méghozzá egész életre szólóan. Az izmusok, úgy tűnik, sohasem érdekelték. Annál inkább, mindaz, amit a népköltészettől tanulni lehet, bár a Bárdosi- vers - még a legdalszerűbb is -, mindig az ész, s végkifejletében sohasem az ösztönök szülötte. Fél évszázad a költői pályán, tizenkét kötet az életműben — ez meglehetősen aránytalan statisztika, különösen, ha hozzátesszük: ebből csak nat a verseskötet. De talán éppen ez ad igazi rangot ennek a könyvnek, ez a tartás, ez a méltóBárdosi Németh János: Vadludak Mindig valami fájó, misztikus érzés, amikor árnyatok elhúz, szálló vadludak, néma, bús sereg, tán az elmúlást jelképezitek. Oly borzongató ék-vonalatok, ahogy a szürke égen szállatok, érzem, hogy tél jön, megdermed a föld, a lomb, a madár csöndben elköszönt. A pocsolyák is, mint az üvegek, a metsző széltől összerepednek, vacog a bokor, meghúzza magát. Most lesz kietlen mező, pusztaság, csak a kóró és kukoricaszár csörög helyetted énekes madár. ság. Nem, Bárdosi Németh János sohasem a szerkesztőknek írt, sohasem a megjelenés lehetősége inspirálta, inkább mindig is szerény volt, már-már szemérmes, hisz verset megmutatni, idegen kézbe adni egy kicsit olyan, mint ruháinkat levetni perzselő szemek kereszttüzében. A kötet utolsó ciklusa — Fehér pille és újabb versek —, nemcsak egy életút summája, de bizonyíték is: az örökös megújhodásra. Nem merőben mások ezek a versek formai és tartalmi szempontból, inkább azt bizonyítják, hogy a mennyiség a költészetben is új minőségbe csap át időről időre. Zártabbak a gondolatok, feszesebbek a sorok, halkszavúbbak, a mondanivalót alázatosabban szolgálóak a rímek. Egyre gyakrabban mosódnak egybe o strófák, mintha a költő érezné: sok még az elmondanivaló, fokozni kell az ütemet. A véndiófa termése beért, sárgulnak a levelek. Mélyebbek lettek a színek. A tavasz, a nyár mórcsak emlék, s a szomorkás színorgiában egyre gyakrabban tör elő a közelgő tél kényszerképzete. „Hogy előre szaladt a szekér, / por-felhő az egekig felér, I se előre, hátra nincs határ, / szegény lovam haza hogy talál?" Kérdés kérdést követ: hogy volt, mi lesz még? — Igen, ez már amolyan elszámolás ... Újra meg újra felfénylik a szülők arca, de ott vannak más arcok is — az unokák arca — a jövő arcai. És a költő nem fél. „ ... köszönöm / áldástokat I kis kezek, / biztatóim, / hogy holnap, I holnap is süt a nap!" Elfogytak a versek, összecsukódik a könyv. Nyugalmat érzek, szeretetet. Mintha vén diófánk alatt ülnék, s meleg sugarak simogatnák szememet... Békés Sándor Az alagi ugrás Az AN—2-essel nem végeztek a szerelők reggelre sem. Jött volna a tantermi foglalkozás, azonban a parancsnok másképp döntött A kis Po—2-es gépet tolták ki a gyepre. Az öreg kétfedelű, kétüléses masina köhögve. köpködve gyújtott, amikor körbeforgatták a légcsavarját Megkapták az eligazítást: célbaugrás 3000 méterről, a reptérre, a hangár vonalába, nyitás negyven másodperc után. Szőnyi Andor várakozón állt a csoportban. Senki sem mozdult Na mi az, kj kezdi? A parancsnok ránézett és intett, ö? Nem ez a sorrend, ő még itt nem volt első, Alagon. Kállai barátságosan nevetett. — Úgy, ahogy magyaráztad. Most bizonyíthatsz. Hű, ezek az éjjel megbeszélték. Bemászott a pilóta mögé, a második ülésre. Ócskavas ez a gép, a szélvédője kitörve, bever rajta a levegő. A nyitott ülésről ki kell lépni a szárnyra, megkapaszkodni a merevítőkben, onnan ugrani. Bizonyítson ... Előbb magának kellene bizonyítani, kipróbálni, úgy van-e, ahogy kigondolta? öt fogják lesni mindnyájan kidülledt szemmel, s ha mégis bepörög, kiröhögik. Na mindegy. A gép nekirohant a gyepnek, már fenn voltak, emelkedtek. Andi előírás szerint kuporgott az ülésen, féloldalason, egyik lábát maga alá húzva. Észrevette, hogy fázik a dereka, a HÉTVÉGE Molnár Géza: lemberdzsekje felcsúszott, a törött szélvédőn vág a hideg, mintha jeget tettek volna a meztelen bőrére. Pedig, tolón ezer méteren lehetnek. Mi lesz feljebb? ... Hátranyúlt, az inget begyűrte o nadrágjába, a ruhát leráncigáfto a derekára. Megrázkódott a hátán az ernyő. Hőhullám szaladt a fejére: ez a rázkódás a nyitás jele. Picit emelkedett, hátranézett, válla mögött a tokot látta. Megnyugodott: a tok zárja a kupolát, minden rendben. Visszaereszkedett a maga alá húzott lábára. Abban a pillanatban megérezte a lobbanó ernyő húzását a vállán, a hátán. Úgy látszik, amikor a derekához nyúlt, a kioldó ... Veszélyben az ember agyműködése hihetetlenül felgyorsul. Andi azonnal tudta, ha a gépben marad, az ernyő húzása nekiszorítja az ülésnek s összetöri a mellkasát. A lábaival nyomta