Dunántúli Napló, 1974. szeptember (31. évfolyam, 239-268. szám)

1974-09-29 / 267. szám

Valamennyien éreztük: szeretnek minket... HÉTKÖZNAPI BECSÜLET Egy tiszthelyettes élete Miképpen lesz nálunk valaki hivatásos katona? Ez az életrajz egyszerű, sőt talán egy kicsit sablonos is. Vasa Sándor törzsőrmester Nagycserén született, Hajdú megyében, a szegényso­ron. Négy testvér, örökké dolgozó szülők. Az iskola után munka, a vakáció ideje alatt megint csak az. Ebben a családban az összetartás, a szófogadás, az áldo­zatkészség és a szorgalom voltak a leg­főbb erények. Nem, nem élmények nél­küli ez a gyerekkor! De az élmények egészen mások voltak, mint amilyenek­hez mi juttatjuk gyermekeinket. Itt az él­mény is munkát jelent, pontosabban: munkáikért. Hozzájárulni a család gond­jainak enyhítéséhez. Segíteni. Filléres kis ajándékot venni a búcsúsok bazársorán — ez jelentette Vasa Sándornak a leg­őszintébb örömöket Ilyen környezetben, s ilyen terhek alatt persze különös férfi­ak lesznek a gyerekekből. Szótlanabbak, mint mások, bizalmatlanabbak is, és sok­kal, de sokkal keményebbek. Amikor megkapta a behívót, az erdő- gazdaságnál dolgozott. Ez a munka, ha lehet, még tovább erősítette jellemző tu­lajdonságait, Az erdő nem szereti a nagy­hangúnkat, a szájhősöket, a lustákat. S nem szereti a gyávákat, a tehetetleneket a mindig másra várókat sem. Keményen dolgozni, s hagyni, hogy a tettek, az el­végzett munka beszéljen helyettünk —ez lett Vasa Sándor hitvallása az életről. A behívó persze sok mindent megvál­toztatott Kiszakadni a családból, mely elemi erővel hatott valamennyi gyerekre. El­hagyni a falut melyen kívül mást alig ismert újra bizonyítani, idegenek előtt — mindez önmagában is nehéz. De a leg­nehezebb a lélek mélyén lappangó szo­rongás, kisebbségi érzés leküzdése. A hadsereg — férfias küzdelmek színtere. Meg kell küzdeni a feladatokkal, a sa­játos élet nehézségeivel. S meg kell küz­deni az emberekkel is. Pontosabban: meg kell küzdeni az emberekért A biza­lomért a megbecsülésért szeretetért Mindezt persze Vasa Sándor még nem látta ilyen világosan, csak annyit tudott hogy új próbák előtt áll. Világosan lát­ta, hogy vannak nálánál iskolázottabb emberek, jobb kiállásunk, ügyesebbek. De valahol a lelke mélyén azt is nagyon ha­tározottan érezte, hogy senkinél sem alábbvalá Mindennek tfz éve múlott 1963-ban vonult be sorkatonai szolgálatra, s tíz hónap múlva már rajparancsnok volt A „krumplivirág'' mindenki számára más je­lent Vasa Sándor számára az aprócska kis fehér csillag azt jelentette, hogy lezá­rult életének egy szorongásoktól terhes korszaka. A félelem, hogy alulmarad, hogy megszégyenül — egyszeriben a múlté lett A régebbi, Idegőrlő érzés he­lyett kialakult benne egy másik, egy elő­remutatóbb, s ez a társaiért, a fiatalob- bakért érzett felelősség érzete volt S persze mást U Jelentett ez a kis csfl­tag. Beszélgettünk. S miközben 6 szerény mondatokban elmondja életét, én önkén­telenül ezt a szót írogatom a jegyzetfüze­tem fedelére: — munkás — katonaruhá­ba rv Vasa Sándor hivatásos törzsőrmester, oz egyik gépesített lövész alegységünk ellátó szakaszának parancsnoka. Har­mincéves, s az elégedett emberek sorába tartozik. Az elégedettség érzése a végső cél, s egyben a legnagyobb titkok egyi­ke. De hát mi kell hozzá? Jó fizetés, szép lakás, megértő felette­sek? Vagy legalább ilyen jelentőségűek a beosztottak tulajdonságai? Szorgalmas, áldozatkész, hozzáértő munkatársak, illet­ve beosztottak kellenek, s akkor minden rendben van? Akkor előbb-utóbb meglesz az anyagi, az erkölcsi elismerés is? Kérdést kérdés követ, s a válasz tulaj­donképpen