Dunántúli Napló, 1974. május (31. évfolyam, 118-147. szám)

1974-05-12 / 128. szám

Környezetünk kultúrája (1.)

Valószínűleg a világ legrondább hangja a vekkeróráké. Akkor is, ha készítői csodálatosan csilingelő kis kalapáccsal, vagy netán zenei hangokat adó szerkezettel látták el. Pocsék hang! Mindenki igazolhatja ezt, akit már akár egyszer is a legédesebb nyugalmából riasztott fel a kíméletlen, álomszaggató berregés.

Még nem is vagyunk igazán ébren, csak a kezünk mozdul, hogy elhallgattassuk, megállítsuk ezt az alattomos, csörömpölő szörnyeteget. Kalimpálunk a sötétben, míg végre megtaláljuk a kerek masina tetején a gombot, hogy befogjuk végre a száját ennek az agyunkat szétziláló szerkentyűnek.

Azaz hogy kérdés: kerek-e az ébresztőóránk és gombot kell-e benyomni a tetején? Az enyém például néhány év óta szegletes és egy fehér műanyaglapocskát kell benyomni, hogy abbahagyja o zörgést. Tulajdonképpen miért nem kerek, miért szögletes? Vagy miért nem gömbalaké például az óra? Igaz, már ilyet is lehetett látni’ karácsonyi vásár idején a kirakatokban.

Nosza, nézzük csak meg, tapogassuk ki a villanykapcsolót! Itt lóg a lámpa zsinórjáról a gomb, csak meg kell nyomni, máris ég a villanykörte. Persze ez a gomb sincs mór. Nem is lehet ilyet kapni. Lapos, marokba való, áramvonalas műanyagdobozkában fut a zsinór, s elég végigsimítani a dobozka egyik oldalán, hogy a billentyű kattanjon, s világosság legyen a szobában. De miért billentyű, s miért nem a körtealakú kapcsoló, végén a fehér gombbal?

Itt az ideje, hogy megtudjuk q, pontos időt, hátha rosszul jár a vekker. A táskarádió ott az asztalon. De hoi a kiálló csavarógomb róla? Persze, az a régi rádión volt! Itt meg kell keresni a tok oldalából kiálló recés korongot és elcsavarni, hogy megszólaljon a készülék. De miért nem szeretjük manapság a gombokat?

A kérdés helyett ideje zuhanyozni. Milyen vacak ez a csap! Ki kellene már cserélni. A vasboltok kirakataiban gyönyörűszép csaptelepeket lehet látni. Olyan szép, fekete, szokatlan, nem szabványos csavarója van. Talán jobb kézbevenni, mint a régit Jó ilyenkor reggel a kávé, lássuk a csészéket Az a régi, hasas, bordásoldalú fehér, az a gyereké. Ezt a kék cserepet most vette az asszony. Tényleg jól néz ki benne a fehér tej, vagy a barna tejeskávé.

Ideje lesz talán abbahagyni a reggeli körképet, hiszen bárki tudja folytatni. A réginél szögletesebb az új kávéskanál, a rongyszőnyeget kidobtuk az előszobából, most műanyagra hordjuk a sarat Az új buszoknak egészen más a formájuk, mint a régieké, a kis parkot a kertészek másként rendezték, mint húsz évvel ezelőtt. A plakátok hol több rajzot adnak, hogy moziba csábítsanak bennünket, hol több fényképet A neonbetűk egyszer feszesen- peckesen állnak, egyszer oldalra dőlnek, mintha egy nagy kéz pirossal vagy zölddel írta volna a feliratokat

Munkahelyünkön átfestették a falakat, meglepetésünkre nem fehérre, hanem sárgára. A gyerek óvodája elé szobrot helyeztek, csak az éppen nem hasonlít semmi felismerhetőre. Leginkább még olyan, mint egy nagy propeller, aminek át lehet bújni a közepén. Elkészült a szomszédban az új irodaház, amelynek olyan befonteteje van, mintha kalapja lenne az épületnek.

így is, és még nagyon sokféleképpen lehetne folytatni a felsorolást amely azt bizonyítaná, hogy a vekkeróránk gombjától az irodaház tetejéig milyen sokféle formai változásnak lehetünk tanúi napról napra, évről évre. Mindenki látja, tapasztalja ezt, de kezünk, tekintetünk mindennapjaihoz, nem tulajdonítunk túlságosan nagy jelentőséget ezeknek a változásoknak.

