Dunántúli Napló, 1974. október (31. évfolyam, 269-299. szám)
1974-10-13 / 281. szám
Villány a magyar szobrászat egészében is újat jelent Akarva sem lehet arcához jobban illő hazai hátteret elképzelni, mint a siklósi vár egyik keleti ablakából ide látszó villányi, nagyharsányi hegyeket, dombokat A kőbánya mögötti sziklás tar domborulat a görög tájakon iskolázott szemet talán még erőteljesebben vonzza, mint a miénket. Ennek a tájnak nemcsak perspektivikus távlaton érzi az ide belépő embei, hanem az időbelit is. És ez nem véletlen vetődik fel Mak- risz Agamemnonról szólva, mindjárt az első pillanatban. A mester ifjúkorában — húszegynéhány évesen — ugyanazt a fehér márványt faragta Görögországban, mint amiből az európai szobrászat nagy elődjei, az Aphaja-mo- solyú antik hellén szobrok születtek. Rejtélyesen mosolyognak ma is azok az arcok — egészen pontosan talán soha nem elemezhető mosollyal, de mosolyog maga az anyag is, a fehér márvány, amely egy nagy kultúrtörténeti korszak egész szellemiségének magábafogadásóra cs továbbadására volt képes. Makrisz Agamemnon később Párizsba került, a modern európai művészet iskolájába. Ott érte a görög polgárháború híre. Közvetlenül nem vett részt a harcokban, Beszélgetés Makrisz de hazájába már nem térhetett vissza ... A siklósi vár kongresszusi terméhez közel egy szobácskábán a villányi szobrász szimpozionról beszélgetünk. Kezében rózsafüzérhez hasonló gyöngysort morzsolgat, A minap hagyta abba a dohányzást. A cigaretta után kotorászó kéznek ez most a „bilincs”. — A Képzőművészek Szövetsége részéről jöttem Villányba segíteni az itt folyó munkát. A szövetség szedetne egy bizottságot létrehozni az országban működő művésztelepek szakmai tanácsadására. A művésztelepi mozgalom közművelődési szempontból igen jelentős nemcsak azért, mert közelebb hozza a művészeket egymáshoz, hanem azért is, mert a művésztelepek révén a művészet a tömegek érdeklődésének a középpontjába kerül. A villányi szobrász szimpozion, szabadtéri szobormúzeum ilyen szempontból az egész országban példamutató, nemcsak mint kezdeményezés, hanem mint olyan törekvés, amit a helyi társadalmi és állami szervek a legmesszebbmenőkig támogatnak — mind anyagilag, mind erkölcsileg. Ami az anyagi befektetést illeti, idővel az is nagy haszonnal térülhet vissza. Hogy pillanatnyilag milyen esztétikai, kul- túrtöténeti értéket képvisel a szobormúzeum, nem tudhatjuk. Ezt nem mi és nem is o kritikusok határozzák meg. hanem az idő dönti majd el. — A telep közművelődési jelentőségét említette. A jövőre gondolt, amit mondott, érthetjük már a jelenre is? — A szobormúzeum forgalma máris igen nagy. Az ott elhelyezett alkotások provokálják az odalátogatókat. Véleményalkotásra kényszerítik az embereket. És ezzel felkeltik az érdeklődést a művészet iránt Mindennek a propagálásával is sokat lehetne tenni a nagy közönség művészet iránti igényének emelése érdekében. Kiadványokat kellene megjelentetni a művésztelepról — legalább egy komolyobb monográfiát. — Mint szobrásznak, személy szerint mit jelent Villány? — Korábban itt Magyarországon elsősorban a mészkövet használtuk fel szobrainkhoz. A villányi szobrásztelep segített fölfedezni az itteni Köveket. A süttői mészkövet nagyon könnyű faragni, de ez az anyag kevés művészi lehetőséget ad nekünk. Az itteni művek jó része 5—6 éve kint áll a szabadban. Nem jelentkezik rajtuk semmiféle időrontás, örvendetes az is, hogy a környékbeli