mindig ugyanaz: is-is. Vasa Sándor titka mégsem ez. Nem ő fogal­mazza meg, nekem kell mondattá formál­nom gondolkodásmódja és tettei lényegét — s ez a realizmus, a józan önismeret. Pontosan tudni: ki vagyoK — ez a nyu­godt, megrázkódtatások nélküli élet és a sikerek titka. Vasa Sándor pedig tudja ezt Nem hiszi magát különbnek semmi­lyen környezetben, s nem érzi magát ke­vesebbnek senkinél — semmilyen körül­mények között. Tudja, hogy amit csinál, az éppen olyan fontos, mint mások, a magasabb rangúak dolga. De azt is tud­ja, hogy mindenben van valami sorrend, valami egymásraépültség. Egyszóval: rend. Persze a beosztás újabb konfliktusok forrása lehet, hisz oly könnyű bántó mó­don rangsorolni a beosztásokat, embe-e- ket. Ki a fontosabb? Aki lövészszázadok­nál szolgál, vagy aki e lövészszázadok akcióképességét biztosítja? Vasa Sándor már túl van a viták korán, a katonák Kö­zött azonban újra meg újra felparázslík a vita. Mit tehet ilyenkor a parancsnok? — Szerintem nem arról kell vitázni, nem azt kell nézni, ki mit csinál, hanem azt: hogyan — s máris eldől minden vi­ta. — Egy jó szakács fontosabb, s különb katona, mint egy rossz lövész, vagy felde­rítő, s ez fordítva is áll. Az emberi méltó­ságért, a szakma rangjáért nem szavak­kal kell hadakozni... Katonai dolgoknál tartunk, beszélges­sünk hát a katonákról. — Ki a jó katona? — Aki munkásnak se volt rossz. — De a legjobb munkás Is gyakran vitatkozik... — Velem is lehet vitatkozni, csak per­sze nem mindegy, hogy min. A parancsot vitatni én sem engedem. — ön tíz évvel ezelőtt volt sorkatona. Akkor mások voltak a Hatolok? — Nemcsak a fiatalok, az idősebbek, tehát a parancsnokok is... — Jobbak vagy rosszabbak? — A szakmai hozzáértés, a műveltségi színvonal ma sokkal magasabb. Ember­ségesebb a hangnem, jobb, elvtórsia$abb a beosztottak és parancsnokok viszonya. —- Beszélgessünk a fegyelemről. — Amikor én bevonultam, látványo­sabb volt, ez nem vitás. Most tartalma­sabb. Persze vannak vadhajtások is, olyan jelenségek, melyek el Ion fel kell lépnünk. Az udvariatlanság, a tiszteletlenség, a ha­nyagság nem velejárója az új típusú fe­gyelemnek. Én például nagyon szigorúan megkövetelem a beosztottaktól, hogy meg­jelenésük „katonás” legyen. Rettenetes egy gyűrött, piszkos, borotválatlan, rossz testtartású katona. A lezserség széles kör­ben rosszul értelmezett divat — A mai fiatalok többsége nem szere­ti az alakiságot — Nem tudom, hogy fgy van-e? Min­denesetre sokan nern szeretik, ez tény. De az is bizonyos, hogy sokan belejön­nek, s a vérükké lesz a szép, katonás mozgás. Nem az a baj, hogy idegenkedve fogadják a fiatal katonák az alaki fog­lalkozásokat hanem az, hogy nem min­dig tudjuk megértetni az alakiság lénye­gét Macerálást látnak benne, pedig az egyöntetű mozgás az egyöntetű gondol­kodás, az egyöntetű cselekvés hordozója. S persze esztétikai kérdés is. Ügy gondo­lom, többet kellene a katonai szokások pedagógiai és lélektani vonatkozásairól beszélnünk. — Mikor tud beszélgetni a katonáival? — Ritkán. Minden reggel szakaszsora­kozó, kihallgatás. Ezt megelőzően kivétel nélkül minden reggel ellenőrzőm a bel- rendet, a katonák ruházatát. Tíz perc ala­kit is tartunk minden ilyen alkalommal. Ez a rövidke együttlét persze nemigen al­kalmas arra, hogy mély változásokat idéz­zünk elő a katonák gondolkodásmódjá­ban, viselkedésében. A rendszeresség, a következetesség azonban előbb-utóbb hoz változásokat. A legfontosabb nevelési fórum a szakaszgyűlés. Az én szememben ennél nincs fontosabb rendezvény. Itt az­tán akár vitatkozni is lehet Az a fontos, hogy őszintén beszéljenek az emberek ... — Mennyi időt