Dunántúli Napló, 1974. október (31. évfolyam, 269-299. szám)

1974-10-13 / 281. szám

Fürtös György kert-plasztikái Egyre nagyobb nálunk is a szép kertek kultusza. A gondosan művelt pázsitok, virágágyások szinte kívánják a kertplasztikát. Fürtös György, a pécsi Zsolnay Porcelángyár fiatal keramikus művésze által készített darabokat mutatunk be olvasóinknak. P ürese, feszült hangulat ' uralkodott a tanterem­ben. Várták az órák végét Ne­héz délután volt Két óra nem­zetközi jog és utána munkajog­ból Is kettő. Végre elérkezett a megváltó perc. Úgy dübörög­tek le az egyetem lépcsőin, mint a kisdiákok. Három lány és két fiú­Lelki patyolat — Hová megyünk gyerekek? Iszunk valamit? — kérdezte Im­re, a társaság hangadója. — Tudjátok mit? — kiáltott — meghívlak benneteket a Ná­dorba! Van egy százasom, a többit majd összedobjuk. A kávéházban alig lézengett néhány vendég. Az étteremből tompán szűrődött át a „Lovve- story" ismerős dallama. A pincér minden sietség nél­kül, unott ábrázattal közeledett. Felvette a rendelést. Arca gyű­rött volt, beteges. A távoli sarokban sört iddo- gált néhány férfi csendesen, a középső oszlop mellett pedig az ismert író böngészte a lapo­kat. — Gyerekek, — mondta Im­re —, kókadtak vagytok . ■ . De majd én feldoblak benneteket! Elmeséljem a bécsi utamat? Nem válaszolt senki. Valahol távolabb megcsendült egy po­hár. Az étteremből átderengő halk zene betöltötte a kávéhá­zat. — Mi bajod Éva? — kér­dezte Imre a mellette ülő sá­padt lánytól. — Semmi. Mi lenne? — Hallgatom a zenét... — Na persze! — helyben vagyunké Szó a Lowe Story, és mi jut ilyenkor egy lány eszé­be? A szerelem! Szerelem-.. — tette hozzá megvető hang­súllyal. — Olyanok vagytok ti lányok, mint a megkergült bir­kák. Az ilyen szirupos zenétől rögtön megtelik és túlcsordul a könnyzacskótok, — Hagyd ezt, Imruska — mondta Stella komoran. — A szerelem a legcsodálatosabb és a legkeservesebb dolog a vilá­gon. Te ezt nem is értheted. Te csak a flörtig, meg a szexig ju­tottál, a szerelemig soha. Az emlékeink szentek. Aki valaha igzán szeretett valakit, az már tovább hordozza magában an­nak a valakinek az arcát, a ke­ze érintését így van, lányok? Éva szeme könnyes lett­— Akkora itt a füst, hogy vágni lehet... — Ugyan. Éva — szólt rá Stella —, sose szégyelld. Ügy látszik, most sorban elkap ben­nünket ez a hülye hangulat Jutka elfontorgította az or­rát —■ Talán a napfoltok okoz­zák, — mondta, vagy csak a hőség ... A pincér letette az öt ver- muthot, aztán lúdtalpasan visz- szavonult a háttérbe­Koccintottak, ittak, csend volt Jutka mély lélegzetet vett — Hát nem is arról van szó, hogy... A többiek figyelmesen nézték az arcát és várták a mondat folytatását. Tudták, hogy re­ménytelenül szerelmes egyik ta­nárukba. — Nem, igazán nem szé­gyellem — folytatta. — Szerel­mes vagyok, beleőrültem. Pedig nagy ökörség, csak egyszer, egyetlen egyszer mosolygott rám melegen, amikor jelesre kollokváltam nála­Éva vette át a szót: — Nekem semmi okom a pi­rulásra a szerelmeim miatt. Az első, a harmadik, a negyedik, — nekem mindegyik kedves. Hozzám nőttek, hozzám tartoz­nak. Imre kurtán felnevetett. — Tudjátok mit? — Van egy jó ötletem. Ha már ilyen szé­pen belejöttetek a lelkizésbe, gyónjátok meg nekem sorban a legtitkosabb szerelmi tévely­géseiteket. Jó? Hadd legyek a lelki atyátok eqy fél órára. Stella végigmérte. — Te és lelki atya! Ez több mint világos­Aztán a lányokhoz fordult. — Tényleg, engedjük el egy kicsit magunkat, nincs mit szé- avellnünk egymás előtt. Tartsunk őszinteség! félórát, hiszen mi ismerjük egymást, de mégsem eléggé. Mi lenne ha most kí­méletlen őszinteséggel elmon- nán-k ami fáj, ami méq ben­nünk van, — Jó — mondta Jutka. Éva csak