Dunántúli Napló, 1974. november (31. évfolyam, 300-328. szám)
1974-11-10 / 308. szám
Arató Károly: Jegyzet Ha kőben lakhatom, lehetek a Nagyállomáson menetkész látömás jegykezelője is. Acél üllós, öntött kerekeken az első vagányon áll a feszesléptü pi jstánysrsapkásra »árva, aki pár pillanat múlva irodájából kilép, zöld tárcsáját fölemeli és a kerekes kígyó a Nagyállomásról kigördül. Váltókon siklik erősödő dübörgéssel — kalauzábrázoiot arcomra kattintva már megyek is jegyeket lyukasztani. Ha lenne valakinek! De nincs jegye, egyetlen utasnak sincs, csak zsineggel átkötött cók mekjn, zsigereit láttató múltja-motyója, levegőbe ragadt mozdulata van. Ingyen-vonat, álom-vonat — minek itt kalauzT Feleslegessé válók kötelességemmel. A szerelvényben hátrafelé evic- velek és kiválók a kattogó látomásból. Száguldjon csak tovább! Tovább és nélkülem! Innen figyelem, jegyzetem fölött, , karácsonyi és temetögyertyákkal kivilágított koponyával. A látomás ezer lóerővel már valahol Pusztaszabolcs közelében robog, ütemesen rázza utasait: Szűr, Himesháza, Püspöklak, Geresd bóbiskol szorosan^ egymás mellett, rojtos berliner-kendőbe bugyolálvo — a sívitó kanyarokban fölriadnak, eldöntik egymást, mint a dominók. — Mária Terézia korából sivitásra ébredtek, nyanyák?! — kiáltanám, de megpillantom a fúvószenekar gyapjúharisnyás tagjait: szemben ülnek velük, pirospozsgáson, dagadó arccal, szájukhoz illesztett trombitákkal, testes dallamokként derekuk köré csavarodó trombonokkaL Várom a fülemet boxoló zenét. De semmi döngés, semmi umm- tatta, umm-tatto a hangszerekből. A szidolozott réztölcsérekből piano vékony füst szivárog, utána fortissimo kiröpü! pipázó kéménnyel a szülőház, staccato féllábon ugrál csutkacopfos húgom libegő harangvirág-szoknyában, lóbálja gyerekrajz-fejű kőcbabájáb Tekereg utána két mészfehér szalag: alvég és felvég, nyomukban kos-álarccal egymásnak rontó verekedések, gyűlölködések recsegve lángoló kazlai. A trombitákból disznó-csorda ömlik, elégikus porfelhővel. Hadonászik Ádám-bácsi, átkozódva az elvonuló háború után hajítja szétlőtt lábfejét, duzzadó anyamellű temetődomb ringatja elszenderült halottait Röppennek, libbennek ösvények, gyalogutak, hurkolódnak hetedhét-kóborlások cipözsinórjai: sorsok masniba kötve — és áramló május- elsejék lobogó szines-szalag-hajzattal és remegő orreimpájú felbuzdulások a komor fejkendők körül, míg zakatol az ezer lóerős látomás, égzengésesen a Déli Pályaudvarra befut és kormosán megáll. A nénikék motyóikkat, cókmókjaikkaf kikecmeregnek belőle, megjegyzések üvegszilánkjain tipegnek a mozgólépcsők felé, hátuk mögött a történelmüket játszó fúvószenekar. Ameddig rézfény-csillogással a „Metrón-csodában végképp alá nem merülnek, a hangszerekből pernye száll, döngölt arc és galambcsapat. Orsovaí Emil: Nincsenek perceim Nincsenek perceim, csak életem van, egy, mérhetetlen, szüntelen idő, amelynek sodró, folyton-áramában álltomban úszom, mint vizmélyi ke. A kérdések halai nézegetnek, egyik-másik sokáig tátogat amíg úgy érzi, most már ellebeghet; megcsillogtatni újabb tájakat. Es rámterül a jóság zöld mohája melengető, iszapszín esteken, hínáros csönd borit be bársonyával $ a föld is úgy tart, hogy könnyebb legyen. ilyenkor meggyőződés foszforeszkáf a barnán mormogó zugok között, s mint égi rája-hal, rakéta úszkál: reményem, mit visszfényként fellövök. Kelte Sándor két alkotása: Pincesor és Tenkes című olajfestménye Vidor Miklós: I JÁTSZMÁK ES KIBICEK 1. A HAZARD A két fiatalember kényelmesen ballag az Erzsóbet-hídi villamosmegálló felé. Nemrég jöttek ki a hivatalból, a csúcsforgalom elől