fel magát, mint amikor helyben felugrik az ember, az ernyő abban a pillanatban kiemelte az ülésből. — Sikerült — állapította meg, s nyomban ütést kapott, elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, kábulton, zavarosan, az a gyanúja támadt, hogy az ernyője nem nyílt ki. Furcsa helyzetben észlelte magát, lába, keze kinyújtva, a feje beleszorítva, belenyomva a mellkasába, bárhogy erőlködött, nem bírta felemelni. A karját szabadon mozgathatta, legalábbis úgy tűnt, tere volt rá. A hóna alatt visszanézve, mintha az ernyő kupoláját is látta volna. S mindez etemez- hetetlenül egybekavarodott. Ha a hátemyő nem dolgozik, az ugró automatikusan a has- ernyőt nyitja, ez a vészkijárat, amelyen mindiq ki lehet menni. Andi is mindkét kezével odakapott, szétrántotta a tokot s lábaival is kirúgott, hogy nagyobb erőt kölcsönözzön a karjainak. A hasernyő zárva maradt, az iménti ütés karjaiból is elvette az erőt, de a rúgás kiszabadította. Ismét elájult Aztán kivilágosodott körülötte a levegő, meglátta maga alatt a földet, érezte fönt az ernyő nyitott kupoláját. Nyugodtan merült, lengés nélkül. Elhúzott mellette a gép, talán harminc méterre lehetett, egész nagynak látta. A hátsó ülés mögött a borítás fölszakadt, cafatokban csapkodott s a nyíláson egy pirosfedelű könyv hullott ki, a légörvény lapozni kezdte, meqpörgette, majd újra összecsukva ejtette lefelé., mint egy vércseppet Andi most mór értette, mi történt. A gép után úszó nyitott ernyő kirántotta őt az ülésből. Nyomban nekivágódott a gép farkának: ekkor kapta az első ütést Oda szorult be, a hátsó vezérsík alá, az ernyő fölfelé húzta, fejét belenyomta a mellkasába. Az a rúgás, karfendítés szabadította el, amellyel a hasernyőt akarta nyitni. A szél a repülőtér mellé sodorta, túl az országúton. Úgy manőverezett a zsinórokkal, hogy visszacsúsztatta magát. Lent látta a csapatot, szétszórtan álltak, a feléje forduló kis, narancsszínű arcok szinte világítottak a zöld fűből. Soha még így nem kívánta a társait, ilyen forró szomjúsággal, hogy köztük legyen. Az életöröm úgy zengett benne, mint az ököllel vert cimbalom, tépett, meztelen húr-süvöltés- sel. Az ernyő a hangár tetejére tette, két lábával rúgta el magát a peremtől. A többiek rohantak hozzá, elöl Gyémánt Ferenc. Andi egy pillanatig azt hitte, nem tudja visszatartani a könnyeit és összeölelkezik mindegyikkel, de zavarba jött s bíbelődni kezdett a hevederekkel. Még azt hiszik, hogy ő akar a Jani lenni, a nap hőse. — Hű, ahogy ott lógtál a vezérsík alatt, mint az akasztott ember. .. — Gyémánt erősen lihegett és csóválta a fejét. — Mindent láttunk, ahogy kirántott az ernyő . .. — Mindenesetre a pofád, azt tisztességesen összetörted — állapította meg Szinetár Sanyo. — Igen? — csudálkozott Andi. — Nem is vettem észre. — Maradt valami az orrodból? — vizsgálgatta az arcát a parancsnok. — Ha egy kicsi is megmaradt, még két embernek bőven elég lenne — röhögött Sanyo. Andi óvatosan sandított az orra hegye felé, de csak véres foltot látott. Hirtelen olyan hideget érzett a fogain, mintha az ajka is leszakadt volna. Jött szirénázva a reptér mentőkocsija, a sofőr mellől Kállai Robi ugrott ki elsőnek, utána az orvos. Andi ráhonyatlott a hordágyra. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nincs orra. Kállai hangja beröppent a kocsiba, s ott verdesett fölötte, mint egy feldühödött keselyű: — De itt a csapatról van szó! A világbajnoksáqiól! Egy halálos ugrás fejre állítja a csapatot! ... A mentőorvos is bemászott, becsapta az ajtót. A motor zúgása erősödött, a kocsi ugrált, dobálta magát a gyepen. ... Megvan az orrom vagy nincs? Köd qomolygott körülötte, rit- kás, száraz köd, tudta, hogy & Ha rangos óra című J§ m novellából ezen keresztül egész jól látják, az orvos is, a parancsnok is. Nem mert az arcához nyúlni, az a legrosszabb, ha az embert nem értik meg és kiröhögik. — Van egy tükrötök? — kérdezte, de már nem figyelhette meg az orrát, a tükör a ködtől teljesen bepárásodott. A kivizsgálással eltelt egy hét, utána még megfigyelés alatt tartották, a csapat nélküle ment Szófiába. Annak az alagi ugrásnak nem sok nyoma maradt. Az orrában a hajszálerek repedtek fel, azok vérezték össze, kívülről csak ha nagyon megnézte valaki, akkor vette észre, hogy picit ferdült az orrgerinc, mintha száját elhúzva mosolyogna. Belülről pedig . .. Andi néha maga is eltűnődött, miért is nem bántja különösebben, hogy Kállai Robi olyan durván nekiment. Hiszen ő a barátságát kínálta akkor, ott a Duna-parton, a szelíd, meleg estében, életre szóló, hű barátságot, ragaszkodást.