tölt a laktanyában? — Ha itthon vagyunk, nyolc-tíz órát — Éves átlagban mennyit van a hely­őrségtől távol? — Ez változik. — És az asszony? — Amikor megnősültem, már hivatásos voltam, s ezt a dolgot is megbeszéltük. Persze az az igazság, hogy a hosszú tá­vollétnek senki sem örül. — Van gyermeke? — Egy kilencéves kislány és egy hét­éves fiú. — Autó? — Lesz az is..; Vasa Sándor törzsőrmester elégedett­ségének ez a magabiztos derű az igazi alapja. Soha, egyetlen percig sem élt cé­lok nélkül, ezek a célok azonban mindig reálisak voltak. Lesz autó is ... Persze, az ember nemcsak ilyen vágyakat melenget Amikor Vasa Sándor fakitermelő munkás 1963-ban felöltötte az egyenruhát, egyet­len dologit) gondolt s ez a becsületes helytállás volt Amikor rajparancsnok volt, azt hajtogatta, hogy bizonyítson. Amikor leszerelt s visszament a falujába, az volt benne, hogy egy kicsit itthon is mindent másképp kell csinálnia. S ami­kor egy év múlva visszatért a hadseregbe, már világosan tudta: ez az út vezet ki a leggyorsabban abból a világból, melyet tisztelt és szeretett ugyan, de amely két hadseregben töltött év után már szűk volt — Leszerelés előtt biztatott a parancs­nokom: maradjak. Nem, mondtam, haza kell mennem, de ha úgy érzem, hogy hiányzik, amit itthagyok, visszajövök. így történt. Semmi poén, semmi különleges­ség. Hazamentem, dolgoztam, de vala­hogy állandóan az volt bennem: ez most már kevés. — fs most?. ZZ — Szeretem, amit csinálok. — El tudja így képzelni az egész éle­tét? — Igen, azt hiszem. — Ez azt jelenti, hogy célba ért, s meg lehet állnii — Tanulni szeretnénk, s nem megóv­ni. Nem rendfokozatban, beosztásokban gondolkodom, hanem egy kicsit a gyere­keim szemével. Ha egy gyerek nem tud felnézni az apjára, akkor baj van... Kire lehet felnézni, s miért? A kérdés napjaink egyik legizgalma­sabb kérdése — persze most már kive­títve, s nemcsak a gyerekek szemszögé­ből nézve. Vasa Sándoh életét, miközben beszélgetünk, egyre izgalmasabbnak, eqy- re szebbnek érzem. Sorőrmesterként szerel le — „Élenjáró” jelvénnyel a mellén. A tiszthelyettesi iskolát a legjobbak között végzi. A tisztek, akikkel kapcsolatban áll, dicsérik, s dicsérik a katonák is, akiknek parancsol. Pedig vannak ebben a rövid és egy­szerű életrajzban rendkívüli lapok is. 1965, koranyár. Báta, aprócska falu a Duna partján. — Közel három hónapig dolgoztunk itt, az egyik legveszélyesebb szakasz volt a miénk. A közel szóznapos árvíz valósá­gos hcdműveleti területté tette a tájat. Ember ember hátán, gép gép mellett. Volt olyan is, hogy két nap és két éjjel nem aludtunk. Erre az időre, azt hiszem, örökké emlékezni fogok. Nemcsak azért, mert sokat dolgoztunk, s nem eqy meieg percet is átéltünk, hanem mindenekelőtt azért, mert itt ismertem meg iqazán az embereket, Azt is itt éreztem először, hogy szeretnek bennünket. . , S a katona szá­mára, szerintem, ez a legnagyobb do­log... Békés Sándor (Mondd, te becsületes ember vagy?) A barátom úgy néz rom, mintha ezzel a kérdéssel móiis a becsületébe gázoltam volna, és sértetten válaszol: „az. Tán mondtak rám valamit?" (De­hogy, csak kérdeztem . . .) Kis ideig gyanakvóan tűnő­dik azután mégiscsak hozzáfűz valami magyarázatot: „nem csa­lok, nem lopok, nem hazudok.” (Tehát ennyi a becsület?) „Miért, talán szentekről ké­szülsz írni?" — kérdez vissza bosszúsan, és a maga részéről befejezettnek nyílvánítja a be­csületéről folytatott értekezést. Ingoványos talajra tévedtem? Ha egy hölgy becsülete felől tudakozódom, nyilván egészen másra gondol, megsértődik és bizonygatja, hogy . .. Ha egy kereskedőnek teszem fel a kér­dést, nyilván egészen másra