bányák nem sajnálják a seqítséget a , művészteleptől. A követ nem a valódi kereskedelmi árán adiák, hanem ennél jóval olcsóbban. — Villányban én is szeretném kioróbálni, mit jelent az a két hónap, amely alatt a művésznek el kell készítenie egy monumentális szobrot. A kő, amelyet választottam, körülbelül két méteres, rózsaszínű márvány. Az elképzelésem a munkával kapcsolatban, már kialakult. Az alap- gondolat persze a szoborral együtt formálódik tovább. Ez szintén az egyik előnye ennek az anyagnak. Sokan kifogásolják a szimpozion tendenciáját — nem természetei1 vűek az ottani szobrok — mondják. Nem szabad elfelejteni, hogy a szobrásznak egy-két hónap alatt kell megcsinálnia a szobrát. Alapvető szobrászati élményekkel, alapvelő szobrászati minőségekkel kerül szembe itt az ember. A szobrokat a bányában kell elhelyezni. A bánya eleve a monumentalitás érzésével tölti el az ott tartózkodókat. Ha az ember bent ál1 a bányában, úgy érezheti, hogy a föld elveszi az erejét. És ami a bányát körülveszi, a gyönyörű táj, a szőlők ... Ezen belül kell teremteni egy formát, amely ebbe a tájba, ebbe a bányába beilleszkedik. A rendezett szőlők és a bánya elenfentáris keménysége a tudatban és a képzeletben mintegy tragikus ellentmondásként jelentkezik. A szobrok milyensége, minősége ennek megfelelően teljesen kötött. Mi itt most a logikánkra támaszkodunk beszélgetés közben. Ott az érzések kerülnek előtérbe, pontosabban az érzések logikája. — Mindezt ki akarom próbálni, át akarom élni én is. Nem vagyok ugyan olyan fiatal, mint Bocz, nem tudok hosszú ideig állni és dolgozni a nap alatt, de azért egy szobrot megfaragok. — Végezetül azt kívánom, hogy az összes magyar művésztelep olyan jól szervezett alkotó közösséggé váljon, mint a villányi. Szeretném, ha hasonló kezdeményezések születnének másutt is. Ez végső fokon nagyon sokat fog segíteni a magyar kultúra általános fejlődésében és további fölemelkedésében, vcgyis mindabban, amiben ez az ország — a nemzetek között — egyébként is élenjáró. Bebesi Károly D Kónya József: Mellékes Az ügyintéző elvtárs egy halom krumpli mögött áll, és meglepően készséges. — Méltóztassék parancsolni... Ha már így áll, méltóztatok. Két kiló krumpli, kiló hagyma... Azt nem kérem, mert kicsit rohadt, azt meg tessék kivenni, mert belevágtak kapával. Különben is zord vagyok. Szombat van, és úgy látszik, nagyot változott a világ. Most rajtam van nyakkendő, a hivatalnok meg kék köpenyben pattog ... — Az annyi mint..» Ugye szép árunk van? — Megjárja. A piac másik sarkán járok, amikor utolér. Kedélyesen zavart — Gyere ugorjunk át egy sörre. Megmagyarázom... Tudod az úgy van ... Azóta tudom. A fizetése ennyi meg ennyi. A felesége ilyen meg olyan, vágyuk ez meg az — szóval a meszek nem kérdez, de fizet... e A katonahaver megáll a Polskival, kedélyesen hátbavereget és rögtön rákérdez. — És mennyi a pénz? Ennyi. Szemmelláthatólag egy kilométernyit zuhanok a szemében, de azért benne marad a gyanakvás, hogy szándékosan keveset mondok. — És mennyit tudsz rátenni? Ezt a kérdést rendszerint kínos magyarázkodás követi, és ez a kérdés rendszerint elhangzik minden tájékozódó beszélgetés elején, közepén vagy végén. Mert valahogy oda jutottunk, hogy az tulajdonképpen nem is nagyon lényeges, hogy mennyit kopunk a munkahelyünkön — képzettségünknek, beosztásunknak, mesterségünknek, szorgalmunknak, gyakorlatunknak, tehetségünknek megfelelően — hanem sokkal