Dunántúli Napló, 1974. szeptember (31. évfolyam, 239-268. szám)
1974-09-15 / 253. szám
Könyv Ivótülök Grúzia száz versben, — talán ez lehetne az Európa gondozásában megjelent nagyon szép kiállítású könyvecske tömör alcíme. Merész és nagyszerű feladati Xenophon görög történetíró i. e. a 4. században nemcsak említi a harcias grúz törzs hősi énekmondóit, de fontos és rendkívül megbecsült társadalmi szerepükről hangsúlyozottan és részletesen beszél is. Már maga e tény azt mutatja, hogy Rab Zsuzsa ugyancsak nagy fába vágta fejszéjét: egy ősi, nagy nemzet, több mint kébezer esztendős költészetének 100 versben való összefogása, bemutatása csaknem reménytelen vállalkozás, és mégis, bár a kísérlet kevés sikerrel kecsegtetett, Rab Zsuzsa ragyogóan oldotta meg feladatát! Grúziát annak ellenére, hogy népét a magyarsághoz vérségi szálak is fűzik, alig ismerjük, jóllehet a grúz történelem ismeretével a magyar régmúlt is élesebb képben, tisztábban állna előttünk. A grúzok már a 111. század végén a keresztény hitre tértek, s a Lileo, az a Nap-kultúra, tehát a „pogány” korban született gyönyörű naphimnusz mégis valami csodával határos módon, teljes egészében fennmaradt A grúz évezredek műveltségét őrzi! Ezek után már nem is meglepő, ha látjuk, hogy a X. és a XII. században feljegyzett szerelmi versek, virágénekek, munkadalok, ráolvasó mondokák, hősi mondák, az -vszázadok, évezredek alatt kikristályosodott külön-külön törvényű verse- zetükkel a formák és műfajok milyen hallatlan gazdagságot mutatnqk. A versek nagyrészt, kiváltképp a régebbiek és a népköltészet — a magyarsággal való rokonságot bizonyítva — hangsúlyosak, tehát a magyar nyelv természete szerint lejtenek. Természetes tehát, hogy nem ezek a népből lelkedzett művek, inkább a perzsa hatású és a modern formák tették próbára a fordítót. Ahogy említettük: a száz versnek egy nemzetet kellett tükröznie, a válogatás tehát nem történhetett szubjektív módon, A könyv 150 lapnyi terjedelme is eleve kirekesztette az epikus költeményeket, olyannyira, hogy a XII. századbeli Rusztaveli hatalmas. 6684 sornyi eposzából még csak egy kis Rab Zsuzsa-vál- tozatú részlet sem kerülhetett mutatóba. (A „Tariel, a párducbőrös lovag" c. eposzt Vikár Béla egyébként 1917- ben lefordította, mivel azonban ez messze elmaradt magyar Kalevalájától, 1954-ben Weöres Sándor új, nagyszerűen sikerült fordítást készített „tigrisbőrösnek" nevezve a lovagot, ha ez — heraldikai és egyéb okok miatt — nem is volt éppen szerencsés változtatás.) Mi magyarok gyakran panaszkodunk ismeretlenségünkre, s ennek egyik okát nyelvünk zártságában, rendkívül nehezen elsajátítható voltában látjuk. Ha ez igaz, ugyanez áll a 6 milliós grúz népre is. Az 1842-ben meghalt Baratasvllit például egy Rimbaud, Yeats, egy Wedekind nevével emlegetnék, s verse, „A táltos”, a világirodalom korszakjelző műveként szerepelne, ha egy sok-sok milliós nép nyelvén írta volna költője. — Rab Zsuzsa fordítói művészetének ízelítőjéül — Radó György fordításával összehasonlítva — álljon itt csupán e vers utolsó két sora! — Radó: „Száguldj, Táltosom, féktelenvadul iramodj! / Bús eszméimet szórja szét iramod!” — Rab Zsuzsa: „Repülj, te Táltos, senki nem áll futtod elébe! / Nehéz, vergődő gondolatom szórd szét a szélbe!" — A szárnyas ló az alliterá- ciókkal, a trocheusok és dak- tilusok váltakozó ütemével repül, lüktet, akár a lázas, nagy érzésekkel teli szív . .. De figyeljük azt is meg, milyen ismerősen hangzik Erisztavi vérié, amelyet Csokonaihoz hasonlóan, a grúz kulacshoz, az ivótülökhöz írtl — „Mit kupa, serleg! Nekem ez tetszik! / örülj ki, tülköm, utolsó cseppig! / Földhöz a sapkám rikkantva vágom, dobom a tülköm: kapd el, barátom!" — S kinek ne jutna eszébe valami Radnótiba