gondol, és bizonygatja, hogy . . . Ha egy sportbírót faggatok er­ről, nyilván egészen másra gon­dol, megsértődik, és bizonygat­ja, hogy... Egy férfire a háta mögött azt mondták, hogy „gusztustalan alak, és egyáltalán nem csoda, hogy fűvel-fával csalja a fele­sége.” A férfinek a szokásos rej- tekutakon természetesen a fülé­be jutott a dolog, rohant tanú­kat .szerezni, kérdőre vonta az illetőt, ügyvédhez szaladt, bíró­ságra ment. A becsülete érde­kében harcolt, foggal-köröm­mel. Ugyanez a férfi vállvonva vette tudomásul, hogy hanyagul végzett munkája miatt — amely- lyel anyagi kárt is okozott a vállalatnak, — írásbeli figyel­meztetésben részesítették. Mert ugye ez is más, meg az is más. Első esetben a becsületéről volt szó, — és a másodikban? Nos, a másodikban amolyan kis la­zaságról, nem nagy dolog az egész. És ha valaki emiatt ne­tán azt mondaná rá, hogy nem becsületes ember, már futna is a bírósághoz, mert ő nem csal, nem lop, nem hazudik... Derék barátom, aki szintén rendelkezik ezekkel az „edé­nyekkel" — nem csal, nem lop, nem hazudik, — az életben többé szóba nem állna velem, ha kétségbe vonnám a becsüle­tességét, mert alkalmasint né­hány kisfröccsel feltankolva öl a kocsijába . .. Szigorú erkölcsű hölgyismerősöm, aki példás családanya, ugyancsak mélysé­gesen megsértődne, ha becsü­let kérdését kezdeném feszeget­ni azért, mert Influenzás kislá­nyát „becsempészi" a bölcsődé­be ... Ekként járnék a tiszta kezű kereskedővel, mert fúrja a főnőkét... a sportbíróval, aki gyakorta keveredik gáláns ka­landokba — és mi tagadás, jó­magam is gálád támadásnak venném, ha felemlítenék, hogy... ... És ha erről látszólag kis jelentőségű, „hétköznapi becsü­letességről” esik szó, — a be­csület „aprópénzéről” — már egész kéídésözön szakad fel az emberben, fájó kis tűszúrások, önmagunkkal, másokkal szem­ben. Vajon becsületes dolog-e a hallgatni arany álláspontra helyezkedni, amikor van véle­ményünk, valakiről, vagy vala­miről, Vajon eszünkbe jut-e a becsület akkor, ha valamit csak tessék-lássék csinálunk meg, gondatlan munkát adunk ki kezünkből? Vajon becsületesen jár el az, aki olyan beosztást foglal el, amihez nem ért? Be­csületes-e az, aki mosolyogva kezet nyújt, amikor ütni szeret­ne? A hivatalnok, aki kényelém- bő! letagadhatja magát, az autós, aki rendőr nem látta he­lyen fittyet hány a szabályok­nak, a kereskedő, aki hibás árüt tukmál a vevőre, a vezető, aki hiányos ismeretek birtokában dönt, az ellenőr, akinek be le­het fogni a szemét... De az egyén nemcsak a sa­ját becsületéért felelős, nemcsak a maga bőrét viszi a vásárra. Mert ha egy építőipari vállalat néhány munkása hanyagul dol­gozik, a hibát felfedező külső szemlélő nem azt fogja monda­ni, hogy ez vagy az a dolgozó csapnivaló munkát végzett, ha­nem arról beszél, hogy az épí­tőipari vállalat rosszul dolgo­zik. Ha a tanácsról kikerül egy megalapozatlan határozat, nem azt mondják, hogy az előadó tévesen ítélt, figyelmetlenül vé­gezte munkáját, hanem a ta­nácsról alkotnak véleményt. De söpörhetünk a magunk háza tá­ján is, mert egy-egy téves in­formációért, pontatlanságért, a legritkább esetben az illető új­ságírót okolja az olvasó, — az Újság hitelét kérdőjelezi meg .. . Minden esetben a kollektíva károsodik; ha csak egyetlen tágjd is valami „becsületbeli vétséget” követ e! munkája boa, Sőt, nemcsak a munkájában, mert sok esetben — elsősorban a közéleti tevékenységet folyta­tó embereknél — a magánélet „becsületbeli ügyei is” vissza­hatnak a kollektívára, mindkét irányban befolyásolhatják köz­vélemény ítéletét. A kollektíva becsületénél ér­demes megállni egy pillanat-a. Találkoztam egy