Dunántúli Napló, 1971. június (31. évfolyam, 148-177. szám)
1974-06-09 / 156. szám
Marlyn Ferencet ■ ti ii «■■■ Háromnegyed évszázad mérlegén: egy életmű. Alkotóerők teljében gazdagodó életmű. Köszöntő szavak cikáznak- vibrálnak bennem, visszanyelem a szuperlatívuszokat, hiszen alakjának, tartásának lényegét azok bármennyire is takarják, ki nem fejezhetik. Most és itt a „leg"-ek naiv szóhangulathoz jutnak; a művészi-emberi nagyság megannyi lépcsőjén túl az életmű önmagáért szól. Megfogalmazni, amit szeretnék, próbálgatom, — szavaim szürkén, üresen kopognak, mert az ő hangját hallom magamban, néhány találkozásunk, beszélgetésünk emberi és gondolati élménye visszhangzik bennem, azok derűje, szépsége, igaza. Olyan ez, mintha ránéznék a Tengerparti emlék ragyogó szikláira, homokra húzott csónakjára; a Dudás csendélet vagy épp a Kádárszerszámok pihenő tárgyaira. Belőlük, miként a kiejtett szavakból is, az ember életigenlése SZÓL Sokszor hallottam tőle: menynyire szerencsés lehetett, amiért a somogyi földutak századeleji világától a bolygóközi utazás korába juthatott. Igaz, köztük az emberiség roppant megpróbáltatásait, kataklizmáit Is megélve lehetett rAzese, tanúja az útnak, melyen egy új világ formálódik. Igen, századunkkal egy időben indult, zselici földutakon, ellágyuló visszatekintései legszebb tájain, hol a táj exteriőrjének ívei olyanok, akár a „vájt teknők”. („Hol a gödrében, hol a púpján áll az ember” ...) S ahol „e nagy, szélesen hullámzó tájakat erdők szegélyezik, amelyek fölött, tudod, még nyáron Is tejfehér pára száll. Gőzölögnek a vékony kis vízerek: ezek a teknők hajlamosak rá, hogy hirtelen párás, ködös területté váljanak, s hol a földutakon messze elmehetett az ember, teremtett lélekkel se találkozva, csak egy röppenő madár, fácán, moccanó őz az egyetlen, mely megtöri itt a tájnak a csendjét. Debussy zenéje jutott eszembe, valamelyik zongoradarabja, talán az Images vagy a La Cathédrale englou- tie? ..., annak az érzéki szépségét, sajátos kolorítját festi bennem ez a látvány” — mondta egyszer eszmélő gyermekkora színhelyére emlékezve, amely megoszlott a kazsoki kúria, a Rippl-ház és a pécsi gimnázium között. Ir származása beleolvadt a somogyi családba, a somogyi szülőföldbe. A bevándorolt dédapa és a nagyszülők ott nyugszanak — ez a múlt. Ö maga Párizs és a nagy világ évtizedeit követően 1940 óta Magyarországon él, huszonegy éve pedig itt, közöttünk. Huszonegy éve Pécsett él az egykori Abstraction-Creation csoport jól ismert européer művésze, az avantgárd művészet reprezentáns magyar alkotója, hazai úttörője és ma már doyenje. Kedves alakját, köszöntésre lendülő kezét jóleső látni itt közöttünk: az utcán, a sokféle tanácsi-közéleti munkájában vagy művészeti eseményeken. Tett egy s mást az elmúlt húsz évben ezért a városért, amit a pécsiek soha nem fognak elfe- lejtenL Egyszer e barátságról kérdeztem. Tudod —, mondta — olyasmi ez: vannak az embernek szívéhez nőtt barátai; viszontlátom őket évek múlván és folytatom az abbahagyott mellékmondatot ..." Ennél szebben soha nem hallottam még azt az érzést megfogalmazni, amely az emberi kapcsolatokban talán a szerelemnél is fontosabb, ámbár a kettő egy kicsit föltételezi is egymást. Erről Is szólt a napokban, mint a szülőföld, a neveltetés, a származás, a barátság és mindezek szintézisében az élet értelmét és tartalmát jelentő munka — tehát az életét meghatározó tényezők között az egyik leg- fontoscrbbróL „Családunkban == hagyományként szinte törvényként — különös tisztelet övezte a nőket. így alakult ki bennem a nőfogalom mivolta. Hozzá kell tennem, hogy mindig nagyon szép nők közelségében éltem. Kezdve anyámon: középmagas, arányosan szép termetű, sötét szemű asszony volt — szárnyaló fantáziával... Kialakult bennem a hajlam, hogy minden nőben a szépséget keressem, a szépséget, amelyen az idő múlása sem változtat. Ami bennem önzés: a munka szigorú, megfeszített és magamra kényszeritett lendülete, azt is női lények vették körül, akik elnézték nekem ezt; elnézték ezt az igényt bennem. Megértésben volt részem ... Ugyanakkor a nők külsejére is rendkívüli érzékenység volt bennem mindig. Jólesik látni, hogy egy kicsit festik magukat és ha egy kicsit tudják is, hogy nők ...” „Ez is hozzátartozik az elmúlt 75 évhez. Ami jövő terveimet illeti: hajszolt, feszített ritmusú az életem ma is. A rajz — az emberi cselekedet egyik legnagyobbja. A gondolat aktivizálódása. Az emberiség történetében mindig kulcsszerepet kapott a vonal mivolta; az ember a rajzon át küldött üzenetet, adott bizonyságot létéről. Erre keresve a választ az embernek sok mindent elölről kellett kezdenie. Magam is keresem a választ a rajzban, amely nehéz órákban mindig megvigasztalt engem: a valósággal kötött össze, megszabva annak a méreteit Mindig rajzolok ... Sok a terv előttem, bennem. Tegnap éjjel Berzsenyi-rajzon dolgoztam. A jövő évben megjelenő nagy jubileumi Berzsenyikötetben több, mint 40 lapom kap helyet. A fejezetek elejére- végére is ún. könyvrajzokat készítek. Most éppen Berzsenyi monogramjával foglalkoztam. És pillanatnyilag két nagy vásznon is dolgozom .. Napirend szerint kora hajnaltól délutánba-estébe hajlóan. 75 évesen, művészi álmokkal, tervekkel. A megvalósuláshoz: sok évet, sok egészséget, s — alkotóerői teljében — az életmű hosszú gazdagodását! Mindannyiunk nevében: Wallinger Endre I KönyvheH vendégj'árás A könyvhétre már néhány éve hivatalosak a szomszédos szocialista országokból a magyar írók és költők, de bemutatkozásukra — önálló költői est keretében — csak az idén került első ízben sor. Családias est volt, a Fészekklub fé’székméretű termében, szinte csak szakmabeliek, s néhány nagyon is érdeklődő diák számára. Mindenesetre reményt keltő, folytatást ígérő: ezen a nyomon kell elindulnunk, hogy közismertté váljanak határokon túli költőink, hogy a hazai irodalmi köztudat befogadja, ismerje és elismerje őket. Mert amint az estet megnyitó és o vendég költőket üdvözlő Nagy László mondta: „testvéreink ők az anyanyelv édes és olykor keserves köteléke szerint is”, a Dunánál élő népek sorsközösségén és szocialista egységén, népi és irodalmi összetartozásán túl. Érthető, hogy kíváncsiságunk rögtön azt kutatja, milyen életérzést, gondolati és érzelmi tartalmat fejeznek ki verseik, formaviláguk milyen örökséget őriz, vagy merre tör előre, milyen hazai irányzattal rokoníl- hatók és hol tartanak színvonal tekintetében, várható-e körükből új, kiemelkedő tehetség, vagy együttesen, összefogózva válnak-e a kor krónikásaivá? Sokféle a kérdés, s az évtizedek mozgásait figyelő iroda- lomtörténetÍTás feladata c válasz. Beszámolóm célja csupán egyetlen est néhány verséből adódó impressziók közlése: az idei könyvhétre érkezettek néhány kiválasztott művéből alakult benyomás. Milyennek láttuk őket ezen az estén? Pontosabban: jórészt c fiatalokat. Mert néhány kivételtől eltekintve, egy egészen új „költői hullám” csapott ót határainkon, az a nemzedék, melyet még az irodalom ismerői is alig tartanak számon. Leginkább a csehszlovákiaiaknál volt szembetűnő az ifjúság túlsúlya, ötűk közül egyedül Emi! Lucas Boleslav képviselte az idősebb generációt, s ő is programon kívffl érkezett, elsősorban műfordítóként, mert saját verseit szlovákul írja. (Ő különben is sajátos jelenség a szlovák irodalomban: 150 magyar költő fordítója, Ady rajongója, s az antik latinoké.) Mellette a fiatalok inkább a népdal hangjait hozták, azt az egységesen jellemző hangot, mely mind a négy ország magyar költőinél jelen van: a táj, a falu, a népszokások ábrázolása, vagy a nosztalgikus vágy mindezek után, a városba szakadtak honvágya és a gépi civilizáció betörésének élménye; utóbbi kinél-kinél más módon: van, aki örvendve látja benne a felemelkedés útiét, van aki riadtan fogadja, féltve a szeretett táj otthonosságát, az emberi érzelmeket. A XX. század emberének szorongása a népköltészet nyelvén kifejezve sokukra jellemző. Ez az érzés leginkább, s legsikeresebben az ukrajnai Kovács Vilmosnál szólalt meg, Két ünnepi antológia Szép Szó A Népszava minden hét szombatján megjelenő Szép Szó melléklete sajátos funkciót tölt be. írásaival elsősorban a munkásolvasók felé fordul, azokhoz szól, akik az irodalommal, a művészetekkel még ma is jobbára a napilapok közvetítésével ismerkednek. Ez a szerep kettős feladat elé állítja a melléklet szerkesztőit: egyrészt nagy gondot kell fordítani az elméleti, kritikai jellegű írások közérthetőségére, másrészt nem szabad engedményeket tenni olyan igényeknek, melyek a színvonal csökkenését eredményeznék. A két feladat mellett állandóan szem előtt tartják a szerkesztők azt is, hogy a megjelenő írások — köztük főleg a szépirodalmi alz kotások — a munkások, a dolgozó emberek világát tükrözzék. A melléklet néhány éves történetére visszatekintve úgy érezzük, jelentős munkát végeztek szerkesztői a közművelődés terén. Gondoljunk csak Simon István irodalomtörténeti sorozatára vagy az azt követő képzőművészeti, zenetörténeti sorozatokra, a munkásműveltség fény- és árnyoldalait áttekintő publicisztikai Írásokra, a neves kritikusok hetenként megjelenő értékelő és eligazító könyvismertetéseire. Mind, mind értékes munkát jeleznek, mint ahogy a három éve minden könyvhétre kiadott Szép Szó antológia, mely az elmúit év java terméséből válogat így egy kötetben talán még nagyobb nyomatékkai fejeződik ki a Szép Szó melléklet sokoldalú munkája. Elbeszélések, versek, a közművelődés területeit érintő írások, riporteri jegyzetek, kritikák sorakoznak egymás után külön fejezetekbe csoportosítva. Nehéz lenne megmondani, hogy az elbeszélések között valóban az évi termés legjava szerepel-e, mindenesetre figyelemre érdemes történetek, melyekből mai életünk bonyolult emberi világa tárul elénk. Hagyományos „munkástörténetet” persze nem találunk, ami bizonyos értelemben jó, viszont kicsit talán soknak tűnik a magánproblémák ilyen tömegű ábrázolása. Nem a szerkesztők hibája ez. sokkal inkább egész prózairodalmunk problémájo. Az elbeszélések közül elsősorban Cseres Tibor, Galambos Lajos, Molnár Géza, Urbán Ernő és Vathy Zsuzsa munkája ragad meg emlékezetünkben. A versek között kiemelkedően nagy vers nincs, annál több a rutinos, formailag kifogástalan költemény. Ezért megint csak nem a szerkesztők hibáztathatok. Annyit azért megjegyeznénk, hogy a középmezőny ilyen nagyszámú szerepeltetése kissé indokolatlan. A nagyobb lélegzetű, közérdekű írások többsége a szocialista életforma eleven, húsbavágó problémáit feszegeti. Arra nincs terünk, hogy valameny- nyi felmerülő kérdést jelezzünk, így csak néhányra hívnánk fel a figyelmet. Az egész ország közművelődését átható Olvasó Népért mozgalom eredményeit és hiányosságait elemzi Darvas József, a változó szabadidő— A Jugoszláviaiaknál mindez az avant-garde, s az expresz- szionizmus formavilágában jelenik meg, mintha a kassáki iskola csak náluk lelt volna folytatókra, hogy ott kiteljesedve fejlődjék a palánta, mely hazai égöv alatt nemigen tudott virulni. A szomszédos magyar fra^ dalmak közül érthető módon az erdélyi a legfejlettebb, a legizmosabb; négy évszázados önálló kultúrára tekinthetnek vissza, s a hagyomány nemcsak öntudat és önállóság biztonságát adja, hanem olyan tartalmi-formai gyökereket is, amelyekből szervesen nőnek ki az új hajtások. Talán ezért mélyebb náluk a nemzedékek összetartozása is — arányosabb volt most is az évjáratok képviselete: öt idősebb, két középkorú és hét fiatal felvonulása —; és a különböző élmény- és formavilágú költői sereg is olyan egységet ad, mint ahogy a szivárvány árnyalatai sem bonthatók széjjel, Bozókj Éve szokások vizsgálatairól számol be Fukász György; részletet találunk itt Király István soxat vitatott, emlékezetes tanulmányából (A mindennapok lorra- dalmisága), s szenvedélyes hangú írást a munkásművelődés égető feladatairól. A kisebb terjedelmű jegyzetek, megemlékezések a fajsúlyosabb írások árnyékában sokat vesztenek értékükből. Árnyalják ugyan az antológia színeit, de nem emelik színvonalát. Itt már gyakrabban tetten érhető a szerkesztői kéz elbizonytalanodása. Egészében véve azonban az antológia értékes válogatás. Jó olvasmányok, fontos kérdéseket tárgyaló írások gyűjteménye. Irószemmel, 1973 Az Élet és Irodalom a múlt évben közvéleménykutatást végzett olvasói körében. A szerkesztőség arra volt kíváncsi, hogy a lap mely rovatait, mely műfajú írásait olvassák legtöbben. A beérkezett levelekből kiderült, hogy a „Véleményünk szerint" glosszái mellett a riportok kapták a további szavazatok jelentős részét. Azok a riportok, melyekből a lap fő- szerkesztője, Nemes György harmadik éve minden Könyvhétre összeválogat egy könyvre valót. A mostani antológia huszonhét szerző egy-egy írását tartalmazza mai életünk legkülönbözőbb területeiről. A kötet darabjai nem naoi- lap-riportok, azt mondhatnánk, hogy a riport és a szociográfia jellegzetes keverékei. Tartalmazzák a riport számos, nemegyszer hatásokra törekvő fogásait, ugyanakkor felfedezhető bennük töredékesen a szociográfia tudományos !gényű rendszeressége. Új műfaj ez, öt-hat. éve találkozunk vele szembeötlőbben néhány hetilapban és az irodalmi folyóiratok majdnem mindegyikében. Talán napjainkban már divatos is kissé, az eredmény azonban mindig eldönti, hogy a divatnak hódoló szerzőről vagy vérbeli íróról, riporterről van szó. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az „Irószemmel” „szociológiai riportjai" népszerűek. Néha ol- vasottabbak, mint egy regeny vagy novellaválogatás. A nagyfokú érdeklődés nyilván annak köszönhető, hogy a riportok érzékenyen reagálnak mindennapi életünk számos olyan problémájára, melyeket lépten-nyo- mon magunk is érzünk, eppen esek nem tudjuk így megfogalmazni, néven nevezni őket A riporter-író, ha igazán mestere a tolinak, olvasói szemévei láttat, kitalálja gondolataikat, érzéseiket, de úgy, hogy közben állandóan a valóságra ügyel. Az bőszemmel. 1973 riportjainak témaköre meglehetősen tág. Izgalmas tudósítást olvashatunk a falu megváltozott életérő, szokásairól (Szekulity Péter), a rossz beidegződésekről és az úrhatnámságról (Baróth Lajos), csepeli munkások elgondolkodtató észrevételeiről (Tamás István), a lakótelepen élő emberek újjáformálódó életmódjáról (Bor Ambrus), korunk emberét fenyegető környezeti ártalmakról és a kétezer felé közeledő társadalom jövendő gondjairól (Mocsár Gábor). Számtalan foglalkozási ág képviselői megszólalnak a riportokban, tsz-elnökök, buszsofőrök, orvosok, kétkezi munkások, parasztok, háziasszonyok, vallanak életükről, gondjaikról. Körképet kapunk csaknem az egész országról, friss szemmel megírt, eleven tudósításokat a mindennapi élet régióiból. Mennyi új változást hozott az elmúlt tíz esztendő! Bor Ambrus észreveszi a lakótelepi emberek (Homo colonus) között kialakult újmódi szokásokat, melyek gyakran nem túlságosan rokonszenvesek. Berkovics György az új mechanizmus árnyékában lapuló kétes erkölcsű „vállalkozókra” irányítja rá a figyelmet. Báron György a rongyrázás falusi változatáról ír, mely társadalmunkban is megtalálja még a nevelő melegágyat. Számunkra külön öröm, hogy az Irószemmel, 1973 szerzői között három pécsit üdvözölhetünk. Hallama Erzsébet, Pál Rita és László Lajos írásaikban is Pécs embereiről, gondjairól szólnak. Kovács Sándor Gerencséri Jenő: Szívtrombózis Bajnóczi Mihály, a kerületi pártbizottság idős, nyugdíjas korban járó fegyelmi referense meglepő, s nem várt fordulattal tesz pontot Sipos János ügyére. Miután a fegyelmi referens lelkiismeretesen „megnézte”, meghallgatta az ügy szereplőit. „Kihúzta az íróasztalfiókot. Elővette a Sipos-féle Iratokat. Nézegette, forgatta, aztán összecsomagolta az egészet egy kötegbe. Közben félhangosan, mint aki saját magával beszélget, azt mondta: — ítéljen az, aki bölcsebb nálam! Én nem vagyok elég bölcs. Ügy látszik, túlságosan szeretem az embereket". A „Két nő meg egy férfi!” Gerencséri Jenő könyvnapra megjelent kötetének indító írása, itt vonul vissza a fegyelmi referens, s maga a kötet az elbeszélésekkel, kisregényekkel maradandó olvasmány-élmény. A szerző élő, eleven, valóságos hősei nemes és nemtelen indulatokkal csodálatos „olyan szép, hogy bárcsak igaz lenne" tettekkel, olykor különös passzív bátorsággal esendő- séggel, szólamokká degradált bölcsességek, s igazságok kimondásával jelennek meg a színen. Megjelennek és tartósan meg is maradnak az olvasó emlékezetében, Ismerős helyzetek, ismerős történetek, ilyet, hasonlót valamennyien átéltünk, s Gerencséri Jenő könyvének az a legnagyobb érdeme, hogy szembesít környezetünkkel, világunkkal hoz minket össze, tartózkodó szerénységgel, a seitések bizonyosságra ébresztésével, rokonszenves „k'iskalapom a jobb szememre vágom" legénykedéssel, s ettől a hetykeségtől oszlik el tulajdonképpen az a misztikus köd, omelv a vezetőket néha pozitív, néha negatív értelemben körülveszi. A szerző hőseit megfosztja a valóságban sem létező esetleg csupán pózként használt merev funkcionárius-tartástól, a ezzel szemléleti merevséget old fel igen-igen könnyedén és elénk állítja a természetes pártmunkást, aki elsősorban és mindenekfölött ember, emberi tulajdonságokkal, érzésekkel, gondolatokkal, erényekkel, hibákkal, örömökkel és fájdalmakkal. Mondanám, nehéz feladatra vállalkozott, de nem mondom, hiszen Gerencséri Jenőnek a feladattal, magával semmi problémája, a terepet belülről ismeri és ami nagyon lényeges, szilárd, magabiztos az elkötelezettségben és mozgalmi tapasztalat birtokában tökéletes ura a helyzetnek. Megrázó erejű írás a cimadó Szivtrombózis. Valahol a tudatunk peremén rádöbbenünk, a pártnak ma is vannak mártírjai, olyan emberek, akik életüket áldozzák az ügyért. A Szívtrombózis hőse nem tehet mást, nem vállalhat kevesebbet, nem engedélyezhet magának pihenést, megállást: a körülmények, a feladatok, a felelősség kegyetlen és kíméletlen sodrában a szíve felmondja a szolgálatot egy zaklatott hajszás nap után. Gerencséri Jenő több írásában visszahozza, újraszerepelteti a döntést felelősséggel hozó pártmunkásnak azt a tiszteletre méltó típusát, aki nem szakad el az élettől, személyesen néz körül, s mindig tapasztalja: a személyes kapcsolatok nélkülözhetetlenek, pótolhatatlanok. Emberközelben, életközeiben végzi a dolgát A fekete Mercedes utasa, A megyétől jött írás megyei titkár szereplője, s talán itt érzi az olvasó, mindez olyan szép, hogy bárcsak általános gyakorlat lenne. Gerencséri Jenő jó úton jár, érdeklődve várjuk újabb köteteit. — SzP — nil: ASÁRNAPl] MEUCKIET