oltott Juhász Gyula-sors Gelo- vani e sorait olvasva: „Elől: az ismeretlen. Már a jelen is rég volt. / Ó, milyen mesz- sze vagy! Mint a régi nyájas égbolt. / Hol van hajad? Szemednek varázsos fénye- árnya? / Hallgatsz, mint néma dámák a kártyalapba zárva. / — Meg nem halok, míg téged nem látlak újra — mondtam. / ígéretem az őröm, fegyverrel jár nyomomban”. Rokon nemzet rokoni lelke szól hozzánk e könyvből, Köszönet az Európa Könyvkiadónak, elismerést a verseket fordító Rab Zsuzsának. Harcos Ottó Műhelyek, alkotók Berta Bulcsúval Történelmi lecke — élő közvetítésben Beszélgetés „A hotoson puhán gördült a semmi felé... A délutáni nap az út felett égett alacsonyan, mint egy hatalmas aranyié máglya ... A fák koronája nap- aranyban fürdött, s naparanyban úsztak a bokrok... A fénytől az út is aranylott, aranyfű simult a kerekek alá, s puhán továbbsegítette a teherautót Varjú István nem is érezte, hogy teherautóban ül ... Nem gondolt semmire. Élvezte, hogy az út átível az ártéri erdők között s a kocsi naparanyban úszik, hömpölyög' előre, egyre csak előre ..." — így kezdődik Bertha Bulcsu készülő új regényének első fejezete, amely megjelent a pécsi irodalmi folyóirat nyári számában, s egy szép részletét a Dunántúli Napló olvasói is megismerhették. Varjú István ügyében keresem Bertha Bulcsút A rokonszenves fiatal sofőr ugyanis a lendületes kezdés után a fejezet végén mély álomba merül a paksi Volán-szálláson, s jó lenne tudni, hogyan alakul a sorsa. A folytatás azonban még nem készült el. Pedig a nyomdai határidő is sürget már: a további fejezeteket is közölni kellene a pécsi folyóiratban ... Kevés mostanában a jó munkásregény ... Varjú István helyett távirat érkezik: „Szombaton váriok Sze- pezden. A kéziratot ott átadom. Bertha Bulcsu.” A szepezdi öreghegy oldalában Bertha Bulcsu egyáltalán nem látszik írónak. A baráti találkozóvá, sőt családi összejövetellé szelídült „kézirat-átadás" idilli környezetben, bukolikus témákkal indul, ölünk a vadonatúj, modern, présház-stílusú nyaraló teraszán, nézzük a szépen gondozott szőlő-sorokat, a kerítésen túl az enyhén lejtő réteket, a nádasokat, s mögöttük Bertha Bulcsu Balatonját — Szép a szőlőd — mondom, hogy Noénál kezdjem. — Rengeteg vele a gond, a munka. S nem is tudom, az idén mi lesz: megint nekiment a lisztharmat — aggodalmaskodik a gazda. — Drága itt a szőlő. Van itt egy öreg paraszt- ember, a Szabó András, aki 250 forintért és két liter borért vállal egy napszámot — Most találkoztam Révfülöpön egy nyaraló református lelkipásztorral. Ö azt mondta, 160 forint és egy liter bor a napszám — próbálom vigasztalni az írót — Hát lehet. Valahol. Itt 250 ... Hosszas alkudozás után sikerült megállapodnunk . . . mindenki ígér neki. Háromszázat akart kérni meg két liter bort, de akkor majdnem otthagytam . . . Mondtam neki, hogy nézze András, akkor kivágom azt a szőlőt... Erre aztán ő: nézze író úr, akkor inkább mégis . . . Egyébként szorgalmas ember, állandóan kapál. Évente minimum négyszer, de inkább ötször... Kulcsa van. Én nem vagyok itt. . . Terem évente háromszáz liter bor, és nincs benne semmi tartósító . . . Megkóstoljuk. Szép. finom, átlátszó, kellemesen savanyú, savanyúan kellemes... — Számít az Itt valamit, hogy „író úr" vagy? — Hát az nekem Hl semmit sem ér. A Balaton könyvem után, amelyben a környék lakóiról írtam, sokan meggyűlöltek ; alig tudom valahogyan kiengesztelni az embereket Egy ideig nem is köszöntek... — Aztán? Később? — Aztán beletörődtek és megbékéltek. Látták, hogy élek, a kormány nem végeztetett ki,_ — Fogytál, Bulcsu — igyekszem témát változtatni. — A feleségem ver — derül széles mosolyra az arca. — Egyébként.nem akarlak elkeseríteni, de jobb, ha most tudod meg, hogy nem kész „A kenguru" új