behúzódtak egy fél- decire, s most látszólag céltalanul megállnak a parton. ■— Sietsz? — kérdi a választott frizurás és aggódón kémleli a szürke eget — Miért? — Kibicelhetnél, míg megérkezik Jutka. - A közeledő villanyosra sandít, aztán a társára. Hirtelen megragadja a karját: — Tudod, rémes ez a nőkkel... A másik, jó homloknyival magasabb, gunyoros arcú fiú. Figyelmesen bólogat, mulat magában a választott hajún, micsoda egy ürge, ez még a randevújára is kísérettel megy! Közben begördül egy villamos, amelyik meghozhatta volna a lányt a Parlament felől, de nem hozta, ök meg vitáznak. Arról, hogy a női pontatlanság sem egyértelmű. Egyáltalán semmi sem az. Űj villamos bukkan föl. — Ezzel már be kell futnia — mondja az érdekelt. De valahogy hiányzik a hangjából a biztonság. — És ha nem ...? — Fogadjunk egy tízesbe! — kiáltja bele a zsúfolt kocsi dübörgésébe, mintha a sorsot akarná kényszeríteni. Á harmadik játszma már a híd alatt folyik, finoman szemerkélő esőben. Az unalmas ácsorgásbó! idegcsiklandó hazárd lett. A kísérőből partner. Igazában ellenszenves ez a kaján ellenszurkolás, tudja ő is, de fütyül rá. — Ez a nő nekem dolgozik, öregem — bólint a tovagördülő villamos után. — Mennyit késett eddig? A várakozó az órájára néz, s a húsz percből tizet letagad. Ha magában kellene tovább strá- zsáínia, már elunta volna. De most már dacból is, csakazérV is, — Dupla vagy semmi! — mondja, amint föltűnik a következő kocsi. A partner mulat: — Neked másképp már nem is nagyon érdemes. De nekem is csak akkor, ha kitűzzük a limitet. Még három villamosig tartom. — Ez és még három! — Ezzel együtt három! — a keskeny, kihegyezett arc ugyanazzal a kopófigyelemmel mered a megálló betonjára, mint a randevúzó. Ebben a percbert már nem lehetne megmondani, melyik vár a lányra. Leginkább a rulett- vagy kártyaasztaloknál látni ilyen arcokat. A villamosról leszállóknak sejtelmük sincs, hogy a két szempár úgy pörgeti végig őket, akár az érdektelen lapok közt egyetlen ászt leső hazárdőrök. Az utolsó osztás van mór csak hátra. Húsz méternyire tőlük a sárga kocsi, összeviüon a szemük. A kaján ellenszurkoló elvi- gyorodik: — La ufót adok. Ha most Selépsz, ablakban a pénz. Es ekkor a várakozó fiatalember megpillantja a megállóba érő villamos üvege mögött a női alakok A lány még a cukrászdában sem érti, miért olyan kedves a fiú. Egyetlen szó szemrehányást sem kapott a késésért. Most kristályosodik berme világnézetté, hogy csak a bolondok pontosak. 2. az Ártatlan Este fél tíz. ElcsSndesedik a Károlyi kert Az idősebb sportolók, a munkából idesiető ulti-partik bajnokai Is hazatértek már. Csupán egyetlen kőasztalnál folyik két kitartó sakkozó csatája. Dóka és Lodovics nem bír egymással. A végjáték lelassul, mormolva mérlegelnek magukban egy-egy lépést. Aztán Dóka győzelmesen csattantja egy mezővel előbbre szabad gyalogját, Lodovics szinte lopakodóan csúsztatja útjába utolsó tisztjét. Ketten nézik még őket, mint a hadsegédek, bólogatva, komoran szurkolva fölfigyelnek egy-egy kemény hangra: — Sakk. — Hát aztán? — és Lodovics kilép a királyával. — És most? — Most elhúzta magát — jelenti be szerényen Lodovics s az egyetlen logikus lépéssel el- hervasrtja Dóka győzelmi mámorát De Dóka nem bír beletörődni, hogyan is követhetett el ilyen szarvashibát? — Lássuk csak ... — dünnvögi fojtottam — Ha három lépéssel előbb itt befedezek ... mert itt állt a vezérgyalog, itt a huszár és itt a maga futója, igaz? — Dehogyis! Az én futóm nem állhatott a g5-ön - ellenkezik most már fölszqbadultan Lodovics. — Lehetetlen! Igenis, Rt óik a futó! — De nem! Hát maguk is látták ... — fordul Lodovics a Ich bicékhez. Egyikük hangosan érzetni kezd, de mindjárt el is hallgattatják. A Lodovics mellett ülő néma öreg úrhoz fordulnak mindketten. Van valami emelkedettsége a pillanatnak: — Maga a legrendesebb IL bic, aki valaha lejárt ide. Soha nem beszél bele, nem húzkodja az ember karját. Hát most döntse eL És ekkor az őregűr, akinek eddig a hangját sem hallotta senki, megszólal: — Uraim, én nem értek a sakkhoz. — Hogyhogy? Egész délutánokat üldögél itt velünk! — Mert szeretem a békességet — tárja szét karját tehetetlenül a kert legrendesebb kibice. — és odahaza a feleségem,. — legyint T A férfi nem akart mór találkozni Klárival. —- Jánoskám, még egyszer — könyörgöm a nő a telefonban. — így nem válhatunk el. Búcsúzni csak nagyon szépen szabad, és a harrgja könnyes volt. — Jó — szólt a férfi. — igen, ott, ott, pontosan ötkor. Klári szép akart elnní. Otthagyta o hivatalt, migrénje van, mondta, és elrohant a fodrászhoz, amikor kész volt, rendbehozatta az arcát is. Hazarohant, átöltözött és fejébe 'nyomta azt a kis vadászkalapját, amelyet János valaha nagyon szeretett, és amelyre azt mondta, hogy ebben olyan csibe- szesen kedves a pofikája. Megint elkövette a műhibát, megint ő érkezett előbb. Istenkém, sóhajtott oz a gazember teljesen tönkretett, már késni sincs erőm. A férfi pontosan ötkor érkezett. — Nézd — kezdte volna, de jött a kiszolgálónő és két feketét rendelt. — Két gint is kérünk — rebégte Klári és bocsánatkérően nézett Jánosra a merészségéért — Nézd. Klárikám — folytatta János, amikor egyedül maradtak. — Mi már mindent elmondtunk egymásnak, amit akartunk és tudtunk. Ez a szerelem, valljuk be, elmúlt, sajnos házassággá fajult. És én szeretem Erzsit, a feleségemet. Kérlek, ne nézz így rám. Igen, téged is szerettelek. Aranyos vagy és kedyes. Életem legszebb színe voltál. De értsd meg, nem tudok tovább kettős játékot űzni. Veled ranSuha Andor. Síró nő az utcán dizni, a kosztpénzt hazaadni és a kislányomtól esténként azt kérdezni, mikor volt a trójai háború és miért van beírva az ellenőrzőjébe már megint az a marhaság. Könyörgöm, légy tekintettel rám. Hónapok alatt fáradtabbá váltam mindenkinél. Már remegve ébredek, ma megint meg kell másznom a Himaláját. Lelkemben háború dúl, az én lelkem már régen maga Karthágó, amely földig van pusztítva. Idegileg kivagyok, marékszámra szedem az andaxint Egyszerűen nem bírom tovább a bujkálást A nő, amíg a férfi beszélt, egy szót sem szólt Hagyta, mondja el összes gondolatát és addig ő is gondolkodott „En még tudnék neked sok mindent mondani. Reggel, délben, este, azt hogy drágám. Nálam, Jánoskám, nem múlt el a szerelem. Nálam a házasság nem elfajulás, de a legszebb álom. Szereted a feleségedet? Érdekes, én is. És nagyon sajnálom. Mit szenvedhetett tőled. Nem tudom neked megmagyarázni, hogyan fér a szívembe melletted Erzsi is, tény, hogy Ő is ott lakik, szerettem őt Ű szenved a leg többet és nem is Harcol érted. Nemes lélek. És mi? Himalája. Karthágó! Az én szívem* az égő Róma. és ebben mindannyian elpusztulunk .. — Biztos megértesz, hiszen te intet ligens ember vagy, Klárikám. És kérlek, ne haragudj rám, bocsáss meg nekem. „Megbocsátok, mi mást tehetnék?" — fűzte tovább gondolatban a beszélgetést Klári, de hangosan csak ennyit mondott: — Hát akkor szervusz, igyunk. A férfi idegesen az órájára nézett — Szervusz — mondta János is. Ma Erzsi inspekciós, sietek haza o kislányhoz. Elbúcsúztak pontosan olyan szavakkal és mozdulatokkal, mintha másnap is találkoznának. Klári semmit sem hitt az egészből. Nem tudta, hogyan történt, de lábai a gyógyszertár felé