Dunántúli Napló, 1974. július (31. évfolyam, 178-208. szám)
1974-07-07 / 184. szám
Zombor Béla: Pálinkás György: Ádám Erika: Magadra is! Ennek a napnak is vége Vörös rózsa Zsibbadó inakkal kuksolok fájdalmaim poshadt tócsáiban tárt pórusaimon tetovált sérelmeim harsogó jelszava rabmúltú agyamban sunyin megbúvó százlábú gondjaim zsfrpámós lelkemben lefittyedt szárnyú szélütött Kék-Madár?) Állj föll Égesd kil Tipord agyon I Gyógyítsd megl Emelj kezet Magadra is: ha kelll (Rézmetszet Hontems papíron) legtávolban a hegyek fölött ives vonaltöredékekkel egyszerre nyitott s lezárt szemhatár — jelzéseként valamely véglegesnek szánt mégis oly bizonytalan kézmozdulatnak a völgyekben falvak folyók városok hirtelen ugrással a kép előterében — mit is tévedhetetlenül a igazolnak a felülről párhuzamosan eső fény-nyalábvonalak — kissé befelé tartó félkaréjban okos tanácskozás s ha az orcokon végigtekintünk is rezzenéstelenek s mint látható az ónkeretes ablakon által kinn a mezőn a műhelyekben szorgalom és munka s nem különben az esti harangszó után mikoris a nap hátralevő részét foglalatosságokkal töltik ki ezzel ki azzal mielőtt elfordítjuk a zárat gondoljunk a távollévőkre az úton rekedtekre a kivül- maradókra és gondoljunk azokra akik helyettünk is gondolkodnak Lassú lüktetéssel Hullasz a szivemre, Köröző szirmokkal, Betakarsz magaddal. Rózsa, rózsa, Vörös rózsa, Piros szárnnyal Szállsz a múltra. Szállnak a szirmok, Szerte a szélben, Múlnak az évek, Időm vetése, Szél hajlitgatja, Jég megcsapkodja. Rózsa, rózsa, Vörös rózsa, Piros száddal Szárítsd vérem, Beérett már, Learatták Réges-régen A vetésem. Bódis Teréz: TALÁLKOZÓ Szabó Kázmérné, született Bánáti Krisztina, energikus mozdulattal lökte meg a tolóojtót, majd kilépett a csúcsforgalomtól zúgó, morajló utcára. Egy pillanatra szeméhez kapta a kezét, élesen vágott arcába a kora tavaszi nap fénye. A szemközti kirakat üvegében lopva végigmérte magát, már csak megszokásból is. Erről hirtelen eszébe jutott: múlt héten akarta leengedni tavaszi kabátját, az ember idegeire megy, hogy mindaz, amit tavaly kínkeservvel tízcentivel megkurtított, egy évvel később divatjamúlt vacak. Jóval kevésbé izgatná az egész, ha nem két nap választaná el a találkozótól, ebben a dögmelegben pedig már igazán nem jelenhet meg bundában. '' Ma pedig mindenképpen dolgozatot kell javítania, holnap konferencia, ki tudja előre, meddig húzódik... Marad az éjszaka — meditált magában, s jó időbe telt, míg észrevette, hogy az ABC-ben több méteres sor kígyózik előtte a pénztárnál, holott ő mindig siet, egész élete csupa rohanás, kapkodás az időért... — Ja, fiacskám, negyven felé az ember leszokik a világmegváltásról és megelégszik azzal, ha nap mint nap önmagát válthatja meg a köznapok pitiáner apróságaiban” — fújta Egri Kata, mint valami isteni kinyilatkoztatást a tizenötödik érettségi találkozón, amikor megegyeztek: ezentúl minden évben, nők nap táján összejönnek. Mi a fenének megyek el — méltatlankodott Krisztin, — kész divatbemutató, karrier-parádé, ki mire vitte, megjött a Zsiguli, jövőre cseréljük a kocsit, telket vettünk, építünk, európai körutat tervezünk, — jujj, az nagyon sokba jön, — ugyan, Édesem, harmincötből futja hármunknak, visszük a gyereket is, már tizenkét éves, hadd lásson világot — (én csaknem harminc voltam, amikor először átléptem az országhatárt, — irigy dög vagy, Krisztin, korholta magát, miért ne mehetne az a nyomorult kölyök, mi az az ötven-hatvan esztendő, ami előtte áll?) — kinevezték a férjemet osztályvezetőnek, igazgatónak, miniszternek, ügyeletes Atyaúristennek, — csak