kádármester- re'., aki az általa készített hor­dókba, kádakba, az ég világon semmiféle megkülönböztető jel­zést nem tesz, mégis mindenki tudja, hogy azt csak ő készít­hette. A precíz kidolgozásról, tökéletes minőségről isménk meg. „Az én kezem munkája, az én becsületem” — mondta az öreg. Gyárban, szalagszerű termelésnél óhatatlanul elveszik egy kicsit „az én kezem munká­ja” büszkesége, és még nem mindenütt lépett helyébe egy másik, ami talán több értékű „A mi munkánk" becsülete... A becsület nyelvtani szabá­lyok szerinti ellenpárja a becs­telenség. Szánt-szándékkal ke­rültem ezt a kifejezést, — annyi negatív elemet hordoz, annyira súlyos ítéletet tartalmaz, hogy talán igazságtalan túlzás lenne, az említett esetekre vonatkoz­tatni. Érdekes például, hogy az „igazmondó” és a „hazug" kö­zött mennyire árnyalt az átme­net: „rosszul tudja, rosszul em­lékszik, téved, félreérti, fül­lent ...” Becsületes — becstelen. An­nál is inkább vigyázni kell a szó- használattal, mert társadaiini szokásaink, írott és íratlan er­kölcsi szabályaink, a magunk meghatározta normák szerint sem esik olyan súlyosan latba, ha ilyen kis dolgokban vétke­zünk. Olyannyira nem, hogy a magunk megnyugtatására, — más szóval, tán igazabban: ágáló lelkiismeretű becsapáséra — ezekben a hétköznapi ügyek­ben nem is beszélünk a becsü­letről. Dehogy. Sokkal enyhébb kifejezéseket lehet találni. A nem éppen tiszta eszközökkel dolgozó üzletelőre, azt mond­juk, hogy „ügyeskedik”, a lógós becsületét sem akarjuk megsér­teni, mert azt mondjuk, hegy „lázit", a tévesen ítélkező „ba­kit követ el”, a hamis ügy ér­dekében protestáló „elsimhja a dolgot", az apró szabályta­lanságot megbocsátó „szemet huny”, a pletykát terjesztő csak „bizalmasan informál", a ha­mis jelentést készítő csupán „kozmetikáz", a szabályokat ki­játszó csak „kis kaput keresi”, az ésszerűtlen döntést hozó, „nem lát át objektiven a hely­zeten”, az adott szavát nem tartó „linkel”, a felettesét fél le­vezető az „ködösít”, a gátlásta­lan „kihasználja az adott lehe­tőségeket", a hazug „kegye* csalást követ el", a maga hasz­nát leső, „organizál” ... A pél­datárat tetszés és helyi tapasz­talat szerint lehet még bővíte­ni. Hát ugyan mi köze van ezek­nek a dolgoknak a becsülethez? Bocsánatos kis hétköznapi bű­nök, — egy bizonyos határig. Mert ezen a bizonyos határon túl mór korántsem vagyunk olyan elnézőek, akkor már nyu­godtan kétség bevonjuk az elkö­vető becsületességét Egyszerű a dolog, ha ez a határ írott törvényeink „széle”. Ha ezt át­lépi valaki, akkor következés­képpen nem becsületes, — már ha felfedezik a határsértést, mert sokszor csak a becsület látszatával Is megelégszünk. Egyetlen példa: ha elkapják az ügyeskedőt, abban a pillanat­ban már mi sem tartjuk becsü­letes embernek... íratlan törvényeink társadal­mi szokásaink megsértőinél már korántsem ilyen egyértelmű az ítélet, elmosódik a határ, mér­legre tesszük a dolgot, súlyra mérjük a cselekedetét, és |ó- szerint szubjektiven döntünk, hogy a becsületén esett-e csor­ba, avagy csak ... ... És igen óvatosan ítélünk, mert a becsület fogalma nagy és szent dolog, van benne vala­mi pátosz, valahogy nem Is Il­lik hétköznapi dolgokra vonat­koztatni. És tudvalevőleg becsü­lete csak egy van az embernek. Csakhogy az az egy apró kis mozaikokból áll, ha tetszik hét­köznapi becsületmorzsókból, amelyeket olyan könnyen el/e- szítgetünk, hogy szinte észre sem vesszük ... Legfeljebb akkor kapjuk fel a fejünket, ha valaki kíméletlenül felteszi a kérdést: „mondd, te becsületes ember vagy?" Nem várok választ D, Kánya József / A i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents