Dunántúli Napló, 1974. július (31. évfolyam, 178-208. szám)

1974-07-14 / 191. szám

Munkatársunk mongóliai levele ikor megígértem, hogy * ^ * hamarosan levelet írok majd Mongóliából — Mongóliá­ról, nem tudtam, hogy ez mi­lyen nehéz lesz. Egy évre el­utazni egy országba, s pár hét alatt véleményt formálni róla, nem lehet. De nem is ez most a fő bajom — inkább az, hogy amiből legtöbbet láttam, s lá­tok itt, az a mongol puszta, és ezt a pusztát leírni szinte kép­telenség. Aki nem látta, s nem­rég magam is, azt gondolja, hogy a puszta unalmas, egy­hangú. Pedig telistele van vál­tozatossággal, a természet utá­nozhatatlan találékonysága ezernyi jelével. Megkísérlem mégis megírni ezt a levelet, s ha már beszá­molok erről az utazásról, elkez­dem az elején, azzal a hosszú repülőúttal, ami voltaképpen már önmagában nagy élmény, stílusos előkészítése annak a merőben új világnak, ami itt az emberre vár. Moszkváig csak egy „ugrás" a TU 154-essel, reg­gel fél 8-kór még Ferihegy reg­geli nyüzsgésében gyönyörköd­hetik az ember, ha éppen ráér a tömérdek csomagja és egyéb dolga mellett, délben már a moszkvai repülőtér-monstrum, Seremtyevó büféjében válthat­ja be a tranzit-utasoknak járó „ebédjegyet”, amiért az ételek egész tömegét adják, leveseket, húsokat, pompás orosz fagylal­tot, még valami szörpfélét is, ami azonban meghazudtolja gusztusos küllemét. A sóhajto- zós a jégbehűtött Pepsi Cola után (Pécsi Sörgyár)... már itt elkezdődik, — és még most is folytatódik, s fog is a követke­ző hónapokban, attól tartok. A moszkvai repülőtéren egyébként érzékenyen kitapintható, hogy rögtön elérjük Európa és Ázsia határát. Japán, francia, vietna­mi, német, amerikai és mongol utasok várakoznak a gépeikre. Tarka zsibvásár, Bábel tornya... A „kis” IL—18-asra már mongol utasokkal együtt szállunk fel. Moszkvában este fél 8, a gépből vörös-lila felhők láthatók, és csodálatos naplemente, észak felé nagyon sokáig halvány, mégis fényes derengés. A gép csak megy, megy, az utasok va- csoráztatása után monoton gép- zörgéssel egybekötött szundiká­lás következik — de nem soká­ig. Valamikor éjszaka (már most belezavarodtam az órák ide- oda állításába), leszáll az IL, először azt hisszük, ez már Ir- kutszk, de nem, a sötétségben hatalmas neonbetűk jelzik Omszk város nevét. Üzemanyag- felvétel, jéghideg szél. Reggel otthon nyűg volt a tavaszikabát, amit karon kellett vinni, mert nem fért már be sehová, most egyenesen kevés. Félóra múlva ismét beindulnak a propellerek, tovább repülünk. Az ember épp csak elbóbiskol, s már tényleg Irkutszkban van — indulás reg­Tóbor a pusztán gelizni. Ulánbátori utasok, iste­nem, gondolom, otthon még kellemes nyári későeste van, minket meg már másodszor reg­geliztetnek, de hisz az imént vacsoráztunk! Szerencsére Ulán­bátorig már nincs újabb regge­li, délelőtt 11-re jár az idő, ami­kor leszállunk, innen már pon­tosan vissza lehet számolni az időt: kerek hét órával járunk előrébb. Ha úgy vesszük, egy egész éjszakát veszítettünk el. Itt a kötelező formaságok után, bemegyünk a városba, ahol már ni, ezeket már deszkakerítés fogja körül. Útközben egy-két kőépület, ezek gyárak, üzemek. Végül a főváros, 3—4 és 10 eme­letes házak, széles utcák, sok növény. Később láttam a fásí­tási mozgalom néhány megha­tó képét magam is, szabad­szombatokon a főváros lakossá­ga — értelmiségiek, tisztviselők, munkások — kivonul az utcákra, terekre, gödröt ás, fűmagot szór, játszóteret aszfaltoz, parkosít. Furcsán áll a kezükben a szer­szám, le-lecsúszik a szemüveg, a vizek mellett élénkebb a fű, zöldbe fordul az uralkodó sárga szín. Aztán a jurták kerek, fehér pontjai, és körülöttük a szét­szórt sötét pontocskák: a legelő állatok. Már a repülőről is lát­szott, hogy a puszta nagy ese­ménye az autó: a füves lanká­kat hellyel-közzél halvány csí­kokként átszelő utakon messzi­ről feltűnik egy-egy kocsi, mö­götte hosszan húzódik a felvert por. i Öndörkánban a repülőtér ugyanolyan fűcsomókkal benőtt vár az ebéd... Még 3-4 nap­ba telik, mire átáll az ember, mire este álmosodik el és nem délelőtt... A mongóliai táj már ott, az első pillanatban lenyűgözően újszerű volt Grafitszürke, na­gyon lankás, de kúp alakban kihegyesedő hegyek övezik azt a hatalmas völgyet, amelyben a főváros is elterül. Mintha egy óriási teknőben lennénk — 1300 méter magasan a tengerszint fölött... A méretek nem hazai­ak, a szem belefárad, mire kö­rüljárja a látóhatárt. És az a furcsa szürke szín ... Persze, mondták mosolyogva oz edzett puszta-járók, ez csak ízelítő, hi­szen itt zöld szín is van, és fő­leg: erdők. A hegyeken valóban néhány erdő-folt zöldellt, de csak mint pár hajcsomó egy kopasz fejen. A főváros felé menet előbb legelésző állato­kat, aztán pár jurtát, aztán egész falunyi jurta-csoportot lát­kiesik a kézből a zsák vége, amin a földet viszik egyik hely­ről a másikra, újból rá kell la­pátolni — de Ulánbátorban most már mégiscsak meg-megakad a szél örök rohama a fiatal fá­kon, nem úgy, mint pár évvel ezelőtt. fővárosban most csak pár * ^ napot töltöttem, hamaro­san útnak indultunk Kelet-Mon- gólia egyik pontjára, ahol a magyar geológusok egy kutató­tábora tanyázik. Ez a terület a tipikus mongol puszta része. Ulánbátorból IL 14-es gépen elrepültünk öndörkánig, útköz­ben az „alacsonyan" szálló gép­ből már láthattam ezt a hold­béli tájat - nincsen rá jobb ki­fejezés. Végtelen dombok, lan­kák, csupa szürke és sárgás­szürke szín, itt-ott folt: tavak, amelyek sűrűn kiszáradnak, fo­lyók, amelyeknek esős idő után száz meg száz mellékága támad, poros mező, mint ami körös-kö­rül száz meg száz kilométeres körzetben mindenütt. A boszor­kányosán ügyes mongol piló­ták mégis úgy teszik le a gépe­ket, mintha betonpályára száll­nának. Ott már várnak bennün­ket a magyar tábor UAZ kocsi­jai. A hátralévő 120 kilométeres út majd öt órát jelent. A jó kis terepjáró az ügyes kezeknek és a jó szemnek — meg persze a helyismeretnek — engedve, he­lyenként nyolcvannal is fut. De aztán jön egy mocsaras (nem nedves már), zsombékos rész és itt az átlagsebesség lecsökken 3—5 kilométerre. Akárhogy is vi­gyáz a vezető, akárhogy is ka­paszkodik az utas, a kocsi néha akkorát ugrik, hogy fél méter­ről pottyan vissza az ember. A por pedig - csak eleinte kelle­metlen, később az ember rájön, hogy itt a por „jár” a levegő­höz. Meg lehet szokni, meg is kell, mert a szél szinte soha) egyetlen percre se szünetel eze­ken a pusztákon, ahol nem üt­közik semmi akadályba. \X issza térve a legelső uta- * zásomhoz .— biztosan mindenki hasonlóképp lenne ez­zel — az első benyomás, hogy a puszta nem lapos. Igaz, nem hegyvidék, s nem emlékeztet a dunántúli dombvidékre sem, Csak egyszerűen nem sík, ha­nem egyik lapos, hosszan húzó­dó domb megy át a másikba, emiatt aztán a látvány útközben folyton változik. Ha „fölér” az ember egy dombra, már nincs az az érzése, hogy följutott, mert a másik oldalon olyan la­posan és észrevétlenül nyúlik el a „völgy”. ... És él a puszta, az átevickélő emberektől függetle­nül éli a maga ősi és rendíthe­tetlen életét. Sasok keringenek, tarbagán — ez a furcsa, jópofa mormotaféle — tereli a kölykét a lyuk felé mulatságos, bakug­rásokkal, az út mentén állat­csontok fehérlenek, egyhelyütt öreg autógumi jelzi, hogy ezen a régesrég használt földúton emberek is járnak gépekkel, de az autógumi még nagyon soká­ig ott lesz, ki tegye el és hová, és ráadásul minek, a tér óriási, senkinek sincs szüksége arra a kis helyre, amit egy ócska autó­gumi elfoglal. Igen, ezen a „holdbéli tájon” az egyik döb­benetes élményt a végtelenség jelenti. Elég legyen annyi, hogy ezen a 120 kilométeren végig senki sem lakik ... A másik különös és szinte hi­hetetlen élmény, hogy valóban sehol, egyetlen fa sincs. Tud­tam, hogy itt nem nőnek meg a fák, de más tudni, és más körülnézni és érezni, hogy vala­mi „nincs rendjén”, valami na­gyon szokatlanná és keményen idegenné teszi a tájat. tábor — néhány fehér ^ ' jurta, estére szépen sor­ban „leparkoló" kocsik, agre- gátorok, szárítókötelek, vizes­kocsi —, egy hatalmas térség közepén. A látóhatáron legelé­sző marhacsorda, tevék, lovak, olykor egy lóháton vonuló, ki tudja hova tartó utas. Fönt pe­dig a hatalmas mongóliai ég­bolt, örökké változó felhőkkel, amelyekről csaknem mindenki megkétdi az újonnan érkezőt: észrevetted már, milyen különö­sek itt a felhők? Az alsó részűk lapos, úgy sorakoznak az égen, mintha mind valami láthatatlan síkra, lenne helyezve. Ezért minden mongol festményen — a színházban is a díszleten — ilyenek a felhők. Pillanatok alatt tovaúsznak, fújja őket a pusztai szél, amely úgy zörget/ a szá­raz fűcsomókat, hogy bármilyen csönd is van, mindig hallani va­lamit'a szél hangjából... Későn sötétedik és este egé­szen a látóhatár széléig látni a csillagokat Hatlama Erzsébet Házasoknak féláron Kilián-telepi nyár Este van, az első balatoni es­te ... Francia, szovjet, lengyel, cseh­szlovák, német és természete­sen magyar fiatalok sétáló cso­portjai töltik meg ennek a ked­ves, varázslatos hangulatú vá­roskának a főutcáját, melyet akár a Barátság Városának is nevezhetnénk. Nyitott abla­kok, imitt-amott aprócska gye­rekek. Néhány ház teraszán már mosott ingek, fehérneműk szálldosnak. Délelőtt kiürült, délután ismét benépesedett, es­tére pediq immár otthonná is lett a KISZ Expressz Utazási Iro­dájának legújabb és legna­gyobb ifjúsági tábora, mely jú­lius 1-én fogadta az első ven­dégeket. Az első turnus nem egy tagja könnyezve búcsúzott. Ki- lián-telep, a fiatalok városa, a barátság eszméjének nagysze­rű otthona. • Tábor volt itt tavaly is — a magyar középiskolások híres- nevezetes nyári sátortábora. De ez most más. Városka. A Bala- tonfüredről Balatonudvari felé futó út bal oldalán, a tóra néző kopár, sztyeppeszerű lankán há­rom és fél hónap alatt hetven­hat faház