fejezete. A kenguru, pontosabban a kengurunak öltözött ember Varjú István teherautójának szélvédőjét díszíti. Egy Camel-reklá- mon szerepel, képeslapból vágta ki a sofőr, s várakozás idején szívesen nézegeti. Éppúgy a kincsei közé tartozik, mint a három kőbányai lány fotója— Emellett már a történet elején játékos szimbolikus jelentést kap a kenguru. Varjú István Z-elemeket szállít Paksra, az atomerőmű építéséhez. Dunaújváros utón felvesz egy stoppos lányt, aki Boglárra igyekszik. összemelegednek, és a sofőrnek hamarosan döntenie kell a kötelesség és a kaland között Varjú István a kötelesség útját választja: elengedi a lányt, hogy a Z-elemek időben megérkezzenek. Maga sem tudja, miért úgy cselekszik — ahogy csak a kenguru tenné, senki más. — Van már a második fejezetből tizenkét oldal, de még nem kerek — kezdi Bertha Bulcsu a regény történetét. — Pedig ez fontos rész. Itt kell bemutatnom, milyen környezetben, hogyan él Varjú István. És nekem ez azért nagyon nehéz, mert eredetileg, egy tavalyi változatban arra építettem, hogy a sofőr vidéki fiú, aki felkerül Pestre, és a történetébe állandóan beleszövődnek a vidéki képek. Egy év után rájöttem, hogy nekem egy igazi pesti srác kell, olyan munkásgyerek, akinek itt zűrjei vannak — a szülei elválnak, különböző kerületekben lakik, a nővérénél —, s emellett pesti munkáskörnyezet kell a sofőr-alakhoz. — De Pakson találkozott Varjú egy pécsi sofőrrel is — vetem közbe. — Igen, az első fejezetben szereplő Balogh János pécsi, de ő a mai munkásemberek másik útját járja végig. Varjú a nyugtalan, az örökké újat kereső, Balogh azonban már az elején egy paksi özvegyasszony után áhítozik, szeretne egyszer mór megérkezni, hazaérkezni ... A regény későbbi pontján, három fejezettel később újra összefutnak Pakson Vorjúval, amikor az viszi megint a Z-elemeket. Varjú azt mondja neki: „örülök, hogy megint magával alszom." — „Énvelem nemi” — „Miért?" — „Meghívlak, Varjú” — és akkor kiderül, hogy megnősült, elvette az özvegyasszonyt, aki ott a tudókkal... Varjú egészen más. Az eredeti szüzséből az marad meg, hogy részint ő is megnősül, részint karambolozik. Korábban úgy volt, hogy ezzel kettétörik az élete, többé nem kocsizhat, véglegesen műhelybe osztják be, de aztán rájöttem, hogy ennek a fiúnak — közben megszerettem ugyanis —, ennek vezetni kell, így a bíróságon fölmentik, újra volánhoz ül, és röpül a fényben . .. ezekkel az orosz autókkal... — Az a lány lesz a felesége, akit az elején fölszedett az úton? — Nem. Az őrök nosztalgia marad ... Közben beleszeretett és állandóan keresi. Most, a második fejezetben elmegy a Nefelejcs utcába, arra a címre, amit a lány megadott neki, de nem találja. Boglárra is elmegy majd ... s közben jönnek elő azok a dolgok — stopposok meg Mao-biblia meg minden —, amikkel a mai fiatalok találkoznak ... Már szereztem egy kis vöröf könyvecskét. .. — Maradjunk talán a második fejezetnél ... — Le kell írnom a kőbányai estét, amikor Varjú a Zsozsót kíséri haza. Ő az egyik lány a szélvédőn, akit később feleségül vesz... A másik két lányt elmarja . . . Miután Varjú nem találja a stoppos lányt a Nefelejcs utcában, elmegy a régi haverokhoz a kőbányai presz- szóba, s akkor találkoznak Zso- zsóval. De ott van a többi gyerek is, mind munkás, csupa sofőr meg technikus ... Ott söröznek esténként, megisznak nagyképűsködve egy-egy Martinit, játszanak a Wurlitzeren . .. Én ezeket a helyeket eqyébként már többször végigjártam... nem tudtam akkor még, hogy regényt írok róla, de kíváncsi voltam, hogy mit csinálnak, hogyan élnek ott. . . — Ügy tudom, a teljes kötetet ót kellett volna adnod már a kiadónak. — Igen, de kaptam újabb határdiőt... Nem tudok gyorsabban dolgozni a saját tempómnál. Ez az igazság ... Ezt