tudnám, mi közöm van hozzájuk?! Pultra vágta a kosarát, előkotorta pénztárcáját, s akkor ismét megsejtette, valamit megint elfelejtett, ha most eszébe jutna, talán még nem lenne késő, de a világért sem fog rájönni előbb, legfeljebb a liftben vagy az ajtó előtt, amikor táskája mélyéről igyekszik előkotorni kulcsait — Anyuci, hoztál Itatóst? Az asszony leeresztette tömött szatyrát a fridzsiderre lökte a köteg javításra váró füzetet és tehetetlenül tárta széjjel karjait, mintha ezzel jelezné, már szólni sincs ereje. — Majd holnap, holnap biztosan megveszem ... — Add csak oda a pénzt, majd én. Olyan megbízhatatlan vagy — morgolódott Peti. — Szervusz Krisztin, ma korán megjöttél — lépett ki a szobából hunyorogva Kázmér, szokott hitvesi csókot lehelve arcára. — Vettél cipőfűzőt? Elkínzottan meredt a férjére, közben felbukkant lelki szemei előtt Ági furcsán hegyes kis orra, villogó macskaszeme, s rádöbbent, mi az, amin a pénztárnál olyan erősen gondolkodott eredménytelenül: — a tizenhatos ecset. — Elég! — csattant fel elvékonyodó hangon, alig visszafogott indulattal. — Ezentúl felírjátok óhajaitokat vagy magatok vásároltok be. Ma pedig hideget esztek vacsorára, mert én most rögtön nekiülök dolgozatokat javítani. „Az anyajogú társadalomban másképpen matriarchátusban a vezető szerepet nők játszottak” — ki írta ezt? — fordított a borítólaphoz. Kocsis Mariann 7. b. osztályos tanuló . . . látszották a vezető szerepet, szerepet... és játszották, játszották . . . ismételgette, majd eré- l/esen aláhúzta a kritikus szót, megkérdőjelezte f;s mellékanyarított egy kétharmadot . . . Közben lélfüllél Kázmér méltatlankodásait hallgatta, át- lézte fia nyelvtanját, értékelve Ági beszámolóját. Tíz órára fgy is elkészült, de ekkor tekintete ráesett a kikészített kabátra. Legalább két órás munka. Na nem! — Irén egy húszasért leengedi, reggel fél órával előbb felkelek és beadom. Most, hogy ilyen szépen elrendezte magában a kabátügyet, a gyerekek lefeküdtek, Kázmér is kikapcsolta végre azt az átkozott tévét, — milyen jó egy kis csend, — elengedte magát. Fáradtan könyökölt a konyhaasztalon, s gondolatai visszatértek volt osztálytársaihoz ... Hogy felvágunk mi az elégedettségünkkel. Lubickolunk a hírónos boldogságban, — orvos nej, bíró, tanár, könyvelő, író ... Undorító, hogy megtanultunk hazudni. Évenként egyszer találkozunk, s arra a pár órára begyűjtjük azt a boldogságot, amit a tizenkét hónapból legfeljebb ha két hétig élvezünk... Nem beszélünk csaló férjekről, félresikerült gyerekekről, hűtlen asszonyokról, hivatali kellemetlenségekről, átkínlódott éjszakákról, mi kiválasztottak vagyunk, akiknek minden sikerült! Mi lenne ha én kezdeném el? Ha megkérdezném Balogh Jutkát, professzorné őnagyságát (micsoda édes kislány volt, együtt köpködtünk szotyolát az ablakból a fiúk fejére) — vajon otthon is ilyen hódítóan előkelő? Háromcentis festégréteg nélkül is olyan fiatalos? S akkor is boldog, ha férje, az a kivénhedt szoknyapecér az alagsorba rendeli a nővérkéket (már amelyiket lehet!) Kóta Piri énekesnő akart lenni, most ítélkezik, képviseli a törvényt és megszegi. Nemegyszer találkoztam vele, sötét szemüvegében remélve felismerhetetlenségét, összekarolva egy taknyossal. Felőlem, semmi közöm hozzá, a világon minden megtörténhet, s kevés az, amire nincs ok, nincsen felmentő ítélet, de akkor ne tartson előadást a hitvestársi hűségről, amin már nemegyszer átlépett, ne zengjen ódát Antalka tökélyéről, hogy egyforma lelkesedéssel imádja, amióta csak kiválasztotta és hozzóment... Mi lenne, ha én, Szabó Kázmérné, született Bánáti Krisztina, történelem—földrajz