Dunántúli Napló, 1974. július (31. évfolyam, 178-208. szám)
1974-07-28 / 205. szám
Élő színház egy eleven városka főterén Goldoni Velencéje Szentendrén Két év utáni kedves viszontlátás: a műemlékvároska barokk főterén minden a régi. Fehér ablakkeretű emeletes házacskái közé beékelve ott áll a Teátrum nézőtér-emelvénye; a környező utcácskákban személy- gépkocsik tömege parkol, a téren a gyülekező publikum tarka sokasága hullámzik. Egyetlen kurtára szabott estém jut Szentendrére, az előadás fél óra múlva kezdődik, addig néhány röpke impressziót igyekszem magamba szívni. Először is, ami nincs, ami egy kis csalódást okoz: nem látom a Teátrum „installációját"... A közönségcsalogató feliratokat, a vásári komédiákhoz — Szentendre város főterén, — melyek „ingyen előadatnak”, „belépődíj és kalapozás nélkül" .. . Nem is láthatom, mert nincs már bábos, maskarás vásári komédia, mely a pest-budai teátristák előadására kívánta volt előkészíteni a tisztelt nagyérdemű hangulatát. Nincs „eredeti képek mutogatásával” Káposzta Sári és Gulás Miska érzékeny históriája, nincs „néma ábrázolat", „kíntorna”, és Vitéz László sincs ... A vásári bábjátékot, a harsányan vaskos népi humornak ezt az egyedülálló stílusát egy kicsit a városhoz, a XVIII. századi térhez tartozónak éreztem, így élt bennem, innen a hiányérzet. De hát sebaj. A pestieket nem kell hívogatni, a közönség nagyobb részét gyorsjáratú HÉV repíti magával Szentendre végállomásig és előadás után vissza. Mióta az É—D-i Metro is „belépett”, alig több, mint fél óra innen a belváros. Ami viszont nemcsak von, de több is a korábbiaknál, az a főtér házacskáinak szerepe, sőt, főszerepe a Teátrum idei műsorában, Goldoni A kávéház című vígjátékában. Ezek a házacskák eddig is szerepeltek. Díszletként, a régi irodalom feltámasztott színpadi műveihez, keretet nyújtva moralitások, iskoladrámák, népi bohóságok elfeledett vagy könyvtárakba temetett értékeinek új életéhez. Maga a gondolat, a „Szentendrei Teátrum” is ebben a miliőben született meg. Egy-egy színpadi já- ták „ide van megcsinálva”, ebbe a színjátékkeretbe, ami nálunk egyedülálló, de a világon is ritka lehet: éló színház egy eleven városka közepén. Mert ahol nappal gépkocsik és turisták százai nyüzsögnek, ott délután lezárják a közúti forgalmat, s a környék színházi előcsarnokcímű vígjátéka szerepel a Teátrum műsorán. Ez évben Goldoni „Kávéház' ká, a terecske színpaddá változik, ahol estéről estére kibomlik egy különös varázslat... Az ódon házacskák lakói itt eddig is átadták szobáikat öltözőnek, világosító fülkének s a színpadi bejárók eddig is a színtér menti házak kapui voltak. Ezúttal viszont élő díszletekről van szó. Azaz — „szereplők" ezek a díszletek. Szinte Gábornak nem lehetett nagyon nehéz dolga, hiszen a házacskákhoz csupán egy-két kiegészítő elem hozzáillesztése kívánkozott. Balról a borbélyüzlet portálja ; jobbról a kis sarokház, mint kártyabarlang, mellette a templomot se kellett odafesteni és hátul, a színpad mélységében is csupán a „K^VÉHÁZ” feliratra volt szükség, hogy végül is tökéletes velencei főtér illúzióját keltse a színpadkép: kávéházzal, borbély- üzlettel: koldussal a templom lépcsőjén, száradó fehérneműkkel és a nagyszájú ledér táncosnő duzzadó kebleinek panorámájával az emeleti ablakban. Mindez már jelzi, hogy Zsámbé- ki Gábor tökéletesen harsány, bővérű olasz vígjátéki atmoszférát teremtett a 18. századi Velence egy darabkájának életre keltésével. Ezt a darabka életet pedig a század olasz színpadának újrateremtője, Carlo Goldoni jellemezte ilyennek A kávéház című vígjátékában. ® A darab a nagy olasz színpadi szerző kevéssé ismert művei közül való. Színhelye egy velencei utcasarok a három üzlettel: középütt egy kávéház, balra egy borbélyműhely, jobbra egy titkos kártyabarlang. Cselekménye sokszálú, ahogyan maga az élet is zajlik egy tizennyolcadik századi velencei kávéház teraszán. Emberek, jellegzetes városi-polgári figurák jönnek-men- nek, házaspárok veszekszenek, kibékülnek, hangoskodnak; maskarák táncolnak át a színen. Az egész kavalkádból rövidesen kirajzolódik néhány középponti figura. Egy fiatal házaspár: Eugenio (Márton András) és Vittoria (Egri Kati fh.). A fiatal férj gyenge jellemű kártyás, az erényes asszonyka sokat szenved emiatt; továbbá megjelenik Flaminio (Iglódi István) az álarisztokrata szélhámos, hamis- kártyás, aki tökéletesen kifosztja Eugéniát. Szeretője, Lisaura (Meszléry Judit) többnyire az ablakból társalog a kávéház vendégeivel. Placida, a zarándoknő (Csomós Mari) férjét keresi és meg is találja végül a kártyabarlangban. Közöttük mintegy a megtestesült „Jó” és „Gonosz” hordozójaként jelenik meg a kávéház tulajdonosa, Ri- dolfo (Vajda László) és egy két lábon járó intrika, „egy rosszmájú fecsegő”, Don Marzío (Garas Dezső). „Ez az átokfajzat — írta róla Goldoni — az emberiség csapásainak egyike, aki senkit nem hagy békén, felbolygatja a színhelyül szolgáló kávéház életét...” A környezetet, a darab cselekményét ez a középponti figura tartja egységben, voltaképp körülötte történik minden, amíg el nem nyeri büntetését ő is: megverik, elkergetik. Garas Dezső ragyogó alakítása külön élményt jelentett. Gesztusaival, arcjátékával, minden rezzenésével olyan tökéletes megjelenítőerőt és szuggesztív hatást kölcsönöz ennek a minden lében kanál, locsogó-fecse- gő komisz intrikusnak, hogy a néző szinte állandóan asszociálhat valakire: hol is láttam én ezt a „pofát”?... Don Marzio alakját számos életszerű megfigyelésből építgeti fel. Egy jelenetben különösen emlékezetei maradt. Don Marzio titoktartást fogad: nem árulja el a hamiskártyás ál-gróf tartózkodási helyét zarándoknő feleségének. Persze nem állja meg... Tenyerét szájára tapasztva fizikai kínokat szenved, amíg elemi erővel ki nem tör belőle a titok. Akkor feloldódik a görcs, arcán szétterül a megkönnyebbülés gyönyöre ... Zsámbéki Gábor jól összefogott, lendületes előadást teremtett, nagyszerűen kihasználva a színhely adta lehetőségeket. Figurái kitűnő jellemek, vezénylésében a játék stílusát hol enyhe, másutt erősebb irónia lengi körül. Ebben kiemelkedő teljesítményt adott a filantróp kávé- háztulajdonos szerepében Vajda László, a kivételes tehetségű, sokszínű kaposvári színművész. Kisebb szerepében ragyogó figura Koltai Róbert, a tenyerestalpas pincér és főleg mimikájával a csaknem némaszereplő — d.e {nindig jelenlevő — borbély; Major Pál. Egészében véve kellemes szórakozást nyújtott Goldoni műve a Teátrum idei műsorában. Az embernek olyan érzése volt mindvégig, mintha ez a 200 évvel ezelőtti történet pontosan ide íródott volna; mintha ennek a kedves, hangulatos városkának a barokk főterét választotta volna színhelyül a szerző. Ahogyan az egyik kritikus megfogalmazta: „Ez a velencei terecske furcsamód hasonlít egy szentendrei képhez. Olyan, mintha a Dunakanyar patinás miniatűrjéről mintázták volna.” Waltinger Endre Aczél Györgys Szocialista kultúra — közösségi ember Előadói beszédek, felszólalások, cikkek, interjúk. E kötetből világos és pontos képet kapunk arról a közel két évtizedes harcról, amelyet az MSZMP vívott meg a kulturális élet irányítása terén a „politikai tevékenység módszereivel, a burzsoá ideológia elleni harcával; az ifjúság internacionalista szellemben történő nevelésével, a szocialista eszmék iránti hűségével". Minden gondolatban világosan és félreérthetetlenül benne van, hogy kulturális politikánk a párt általános politikájának része, hogy „Politikánkban a marxizmus elmélete és a szocializmus építésének gyakorlata egymást erősítve jutott és jut érvényre.". „Az elmúlt évtizedekben erősödött a marxizmus hegemóniája, amely anyagi erővé válva tükröződik a tömegek munkájában és cselekvésében, aktívan formálja a társadalmi gyakorlatot." Nem sokkal az ellenforradalom után — a konszolidációt segítve — pártunk Központi Bizottsága elfogadta a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési politikájának irányelveit. Ezzel hosszú időre megalapozta kulturális életünk párt- és állami irányításának elveit. Ezt követően egy sor fontos, egész társadalmi életünk fejlődését meghatározó elméleti, ideológiai állás- foglalás, határozat látott napvilágot. Ilyenek a tudománypolitikai irányelvek, az állami oktatás fejlesztésére hozott párt- határozat, a közművelődés fejlesztésének feladatai. Aczél György beszédeiben, cikkeiben — akkor is, most is — e fontos párt-dokumentumok megismeréséhez, megértéséhez, a párthatározatok végrehajtásához adott és ad sokoldalú segítséget. Minden írásában, felszólalásában a szocialista építés realitásából indul ki, s ennek alapján fejti ki gondolatait „A lenini kulturális forradalom megvalósításában, kiteljesítésében történelmi eredményeket értünk el. S ennek alapján tehetjük fel a kérdést: mivel kell most foglalkoznunk?" Válasza: — azokkal a gondokkal, feszültségekkel, ellentmondásokkal, megoldandó feladatokkal, amelyek az eredmények elérése folyamatában keletkeztek; azokkal az igényekkel, amelyeket a szocialista holnap támaszt velünk szemben; azokkal a problémákkal, amelyek saját munkánk fogyatékosságából erednek. Aki elolvassa, tanulmányozza a kötetben közreadott cikkeket, beszédeket, az megbizonyosodhat arról, hogy Aczél György a szocializmus hiteles propagandája mellett szenvedélyesen és átvehető érvekkel lép fel a marxizmus— leninizmus minden torzí- tójával, társadalmi életünket negatívan befolyásoló minden politikai, ideológiai és kulturális jelenséggel szemben. Az 1974. január 24—i országos agitációs, propaganda és művelődési tanácskozáson erről így szól: „Az imperializmus mai ideológiai taktikájára nagyon jellemző, hogy egyszerre támogatja a régi, hagyományos — szélsőgéses jobboldali vagy éppen fasiszta jellegű — antikommunizmust és az ultrabaloldalt, mert mindent támogat, mai szocializmusellenes ..." „Vannak, akik tagadják a fellazítás tényét, mások lebecsülik veszélyességét. Vannak, akik túlbecsülik, és cselekvés helyett sopánkodnak, nem látják, hogy a fellazítás elleni leghatásosabb ellenszer: pozitív programunk megvalósítása, a szocializmus eredményes építése — ez az ideológiai harc reális bázisa". Szinte plasztikusan, tapinthatóan érzékelteti a kispolgá- rfság romboló jelenlétét társadalmi életünk különböző területein. Nem áll meg a negatív jelenségek feltárásánál, őszintén és bátran hozzányúl a kiváltó okokhoz és felsorakoztatja a kis- polgárisóg elleni társadalmi méretű harc módszereit is. Nyilvánvalóan bonyolult, nehéz harcról van szó, amelyben csak akkor érhetünk el számottevő eredményeket, ha elkerüljük a kispolgóriság jelenségeinek újratermelődését, ha határozottab- bá és eredményesebbé tesszük a párt ideológiai nevelőmunkáját, ha „a társadalmi-politikai aktivitás munkahelyi lehetőségeit, közösségi formáit, a tulajdonosi tudat, felelősség kialakítását, megszilárdítását...” jobban előmozdítjuk. A kötetben közzétett beszédekben, írásokban szeretettel és tisztelettel szói fiatalokról, pedagógusokról, művészekről, népművelőkről, a tömegtájékoztatási eszközök dolgozóiról. Ugyanakkor újra és újra nagy felelősséggel hangsúlyozza a munkás- osztály vezető szerepét szocializmust építő társadalmunkban. Mélyrehatóan és sokoldalúan szól a kommunisták felelősségéről és feladatairól, a pártirányítás elvi és gyakorlati kérdéseiről. „Az 1956-os ellenforradalmi események tanulságait leszűrve a szocialista építés tapasztalatait felhasználva az MSZMP kidolgozta és több mint másfél évtizede sikeresen realizálja politikáját az ideológiai és kulturális életben. Társadalmunk többsége ma tudatosan igenli a szocializmust, valóban meggyőződésből dolgozik szocialista céljaink eléréséért." - nyilatkozza többek között a Voproszi Isztorii KPSZSZ c. folyóiratnak. Ügy gondolom, Aczél György „Szocialista kultúra — közösségi ember" c. könyve a szocialista kultúra minden munkásának hosz- szú időre olyan szellemi muníciót ad, amelvet