épült, hetvenhat ké­nyelmes, egymástól független, s egymással mégis szoros egysé­get alkotó otthon. Aki megál­modta ezt a tábort, fiatalember volt. A fiatalok eqyik legelemibb erejű vágyára épített: otthont, egy saját kis kuckót — ha csak VASÁRNAPI M 111E x l t I néhány napra is . . , Házaspárok jönnek, egyes vendégek, de az első szinte mindenki számára az, hogy a saját képére alakítsa kicsinyke birodalmát. Egy kép, egy otthonról hozott pohár, egy csokor virág. Kilián-telep — siker. Hetvenhat fa ház, házanként — két-két szoba, szobánként két ágy. Huszonötmillióba került ez a vállalkozás, a KISZ KB és a Belkereskedelmi Minisztérium 25 milliójába. Az ifjúsági törvény megvalósulásának egyik beszé­des bizonyítéka ez a kedves, örökké zajos mini város. Az if­júsági turizmus évtizedes téma — a Kilián-telepi ifjúsági város adu ebben a vitában. A gazda: a KISZ. Az üzemel­tető és beruházó: az Expressz. A generálkivitelező: a Szentlő­rinci ÁFÉSZ faipari üzeme. Sétálunk a csinos kis házak között. Valahonnan gitárszót hoz a szél. Hogy kezdődött? Maletics Miklós válaszol, aki „generálkivitelező” minőségben éppen búcsúzik a tábortól. — Megvolt a pénz, de ez ná­lunk, sajnos még önmagában nagyon kevés ... Ki csinálja, mikorra csinálja meg? — ez volt az igazi kérdés. Az Expressz a legélelmesebb megoldást vá­lasztotta: pályázzanak az érdek­lődők. Számos jelentős vállalat rojtolt, minket választottak. Azt a faházat ajánlottuk, melyet Fenyő néven ismert meg a pi­ac, s melyet kimondottan azzal a titkos vággyal fejlesztettünk ki, hogy az ifjúság céljait szol­gálja. Gondoltunk arra is, ezek a komfortos kis házak talán még lakáspótlónak is jók lesz­nek. Nos, ez persze túlzás volt, de miután a kifejlesztés idő­szakában mindvégig a fiatalok­ra gondoltunk, ami magától értetődően szerény anyagi lehe­tőségeket is jelent, a Fenyő vé­gül is kiütéssel győzött az Ex­pressz pályázatán. Olcsó — ugyanakkor komfortos. / Kilián-telepen most jépül a kikötő, a koktél-hajóvá avan­zsált komphajó így hát a szom­szédos Udvari provizórikus ki­kötőjéből indul. Vagy három­száz fiatal tolong a hajóhídon: ma este a Skorpió együttes a vendég. Kilián-telep fahózaiban hat­száz fiatal pihen, a régi tábor­ban további hatszáz. Ezzel ez a legnaqyobb magyarországi if­júsági üdülőközpont. A kulturált szállás mellett gazdag program­ról is gondoskodik az Expressz — ezek közül egy a koktélhajó. Mindez persze általában el­mondható a világ minden kor­szerű üdülőtelepéről — ezért né­hány szót az árakról, térítési dí- jah’ó is. Kilián-telepen a középiskolás fiatalok 100 forintért kapnak egy teljes hétre szállást és el­látást. Fiatal egyetemista házas­párok esetében csak egyikük fi­zet . .. Ha külföldi vendégek jönnek, helyettük magyar fia­talok utazhatnak ugyanilyen minimális térítési díj mellett külföldre . .. A színes lámpák gyöngysorá­val díszített koktéihajó már messze jár a parttól. A faház- város előtt állva, arról beszél­getünk Maletics Miklóssal, mi­lyen jó lenne, ha mindig, min­den akciónk így sikerülne. A legfelsőbb szervek jó szívvel ad­ták a pénzt, a beruházó első perctől az utolsóig azt nézte, mivel, hogyan segíthet, a kivi­telezés résztvevői — a szentlő­rinciek mellett a fővárosi JAV­SZER, e székesfehérvári Aszta­losipari