szakos tanár, igazgatóhelyettes, két gyermek feddhetetlen erkölcsű anyja, főosztályvezető felesége, — elkezdeném! Előre foglalt kis külőn-teremben Jöttek össze. Krisztin, mint hajdan az iskolába, most is utolsónak lihegett be. — Bánáti, ha ezen a héten még egyszer elkésel, bemondatlak a hangosbeszélőbe... — rikácsolt Stanci hangját utánozva, a közel száz kilóra hízott Kádas Zsófi, férjezett dr. Pataky Ervinné. — Tanárnő kérem... — ment bele a játékba — a mamám lement tejért és elfelejtette, hogy rámzárta az ajtót. Néhányon nevetni kezdtek. — Szűnjetek megl Amint többen vagyunk, kitör rajtatok a csordaösztön. — Hát akkor kezdjük ... — vette ót az irányítást Sinkó Eszter, mintha csak ezzel akarná kárpótolni a társaságot azért, mert a legsilányabb egzisztenciát nyújthatta számukra. Falusi fő- agronómus nejének lenni nem éppen fényes karrier. — Kivel történt valami rendkívüli az elmúlt évben ... ? Egy ideig senki sem szólalt meg .......Ne légy gy áva Szabó Kázmérné, született Bánáti Krisztina — biztatta magát. — Talán én ... — jelentkezett erőtlenül. — Halljuk! Halljuk Bánátit! — Remélem meg fogjátok érteni, könnyebb harmadik személyben ... — Értjük, akárhogy mondod, csak magyarul... — Volt egyszer... — Úristen, csak ne azt meséld, hogyan falta ta fel Piroskát a farkas, ezt mindannyian ismerjük — vágott közbe Kóta Piri. — Nem falta fel... csak efkábítotto ... Szóval, volt egy szomorú könyvtárosnő, nevezzük Krisztinnek, s azért volt szomorú, mert dolgai valahogy nem úgy alakultak, ahogyan azt valamikor megtervezte magának. Történt egyszer, hogy a könyvtárban kivágódott a biztosíték. Mire megérkezett a szerelő, a látogatók megunták a várakozást, s Krisztin egyedül maradt a sötétben. — Mint egy rossz krimi... — kuncogott valaki. — Megérkezett a szerélő. Gyertyát kért, s míg a takarítónő azt keresgélte, beszélgetni kezdtek ... S ekkor egyszerre csak megállt az idő. Peróék, órák teltek el? Akkor nem volt képes felmérni. A szavak közvetítésével olyan közel kerültek egymáshoz, mintha a világ kezdetétől kézenfogva jöttek volna be a 20. századba. — Egy szerelővel — Igen. — Miről társalogtak, ha szabad érdeklődnöm? Talán, hogy mikor tilos és életveszélyes a vezeték érintése? — Pletyka Márik, csend legyen! Kezd érdekessé válni a sztorii Már szívesen abbahagyta volna az egészet, de elég dacot hordozott magában ahhoz, ne ismerje el könnyelműen vereségét — Zenéről, könyvekről, házasságról, életről... nem emlékszik már pontosan, olyan volt, mint egy ólom... Hirtelen, váratlanul előkerült a takarítónő. Krisztin ijedten eszmélt, gyertyát gyújtott. Az imbolygó, halvány fényben csak magasra nyúlt árnyékát láthatta, arca felderít- hetetlen maradt. Kíváncsian, bódultán, telve a szokatlan összetalálkozás élményével fürkészte a homályban, mire kigyulladt a villany, áléit volt az izgalomtól. — Na és milyen volt? — Krisztin szépnek látta... — A szerelőt? — Tiszta röhejl De azért nagyon szép. Folytasd! Remélem nincs rossz vége? Utálom a könnyes finálékat — Nincs vége ... Egy ideig némán, csodálkozva és ujjongva, a megajándékozottak örömével meredtek egymásra. Aztán a szerelő Krisztin karja után nyúlt, magához húzta, megcsókolta a kezét, majd a szóját — S a nő, mint egy megbűvölt kanca, hagyta? — Hagyta és visszaadta. — S aztán? — Aztán csak annyit mondott, ha szüksége van rám, üzenjen értem. Itt lakom a szomszédban. — És elment? — El. — De visszajött? — Mindig velem von. Krisztin kimerültén nyúl a pohárért Csend van, de nem fojtogató, kínos csend,- inkább elgondolkodó, beszédes csend, melyet végül Eszter tör meg. — ügyeletét