a fejével bólintott igent, Imre száia sarkában ott buj­kált a mindig fölényes mosoly, Stella hallgatott, és Zoltán, aki egész Idáig szótlanul meredt magé elé, most keserűen elmo­solyodott, — Hát okkor? Ki kezdT? — talán előbb Jutka folytassa amit elkezdett, — mondta Zol­tán. — En? . •. Mit mondjak még. Szeretem azt a kőszobrot, pe­dig rám sem néz, bőgök miat­ta, de egyébként egészséges vagyok ... Csak az éjszakák borzasztónk. — Hót ez pofon egyszerű gyónás volt — állapította meg Imre. — Ki következik? Éva? — Jó. Jöhetek én is. A lámpaláz pirossága öntöt­te el a kontyos szép lány arcát- Zavarban volt, a vállát vono- gatta, de aztán egyre szaba­dabban, szinte hivalkodva me­sélte el szerelmeinek boldog, izgalma* vagy szomorú részle­teit. A pincér Is hallhatott ttt- ott egyet-mást Éva vallo­másaiból, mert meg-megállt az asztaluk közelében és üres te­kintettel bámult maga elé, úgy, mint akinek ugyancsak mázsás emlékei vannak a szerelem örö­meiről és buktatóiról. Az osz­lop melletti asztalnál az író fi­gyelni kezdett. Imre egy kézmozdulattal újabb italokat rendelt, és mire azt is meg itták, véget ért Éva keserű-édes szerelmi beszámo­lója. Most egy kis ideiq csa­pongó, felületes beszélgetésbe merült az asztaltársaság. Csak Stella hallgatott, keserű vonás jelent meg a szája mellett. — Hót te? — fordult hozzá Imre — meggondoltad c dol­got? Stella maga elé meredt. Ki­tárult emlékezete előtt a hatal­mas kávéházi ablak. Sóhajtozó erdőkben kószált, dombhajla­tokon járt, a Móré vár kövein sütkérezett, búzatáblákat látott és egy szempárt. — Elmondok mindent, gyere­kek ... Mert éget Ez egy hat év előtti história, aminek ma már nem lenne szabad, hogy súlya legyen. Szeretem a férje­met. Jó hallani, amikor a há­tunk mögött szép párnak mon­danak bennünket. Vele akarom leélni az életemet Szeretem Mi­sit, pedig hat évvel ezelőtt 17 éves koromban egyszer már sze­rettem valakit ennyire, sőt talán még jobban is. — Fura torzonborz fiú volt az első szerelmem. Utcai ismeret­ség volt. A kutyám hozott össze bennünket egy borongás őszi napon. Akkor még Pesten él­tünk anyámmal. Sétálni vittem Hektort Már a Ménesi útra ér­tünk, amikor szembe jött velünk ő. Hektor ahogy meglátta az idegen férfit, odarohant hozzá és két lábát a vállára tette. Most már hármasban mentünk tovább. A fiú csúnya volt és to­pis, de fölényes és megnyerő egyszerre. Percek alatt belebo- londultam. Lóversenyről, a Fra­diról és matematikáról mesélt nekem, vadidegen dolgokról. At­tól az órától kezdve már minden nap együtt jártunk. Megszépült számomra a világ. A szüleim a hajukat tépték, az ismerősök és a barátnők kinevettek. Nem tet­szett nekik csupa kéz-láb hóri- horgassága, a farmerje. Nem bántam, hadd beszéljenek, én szerettem őt és ő is engem. — Kérdezhetek valamit? — ve­tette közbe Imre, összecsípett félszemmei. — Tudom mit akarsz kérdezni. Stella szeme végigsiklott a kö­zeli asztalnál ülő kíváncsi író arcán. Látta, hogy ő is a ki nem mondott kérdésre vár választ. Elmosolyodott és kihúzta magát, a hangját pedig felemelte, hadd hallják. x — Igen az övé lettem, mert mélységesen szerettem őt Ez természetes volt és szép. Percnyi csend után sűrűn pis­logva folytatta: — Egyszer valami szamárság miatt megsértődtem, és meg­bántottam. Szóra szó, ő nyers volt. én kíméletlen. Azt találtam mondani neki, hogy ilyen senki­házit mint őt nem lehet szeret­ni, ilyen emberhez nem köthe­tem az életemet — nem akarom többé látni. — És aztán? — kérdezte Jut­ka. Stella hangja elvékonyodott — Nagyon a szívére vette, be­rúgott a barátaival és délután 4 órakor halálra gázolta a 43- as. Miattam halt meg? A bará­tai engem okoltak. Hiába akar­tam elhitetni magammal, hogy csak a részegsége