S ha a művészetről, Kultúráról, ízlésről esik szó, akkor is többnyire könyvre, mozira, színházra, festményre, zenére, mostanában talán még a televízióra gondolunk, vekkeróránk gombjára a legritkábban.

Pedig hát mennyivel többször találkozunk a vekkerrel, mint a színházzal, mennyivel többször látjuk a székünket, asztalunkat mint ahányszor festményt, vagy szobrot nézünk meg. Persze, nem összekeverhető dolgok ezek és bizonyos, hogy nem lehet

Cseng a vekker

egyenlőségi jelet tenni a vízcsap formája, meg a téren fölállított szobor közé. De annyira elválasztani sem szabad ezeket a környezetünket meghatározó tárgyakat a művészetektől, még kevésbé az ízléstől, kultúrától, mint ahogy azt általában tesz- szük.

A most kezdődő, Környezetünk kultúrája című sorozatunkban szeretnénk módszeresen végiggondolni azokat a tényeket, amelyek megszabják válogatásunk lehetőségeit és azokat a lehetőségeket, amelyek a mai válogatást, a mai kínálatot kialakították. Magyarán: mindenki tudja, hogy berendezési tárgyaink nem pusztán egyéni ízlésünk eredményeképpen állnak össze, hanem aszerint változnak, hogy mit örököltünk, mit kaptunk szüléinktől és a boltokban mit árulnak, mit tudtunk hozzá vásárolni. Ám egyik sem véletlen: sem az, hogy a múlt mit hagyományozott ránk, sem az, hogy milyen a választék az iparban és a művészetekben. S a határok között — amelyek lehetőségeinket ilyen sokoldalúan körbefogják - mégiscsak ott a mi egyéni ízlésünk, egész egyéniségünk, amelyik választ. Talán nem lesz unalmas egy ilyen nyomozás ezekután hétköznapi tárgyaink, környezetünk világában.

Bernáth László

Művészi

népi

bútorok

Baranyában összegyűjtik a népi bútorkészítés művészi értékű darabjait, s a legszebbeket kiállításon mutatja majd be a pécsi Janus Pannonius Múzeum. A Mecsek és a Zselic vidékén, a Duna mentén és az Ormánságban messze földön híres asztalos- mesterek dolgoztak az elmúlt századokban. Munkáikat az teszi különösen érdekessé, változatossá, hogy három nemzetiség - magyarok, németek, délszlávok - számára alkottak, így különböző stilushatások és díszítőelemek keveredtek, hatottak egymásra.

Érdeklődésem a munkásoké

Beszélgetés László Lajossal, az Uránbányászok írójával

»Ne féljen! S, kinyújtotta a karját: Nézze, négy pór ilyen vastag drótkötél tart minket! Aztán arról kezdett beszélni, mit látott az elmúlt este a moziban. Másodpercek alatt felengedett a dermedtségem. Még sokszor kaptam tőlük biztatást; amikor ingó, összetákolt létro- soron kapaszkodtunk a feltörésekbe, vagy amikor a szomszédos vágatokban felmorajlott a robbantás és a nyakunk közé apró kövek zúdultak. A föld mélyén józanok, féltőek, maguk közé fogadók voltak.

Es fent? Bizony itt is kijáratták velem az iskolát Láttam a kis bányászt részegen ordítani, utcalányokkal szövetkezni azokat, akik lent féltettek, nekem kellett az átmulatott éjszaka után hajnali hatkor újabb kalandoktól visszafogni Láttam őket szőlőt oltani, házat építeni, tanácstagként asztalt verni, garázdaként a bírói pulpitus előtt állni. Könnyeztek a szociális otthon öregeit látogatva, ajándékokat szórtak a gyermekvédő intézet teadélutánján, aztán elvitték a télikabátjukat a zálogba, hogy görbe estet rendezhessenek az Olimpiában.

Ilyenek ők, az uránbányászok. A szikla ugyan megpróbálja őket, de meghódol nekik. Az asszony, a lány, a barát talán megcsalja őket, de mindig találnak vigasztalást Kemény és jóságos emberek, mélyben kuszák és magasban szárnyalok. Már megjárták a poklot de még nehezen hajlanak a paradicsom megbecsülésére. Utat kereső, tisztuló emberek."

Ezeket a sorokat, melyek szerzőjükről is beszélnek, a könyvnapra megjelenő Uránbányászok című könyvből idézem. A

szerző László Lajos, a Pécsi Rádió helyettes vezetője. Az Uránbányászok című könyv — mondom. De, nem egyszerűen könyvet kellene mondanom, inkább regényt. Az Uránbányászok azonban nemcsak regény — szociográfia is. László Lajos kettős kalauz. Kalauzol minket a bányában, és kalauzolja a bányászokat fent, a napfényben, a szemet kápráztató fényben, ahol értelmet nyer a lent megdolgozott pénz, ahol László Lajos rvem engedi el hősei kezét: „Nekem kellett az átmulatott éjszoka után hajnali hatkor újabb kalandoktól visszafogni őket” - írja egyik hőséről. —

Nyilván, nemcsak íróként, hanem élő útjelzőként állt közöttük, a sokszor felnőtt gyermekek között, ahogy ők álltak mellette, amikor ő volt a „fel- nőtt*' gyermek”, lent a bányában.

László Lajos már nem fiatal ember. Nem hiszem, hogy valakit is megbántott volna életében. Amikor felfelé sétálunk lakása felé a Mecsek-oldalon, és kappan hájam miatt elégedet- lenkedek a meredeken, rögtön megnyugtat: Ha naponta felsétálok — sétálni itt? — nem lesz gondom. És beszélgethetünk is e fogyókúra közben.

Mikor írtad az Uránbányászokat? — kérdeztem tóle, miután megmutatta a könyv kéziratát, baráfl belekukkantásra. Hetekig füllentgettem neki, hogy már elolvastam az első húsz oldalt. Igaz, naponta rávetettem a szemem a gépeit oldalakra, ilyen az ember. Egy vidéki író kéziratára, akinek — tudtam — voltak sikeres könyvei mór, de valahogy nem kapott vitorláiba a szél. Nem dagasztotta a kedvét, nem hajtotta hajóját Mikor írtad az Uránbányászokat? Lyukas óráiban, miután leadott a rádiónak napi két-három információt utolsónak elhagyta a stúdiót gondosan kikapcsolva az áramforrásokat, ötször ellenőrizve a zárt ajtók zártságát Otthon, éjszaka írt Előtte az üres papír és az élményekkel teli szív. Különben semmi biztatás, mely kívülről érkezett volna.

Az írót sokszor nem a kritikusok, hanem a nők fedezik fel. A rajongók, akiket ott látni a legkerekebbre nyitott szemmel és a legbefogadóbb szívvel az irodalmi esteken. Voltak-e ilyen rajongóid? A tárcájáért nyúl és két szép lánya fotóját mutatja. Ez annyi, mint amikor a halastóba követ hajítunk és a halak szétrebbennek. Nem kellene neked, Lajos felmenni Pestre, az irodalmi élet valamelyik tűzhelyéhez? Itthon, Pécsett van az én irodalmi tűzhelyem — fogalmazom meg magamban ki nem mondott válaszát. És ballagunk fel a hegynek és hallgatunk.

Gondolod, hogy ér valamit az Uránbányászok, mint írói munka? Kétkedik. Hallgatok. Majd a szakemberek, a kritikusok talán felfedezik. De azért kezes- kedhetem, hogy az igazi érték

— ő maga. Csendességében. írói figyelmességében — mosolyban fürösztve. Simogatásra, dicséretre, szidalomra, ütésre - mosoly a válasza. Nem a tetszelgő és nem is a szenvelgő mosoly. Es mögötte egy szoborszerű arc figyelme. Megvesztegethetetlen- nek tartom. Tudományos és tárgyilagos figyelem. Kutató figyelemmel mintázza alakjait, mintha nem is volna soha éjszaka, nem lennének álmai az irodalomról, hanem csak jelentései.

Mi mindenről cseréltünk szót, gondolatot, eszmét — szótlanul is! Érdeklődésem a munkásoké

— szólalt meg halkan, amikor a háza keskeny csapásra nyíló kertkapujához értünk. Könyve ekkor még csak kéziratban volt Mit gondolsz, érdekli majd - a munkásokat? Azóta már a szegedi olajbányászok is érdeklődnek a könyv trtón. Csendes örömmel nyugtázza.

Azt mondom neki, hogy karácsonyra veszek a számára egy nem-sárga és nem-csukás pár félcipőt Mert mióta ismenem őt minden nap egy hegyet-völgyet járt, tört-sárga fényű félcipőben látom. Meg egy svájci brében. Hűség a cipőhöz, önmagához? Jele a sokat taposó írói munkának. Aggodalmas — csaknem tipródó — típusú ember László Lajos. Most éppen érettségiző, orvosnak készülő nagyobbik lánya miatt aggódik. Mit gondolsz, felveszik?

Nem kell aggódnod. A lányod is cipeli magával az örökölt „terhet”: kitűnő tanuló volt mindig, mert hitt és bízott a munkában. Hiszem, ugyanolyan sikere lesz a munkájával az egye. térni felvételin, mint édesapjának új, de első igazán jelentős könyvével az olvasóknál.

Szfuka Emi!

A hallgató— tanár viszonyról

A pedagógusképzés hatékonyságának egyik jelentős tényezője o hallgató—tanár viszony alakulása, fejlődése az egyes intézményekben. A szocialista emberi- és munkakapcsolatok kialakulása azonban közéletünk többi területéhez hasonlóan történelmileg meghatározott, előre pontosan körül nem határolható időszakot igényel. A túlhaladott tudati elemek elhalásával, az új szocialista elemek fokozatos beépülésével alakulnak ki a hallgató—tanár viszonyt szocialista módon jellemző sajátosságok. Mindezek függenek a köztudat általános átalakulásának, fejlődésének ütemétől.

A hallgató-tanár kapcsolat fejlesztésének irányót elvben könnyű megfogalmazni: a jogokon és kötelességeken alapuló, kölcsönösen indokolt 'elvárások összhangját kell megteremteni.

Mi a hallgatók igénye az oktatókkal szemben? Az egyik felmérés elemzése szerint a szakmai felkészültség, a közvetlen hangnem, a türelem, a megértés a hallgatóság által igényelt alapvető tanári tulajdonságok.

Az első tulajdonság sokrétű megnyilvánulási területén a hallgatóság részéről az oktatási formákat éri a legtöbb bírálat. A hallgatók — kevés kivétellel — a hagyományos, „prelegáló” előadások megszüntetése érdekében szólnak. Az előadások jelentős részét, mert az előadott anyag a tankönyv egyes részleteinek felidézéséből és passzív befogadásából áll — nélkülöz- hetőnek tartják és ezeknek az előadásoknak a megreformálását vagy elhagyását kívánják. Az elmúlt tíz év során jelentős fejlődés mutatkozik ugyan a gyakorlatok és szemináriumok vezetésének színvonalában, korszerűsítésében, de az előadások tartásának módszere változott a legkevesebbet az elmúlt harminc év során.

Pedig a Művelődésügyi Minisztérium az egyes tárgyakon belül csak órakeretet állapít meg, a tanszékek belátásuk szerint döntik el, milyen arányban kívánjak az egyes formákon belül a keretszámot felosztani. A keretszám ösztönzi a tanszékeket az egyes oktatási formák (előadás, szeminárium, gyakorlat) közötti merev választóvonalak megszüntetésére. Az oldódás ellen hat az a tény, hogy az azonos szaktárgyak elmélete és gyakorlata gyakran két oktató kezében von. Az előadásokat általában a naqy oktatási és szakmai tapasztalattal rendelkező, azon idősebb generációhoz számító oktatók kapják, a gyo- korlatok, szemináriumok vezetését pedig a fiatalabb tanársegédek, adjunktusok. Kívánatos lenne tehát az elmélet és a gyakorlat személyi egységének a megteremtése, amely az előadások színvonalának emelését is szolgálná.

A tanári türelmet hallgatóink elsősorban a vizsgán igénylik az oktatóktól. E területen jelentős az előrelépés: nagyon ritkán lehet hallani ideges, türelmetlen vizsgáztatókról, a vizsgalégkör általában jó. Egyre gyakrabban találkozunk viszont a másik véglettel, a túlzott türelemből eredő vizsgáztatási idő meghosz- szabbításóval. A gyakran előforduló 50 perces, sőt másfél órás vizsgáztatás fölöslegesen megterheli a hallgatók ideg- rendszerét kellemetlen órákat okoz a várakozóknak. A hosszú ideig tartó vizsgáztatás még az oktató barátságos, a vizsgadrukkot feloldó közvetlensége esetén sem menthető. A délután négy-öt órakor sorra kerülő hallgató teljesítménye várhatóan alacsonyabb szintű lesz, mintha a délelőtti órákban vizsgázott volna.

Az oktatók hangnemére magáinak a hallgatók a legérzékenyebben. Ez érthető, hiszen az utóbbi minősége meghatározója az emberi-szakmai kapcsolatoknak. A közvetlenség, a segítőkészség, a hallgató emberileg egyenrangú partnerként való kezelése előfeltétele a gyakran hangoztatott s célul kitűzött „munkatársi kapcsolat” kialakításának. Oktatóink részéről előfordul még a kettős hangvétel

is: az intézményen belül a merev, „tanári” magatartás jellemzi őket, az intézményen kívül viszont barátságosak, közvetlenek a hallgatókkal. Ki érti ezt?

Talán a tanári segítőkészség foka áll a legközelebb a , szocialista" jelző tartalmi jegyeihez. Pedagógusképző intézményeinkben • magas szinten áll hallgatóink fejlődésének követése, komoiy törekvés mutatkozik problémáik megoldására. Már- már egyes helyeken a „tálpatro- nálós" jelensége' figyelhető meg. Az egyik főiskolai hallgató jegyezte meg: „KISZ-tanácsadó tanárunk sokszor kér bennünket, mondjuk el problémáinkat. Ki kellene találni már valamilyen problémát, mert komolyan mondom, nincsen. Ha lenne, úgyis kérnénk a segítségét”

Lényeges kérdés, mi oz oktatók elvárása a hallgatósággal szemben? A becsületes, a képességnek megfelelő felkészülés a gyakorlatokra és a vizsgákra, közéleti-mozgalmi tevékenység végzése s általában, az emberi kapcsolatokban megkívánt magatartási normák betartása.

Az első elvárás természetes. Nehézségek főként a tanulmányi fegyelem területén mutatkoznak. Az egyes csoportokon belül időnként jelentkező „vizsgahalasztási láz”, a mulasztások pótlásának hiányosságai, a gyakorivá váló késések at oktatók és hallgatók között konfliktushelyzetet teremthet

Bizonyos aránytalanság figyelhető meg, elsősorban tanulmányi területen a hallgatók részéről a jogok és kötelességek értelmezésében. így például a zárthelyi dolgozatok számát és időpontját szabályozó, a hallgc- tók érdekében, a „dolgozatdöm- ping” ellen hozott egyébként helyes intézkedés gyakran válik viták forrásává. A rögzített időpontok betartására egyrészt előre nem látott okok, másrészt koordinációs nehézségek miatt nincs mindig lehetőség. Kétségtelen, hogy a hallgatók jogainak kiszélesítése, amely kívánatos és szükséges, bizonyos szélsőséges, csak a jogok érvényesítését célzó törekvéseknek is tápot ad.

Fokozottan igénylik a pedagógusképző intézmények a hallgatók közéleti-mozgalmi tevékenységét. Az utóbbi két-három évben sokat fejlődött a KISZ- szervezet és a tanácsadó-patro- náló tanárok együttműködése. A kölcsönös információáramlás, ha lassan is, de javul. Az oktatók - a KISZ-szervezet döntési elkötelezettsége nélkül — igény, lik a csoportjukban lévő hallgatókról alkotott véleményük, jutalmazási vagy elmarasztal javaslataik meghallgatását, illetve az ifjúsági szervezet döntéseinek visszajelzését

Van olyan nézet, amely az ok. totók és hallgatók véleménycseréjét elsősorban az úgynevezett közös tanszéki értekezletek keretében képzeli el. A hallgató-, oktató viszony értékmérőjének az értekezletek számát (és talán időtartamát?!) tartja. Véle. ményünk szerint az eredménye, sen fejlődő tanszéki képviseleti rendszernek csak egyetlen, ta. Ián nem is a legeredményesebb fóruma a tanszéki értekezlet. A kötetlenebb, egyéni és csopor, tos beszélgetések, a kiránduló, sok, rendezvények, szakmai és terepgyakorlatok az előzőnél kedvezőbb lehetőséget és légkört teremtenek az információ, cserére.

Elgondolkodtató véleményt hallottam az elmúlt héten: „ha valaki azt hiszi, hogy mi peda, gógusok, szülők egyoldalúan neveljük a fiatalabb generációt — téved. Ök is nevelnek bennünket, időnként eredményesebben, mint mi őket”

A hallgatók jó ötleteinek, véleményének meghallgatása, elfogadása a munkatársi kapcsolat kialakításával az oktatónevelőmunka hatékonyságát fokozza, lehetőséget teremt az önkontrollra, választ adhat arra a kérdésre: mit kell tennünk munkánk javítása érdekében?

Dr. Vuics Tibor

TIT* KKMjmmj -j

j/Li. DSBSg /