a fejezetet sem tudtam még befejezni . . „ tegnap gondoltam rá egy pillanatig, hogy gyorsan lekerekítem a folyóiratnak . . .. de félmegoldásokat nem tudok csinálni, mert akkor összedől a regény... Most mór akármit mond és tesz Varjú, mindennek következménye van ... — Tudsz itt dolgozni, a Balatonon? — Most csak itt tudok. Pesten nem lehet kibírni. Harmincegy és fél fok van a szobámban ... • Szepezden már feljött a hold, a Balatonon ezüst híd csillog a túlsó partig, és zengenek a tücskök. Hogy el ne érzékenyüljünk, a révfülöpi Ibolyából idáig hallatszik a beates legények vad csörömpölése. Az író szőlő- venyigét tördel és tüzet rak a ház mellett Addig megnézhetem a dolgozószobát A manzárd egyetlen pici ablaka északra, az öreghegyre néz. Az íróasztalon példás rend, elöl a készülő regény kézirata. Az asztal felett a Csendes-óceán medrének térképe. Alighanem egy angol nyelvű földrajzi folyóirat melléklete. Különös, megragadó „táj”, amelyet valóságában emberszem nem láthatott, s a jövőben sem láthat soha, míg ki nem száradnak az összes tengerek ... A déli falon Lantos-festmény az éjszakai Balatonról s egy Bizse-rcjz; mindkettő az író pécsi éveinek emlékét őrzi. Jobbra az egyetlen portré: magazinból kivágott Hemingway-fej. hófehér szakállal ,.. A ház mellett, a kövek közt izzik a parázs, a parázsra fóliába burkolt hússzelet, burgonya, hagyma, bors kerül, illatok szállnak, aztán a jó ízek mellé már alig fér néhány mondat — A második kötet óta kevés új interjút írtál. Folytatni kellene a sorozatot... — Most mindenekelőtt a regényt kell befejeznem. Aztán meglátjuk. Nincs sok kedvem hozzá ... Az utóbbi években jórványszerűen elterjedtek az interjúk, az irodalmi folyóiratokban is... A Kortórs például elkezdte közölni Simon István rádiós sorozatát... — Megbízást vállaltál a pécsi felszabadulási jubileumi pályázatra ... — Igen. Riportot készítenék, talán egyik pécsi üzemben. Gondolkodtam mór rajt, aztán úgy mentettem fel magamat egyelőre, hogy Thiery Árpáddal megbeszélem, aki nagyon jó tanácsokat tud adni . . . Ott nyüzsög állandóan Pécsett... Most kedden jövünk össze .. . Ősszel leutazom majd, és megcsinálom a riportot Szederkényi Ervin Emlékszünk Móra Ferenc tűn- dóri ásatási történeteire? A parasztemberek, napszámosok mondásaira a feltárt sírok előtt? A természetes, józan eszükre, ahogy egy-egy Móra által elmesélt históriai tényre reagáltak? Fájdalmas derűvel írt róluk Móra; mindig emlékeztetve arra, hogy a tudatlanság nem az egyszerű emberek hibája vagy mulasztása, hanem az osztályé, amely ilyen sorban tartotta őket. Ő maga — a régész és az író — nem sokat tehetett a felvilágosításukra; egyedül volt, örült, ha a múzeum szegényes pénzéből arra futotta, hogy felfogadjon néhány ásatási munkást. Amit a múzeumi ismeretterjesztésről gondolt, — az terv és írás maradt. Gyönyörű terv és gyönyörű írás — megtalálható a köteteiben —, de valóság akkor nem lett belőle. • A magyar múzéumok a fel- szabadulás óta rendkívül sokat tettek a tömegék történelmi ismereteinek gyarapításáért. Kitűnően rendezett tárlatokon mutatták be a korábbi és a mai ásatások leletanyagát, előadássorozatokat tartottak, múzeumi baráti köröket szerveztek, kiadványokat bocsátottak közre — egyszóval kiléptek a múzeumok falai közül. Sőt, nemcsak a szakemberek eredményeit tették közkinccsé, ösztönzést adtak hely- történeti gyűjtemények létesítésére. s az ösztönzésen kívül pénzt is, és szakszerű tudományos támogatást. Ennek — valamint a helyi tanácsok áldozatkészségének — köszönhető, hogy szerte az orszáqban mind több értékes helytörténeti gyűjteménnyel találkozhatunk, amelyeknek anyaga a látogatók örömére, tanulságára szolgál. ® De ez még mindig kevés. A múzeumok — mondjuk pontosabban: sok múzeum — felismerte, hogy ha tömegeket akarnak „beavatni" történelemismertető tevékenységükbe, ahhoz még nagyobb erőfeszítésekre, új formákra és módszerekre van szükség. Az elmúlt években már kibontakozott egy-egy új kezdeményezés, s nagy lendületet adott a munkának a közművelődésről szóló párthatározat és a helyi pártbizottsáqok, tanácsok, közművelődésért felelős intézmények szorgalmas ösztönzése. Rájöttek: nem elég, ha bármilyen közérthető formában és nyelven kibocsájtott ismertető füzetekkel és kész tárlatokkal sietnek a múzeumi tevékenységben eligazodni kívánó emberek segítségére. Az élményt semmi sem pótolja; s a személyes kapcsolatot sem. Más dolog, ha egy új ásatásról előadást tartanok a régészek, — s megint más, ha bemutatják, a helyszínen magyarázzák s így a látogatók és az érdeklődők élményévé teszik, így kezdte meg a közelmúltban a Baranya megyei, a Veszorém, a Somogy megyei, a keszthelyi Balatoni Múzeum, a székesfehérvári István király Múzeum — s még több másik — az ásatási-műemléki séták rendezését. Mi a lényege ezeknek? Bemutatják: milyen történelmi ismeretkiegészítéssel szolgál az ásóval „vallatott” föld. Mindezt az ásatások színhelyén, az ásatások alkalmából, ahogy szaknyelven mondják: „in situ". Előfordul, hogy egy-egy érdekesebbnek látszó temetőrészlet, sír szakszerű feltárásával várnak addig, amíg kellő számú látogató-részvevő összejön (nem „véletlenül”, járókelőkből verbuválódva, hanem rendszerint a körzeti művelődési ház szervezésében), s akkor látnak munkához. A régész közben magyaráz, bemutat, ismertet. Beszél a korról, amelynek emlékeit felfedezték, beszél arról, milyen népek éltek akkor azon a tájon, hogyan éltek, mivel foglalkoztak, miért harcoltak, milyen volt a társadalmi berendezkedésük. Egyszeriben érthetőbbé, felfoghatóbbá válik így a régész munkája. Hogy nem „halottkeresés” az, meddő forgatása a gyakran sokáig hallgatag földnek, — hanem a múlt megismertetésére való fontos tudományos tevékenység. S miközben az alkalmi hallgatóság „részvételével" dolgozik, kultúrák, népek életével ismerteti meg a figyelmes nézőket. Szóba kerülnek művészettörténeti, irodalomtörténeti vonatkozású témák, — a szabadtéri oktatás így komplex jelleget is ölt; tanulságossá, sőt szórakoztatóvá válik. • Szemléltetésképpen hadd számoljunk be röviden egy ilyen élményről. (Szombathy Viktor közölt róla elsőnek beszámolót a Magyar régészet regényében.) Romhányban, Nógrád me- aye délnyugati csücskében a Cserhát hegység halmai között mocsaras lapály húzódik; a Lókos patak völgye. Itt, Romhány mellett vívta meg Rákóczi Ferenc egyik nagy csatáját Schic- kingen osztrák tábornok hadaival. Ha végigjárjuk — mint ahogy a Nógrád megyei múzeum munkatársának vezetésével végigjártuk — a csatamezőt, azonosíthatjuk a látványt a korabeli leírásokkal: ott van — más formában bár — a szobor a Lókos patak háromnyílású hídján, megvannak a hadi utak nyomai, a közeli dombot a csatavesztés óta hívják Vész- hegvnek, — eqyszóval véoigkö- vethető a csata lefolyása. így is volt: a vezető megmutatta az enykori térkéoek másolatait, felolvasott leírásokból, kalauzolta az érdeklődőket a Galgaguta felé vezető út egy rövid szakaszán (errefelé vonultak vissza a kurucok), megmutatta a Szátok község határában, a mai műút mellett lévő oszlonot, amelyet a szabadsánharcosok erTŰékezeté- re állítottak fel. Élő történelmi lecke volt. Ilyesfajta modell szerint változtatják meg ismém1 közművelő tevélsenyséo ükét ma- naDság a múzeumok. Csaknem mindegyikben akad le'kes munkatárs, akinek nemcsak a tudományos munka öröm. hanem az emberekkel való ta'lólkoTás, az előadás, az archöolé-,iai vezetés” is. Mind több 'Henre var szükség, hogy a történelmi ismeretek széles tömegek kincsévé válhassanak, T, I.