vitték, ahol Erzsi dolgozott. Először úgy gondolta, bemegy és kér tőle egy Karilt Vajon milyen hangja van? Hogyan beszél? Megtehette volna, Erzsi ne* ismerte 8t 8 már többször Ss látta Jánossal együtt, bár ezt sohasem említette a férfinak. Az ajtóban bátorsága elszállt, nem ment be. Megállt a nagy üvegfal előtt és bebámult. Odabent sokan várták az orvosságot, nézte a nőt Erzsi fehér köpenyben is csinos volt elegáns. Mindenesetre mozgása kecses, arca bájos és jóságos. Klári állt nézett, nem vette észre, hogy kint már hűvösödik, csak Erzsit nézte, mozgását beszédét munkáját Tulajdonképpen semmit sem gondolt csak érzett Fájdalmat szégyent sajnálatot Azt sem tudta pontosan, kit sajnál, magát vagy Erzsit Aztán azt vette észre, hogy nézi az asszonyt és sír. Beszélgetni lenne jó vele, elmondani néki mindent akkor talán megkönnyebbülne, gondolta. Erzsi már régebben észrevette a bámuló nőt eddig nem sokat hederített rá. De amikor sírni látta, feléje Indult Aztán félúton megállt, mert a vadászkalapos síró nő elszalacft C ste otthon elmondta ez esetet Jánosnak. — Vadászkalapban? — kérdezte * férfi. Az asszony részletesen leírta a síré nő arcát kosztümje színét Akkor & férfi azt mondta: — Édes Erzsíkém, annyi idegbeteg szaladgál ebben a városban. Még egy gyógyszerésznek sem kell mindegyikkel törődnie. Aztán lefeküdtek, mert az asszony fáradt volt Pécsi napok Tokajban „Tokaj legyen az országé!" - adták ki a jelszót a tokaji Zilahy György Művészetbarátot: Körének tagjai, s ügyes kezdeményezésük nyomán az ország nagyvárosaiból művészeti programok, közéleti emberek, művészek indultak a Tisza és Bodrog összefolyásánál épült történelmi településre. Rendeztek miskolci, szegedi, szekszárdi napokat majd meghívásuk alapján került sor szeptember 29. és november 7. között o pécsi napokra is Tokajban. A rendezvénysorozat kapcsán Tokajba látogató pécsi művészek, írók, művészeti , csoportok és közéleti vezetők megis- meikedtek a borvidék történelmi hagyományaival* jelenlegi gondjaival, s egy páratlan értékű ikon- gyűjteménnyel, amely magántulajdonban van. Mégis úgy tűnik, hogy a jól megválasztott jelszónak elsősorban a Fordítottja az igaz: az ország lesz Tokajé, e rendezvények során. A -pécsi napok Kelle Sándor festőművész kiállításával és a Mecseki Fúvósötös, valamint Balati- necz Márta koncertjével indult. Kelle expresszív erejű festményeit elsődlegesen a dunántúli táj ihlette. Rusztikus ecsetkezelése, a mély tónusokat kedvelő kompozíciói élénk érdeklődést keltettek a művészetbarátok körében. A Fúvósötös játéka után, a beszélgetésekből" kiderült, hogy a közönség jelentékeny része először hallott élőben ilyen összetételű kamaraegyüttest zenélnL Az újdonság élményével ható muzsikát szokatlanul nagy tapssal köszönték meg a pécsi művészeknek. A Mecsek? Fotóklub Pécs-Baranyát bemutató kiállítása, valamint dr. Varga Gyula zenei kísérettel bemutatott színes diasorozata városunkról, szintén osztatlan elismerést aratott Nagy várakozás előzte meg a Bóbita Bábegyüt tes vendégjátékát, s ez a közönség létszámában, az együttes ünneplésében Is megmutatkozott * Haraszti Pá! és Gaz- der Antal közös kiállításán Haraszti kisméretű mozaikokkal és faintarziákkal szerepelt Gazder Antal azokat a gömbből és hengerből komponált kerti kerámiáit mutatta be, amelyeket Pécsett már a nyári kerámia-kiállításon megszerettünk. A pécsi irodalmat Csór ba Győző és Pákolitz István költészete reprezentálta, e Pécsi Amatőr Színpad előadásában. Kellemes színfoltja volt a műsornak négy megzenésített vers Csirke Erzsébet előadásában. A versek zenéjét Tamási Éva szerezte. ■/ > k
