Dunántúli Napló, 1974. november (31. évfolyam, 300-328. szám)
1974-11-30 / 328. szám
Simon Lajos verse — Bottá Dénes fotói: A kövek balladája És szólnak a kövek: ó, nem a mi bűnünk, Hogy állítólag hozzánk hasonlóan szívtelen szíve, a cinikus merev arca, és az értetlen kemény homloka. Ó, nem igaz, nem mi nyomjuk az ember mellkasát, hanem a bánat. S nem mi gördülünk robaj nélkül a szivekről, hanem a gond, meg a baj. Minket csupa jóra szültek az erők, mi nem akartunk ráborulni rabszolgák vállaira, verejtékfolyam sodrában úszni, hogy legyünk mihaszna piramis, jaj, nem a mi bűnünk, hogy voltunk várfalakat döngető golyóbis, s tarkót dióként zúzó kőbuzogány, s hogy vagyunk szomorú kriptakövek, arról sem tehetünk. Nézd, a hegyoldal csupa por, csupa füst! Víznél, viharnál különb hatalom dönget! Cyújtózsinóron kúszik értünk a gyikszemű tűz, a mennydörgés egymástól elver, fúró és véső üt közöttünk éket, csákány,, kalapács szilánkra hasit, ha van sebe a hegynek, hát mi vagyunk, kőtestvérek, — a vércsepp. Ám mikor értünk billen a csille, és szól a szó, a lágy, a — Jószerencsét, az nekünk is szól, kövek, hogy legyünk otthonokat szinte ölben dajkáló alap, isteni kézzel teremtett szobor, dicsőséget zengető emléktábla, világbafutó országutakhoz sodorjon a jósors. S ha netán éppen talléralakúra szakad közülünk néhány, ők csengjenek a kisfiúk zsebében szebben, mint az arany. Berták László: Szituációk Történelem Hétkor kitűzték, nyolckor bevették, kilenckor ismét kitűzték a zászlót. Tízkor a patikus suttogva átszólt a szegfüszegárusnak: Mi legyen? És állnak, mint a szamár a hegyen. I * ' Felirat Csokonai koszorúján Bomba kellett volna, Mihály, bomba két-három levélbe! Szerető barátod: Salétrom Inspektor Kis Imre. Számtan Győzelmes forradalmaim után a szájíz Látványos vereségeim után a szájíz ; A nyállal tele száj A vérrel tele száj X A köpés előkészületei erikém, itt valahol! — A rendező előrehajol s karja tétova kört ír a levegőbe. — Ilyesmire gondoltam. A sofőr biccent, és az özön- vízi bárkára emlékeztető, hatalmas produkciós kocsi vad rázkódások közt megáll a hepehupás mellékutca csorba járdája mellett. A rendező körülnéz. — Igen. Valahol errefelé ... A gyártásvezető száll ki elsőnek, aztán a rendező, utána az operatőr. A fiatal segédrendező a sofőr mellől ugrik ki az utcára. Kehesen kattannak az öreg Studebaker rozoga pléhajtai. Lassan lépegetnek a szitáló alkonyaiban; nem sürgős. Éjfélig övék a kocsi, helyszín-keresésre írták ki, déltől. Két-há- romemeletes házak előtt bandukolnak; az ég szürke, a flaszter szürke, a házak szürkék. — Isteni — szól az operatőr. A rendező határozott mozdulattal nemet int. — Bérház kell! — A lakás a harmadik emeleten van — magyarázza a segédrendező. — Nem olvastad a forgatókönyvet, Lacikám? — Istenkém — legyint a gyártásvezető. — Majd lesz a földszinten! És akkor mi van? — Mi is a harmadikon laktunk — szól közbe az operatőr. — Pedig a mi házunk aztán igazán proliház volt, Újpest, a sűrűjéből! Ne licitáljunk túl a szerzőn, Bakonyikám! — Ti tudjátok — von vállat o gyártásvezető. — Én csak a műszaknak akartam a sok kábelt megspórolni. — Arra még , ráérünk, gyerekek! — A rendező hangja türelmetlenül csattan. — Előbb szúrjunk ki végre egy megfelelő házat! — Azt, ni! — kiált fel hir- telenül az operatőr. — Ott, szemben, nézzétek, a harmadik! Az a lefoszlott vakolatú! Körüljárják az udvart. Az operatőr a kameraállást latolgatja, a gyártásvezető a statiszták számát; a segédrendező azon tűnődik, hol kap itt a színészeknek megfelelő öltözőt és sminkszobát. A rendező befordul a lépcsőházba, fürgén felszalad a harmadik emeletre és kilép a körbefutó folyosóra. Innét vegye a lakás bejárati ajtaját, amikor Hegedüsné megpillantja a sógornőjét? Nagy pillanat; a darab egyik csúcsa . . . Sarkonfordul, leszalad a második emeletre, megint kilép a keskeny folyosóra, nézi az ajtókat. Ez a lakás legyen Hegedűseké? Vagy amaz, ott a sarokban? Nem, legjobb lesz az ott, a padlásfeljáró mellett! Megint felmegy a harmadikra, körülsiet a folyosón és megáll a padlásfeljárónál. A kamera innen vehetné a képet... Nézzük, hogy is mutatna? — S nyúl a padlásfeljáró kilincséhez; de a vasajtó nem enged. — Hozom a kulcsot! — kiáltja lentről egy asszony; A rendező nem érti. Bakonyi itt járt volna már, előkészíteni a terepet? De hisz ez lehetgjlen, most választották csak ki a házat. — Ki az? — szól le halkan az udvarra. — A házmesterné — súgja vissza öblösen az operatőr. — Mindjárt ott lesz! — Hát akkor tessék! Arrafelé! Először talán az eresz- csatornát mutatnám, aztán ahol az eső mindig összegyűl. Már úgy értem, ahol a pala hiányzik... Az öregasszony fürgén előreszalad, majd hirtelen megtorpan, megvárja a férfit. — Vártuk ám az elvtársakat, de mennyire vártuk! Erre, erre tessék! Ott, a forduló után, ahol még most is tócsában a víz! Persze, hogy akkor aztán zúgolódnak a lakók! — Igen. így van ez. — A rendező kicsit tűnődik. Körüljárják a padlást. Tócsa van három helyütt is; cseréphiány — hogy a szemközti háztető bevirít rajta — még több. És nehéz, dohos penész-szag mindenütt; csak úgy facsarja az orrot. — Tetszett látni mindent? A rendező hümmög. — Akkor lemehetünk? — Felőlem. Battyognak lefelé a lépcsőn. Mire leérnek, a fél ház ott tolong az udvaron. Bakonyi ko— Aztán mikor kezdenek hozzá?! — kiáltja egy érdes hang a boly széléről. — Remélem, már holnap! — Tegnapelőtt is későn lett volna! — Maga beszél? Maguknak semmi nem csorog a fejükre! Mi mit szóljunk? — Attól még nekünk is lehet sürgős, nem? Egy izgatott fiatalasszony megrántja a segédrendező karját. — Mikor jönnek, hát mondja már! A kisfiam egész éjjel köhög, minden eső után megfázik I Az asszisztens kétségbeesve int Bakonyi felé. — A mérnök úrtól tessék kérdezni! — Miért tőlem? — Bakonyi szája a fülénél, ahogy most megkönnyebbülve a rendezőre mutat, — Hiszen itt van már a főmérnök elvtárs! Mint egy falanksz, a gyűrű oly szoros a rendező körül. — Mi lesz már, főmérnök úr? Hát ház ez? — Mióta ígérik a tatarozást! — Lesz végre valami? — Hát látta, nem? A saját szemével láthatta! A rendező megfontoltan bólogat. — És mit szól hozzá? n rendező körülnéz. Nem mai gyerek már; megélt egyet-mást. Ezek a parázsló pillantások nem sok jót ígérnek; itt minden szóra tanácsos lesz ügyelni. Kimérten megrázza fejét. — Ezért valaki felelni fog. Ezt kijelenthetem. — Ojjé! — kiáltja a házmesterné. — A kis Horváth Pityu az igazgatóságról már sitten is van! — És akkor mi van? — lép előre egy tagbaszakadt, borostásképű férfi; durva, fekete garbópulóverétől még vastagabb a nyaka az udvar sötétjében. „Micsoda isteni karakterfigura!" — villan át a rendező eszméletén, de nem ér rá eljátszani a gondolattal, mert a tagbaszakadt férfi folytatja: — Majd kimossák a haverok! Na bumm, hogy a Horváth Pityuka ül! Nekünk födémcsere kell, nem bírósági cécó! Arra mink teszünk, tisztelt főmérnök