adtál a könyvtárban és akkor történt, igaz? — S Kázmér? — Kázmér messze von, egymás mellett élünk, közős alapokon nyugvó szövetségben, melyet meg lehetne ugyan bontani, az ok nem rendhagyó, de a gyerekek ... azokkal nem dobálózhat az ember. — Lefeküdtél vele? A kérdés megtöri a meghatódott, eférzékenyült hangulatot Krisztin érzi, szerelmét köznapi viszonnyá akarják degradálni s ettől dühös elszántság éled benne. — Még nem! Miért, kellett volna? — Elbizonytalanodik. Talán mégsem kellett volna elmondani? — Minden szerelemnek ez a vége, aztán folytatódik a legmocskosabb unalomig. Azt hiszed, velem nem történt Ilyesmi? Ott akartam hagyni mindent Antallal együtt, pár hétig külön éltünk, de valahogy akkor már nem azok voltunk, mire összeköltöztünk, mint annak előtte. Egyik napról a másikra idegenné vált nem is tiltakoztam, amikor Antal értem jött Szó nélkül vele mentem. A mai napig fejemhez vágja, milyen nagylelkű volt Ekkor már egymás szavába vágva vitatkoztak, Krisztin, bár erősen figyelt már azt sem tudta, ki, mit is mondott A szavak egybemosódtak, azonos masszává tömörültek. Mintha gát szakadt volna át hömpölyögtek az önvallomások, kis szélhámosságok, csalások és csalódások. Elégedettnek kellene lennem, kimozdítottam őket, ronggyá téptem hazugságaikat, — miért mégis ez az irdatlan keserűség, ami beborít eláraszt? — tépelődött magában. Sennyes kis ügyeikben, melyekből látszólag makulátlanul tértek vissza a biztonságba, a szokott és nélkülözhetetlen kényelembe, — megcsúfolva látom magam és kettőnk szép szerelmét Ebből is csak ennyi maradna meg, csak eny- nyi... ? — Titokban Bogárkáim, csak úgy szabályos, ha nem akartok tönkremenni szakadó idegekkel... — Szónokolt valaki. — Az öregem a laborba jár henteregni fiatal csitrikkel, csak azt tudnám, minek... — kacarászik sírásán és teljesen egyértelműen Jutka. — Ne borulj ki Krisztin! Feküdj le néhányszor vele, majd kimutatja a foga fehérjét és rájössz, semmivel sem különb, mint a többiek. — Ha most rögtön nem megyek el, elhányom magam... Úristen! Mi lett belőletek? Elmegyek I — hisztérikus zokogással borult az asztalra. — Krisztin, drága Krisztin — aggódó, lehiggadt hangfoszlányok érnek tudatáig. — Te buta kölyök, hát ennyire szereted? Irigyek vagyunk mind, mert túljutottunk, már többször is azon, amiért te boldog vagy és rohadt kínnal szenvedsz. A kiábrándultságunkat, keserűségünket zúdítottuk rád, mert nekünk nem sikerült, mi nem tudunk kimászni a mézes pik- szisből, menthetetlenül beleragadtunk. Ne ha ligás ránk, Krisztin, te erős vagy, neked még sikerülhet... Eszter elcsukló hanggal borult Krisztin mellé az asztalra. Csaknem éjfél volt, amikor Micike hazarepítette Szabó Kázmérné, született Bánáti Krisztinát, hófehér Opel Karavánnal. Akkorra némileg megnyugodtak a kedélyek, összehangolódtak és egyértelműen megállapították, hogy a következő találkozót már más szempontok szerint bonyolítják le, valamivel diszkrétebb helyen, lényegesen terjedelmesebb IdőveL Krisztin kimerültén botorkált fel a tizedik emeletre, — liftkulcsát, híven saját hagyományaihoz, nem találta. A lakásajtó előtt kiborította a táskáját nem akarta felcsengetni Kázmért, de nem találta kulcsait holott esküdni mert volna, mielőtt elment megvoltak. Férje szemrehányó arccal, az álmukból (elzavartak kellemetlenségével nyitott ajtót — Jól érezted magad ... ? — kérdésében ott büjkált az is, hol az Istenbe mászkáltál ennyi Ideig, — kimondásában, csupán jólneveltsége akadályozta meg. — Különben Fiacskám, ma megint elfelejtettél kenyeret hozni — tette hozzá valamivel később. Mohácsi Regős Ferenc: 6baső « *