felhasználva a szocializmus építésének gyakorlatában gazdaaon kamatoztathatunk. Csorba Tivadar Simon Béla: Anya (ecsetrajz) Simon Béla kiállítása a Műcsarnokban Nem előfutára és nem kővetője senkinek. Furcsálljuk az elénk terített naiv tisztaságot, amely az első lélegzetvétel és Szívdobbanás egyértelműségével jelenik meg olyannak, amilyen. Furcsállhotjuk ennek a tisztaságnak elfogódottság nélküli vállalását, mert Simon számára ezen túl nincs semmi, neki ez minden. Együttlétünk vele egyidejű jelenvalóság a térben és időben szétaprózott múlttal: Al- sószentmártonnal és Fogarassal, 1935-tel és 1974-gyel, Péccsel és Párizzsal. Művei a festék ro- moihatatlan anyagának és az oly romlandó tisztaság illúziójának segítségével rugalmas áthidalások biztonság és bizonytalanság között, az európai horizontok előtt belátott aktualitások és egy jellegzetesen értelmezett nemzedéki kötelességérzet között, az elszakadásra folyvást hajszoló külső erők és a múltban igazolást kereső belső látás között Következetesség a színtüzesítés rá jellemző módszeréhez, s következetlenség a kis dolgokban. Az események elragadtatott szemlélete ak:látottá k! stílusát mely életstílus is egyben. A sokféle határ, kötelesség és kötelezettség, szándék és indulat közepette gáttalanul terjeszkedő és mindent vörös-kék fénybe vonó melodikus szín-áram hitet definiál. Olyan elfogyhatat- lan lendítőerőt, mely ugyan letesz arról, hogy közvetlenül mozgósítható kozmikus metaforák közé a maga szavazatait is belopja, de lázas érzékeit nem rejtegeti. Nem érdekli mára kép megépítésének mikéntje, amikor villámgyorsan cikázó csuklómozdulatokkal vörös jeleket szikráz- tat fel a vásznon, régen tudja és eldöntötte már, hogyan fogja ecsetjeit s hogyan kell megfesteni a sárgát a kékben. A megvalósulás reményével fátyolozott hite a kíváncsiság: miképpen lehet képes az ember saját arcára visszaütő valóságegészet alkotni? Élete ezért sok mindent figyelmen kívül felejtő, a tárgyilagosság látszatát is elkerülő viaskodás a teremtményeivel való azonosulásért. Ez pedig inkább a festmények távoli jövőben biztosított létezésével, s nem múltbeli minőségével értékelhető. Simon borotvaélen billenti kezének és észjárásának megfelelő egyensúly-formáit, hol az ábrázolás iroda Imias, anekdotikus csattanói, hol az elérni nem óhajtott távolságban létező gesztus-piktúra felé. És ez a taktikája nehezen megragadható, mert egyik végletét sem abszolutizálja. Felfokozott lendületű és fényű képelemeinek egymásutánjából nemcsak belső, rejtett világának pontos térképe rajzolódik ki, nemcsak a szelíden mosolygó, illatokat, ízeket és színeket gereblyéző belégzés vagy a felületeket dühödtem megtöltenivágyás szakad ki; hanem görcsös ragaszkodás az általa megragadott „életes” anyaghoz. Korábbi és jelenlegi élet-közegének mozzanatai, az epikus programok alkalmankénti megjelenése nála nem az ismert „csukott szem esztétika iának" visszhangja. Nem szándékosan színezi a polgári széoséq- ideált szociális ízű allegóriákkal, hanem egy valóban átélt történelmi korszak valóban tapasztalati rétegeiből kibontott egyéni művész-mítoszának lehetőségét keresi Képeiben érzelmek és emlékek. Látvány és spekuláció alkotó öntörvényűségével, a reflexek áradásának paradicsomi bőségével, az expresszionista doktrína jelenik meg. Finoman strukturált felületei önmagukban érvényes jelentések, s ezek Simon stílusának megismételhetetlen jegyei. Képein néha orna- mentális rendezettségben, analitikus kiagyaltsáqgal jelentkeznek ezek, amint a meleg és hideg színeket szólamokba osztva szétszórja, vagy amint az ecsetnyomokat a színek téri mélységet illuzionáló tulajdonságai szerint gondosan kimódolt hálókba rendezi. Simon művészete teljes mivoltában a „kép ünnep a szem számára" kivételes esélyeit veszi célba, benne személyes ízekkel a különös szépet- teremtés ma talán paradox helyzetei csillannak meg. De neki mindez fel sem tűnik. Teszi a dolgát Fest Aknai Tamás ÁBNAPI ItKlST
