Dunántúli Napló, 1971. június (31. évfolyam, 148-177. szám)
1974-06-09 / 156. szám
Galambost László Lépégéivé Furulyámon kilenc lyuk van. Billeg-ballag kilenc ujjam. A tizedik homlokomnál szalutáló törpe zsandár. Csillag virít a bicskámon. Pipacs-bojtok koronámon. Fölnyerítö lovam hátán tótágast áll a szivárvány. Zápor ugrott Észak felé, nincsen aki megköthetné. Kunkorodó villám-kötél vörösébe markol a szél. Virrasztóm a mécsvirágot. A tejúton sárkányt látok. Kaszabolom liliommal. Fojtogatom vas-ostorral. Az Isten kék köd-gubában, gubbaszt ráncos éjszakában. Őrzi a vén világórát, világóra mutatóját Káldi János Éneklők Vihar Béla: Madárka voltál.. Madárka voltál, elrepültél, a messziséggel egyesültél, az elsuhanó tűnt idővel, a soha vissza-nem-térővel. Már ott lebegsz, hol el nem érlek, a be nem teljesült remények partján is túl, oly messze-messze, a fájdalommal eljegyezve. Halálomon túl is kereslek, Nemzedékek során kergetlek, hogy egyszer majd karodra lelten, találkozzunk gyermekeinkben. Demény Ottó: Honnan jön ez az ének, milyen mélységből, mily sziklák alól szakad föl? Mintha szelek sírnának benne, mintha a napban elájult virágok fájdalma fájna benne, mintha halhatatlan balladáktól izzana. Éneklő dávodiak és hercegszántóiak, honnan jön ez az ének? Ez a borzongatóan-gyönyörű, e bizalommal-teljes, anyám hófehér csontjait idéző? Honnan jön és hova száll? Szinte reszket a pécsi székesegyház, ahogy zeng-búg e múlhatatlan dallam, s kitör a nyitva hagyott ajtón, mint a tisztaság nagy üzenete. Orsovai Emil: Nem hordok főbbé gondokat Nem hordok többé gondokat csak szép napot csak szép ügyet kihavazom az életem megérett szürke fellegét Fehér lesz tőlem majd a táj ahol több baj már nem bolyong csak boldogok csak kedvesen lesznek a fázós füstök is fehér hol jártak láthatatlanok mentükből olvasom ki majd milyen lett volna énekem Nyo c sor Forró a te küszöböd ajtód kilincsed izzik éget tüzel halovány ágyneműd láz a te inged lábad a takaró alatt kétnyelvű vad kolomp jövetelem robaj égzengés ó. emlékszel-e mondd Mohácsi Regős Ferenc: Csendélet (Linómetszet) Sobor Antal: Vendéglő kánikulában A zongora melletti asztalnál ült: mór megrendelte az újházi tyúklevest, fölemelte arcát a ventillátornak, amely vele szemben fönt a falon diszkrét zümmögéssel cserélte a levegőt. Hunyt szemmel átadta magát a lágy szellőnek, kedvét lelte az alkalmi örömben. A pincérek szokatlanul nagy porcelán tálban hozták a tyúklevest, elhelyezték a zongora melletti tánctéren. Fölállt, nyomban levetette a zakóját, a szék támlájára helyezte, gondosan eligazította, hogy ráncot ne vessen a finom nyári kelme. Levette a nyakkendőjét, az ingét, szépen a támlára teregette őket. Leült, megoldatta fényes cipőjének zsinórját, lehúzta jf lábbelit, aztán a zoknit. A hajladozástól kissé elfáradt, enyhén gyöngyözött homlokán, orrán a verejték. Kevés pihenő után kigombolta a nadrágját, előbb egyik, aztán a másik szárából bújt ki. Nem nyújtott illetlen látványt, hiszen a legfinomabb márkájú bánion fürdőnadrógot viselte. Egy keveset várakozott, majd arányait meghazudtoló fürgeséggel a levesestál peremén termett, és lassan, minden sietség nélkül beleereszkedett a levesbe. Néhányszor meghimbálta magát, le s föl rugózott. E gyakorlatok közben hol állig süly- lyedt a levesben, hol pedig hasig kiemelkedett belőle. Hirtelen mozdulattal hanyatt dőlt, lebegett a felszínen, hatalmasan fölfújt mellkassal. Elnézegette a levesből előkandikáló lábujjait, játékosan megmozgatta, billegette őket. Aztán csapkodni kezdett, úszó mozdulatokat tett. Hasra fordult, lebukott, bugyborékolva tűnt föl újra meg újra. Pillangóúszásban szelte át a tálat, később csöndes mellúszásra váltott. Hörpin- tett a levesből, szájából szökő- kútszerűen fölspriccelte, majd csintalanul fröcskölt, locsi-po- csizott az újházi tyúklevesben. Végül elcsendesedett, középütt megállt, és hatalmas hörpölé- sekkel szívta magába a levest. Itta, nyelte, felszíne egyre apadt, mind sekélyebb