inkább az, hogy VASÁRNi M E 11 É K l mennyivel tudunk „kiugorni" ebből a „társadalmi besorolásból” ... ... és ilyenkor alig titkolt büszkeséggel elsoroljuk, hogy azért csurran- cseppen valami innen is, onnan is, mert szinte nincs olyan foglalkozás, amelyből ne lehetne profitálni egy kis fizetés-kiegészítést... Néha az a szörnyű gyanúm támad, hogy ezért a kiegészítésért — össztársadalmi szinten — elvégezzük azt a munkát, amelyet egyébként, ha mindenki mindenhol becsülettel dolgozna, a hivatalos nyolc óra alatt is meg lehetne csinálni... o Mérnök. Esténként egy panelház, eredetileg szárítónak szánt helyiségében görnyed a rajzolóasztal fölött és eszeveszetten dolgozik. Közhasznú szóval: maszekol. Víkendházakat tervez, állítólag nem is rosszakat, mert „suba alatt' neve van a szakmában. — És odabenn? A kérdés nagyon naív lehet, de barátok között elmegy. — Ugyan. A nyolc órát lenyomom, gondosan ügyelve arra, hogy se többet, se kevesebbet ne tegyek, mint a többi. — Nem fizetnek meg? — Nem. — És ha megfizetnének? — Látod, ezen még nem gondolkoztam ... Négyezerhétszázat kap, és annakidején pontelőnye volt az egyetemi felvételinél. © % A bor hűvös, a gazdája is. — Nézze uram. Kettőnyolcat kapok a gyárban, a feleségem meg nem tud elhelyezkedni itt a faluban. Két gyerekkel igazán nem sok ez a pénz. Volt egy kis tőkénk, beszálltunk ebbe a földbe. — Jól fizet? — A ribizke megéri. Nagy meló, de megéri. — Ki műveli a földet? — Az asszony. — Maga csinálná? — Uram, én melós vagyok. De ha rászorít a munka, segítek. Az újabbkori statisztikában úgy szerepel: „kétlaki” munkás. Negyven kilométerre él a várostól, reggel megy, este jön. Azt mondja, jó az órabére, és fáradt, amikor hazajön. A bor természtesen feketeribizkéből készült © Az egyik legszebb ház a faluban. Műanyag fotel a képcsarnoktól — kényelmetlen, de neve van a tervezőjének, — konyak jégkockóval, (de ha akarod, van igazi, büdös pálinkám is) szolgálatkész hitves. Kedélyeske- dünk. — Jól megy mostanság a pedagó- soknak... — Hót, ha okosan csinálják... — Nocsak? — Gyere. A kert hátuljában alacsony épület, tele-tele kalitkával. Bamba nyulak bámulnak iám, magam sem lehetek különb, mert a dolog magyarázatra szorul: — Ez van. Leteszem a köpenyt, föl a farmert, és enni adok a nyusziknak. A nyulakat leadom és hozzák a pénzt Több van benne, mint az egyszeregyben. Érted? Kezdek okosodni. Kései pedagógia, de talán még fogékony vagyok... © Egyszer bárba vetett a jósors. A belépőért műsor jár, nézem is a pénzemért (Ami természetesen mellékesből van, mert...) A művész úr művészkedik, a szesz jótékonyan csökkenti a kritikai képességet — tapsol a közönség, „ül” a produkció.., Azután a minap a pécsi vásárba vetett a jósors. A művész úr ott áll az egyik útkereszteződésben, lába egy gumimatrac-felfújón és szorgalmasan pumpálja a léggömböket Maszekol. Groteszk ugyan, de ezen ne tessék meglepődni... ... mert ismerek jogászt, aki mellékesen jónevű kutyatenyésztő, lakatos szakmunkást, aki vásározó takács, művészeti vezetőt, aki tévészerelő, jóbeosztású hivatalnokot aki tapétáz, funkcióban lévő embert, aki otthon géppel kőt, pedagógust, aki kisegítő benzinkutas, technikust aki drótból kismajmokat hajlít, osztályvezetőt, aki tanít, műszerészt, aki gépkocsivezető, gépkocsivezetőt aki jácintot termel, fényképészt, aki cégtáblákat fest, rendőrt, aki virágtartókat csinál, kereskedőt, aki újságkihordó, portást aki szobafestő, házmestert, aki asztalos, mezőgazdászt, aki fényképész, újságírót, aki rádiós, rádióst, aki... Természtesen mindezt mellékesen. A mellékesért © P. Károly, kőműves az építőipari vállalatnál, családi házban lakik Pécs peremén. — Mennyi a szabadideje? — Minden szombat szabad. És olyankor mit csinál? A kérdés annyira együgyű lehet hogy visszakérdez: — Na mit? Maszekolok. — És mennyi jön össze? — Van úgy, hogy a fizetésem kétszerese.