elvtárs! — És új kályhák kellenek! — sivítja egy női hang. — És új lépcsőkorlát! — Meg új pincefeljáró! — És teljes vakolás, mert a fal is beázik! — Generáljavítás, na mit cifrázzák! Teljes renoválás! Anélkül az egész istenverés a fejünkre omlik holnap! A rendezőnek mentőötlete támad. Lassú, komótos mozdulatokkal kigombolja kabátját, papírt és ceruzát húz elő. S közben roppantul vigyáz a szájára; hazudni azért még így sem akar. — Majd kiderül, hogy mit lehet csinálni. Nézzük talán a sürgősségi sorrendet. — A tető! — A tető! — Az, az! A tető! Megfontoltan bólogat. — Helyes. Tehát legelső a tető. Egy másik női hang süvölti: — Arra már kihívtuk a tévét is! Hogy az egész ország lássa, hogy hagynak itten minket lakni! Bakonyi az operatőrre pillant; az operatőr őrá. — És azt hiszik, kijöttek? Egy francot! A rendező köszörül a torkán. — Tartsunk rendet, kérem, így reggelig se végzünk! Tehát! a ház közös kívánsága, hogy első legyen a tető. — Ügy van! Az a legelső! — Nos, akkor ezt Így jegyzem fel. , — Az isten-is megáldja érte! — De mikor kezdik, apus- kám? — Zsiga, hogy beszélsz te a főmérnök úrral? — Ez nem úr, ez elvtárs! — Neked úr! — Miért? Mennyivel különb nálam?! Bakonyi összeveri a tenyerét: — Egy kis csöndet, tisztelt lakógyűlés! Főmérnök uram, ha megengeded, átvenném a jegyzőkönyv vezetését. Tehát: melyik legyen a tető után az első tatarozandó lakás, tisztelt lakógyűlés? Az udvar felmorajlik. — A harmadik emelet négy! — Első emelet három! — Földszint egy! — Első emelet öt! A szobánk mellett van a közös vécé, és mindig ázunk! — A harmadik a legfontosabb! Ott mind be vagyunk ázva I — És mink? A vécé mellett!? — Maguknak könnyű, mert nem a plafonról csöpög! — De nem is eső csöpög, apuskám! — Fuj, szégyellje magát! — Maga szégyellje magát! Ha ilyen szégyellős, menjen a Rózsadombra lakni! — Csend legyen, emberek! — Maga ne pofázzon! Maga még a napot is ellopja a gyerekem elől! Hogy azt akis napot is irigyli, ott a gangon! — Tegye oda az ablakom alá délelőtt a kölyköt, akkor nem zavar! — Hülye! Csak délután süt oda a nap! — Hülye maga! Jobb lesz, ha vigyáz a szájára! — Mert följelent, mi? Úgyis tudja az egész ház, hogy maga a följelentős! Maga vamzer! — Spicli a nagyapja! — Hát az öreg Brányikot ki köpte be a tanácsnál, hogy nyugdíjas és mégis eljár dolgozni I? — Ja, de kinek a felesége kapta a pofont az öreg Brá- nyiktól? — És kinek a felesége fogadott idegen férfiakat, amíg az ura oda volt dolgozni? — A szerelők voltak, maga szerencsétlen! — Haha! T-betűvel írják azt a szerelőt, nem l-betűvel! — Ha nem hagyja abba, megint mehet sírni, de most nem a tanácshoz! Most egyenesen a rendőrségre! Akkora pofon nincs is, amekkorát kap! — Becsinálok a rémülettől! — Kuss vagy odaverek! — Azt szeretném látni, maga tetű! Ök négyen ott lopakodnak már a sötét kapualjban; s még hallják, hogy a házmesterné kétségbeesve felüvölt: — Csöndet, lakótársak! így nem megyünk semmire! l/együk sorba a lakásokat! így semmit sem ért a főmérnök úr! Egy villanásnyi csend; aztán rekedt üvöltés: — Hol a főmérnök úr?! A kkor csapódik éppen a Studabaker három ajtaja, amikor az első fej megjelenik a mélytorkú kapu boltíve alatt. A motor felbúg; a kocsi megugrik. Száguldanak a töküres esti utcán. Hallgatnak. Csak a fő- útra kanyarodóban szólal meg a rendező. — A fene enné meg! Holnap mehetünk megint helyszínt keresni! A kis asszisztens sóhajt. — Pedig olyan isteni volt az atmoszféra!