lett, szemlátomást fogyott Fenékig elnyelte, ügyelve a leves tizennégy karátos aranyának minden cseppjére. Ezután a tál széléhez ment fölszökött a peremére, ügyesen elhelyezkedett rajta, úgy, hogy a ventillátor légárama testének lehető legnagyobb felületét érje. Hamarosan megszáradt, lelépett a tálról, fölvette előbb a nadrágját, majd a zoknit és a cipőt, aztán az inget, a nyakkendőt, végül a zakót. Visszaült a székére, kényelembe helyezte magát, várta a következő fogóst Körültekintett az éttermen, elegáns mozdulattal végigsimított aranyszőke haján, két ujjával egy csinos hullámét nyomott bele. 2. Egy kutya lépett be meg egy ember. A kutya körbepillantott aztán a sarokasztal felé bökött Leültek a tükör alá. A kutya nyurga volt, izmos, kisportolt, a gazda alacsony, kopasz és kövér. Szótlanul nézték a termet majd a kutya türelmetlen mozdulattal a gazdája zsebébe nyúlt. Cigarettát vett elő, kínálta a gazdát is, rágyújtottak. Félig sem szívták a ciga- rettót( amikor megjött a pincér. Meghajolt, átadta az étlapot a kutyának, egy graciózus lépést tett hátra, némán várta a rendelést. — Hozzon egy becsináltlevest gyenge borsóval! — mondta a kutya. - Aztán kaporlében főtt velőscsontot, jó nagyotl — Igenis, kérem. — Puha bárányhúst kérek majoránnával, enyhén fokhagymásat. Majd szagos vesét, egy szelet füstölt oldalast, mustos pecsenyét, tavalyi gyömbért. Aztán vegyes vadhúst, rozma- rinnal pácoltat, levendulával, borostyánlevéllel, fenyőmaggal. A pincér szélsebesen jegyzetelt, a kutya türelmesen megvárta, amíg leírta az eddigit Aztán folytatta: — Hozzon három keményre főtt tojást mustárral. Végül savanyú káposztát dísznóhússal, orjával, jó nagy darabot — Ahogy méltóztatja, uram I Szabadna még ... — Hamburgi muskotály, kris-* tályvíz, sajt fagylalt kávé és konyak. — Hogyne! Máris szaladok! — Várjon, kérem! — mondta a kutya, és a gazdájára mutatott. — Az úrnak hozzon egy kelkáposztát valami kis feltéttel. , - ö, pardon! Ezer bocsánat! — hajolt meg a pincér, és mélyen elpirult — Valami italt tésztát is hozhatok? — Hát... egy jaffa. Es mondjuk, egy grenadírmars. A gazda bólintott és hol a kutyára, hol a pincérre mosolygott — Szolgálatukra az uraknokl — mondta a pincér és elsietett A kutya hátradőlt a széken, fölemelte egyik mellső lábát A hosszú, ápolt körmei között kialudt cigarettára mutatott A gazda nyomban előkapta az öngyújtóját tüzet adott Szolnoki András: A receptek mögött M óró beletörült a mozsárba, kissé vállbái, azzal a jellegzetes félfordulattal, aztán átszólt a mellette várakozónak: — No, olvasd fiam ... Mit jelent ez a két betű? — Recipe — felelte a fiú. — Magyarul: végy! így kezdődik minden orvosi előirat. Igen, így kezdődik... — ismételte at öreg és eltűnődött. Hányszor kérdezte a homálybasüppedő évek során, s hányszor felelték neki! Végy füvet, gyökeret, vagy más anyagot, ennyit és ennyit, és készíts belőle főzetet, forrázatot, vagy pilulát. Hol vannak már azok a noviciusok? Egész család. Néha megsüvegelik az utcán, hirtelen azt se tudja: melyik? Debát mindegy az; fő, hogy egy kicsit őt folytatja mind, akkor is, ha már nem köszön vissza. Felnézett a vállas, inkább atléta, mint tudásforma fiúra, s kihúzta magát, hogy legalább a fülét meszelje. Tetszett neki, hogy olyan pajkosan kukkant szét a szemüvege mögül, mintha mindig tréfára készülődne. „Ejha, de magasra nőttél! — No, várj csak, adod te még alább is!” De a fiú csak olvasta a vényt, hibátlanul, s amint a végére ért, fogta a kézimérleget, játszatta az ujjai közt, ahogy az öregtől látta, bemérte a porokat sorba és keverte, osztotta, ahogy dukál. Móró szótlan nézte, s derült. Minek is zavarta volna? Első nap látta, hogy kezéhez áll a szarukanál, a feje is fog — ezzel nem vall szégyent; a többit / meg majd rárakják az évek. Tegnap feldobta azt a ménkőnehéz rézmozsarat, s játszott vele, mint a labdával. Hadd játsszon! Majd megcsendesedik. Itt csak kis időt tölt, visszaköveteli az egyetem, nem látja egy darabig, aztán rövid hetekre megint az övé; így telik két év, három, közösen faragják, s egyszeresek fuccs!, indul a többi után. A kollégák a telefonhívás miatt ugratják. De, hát csoda?... Egész nap csipognak neki a lányok! Mit tegyen, ha nem hagyják békén? Játszik velük, mint a mozsárral. Az is baj?... Elvégre egyszer fiatal. Majd elunja ... Az apjának, tudom, nem telefonáltak. Ki csivitelt egy vonatféke- zőnek? Legföljebb a forgalmista kiabált, hogy: „Hé Kalász, az istenfáját magának! Hová a dögnyavalyába tolatunk?. .. Gyerünk má!... Kész van már?.,." És Kalász József rohanvást iparkodott. Más világ volt az, ott egye meg a fene. — Ami a recepten írva vagyon, látom, tudod. Most azt mondd meg: mi van mögötte? — Mögötte? somolyodik el a bajuszkája alatt. — Talán alatta, a táraasztal... Gábor bácsi tette ró. — Buktál! — csap rá Móró, s dalol a benseje. — Márpedig, aki ezt nem tudja, jó patikus nem lehet. — S élvezi, hogy hebeg-habog, toporász az izomtorony. — Hát, nem tudom... Nem én. — Akkor idefigyelj... Szeretném, ha megtanulnál mögöttük olvasni. — A kutyanyelv fölé hajolt, mint orvos egy ismeretlen szív fölé. — Nézd ... Az egyik mögött sápadó gyermekarc, a torka fáj A másik mögött egy asz- szony dobálja magát az ágyon. „Szükség esetén egy port." De vajon még hányszor lesz rá szükség? A kéz már alig várja ... És a harmadik, a sokadik; arcok, száz és ezer arc; elmegy a hatvan, mire mindet kibetűzöd. És tekintetek, kétségbeesettek, könyör- gők... és kezek, melyek széthasadnak, mint a bokrétafa ujjason osztott levele, és kérnek tőled. Ezt látnod, hallanod kell fiam, enélkül fabatkát ér a tudományod. A behemót szorosan melléállt, itta a szavát. — Más is van, azt se vigyem sírba. Vidéken dolgoztam akkoriban, lent az Alföldön, az istenháta mögött. Egy szem fiam volt, szerelemgyerek, még kicsiny. ke. Tudod te, milyen hatalom volt a tüdőgyulladás? Akibe belekapott, ónnak készíthették a koporsót Az orvos nem mondta meg, fölirta a receptet Az, a recept sikította a fülembe, hogy: vége! Hiába hadakoztam, elvitte. Azóta a penicillin begörbítette azt a kaszát, s valahányszor olvasom a vényen, lent a sarokban, hogy: pneumonia — kiáltani szeretnék a boldogságtól, hogy nincsen már hatalma. Csakhogy ezt is megérhettem, fiam. No, meg azt a másikat... Mert volt arra kaszás elég. Túlontúl is sok. Tudod te, milyen idő volt az? Olyan szegénység, fekete szegénység, mint némely göndörszörű mangalicamalac. — Tudom — hagyta rá a fiú, — Apámék tízen voltak testvérek, közülük is szedett hatot Az volt a nagyobb betegség, apám mindig mondta. Móró szeme ravaszkásan megcsillant. — Akkor legalább nevessél a szomorúja után. Egy nap beállít az orvos, fanyar beszédű, de tréfaértő ember. „Azt mondjad patikus, mit írjak? Mert ami kellene, nem írhatom.” „Mi volna az?” — kérdem. „Kolbászt oldalast meg fehér cipót nem írhatok. Öreg hiba. Mert az volna itt az igazi orvosság ... Hát akkor mit?” „Tán szirupot a répa levit!” — felelem. „Ügy, úgy... ezt eltaláltad” — mondja a doktor. „írok nekik cukorszirupot, naponta négy evőkanállal — és az oldalát fogta neveltében. „De kifogok rajtuk I Hadd nyeljen a cselédember pulyája édeset, úgyse szívott az anyja melle óta!” CZ attól fogva mindegyre azt írt én meg készítettem. „Hej, csak furfangos ember vagy te, Móró!" — mondogatta, ahányszor előjött, s puk- kadozott a nagybérlőn, meg a menynyel helytartón, okik az élet dolgát arrafelé igazították. Az öreg a kutyanyelvre bökött. — Ez is a rp. mögött van, nemcsak a gyermekhalál. A többit... láttad magad, ami azóta abba a parlagba töretett. Villany, téesz, orvoslakós, rendelő. így csak hamarább begör- bednek azok a maradék kaszák. De negyedszáz óv nem sok: egy villanat idő; s a java még hátra van. Ezt is kösd be az eszedbe, oda, a telefonálgató kislányok mellé. Vagy bánom is én, akárhová, de bent legyen, érted? — hogy mire azoknak a nevét se tudod, a régi sötétségre még emlékezz. Te zöldfülű!... No, olvasd a következőt. — Recipe codeinum ... — kezdte a fiú és hálásan nézett rá.