-j- Pihenni mikor szokott? — Vasárnap, a tévé után. Húsvét- kor, április 4-én, meg karácsonykor, szóval ünnepeken. — Elég ennyi? — Most még nem vagyok fáradt Mikor dolgozzon az ember, ha nem fiatalkorában? Amikor meg jönnek a nyavalyák, már meglesz minden... Kocsma, korsó sörök, langymeleg, világfójdalmas arc, enyhén vacogó kezek. Egy főfoglalkozás, két mellékállás. — öregem, én eldobom a kanalat Kidöglöttem. — A meló, mi? — Az. A hajtás. Embertelen. — Miért csinálod? — Nézd csak, lehetsz te vílágokos, de hozass nekem most egy láda sört Nem tudsz, mi? Látod, itt az Ady, kettő szépen egymás mellett, mint az ikertestvérek. Én nem jövök zavarba. — Szóval a pénzért... — A rossebb. Tulajdonképpen egymást hülyítjük: ha a kollega úr kocsit vesz, okvetlen vegyél te is kocsit, ha ruhát csináltat, csináltass ruhát, ha telket vesz, vegyél telket... — tartani kell a nívót — Muszáj? — Hát hol élsz te? — Itt és most... Elbiggyeszti a száját. — És így... — Lenézel? — Irigyeltek öregem, irigyellek ... No meg hazudsz —, de ezt már csak gondolom. © Az orvos: (laikusnak szánt vélemény) annyi stressz éri az embert nap mint nap, csoda, hogy nem döglik bele. Pihenni kell, kikapcsolódni, úszni, föl a hegyre, keveset dohányozni, jókat aludni, beosztóan élni... A közgazdász: (hasonló alapon) arra a munkamennyiségre, amit mi pluszban elvégzőnk, a társadalomnak szüksége van. Mert ha nem lenne rá igény, akkor egyszerűen nem lenne lehetőségünk arra, hogy a napi munkán felül még csináljunk valamit... A feleség kicsit megriad, hites ura ugyanis táppénzen von. Jelenleg pedig éppen a házhoz ragasztott műhelybon. *— Nem dolgozik ám a férjem — mondja —, csak éppen kiszaladt egy kicsit a műhelybe... Értjük egymást... — Mikor látja a férjét? — Most egész furcsa, hogy itthon van. Különben este meg vasárnap találkozunk. Vasárnap délelőtt elmegy a barátaival sörözini, de délután mindig itthon van. — Nincs szabad szombatja? — De van. Olyankor dolgozni szokott, mert ide is hívják, meg oda is. Sok új ház épül mostanában. — Szóval maszekol. — Kell a pénz. ■— Mellékes nélkül mennyit keresnek ketten? — Nem éri el az ötezer forintot. — Ebből nem lehet kijönni? — Már ki éppen ki lehet, de tudja, hogy van ez. Mindig többet akar az ember... © Harminckét éves, gépkocsivezető • VOLÁN-nál, szabadidejében kisegítő szerelő egy maszeknél. — Mit olvasott utoljára? — Várjon csak ... Azt tudom, hogy háborús volt... — Mikor volt moziban? — Oda nem járunk, mióta megvan a tévé. Az ember örül, ha otthon van ... — Elégedett a körülményeivel? — Egyik gyerekem technikumba jár, a másikat fölvették az egyetemre, itthon se koplalunk .., — Mellékes nélkül nem jönne ki? — Megélnénk azért, de nem lenne ennyi minden... — Megéri ennyit hajtani? — Ki nézi azt? © Zárókérdés, tulajdonképpen általánosságban. — Elégedett a fizetésével? — Nem rossz, de lehetne több is. — Kijön belőle? — Ki. — Miért vállal többletmunkát? — Mert többet akarok, mint ami van. — Azelőtt ennyi sem volt... — Éppen ezért Most lehet