Szövetkezet és a zala- szentgróti Építő Ksz —, pedig egymást segítve végezték mun­kájukat. Nem volt jegyzőköny­vezés, nem volt kötbér. A kopár vízparti lejtőn márci­usban kezdődött a munka, az Expressz áprilisban már szerző­déseket kötött a tábor kapaci­tására, s három és fél hónappal a rajt után, július 1-én megér­keztek az első vendégek. És most él, zsong itt minden. Zánka szomszédságában, az Európa-hírű úttörőparadicsom mellett, létrejött a diákok és if­júmunkások üdülővárosónak tö­rődésünkről és szeretetünkről beszélő nagyszerű magja. Békés Sándor Neruda í=>m Peratban született, 1904. július 12-én, igazi neve Neftali Ricardo Reyes Bascalto. Gyermekkorában írta első verseit, akkor vet­te fel a Pablo Neruda írói nevet, az általa csodált és nagyrabecsült cseh író, Jan Neruda nevét választva. Apja vasúti munkás volt, anyja tanítónő, őmaga ta­nítóképzőt végzett, Santia- góban a pedagógiai főis­kola tanára lett, majd dip­lomáciai pályára lépett. A francia nyelv és irodalom tanári diplomájával ren­delkezve, már korán, 1923- ban (19 éves korában) megjelent első versesköte­te. Mint diplomata, Sziám­bán, Burmában, Kínában, Japánban, Indiában, majd Spanyolországban szolgált Elég korán — 1936-ban — szenátusi képviselő, még­pedig kommunista prog­rammal. 1949-ben betilt­ják a Chilei Kommunista Pártot, Neruda is, mint sok más kitűnő hazafi, emig­rálni kényszerül. 1952-ben térhet ismét haza. Míg korábban diploma­taként járta be a fél vilá­got ezekben az években ismert íróként utazik. A szocialista országokban is gyakran megfordul, termé­szetesen járt Magyaror­szágon is. Járt? Ennél is több fűzi hazánkhoz: egyik kitűnő, egy másik nagy, ugyancsak nemrég elhunyt dél-amerikai íróval, Miguel Asturias-szal közösen írt könyve: a szó minden ér­telmében „ízes” kötet a magyar konyháról ad szel­lemes, szórakoztató, íny­csiklandozó leírást. Az Amerika (1948), az Ébredj, favágó (1951), A szőlők és a szél (1954), oz Elemi ódák (1961), a Száz szerelmes szonett (1962), a Válogatott versek (1969) — hogy csak a magyarul is, többnyire Somlyó György értő-érző fordításában megjelent műveit soroljuk — nagy latin-amerikai köl­tője 1953-ban elnyerte a nemzetközi Lenin-békedí- jat, 1965-ben pedig az irodalmi Nobel-díjjal tün­tették ki. Ez a két kitünte­tés rendkívül pontosan és plasztikusan fejezi ki Ne­ruda életének lényegét: költő volt ízig-vérig, az iro­dalom egyik nagy alkotó­ja és nagy szerelmese. És közéleti férfi, kommunista, békeharcos volt utolsó csepp véréig, költészeté­ben és minden más meg­nyilvánulásában: méltóbb tulajdonosa nem is lehe­tett volna az efaita köz­életi maaatartást jutalma­zó nemzetközi Lenin-bé- kedíjnak. És végre eljött az idő, hogy költészetét, embersé­gét, közéletiséqét hazájá­ban is ugyanúav becsül­ték, mint külföldön. Sal­vador Allende Népi Egy­ség kormánya az ő kor­mánya volt, próféta lehe­tett véqre saiát hazájá­ban, szén megbízatást is kapott, Chile párizsi nagy­követe lett. Csak mind job­ban elhatalmasodó beteg­sége miatt keMett e meg­bízatásáról idő előtt le­mondania. Hazatért San- tiagóba. Méq megérte a Pinochet-ouccsot, majd a fasiszta junta hatalomát­vételét követően, 12 nap múlva meghalt. Barabás Tamás * i \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents