Dunántúli Napló, 1974. április (31. évfolyam, 90-117. szám)

1974-04-04 / 93. szám

Orsóval Emil:

ANTENNA

Antenna vagyok, köss a készülékbe, és többet hallasz, messzebb látsz velem.

Úgy lépkedünk át tornyokon, reléken., mint Gulliver a törpeségeken.

A holnap hullámhosszán tarts az égbe, így jobban hallasz, tisztán látsz velem,

kit alkonyatkor elborít az éter: s drótjában lüktet már a végtelen.

Kapcsold velem magad egy új világba: az egész földön légy jelenvaló,

míg én a téli háztetőkön állva büszkén magcslok, ébren álmodó

sudár antenna, ágaim kitárva,

S körülrepked a vattaszárnyú hó.

Mohácsi Regős Ferenc: Hengerdében

$z. Lukács Imre

Keserű csillagok

U idegebbek lettek az esték. K8- ■* zeledett az ősz. A front is. Egymáshoz hajoltak az emberek, ha találkoztak az utcán.

— Németek jönnek.

Másnap a Kossuth-kerthez igyekeztünk. Elmúlt a jó világ, a félmezte- lenes idő. Stukán piros trikó lötyögött Rám inget húzott reggel a nagyanyám.

— Ha elcsavarogsz, leverem a lábad — engedett ki az utcán.

De a tankok egyre jöttek. Elhallat- szott a Porcsiny utcáig is. Nyugtalanul ültünk az eperfák alatt

— Tigrisek — mondta Stuka. — Nagyobbak a házaknál is.

— Láttad?

— Nem. De nagyobbak.

— Még a mézes Kocóék házánál is?

— Annál is.

Pedig az nagy ház volt Több ablaka nézett az utcára. Egyikbe mindig kiírták: méz van eladó.

— Megnézzük?

— Nem engednek minket oda — óvatoskodtam.

— Azt hiszed?

— Azt

— Majd meglátod.

Végigfutottunk a Hosszú utcán, ki

az állomásig. A kert előtt hatalmas tankok sorakoztak. Zúgott, recsegett a környék. A fák közé álltak. Sírva dőltek el az akácok.

Sokan figyelték, az újvárosiak, hatháziak már ott várakoztak. Leültünk közéjük.

— Focizunk? — szólt valaki.

— Persze. Válasszunk.

Stuka közelebb húzódott hozzám. Oldalba lökött

— Tudok szőlőt — súgta.

— Szőlőt?

— Itt a közelben.

— Nem lenne rossz.

Nagylelkűen mondtunk le a fociról.

Álmélkodtak a többiek. Egy percig. Aztán játszani kezdtek.

A vasúton túl, mindjárt a Tomajra vivő út mellett kezdődött a Vénkert Oda igyekeztünk. Még nem jártam arra. Stuka vidáman ment elől. Ismerősen.

— És ha nincs is szőlő? — bátorta- (cnkodtam.

— Van.

— Én még sohasem ettem szőlőt

— Most ehetsz.

— Sokat?

— Sokat.

— Akkor jó.

Keskeny út vitt a táblák között. Néha feltűnt rajta valaki. Megszedte a fákat, leverte a diót, s a falunak fordult. Aranyat értek a kerti földek. De szőlőt még itt sem termesztettek, egykét ember engedhette meg magának.

— Mindjárt odaérünk.

Lépésről lépésre idegesebb lettem. Gémeskúthoz értünk.

— Iszunk?

— Ihatunk

Felhúztam a vödröt, föléje hajoltam. Stuka szétnézett.

— A diófánál van.

— Jó — bólintottam.

ő is ivott Kerékpáros állt meg mögöttünk. Jött a kúthoz. És hirtelen megfogta a kezünket

— Most megvagytok, jómadarak — húzott minket a kunyhó felé. — Szőlő kellene, mi?

Védekeztünk. Hazudtunk. Még sohasem jártunk erre, most is csak véletlenül. Hiába. Nem tudtunk elmenekülni.

Bent a kunyhóban elengedte kezünket a szőlősgazda. Kulcsra zárta az ajtót

— Csipoghattok, madárkáim. Ki fic vagy? — ordított rám.

— Én nem is tudom ... Csak vélet- lenül jöttem erre.

— Véletlenül? Persze, szőlőt se akartatok lopni, mi?

— Nem is szeretem a szőlőt — mondtam.

— Te se? — kérdezte Stukát

— Én sem.

— Kár. Megkínáltalak volna benneteket. Sok termett És még nem győztétek ellopni se.

Stukára néztem. Vállát rándította.

— Ki fia vagy? — húzta meg a fülemet — Ki vele.

|J| em szóltam. Lángolt az arcom.

Azt hittem, már régen nincs is meg a fülem. Aztán a másikhoz nyúlt Könnyes lett a szemem.

— Beszélj, zsiványfajzat!

— Az Erdei Imréé -— szólt hirtelen Stuka. — Az a nagyapja, azoknál van.

— Igaz?

Bólintottam.

Levette fülemről a kezét Megütö- dött a szóra, tétovázott

— Mit keresel itt?

— Megyünk a földre — segített Stuka.

— Ne ugass! — mordult rá a férfi. Felém fordult — Tényleg a földre mentek?

— A dinnyeföldre — mondtam.

— Ugye a te nagyapád van o községházán?

— Az — hazudtam pirulás nélkül

— Akkor eredj, de többet meg ne lássalak erre csavarogni.

Szaladtam a kerti úton. Stukával se törődtem. Csak a többieknél hevered- tem le a gyepre. Még játszottak. Egv- szer csak lobog a piros trikó.

— Elengedett?

— Kiugrottam az ablakon. Most már jöhet utánam.

— Gyerünk — ugrottam fel. Elbújtunk a Kossuth-kert szélinél, lehasaltunk a fák közé. Nemsokára jött a

gazda. Nyugodtan hajtotta a pedált,

tekingetett előre. A faluba igyekezett.

— Fáj a füled?

— Fáj.

— Piros, mint 'Z Ingem.

— Miért mondtad a nagyapám ne- vit?

— A belrendőrt Is úgy hívják — nevetett Stuka. — Bevette a tukó.

Feküdtünk a megfonnyadt mezon. A fák levelei is készülődtek már. Elmúlt a dél is. Fűszálat rágtam.

— Estig otthon marad.

— Kicsoda? — kérdeztem.

Stuka a szőlőskert irányába mutatott. A többiek elindultak haza. Mi vártunk. Vonat jött Feküdtünk a fűben, néztük az egylovas zöld postakocsit. Később csend lett Elnéptelenedett az állomás, a tankok sem zúgtak. Jó szag csapódott a sátrak felől.

— Te szereted a húst?

— Szeretem — mondtam.

— A szőlőt?

— Azt is.

— Visszamenjünk?

— Félek.

Stuka felült Megbámulta a fülemet Sokáig figyelte.

— Fáj?

— Nagyon.

— Gyerünk.

n émülten lépkedtem utána. A ^ kerti úton mentünk. Szégyellem magam, üres, őszies volt a vidék. Diófa mellett haladtunk.

— Kell?

— Nem. Nem kei! — tiltakoztam.

— Forduljunk vissza.

— Azt nem lehet

— Még lehet

— Szőlő nélkül?

— Anélkül.

— Félsz? — kérde' e

— Félek.

— Mitől?

— Tőle.

— Én nem félek.

— Nem is igaz — kiáltottál

— Nem igaz?

— Nem.

Stuka leült az úton. Pedig q yémes- kút közelében jártunk már. Senkit se láttunk.

— Látod, hogy nem félek?

— Látom.

— Szedjünk?

— Nekem csak két fürt kell.

Gatyaszárba dúgtuk az inget Szétnéztünk. És nekivágtunk.

— A fehért szedjed. Az édesebb — szólt hozzám.

Előttünk roskadoztak*,»^ szőlőtőkék. Beugrottunk a sorok közé. Lehajoltunk és téptük a fürtöket

— Az ingedbe tedd! — szólt rám.

Alig szakítottam néhány fürtöt, zajt

hallottunk. Futás. Vadul szaladtunk az úton. Porcsík maradt nyomunkban. Kezünket hasunkra szorítottuk, ne szórjuk a szőlőt Gyorsan közeledett a Kossuth-kert. Beugrottunk a fák alá.

— Már jöhetnek — lihegte Stuka. — Hátranéztünk, nem láttunk senkit Lassítottunk.

— Halt! — kiáltott ránk valakL

Megdermedtünk. Egy katona lépett

közelebb a fák közül. Ijedten szorítottuk hasunkra a kezünket Géppisztolyát ránk irányította. Érthetetlen szavakat mondott

— Most mi lesz? — reszketett meg

a hangom,

— Nem tudom — suttogta Stuka.

A német megállott pár lépésnyire

tőlünk. Féltem. A fegyverre bámultam. A német közben haragosan kiabált Nem értettük. Izzadtságcseppek vonultak arcomon. Nem mertem a német katonára néznL

A katona tovább magyarázott Ba! kezével mutogatott, rángatta kabátját Is. Aztán felénk lökdösött kezével

— Te, ez a szőlőt akarja.

— A szőlőt? — hebegtem.

— Rakjuk ki.

Előszedegettűk a gatyakorca fölül A katona felé kínáltuk. Az tovább mutogatott, géppisztolyával a földre Intett néhányszor,

— Lefeküdjünk? — pityeregtem továbbra is. Már hajlítottam a térdem.

— A fenét Szőlő kel! ennek. Tegyük le.

Mindent a földre raktunk, óvatosan, bátortalanul. Félve pillantottunk a németre.

— Többet soha se vesszük ei a másét — suttogtam.

Intett a fegyverével. Odébb léptünk. Közelebb ment a szőlőhöz. Nézte. Aztán felénk vetett egy pillantást De mi nem mozdultunk. Halálra-váltan sá- padoztunk. Egymásra se néztünk.

Lehajolt és markába vett egy szemel Elhúzta száját Felegyenesedett, másik kezével oldalra tolta fegyverét Újra mondott valamit Nem értettük. Akkor már nem féltünk annyira. S bekapta a szőlőszemet Aztán kiköpte.

— Fene a belibe — szólt halkan Stuka. — Akkor minek vette el?

Belerúgott a fűre letett fürtökbe. És újra ránk kiáltott. Aztán lábával gyorsan topogott a földön, mint aki utánunk fut Pillanatok alatt eltűntünk az erdőből, lihegve szaladtunk hazáig. Lerogytunk a nagy eperfa alatt

K

ifújtuk magunkat Később Stuka kotorászni kezdett inge alatt Nem talált egyetlen egy szemet se.

— Te nem kóstoltad meg?

— Nem — válaszoltam.

Hallgattunk ió ideig. Aztán mint akinek hirtelen eszébe jut valami. Stuka felkiáltott

— Mondtam, hogy az édesebbet szedjed.

Ezen sokáig nevettünk. Estig abba se hagytuk. Keserű csillagok vigyáztak bennünket

Műhely

Mindig és újra ki keil j találni valamit! Egyszer a ! gőzgépet, másszor az atomreaktort, harmadszo' az egzisztencializmust, negyedszer a postai levél- i szekrényt. így megy előbbre a világ. S ahogyan, ahol és amikor ezeket a dolgokat, meg más hasonlókat kitalálják, azt 1 hívjuk szellemi műhelynek. Van abban kohó, amelyben a gondok és gondolatok forrósodnak, kalapács, amellyel igazítják, formálják a nyers ötlet- masszát, és üllő, amelyen megrengetik, megpürölik.

De hányféle ez a műhelyt

Találkoztam egy kedves ismerőssel, egy jónevű fiatal festővel. Nagy táblát cipelt a hóna alatt. Megálltunk, beszélgettünk. Közben megtapogattam a csomagolópapírba öltöztetett deszkát.

— Elkövettél valamit?

— Most kezdem. Tél a hegyekben...

— Ilyen vastag táblára dolgozoli Ennek akár mind a két felére lehetne ...

— Ügy, mini Zénó bácsi! Az tényleg úgy csináljál öreg képek hátuljára fest. Es mindig zavarba hozza a zsűrit Be kell hívatni.

— Miért?

— Hogy megkérdezzék, melyik fele „érvényes",

— Es aztán?

— Ilyenkor szokták I mondani: kár,,, a hátulja jobb...

Nevettünk,

— S te most?

— Mondom, tél a hegyekben ... azt festek ...

Új technikával próbálkozom.

— Nocsak?

— Grízzel festek, öregem, grízzel!

— Úgy éried, búzadarával!

— Pontosan. Belekeverem a grízt a festékbe, így egész vastagon fel tudom rakni. Hófúvás, jégtáblák... és nagyobb plaszticitást érek el...

— S miért éppen grízzel? Miért nem zsömle- morzsával vagy rizzsel, vagy kókuszreszelékkel?

— Ez vált be. Próbáltam homokkal, de túl gorombán szemcsés az ólaiban. A gríz meg jól simul hozzá... beveszi a festékei. Remekül lehet vele dolgozni.

— Es főtt, vagy nyers- grízzel? Esetleg iejbegríz- zel?

— Természetes grízzel— nyerssel...

— Nem daqad meg?

— Az ólaiban nem.

— Majd megnézzük.

Es úire nevettünk. Hogy mi lesz ebből. S minthoqy jó humorú az én festő barátom, állia a vicc nyilait Is. jól felelt a csípős kérdésre.

— S mondd, hol tartod majd azt a kénét?

— Unván hol? A spájz- ban. Ólai és gríz...

— Egér van?

— Ha lenne, ettől maid elpusztul,..

— S mire lesz jó mindez?

— Hát végső soron: ha megéhezünk, megehetjük a féli tálat...

Harmadszor Is nevettünk, Csak otthon kezdtem el komolvan gondolkozni. Ez az ember még naovgn eleién iár az ''t- nak. Ml az. bonv gríz? R!- zihizl, modnrtei. nlskóla- tekercs. krumnlinüré. töltött káposzta, snenót ... a festészet úl nnvaaainnk szédületes skglnia. Ha igazán fnrrarín’mi úlf>6 volna, bizanvára Túrós lukács s^nkócskönwóból festene! De mnid rálön erre más. Mert másnak is van műbefve.

Miiven szerencse, hnnv

(j7 ember mfnrifn kitolni vglnmlt ó-ni-mozná gm,á. i

val Má*t'",-i-**'en tn*nri i roé-t mnst í, i.x,*me)el ásnánk ki n töMból a gumót. rn'nl'emt, 5 nem

lenne nríz sem, amivel fessünk.

Sz. Simon István