miatt tánto- rodott a villamos alá, tudom, hogy amit tett félreérthetetlenül öngyilkosság volt Én is meg akartam halni. Nézzétek a csuk­lómat... Apám taxiba vágott és bevitt a klinikára. Életben maradtam. Hát ez az én szerel­mi történetem. — Nem tudom — mondta Stel­la tompán - meg tudjátok-e ér­teni ezt? Most két szerelem él bennem. Most már soha egy­mástól el nem különíthető kettő! — Fizetek! — kiáltotta Imre a pincér felé és zajosan csöröm­pölt poharán. — Gyerünk gyerekek, haza egy-kettő! A próbb, nagyobb pénzek csúsztak össze az asz­talon, A vezetőpincér kurta meghajlással köszönte a bor­ravalót. — Siessünk — mondta Éva — esni fog, egészen lehűlt a le­vegő. Vége a hőségnek, érzi- tek? Pálinkás György: VERS HELYETT L Zóporos szavakkal vigasztald — Szemed sátorán át is vigasztald — Utolsóként is te vigasztald — Zuhanó vágyak kört is vigasztald — Surranó félelmek közt is vigasztald - Álmod titkos tájain át is vigasztald - Néma torokkal is vigasztald — Ne engedd alámeiülni — de Asszonyi szóval is vigasztald megjelölt álmaim EGÉSZ ÉLETRE SZÓLÓ Közéleti emberek, A mi em­bereink ... Sorozatunk fölé e címszavak bármelyike illik. Beszélgetéseink résztvevői foglalkozásukat, iskolai vég­zettségüket tekintve nagyon is különböző emberek, egy dologban azonban hasonlíta­nak egymáshoz, s ez a köz­életi érdeklődés, a politiká­ban való aktív részvétel. Egyikük-másikuk életútja té- m védésektől, buktatóktól sem mentes. Ezek az életutak azonban mind egy dolgot bi­zonyítanak: az él csak em­berhez méltóan, aki nemcsak magának él...- Szokott álmodni? — Hát persze, szeretem is az álmaimat. Felébred az ember, az óIoti ocdig él benne to­vább ... Rá kell gondolni, to­vább kell vinni ... Egyébként gyakran álmodok a valamikori munkahelyemről, a Lampartról. Nem is egyszer voltam ólmom­ban ott, ahonnan elindultam, ahol kézilány voltam valami­kor... Törölgetem a tányérokat, hallom a gépek csattogását... Ha valami bajom van, ha na­gyon nagy bennem a keserűség, előbb-utóbb biztosan visszajön ez az álom ... És higgye el, ilyenkor, másnap, jobb kedvem lesz... vasárnapi ph í(Ti- öten róttak testvérek. Édes­apja munkásember volt... — Utcaseprő, meg házmester, amikor jobban ment szegény­nek ...- Beszélgessünk a gyermek­korróll — Bajai vagyok, az ONCSA- telepen laktunk. Amikor a leg­kisebb húgom született, anyánk meghalt Mit mondjak még? Egyszer odavetődött egy hakni­zó bűvész a városba, s két nővé­remet meg engem beszervezett a „társulatába". Az egyik nővé­rem magyar nótákat énekelt, a másik a médiuma volt, mejt hipnotizált is, én meg egy osztat tetején, mely sörösüvegeken állt, valamiféle tornagyakorlatokat csináltam... Ez 1942-ben volt, a kocsma estéről estére meg­telt, mert az emberek nevetni akartak és felejteni . . . Szóval máról holnapra megváltozott uz életünk: tíz pengőt kaptunk minden este, s az is a miénk volt, ami a tányérozáskor gyűlt össze, tehát ehettünk, amennyit csak akartunk . . . S nekem ek­kor tele lett a testem sebbel, ma is őrzöm a nyomait, azt mondták vivaminbetegség — a hirtelen jóléttől . . .- Ez kegyetlen emlék. De egyebek mellett azt jelzi: már egészen kiskorában vonzotta a rivaldafény. . . — Ó, dehogyis ezt jelzi! Eszembe se jutott, hogy színész­nő legyek. Nemcsak hogy ekkor nem, később sem, a véletlen hozta így. A Lampartban dol­goztam Pesten, üzemi kultúros voltam, MADISZ-aktivisto, falu­járó, egyszóval pontosan olyan lelkes és fáradhatatlan fiatal, mint akkoriban tízezrek ... Egy­szer azt mondta a párttitkár: nemsokára vége lesz a politikai tanfolyamunknak, a zárórendez­vényre tanuljál egy verset... A XIX. század költői című költe­ményt tanultam meg, de elmon­danom valami miatt nem kel­lett . .. Később, mégis ez a vers nyitotta meg előttem az utat—, ezt mondtam el ugyanis a fel­vételin ... De ez se egyszerű történet. írtak a gyárnak: küld­jétek fiatalokat valamiféle szí­nésztanfolyamra. Azt hiszem, a gyár vezetői azt gondolták: kul­túros továbbképzés lesz. Szóval elküldték; a zsűriben Major Ta­más ült, én elmondtam a ver­set, s vártam, hogy megkapom a lavórt, ekkoriban ugyanis ez ment, az ilyenfajta versenyeken a Lamport adományait oszto­gatták — jutalom gyanánt. . . De lavór helyett egy levél jött: felvételt nyert a színészművé­szeti főiskolára .. . Bódis Irén színvűvésznő, a Pé­csi Nemzeti Színház tagja, a színház alapszervezeti párttitká­ra. Az utcán: egy asszony a sok közül. A színpadon: egy arc. többnyire a háttérből, mely őszinteségével megragad, s nemegyszer tovább él bennünk, mint az, amelyre a reflektorok össztüze hullt... A közéleti fó­rumon : egy nyíltszívű, szenve­délyes ember, az a fajta, akire azt szokták mondani: nem tudja tartani a száját... — Valóban nemt — Ilyennek születtem, ez ben­nem von, számomra nincs jobb érzés, mintha valakinek segíte­ni tudok, ha valamit sikerül el­intézni ... Adni valakinek, ez a legjobb dolog a világon... Időnként, amikor nem játszot­tam, mert ilyen is volt, a szó legszorosabb értelmében ez él­tetett. Volt dolgom, felelőssé­gem; szaladgáltam olyan dol­gok után, melyekből — kérem, ezt higgye el —, soha semmi­lyen hasznom sem származott, tehát a közéleti munka, a má­sokért végzett munka segített ót eddig szinte mindig a leg­nehezebb időszakokon . .. — ön szinésznő, akinek a „világot megváltó deszkákon" kell bizonyítania ... A közétet ugyanakkor rengeteg időt köve­tel. Párttitkár, megyei pártbi­zottsági tag, iskolát patronál, verset mond társadalmi munká­ban, ott van mindenütt, ahová hívják. Vajon nem öncsonkitás-e ez — művészi szempontból? ... — Mit mondjak? Engem ah­hoz ismerni kell, hogy elhiggyék és megértsék: ez lételemem. Nem áldozatvállalás, egysze­rűen ilyen vagyok. Azt is mond­hatnám, ez a legcsodálatosabb és legjobb értelemben vett sze­rep az életemben. De nem ezt mondom. Inkább azt: akárhol is járok, akárkivel is beszélek — tanulok tőle. Látok, tapasztalok, közelebb jutok az igazsághoz — s ez az, ami messziről sokak szemében időpazarlásnak tű­nik? — Szó esett nehéz időszakok­ról,. . — Egyszer egy évig nem volt szerepem. — fs arra gondolt-e mórt elég, feladom? — Erre, vagy legalábbis va­lami ilyesmire, mindenki gon­dol ezen a pályán. Én nagyon is sokat gyötröm magam: tehet­séges vagyok-e tényleg, meg tudom-e még állni a helyem? De aztán az élet válaszol ezek­re a kérdésekre — s eddig ezek a válaszok erőt adóak voltak. Amikor ez a bizonyos nehéz évem volt, s a legsötétebb volt a hangulatom, egyszer csak csörög a telefon, Bacsó hív .., Egy szerep új filmjében, a Je­lenidőben ... Nem tudom, ér- zi-e, micsoda pillanat az ilyenI — A Jelenidő siker volt. Bó- dis Irén a főszereplő, egy mun- kásember felesége. A munkás­ember „civil", tehát nem proli- színész, üzemi munkás és párt­titkár valamelyik debreceni gyárban... — Csak azt tudom mondanli az első perctől úgy éreztem, azonos frekvencián dolgozunk. Simon Ágoston felszabadult é* természetes volt mellettem, nem játszott, azt adta, aki... S tu­lajdonképpen, úgy érzem, ezt tettem én is ... A film bemuta­tója után nagyon sok helyre hívtak, gyárakba, bányákhoz, üzemekbe. Az uránbánya válla­lat Rákóczi brigádja a soraiba fogadott, csodálatos órákat töl­töttünk együtt, beszélgetve, vi­tatkozva, segítve és bátorítva egymást... Nehéz beszélni er­ről. Én otthon érzem közöttük magam ... — Férje is munkás. — Igen, bányász az aknamé­lyítőknél. * Csukás Eszter:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents