Dunántúli Napló, 1974. április (31. évfolyam, 90-117. szám)
1974-04-14 / 102. szám
Iparfejlesztés Baranyában Április 12-én, o Gépiporí Tudományos Egyesület megalakulása 25. évfordulója alkalmából rendezett pécsi Gépipari hetek nyitórendezvényén dr. Nagy József, a Megyei Pártbizottság első titkára Baranya megye és Pécs váró iparfejlesztési kérdései címmel élőt dóst tartott a Tudomány és Technik Házában. A Társadalmi Szemle azonos témájú cikket közöl áprilisi számában dr. Nagy József tollából. Az alábbiakban e cikket közöljük kivonatosan. A közgazdasági gondolkodás eddig főként két síkon mozgott. Az egyik az országos arányok, célok, feladatok megértése, a másik az adott területen levő vál falatok kérdéseinek elemzése. Tehát job bóra vagy a legáltalánosabbal, vagy a legkisebb gazdasági egységgel foglalkoztak, és viszonylag kevés figyelmet szenteltek a regionális összefüggéseknek, ha pedig igen, ez az érdeklődés akkor is többnyire csak a saját megye határáig terjedt. Most azonban, amikor a fejlődés szükségletei folytán a megyék rátérnek a közép- és hosszú távú fejlesztési tervek kidolgozására, ez a szemlélet fé- kezővé válhat, s a régi rutin-gondolkodásmód elégtelennek bizonyul. Látjuk például, hogy még az utóbbi években sem mindenütt alakult optimálisan az ipar területi elhelyezkedése a nyersanyagellátás és a munkaerő vonatkozásában. Ma már többnyire a helyi ipar hatósugara is túlhaladja a megyei kereteket, nem is szólva a nagyiparról, amelynek fejlesztési koncepcióját végképp lehetetlen, sőt képtelenség lenne a megyei határok közé szorítani. Mind időszerűbb követelmény tehát hogy a fejlesztés területi terveit ne szorítsuk be a közigazgatási határok szűk keretei közé, hanem azok nagyobb egységek, országrészek méreteiben készüljenek el. A gondolkodásmód ilyen értelemben való megváltoztatása annál inkább időszerű, mert a megyékben a 15—20 éves távlati fejlesztési tervekkel együtt folyamat ban van a területfejlesztési koncepciók kialakítása. Most még „ahány megye, annyi szokás" alapján történik a dolog, de bizonyos, hogy változtatni kell és lehet is ezen a módszeren. A kérdés az, hogyan? A téma részletesebb megvilágítására vegyük példának Baranya megye iparfejlesztési problémáit Jóllehet a megyei keretekben való megközelítési mód éppen e téma kapcsán ellentmondásosnak tűnhet, jogosultságát az adhatja, hogy benne nem csupán egy megye, hanem egy gazdaságföldrajzi egység, egy régió tervezési és fejlesztési gondjai is tükröződnek. Történelmileg kialakult egyoldalúság Az ipar szerkezete Baranyában már e kapitalizmus időszakában is (az itt található szakmák, üzemek sokasága és tarkasága ellenére) egyoldalúan nehézipari jellegű volt. A felszabadulás után — zömmel az ötvenes években — is ebben az irányban fejlődött tovább. Ismeretes, hogy ezekben az években a szocialista iparosítás során egyebek között a széntermelés nagyarányú feljesztését kívántuk elérni. A bányászatnak ez a gyors ütemű fejlesztése történelmileg megegyezett a népgazdaság érdekeivel, hiszen a rohamosan fejlődő feldolgozó ipar akkor szinte korlátlan mennyiségű szenet igényelt, és magától értetődő volt, hogy erőteljesebben fel kell tárni a Mecsek gazdag szénvagyonát, A bányászat másik ágának, az uránérc termelésének, ugyancsak az ötvenes években történt megindításával olyan ágazat megteremtésének lettünk részesei, amely a jövő energiahordozójának, energiabázisának kialakulását szolgálja. Baranya megye a foglalkoztatottak aránya, valamint a termelési érték mutatója alapján az ipari területek közé sorolható. A szocialista ipar jelenleg 592 telephelyen működik a megyében, és mintegy 75 ezer (az építőiparral együtt 88 ezer) dolgozót foglalkoztat, ez az aktív keresőknek 41 százaléka. Baranya az ország ipari foglalkoztatottainak létszámából 3,7 százalékkal, az ipar állóeszközeinek bruttó értékéből 4,9 százalékkal részesedik. A két arány közötti eltérés arra vezethető visz- sza, hogy a megye ipari szerkezetét első sorban a nehézipar, ezen belül pedig a nagy eszközigényű bányászat túlsúlya jellemzi. Ezt bizonyítja az is, hogy az egy ipari foglalkoztatottra jutó állóeszközök bruttó értéke 23 százalékkal; az egy főre jutó hajtóerő 54 százalékkal haladja meg az országos átlagot. Néhány termékből az ország termelésének jelentős hányadát adja a megye ipara. 1973-ban például o feketeszén, az uránérc, a farostlemez 100 százalékát, a porcelánszigetelő 98,3, a keménybőrök 34,8, a puhabőrök 32,5, a porcelándíszmű 30,9 és a füstszűrös cigaretták termelésének 30,9 százalékát adta. A megye jelenleg Is az ország nehézipari, döntően alapanyagot termelő megyéi közé tartozik. Néhány vonatkozásban azonban eltér a tipikusan nehézipari megyéktől. Az első eltérés, hogy a megyében és a vele gazdaságföldrajzi egységet alkotó dunántúli régióban a feketeszén-bányászathoz nem kapcsolódtak közvetlenül a nagy szánfogyasztó ágazatok (például a kohászat), és ezek hiányában a további feldolgozó ágazatok is hiányoztak. A másik eltérés az, hogy a nehézipari ellegű megyék ipari szerkezetével ellenétben Baranyának van (és mindig is volt) .önnyűipara. A könnyűipar itt az elmúlt évtizedben sokat fejlődött, és ma ez az egyetlen olyan nehézipari megyéje az országnak, amelynek ipari szerkezetében viszonylag nagyarányú a könnyűipar részesedése. A harmadik eltérés: a gépipar meglehetős fejletlensége. A gépipar itt alig 6 százalékát foglalkoztatja az ipari létszámnak. (Az országos átlag 37 százalék.) A felsorolt problémákat figyelembe véve, szerencsésebb lenne egy olyan ipari szerkezet, amelyben a nehéz- és a köny- nyűipar, valamint az élelmiszeripar har- monikusabban, arányosabban oszlana meg. A csökkend beruházások halasa Ismeretes, hogy a párt és a kormány gazdaságpolitikai döntései alapján a hatvanas években az ipar nélküli, egyúttal munkaerő-forrásokban gazdag alföldi megyék iparosítása került előtérbe. Következésképpen az új ipari beruházások fokozott mértékben a gazdaságilag fejletlen mezőgazdasági megyékben létesültek. Az iparjlag fejlett megyék, közé tartozó Baranyában ugyanakkor az iparosítás üteme lelassult és új beruházások helyett a meglevő üzemek viszonylag szerényebb rekonstrukciójával folytatódott. A harmadik ötéves tervben a megye ipari állóeszközeinek bruttó értéke mindössze 5 százalékkal növekedett Ezzel a rendkívül alacsony növekedéssel a megye akkor az utolsó előtti helyre került az országban. Ismeretes gazdaságpolitikánknak az a fontos alapelve, hogy a termelőerők elhelyezkedésének optimális arányait valósítsuk meg, amely lehetővé teszi az ipari kapacitások jelenleginél jobb elosztását az ország egyes területei között. Éppen ezért a népgazdaság tervezési' módszereinek szerves része a területi tervezés, amelynek során, a közép- és hosszú távú fejlesztési koncepciók keretében, az egyes területek arányos fejlődését, szerkezeti összhangját is meg kell tervezni. A területi tervezésnél azonos vagy hasonló adottságok, jellemzők szerinti tájegységeket, gazdasági körzetek régiókat vesznek alapul. Ezek természetesen nem egyeznek meg a jelenlegi közigazgatási (megyei) határokkal: egy-egy tájegység három-négy megyét is magában foglal. A területfejlesztés irányelveire vonatkozó 1006/1971. sz. kormányhatározat szerint például a dél-dunántúli régió „társme- gyéi” Baranya, Somogy, Tolna és Zala megye. Mindinkább régióméretekben kell tehát gondolkoznunk, látásmódunk kereteinek tágítása feltétlenül szükséges. Ugyanakkor azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a tervezéssel kapcsolatos kifejezés- és mértékrendszerünk még jó ideig a jelenlegi közigazgatási-területi realitásokhoz tapad, amelyek egyúttal rendkívül erős hagyománybeli és kulturális realitások is. Ezért a továbbiakban, problémáink bemutatásánál — az előbb említett hiány tudatában is — még nem a régióról beszélek, hanem „csak" a megyére szorítkozom, Mii célszerű fejleszteni ? Bár az energiastruktúra átalakítása során érthetően mindinkább a földgáz és az olaj kerül előtérbe, továbbra is szükségesnek látszik a természeti adottságokra épült szénbányászat fejlesztése, minthogy a mecseki szérimedencék 750—800 millió tonnára becsült geológiai készlete erre perspektivikus lehetőséget biztosít Az ország energia-szerkezetének átalakítására irányuló politika a megye bányászatának helyzetét eddig sem befolyásolta lényegesen, mert változatlanul igény van ó legmagasabb kalóriájú és kokszolható szénre. A bányászat fenntartását, sőt fejlesztését tehát nemcsak a készletek indokolják, hanem a termelés technikai fejlettsége és a helyi szén magas kalóriaértékével kapcsolatos kedvezőbb gazdasági mutatók, valamint a piac — elsősorban a hazai kohóipar — igénye is. Indokoltnak látszik az uránbányászat fejlesztése is, amely a megye iparosításában eddig is fontos tényező volt. Előreláthatólag o nyolcvanas évektől kezdve megnövekszik az uránnak, mint energia- hordozónak a súlya az energiatermelésben : ez összefügg a többi lépcsőben készülő első hazai nagykapacitású atomerőmű felépítésével is. így tehát még a következő évtizedben is a bányászat lesz Baranya vezető iparága. A realitásokat figyelembe véve azonban a jövőben nem számolhatunk a szénás az urántermelés olyan mértékű fejlődésével, mint amekkora az ötvenes éveket jellemezte. A szükségletekhez alkalmazkodó terme, lés érdekében elsősorban azoknak az iparágaknak kell gyorsabban fejlődniük, amelyekben a kapacitás szűkösségét a hiánygazdálkodás tünetei, illetve a ki nem elégített igények is jelezték. Közöttük az első helyen az építőipart és építőanyagipart kell megemlítenem, amelynek az igényekhez viszonyított elmaradása már a második, de még inkább a III. ötéves terv időszakában fékezte a fejlődést. Baranya megyében az országosnál nagyobb mértékű az építési kapacitás hiánya. A fejlesztésnek azonban megvanBaranyo az ország nehézipari, döntően alapanyagot termelő megyéi közé tartozik. 1973-ban például megyénk adta a hazai feketeszén-, uránérc- és farostlemez-termelés 100 százalékát. A porcelánszigetelők 98,3 százaléka készült Baranyában. nak a lehetőségei, és a sokféle természeti adottságot eddig is kihasználta a megye építő- és építőanyag-ipara. Az utóbbi évekhez hasonlóan valószínűleg gyorsan fejlődik tovább az élelmiszeripar is. Erre utal mind a belföldi igényeknek és az exportlehetőségeknek, mind a feldolgozásra váró mezőgazdasági termékek mennyiségének növekedése. Ezzel a szükséglettel egyébként a harmadik és a negyedik ötéves terv egyaránt számolt, mivel az élelmiszeripar úgyszólván valamennyi üzemében (hús, bor, konzerv, sör stb.) jelentős rekonstrukciót valósítanak meg. A továbbiakat illetően elkerülhetetlenül beleütközünk abba a korántsem egyszerű kérdésbe, hogy milyen szerepe és fejlődési lehetősége van ebben a térségben a gépipar fejlesztésének. Mint ismert, Dél- Dunántúlon e fontos iparág súlya az országoshoz és más területekhez viszonyítva meglehetősen csekély. Említettük, hogy így van ez Baranyában is, ahol jelenleg egy-két tanácsi vállalaton, a mezőgazda- sági gépjavító vállalaton és a bányák javító üzemein kívül mindössze a középüzemi szintet is alig elérő Sopiana Gépgyár és az Építőgépgyártó Vállalat képviseli ezt az ágazatot. Már az előző ötéves tervekben is többször felmerült az a gondolat, hogy a gépipar arányát növelni kellene a jelenlegi vállalatok bővítésével, vagy új üzemek létesítésével. Ezek a tervek különféle gondok miatt elhalasztódtak, és csak most, a negyedik ötéves terv első felében kezdhette meg működését Pécsett egy híradástechnikai gyár. Az ágazat fejlesztésének további lépései is biztatók. így például az Egyesült Izzó a közelmúltban átvette a pécsi Sopiana gyárat és a vákuumtechnikai gépgyártás egyik bázisává kívánja fejleszteni. Ez az elképzelés összhangban van a Kohó- és Gépipari Minisztérium távlati terveivel. Az új üzem megvalósulásával, a munkáslétszám a jelenlegi 500 főről 1980-ig 2000-re, 1985-ig 4000 főre növekedne. Hasonló gyártelepítési szándékai vannak a Szerszámgépipari Műveknek is, amely a következő ötéves tervben jelentős beruházással létre kívánja hozni pécsi gyárát, Az átmenet láncszemei Iparfejlesztési gondjaink szükségképpen még jó ideig tervezési keretekben foglalkoztatnak bennünket. Minthogy ezzel egyidejűleg Baranya is, más megyék is hosz- szú távú területfejlesztési tervek kidolgozásán fáradoznak, a regionális méretű koncepciók alapjainak kialakítása már most időszerű. A kulcskérdés: hogyan találhatjuk meg országosan is az átmenet láncszemeit az új koncepcióhoz, milyen tervezéstechnikai, közigazgatási, pénzügyi, beruházáspolitikai feltételek mérlegelését kellene kitűzni. Ügy vélem, hogy mindenekelőtt a központi szerveknek kell napirenden tartani a témát, és néhány olyan elhatározásra jutni, amelynek alapján meg lehet teremteni az átmenetet a regionális fejlesztéshez. Tudatában vagyunk annak, hogy ez igen bonyolult feladat, amely sok közigazgatási, jogi és szervezeti kérdést érint. A feladatok természetesen nemcsak „felső síkon", a népgazdasági tervezés szférájában jelentkeznek, hanem a „területek", régiók vonatkozásában is. A megyéknek már az elkövetkező időben lehetne kísebb-nagyobb lépéseket tenniük nemcsak saját határaikon belül, hanem egymás között is, hogy a fejlesztés kérdéseiben összehangolják munkájukat és egyesítsék erőforrásaikat. Ide kívánkozik egy másik gondolat is. Baranya és a vele azonos régióba tartozó megyék többsége egyben határmenti megye is. Gondolkozni lehetne azon, hogy a szélesedő jugoszláv—magyar gazdasági együttműködés keretein belül miként lehetne a mindkét fél számára hasznosnak ígérkező határközi gazdasági kooperációt, termelési kapcsolatokat is kialakítani és intenzívebbé fcenisL A magyar ezüst aranykora Magyarország egyetlen számottevő nyersanyagkincse a bauxit. E summás megállapítást egészítsük ki néhány adattal. A geológia tanúsága szerint hazánk bauxitvagyona 60—70 millió tonna, és ez a világ becsült készleteinek mintegy másfél százaléka. A Központi Statisztikai Hivatal 1973-as jelentése szerint tárnáinkból tavaly 2,5 millió tonna földfém került felszínre és ez Magyarországnak — a nemzetközi rangsorban —- a hatodik helyet biztosítja. Új lehetőségek A magyar alumíniumipar kezdetei az 1920-as évek elejére nyúlnak vissza. A bányák és az ipari üzemek üzleti érdekeltségében már kezdettől ott találjuk a német tőkét, s így érthető, hogy az 1944-ben termelt 1 millió tonna bauxit, illetve 21 ezer tonna timföld és 10 ezer tonna alumínium csaknem teljes egészében a hitleri hadígépeze- tet szolgálta. A potsdami egyezmény értelmében a magyarországi német javak ■— ilyenformán a hajdani német alumíniumipari érdekeltségek is — szovjet tulajdonba kerültek, illetve létrejött a magyar—szovjet bauxit- és alumíniumipari vegyes vállalat, a Maszobai. Szakembereink a szovjet geológusokkal karöltve megközelítő pontossággal feltérképezték a számba jöhető lelőhelyeket, miközben a bánya- művelés, a timföldgyártás és a kohósítás bővítéséhez gépek és berendezések érkeztek a Szovjetunióból. A szocialista internacionalizmus jegyében, országaink megszilárdult testvéri barátsága értelmében, mint ismeretes, a Szovjetunió 1954-ben végleg lemondott a háborúban megszerzett tulajdonairól. Ekkorára viszont már jelentékenyen bővült az alumíniumipar valamennyi ágának termelése és megteremtődtek az azóta megvalósított erőteljes fejlesztés feltételei. Említsük meg a szocialista országok között kibontakozó gazdasági együttműködés egy másik korai, ám igen jelentős példáját. Magyarország és Csehszlovákia 1951-ben megállapodott abban, miszerint hazánk bauxitot és meghatározott ideig timföldet szállít északi szomszédja számára, ahonnan az alumíniumipar fejlesztéséhez a gépek sora és villamos energia érkezik. Együttműködés Lengyelországgá/ Hazánk 1960-ban Lengyelországgal is értékes együttműködési megállapodást kötött. Ennek keretében 80 ezer tonnára emelkedő mennyiségben szállítunk timföldet, és az alumíniumtartalom negyven százalékát kapjuk vissza tömbalumínium formájában. Az elszámolás a mindenkori világpiaci árakon történik. Az 1960-as évek elején már mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az alumíniumipar vertikális termelés-fejlesztését — tehát a bauxitbányászat, a timföld-, a tömbalumínium, továbbá a készárugyártás bővítését — az ország képtelen megvalósítani önerőből, elsősorban a korlátozottan rendelezésünkre álló villamosáram miatt. A kormány két lehetőség között választhatott: vagy lemond a leggazdaságosabb félgyártmány — és készárugyártásnak az ország nyersanyag-adottságaival arányos fejlesztéséről,, vagy pedig « nemzetközi kooperációra építve „megtakarítja” a rendkívül energiaigényes alumíniumkohászatot, ugyanakkor fejleszti a timföldgyártást és az alumínium- feldolgozó ipart. Az utóbbi megoldás Ígérkezett célszerűbbnek. A magyar- szovjet timföld-alumínium egyezményt a két kormány 1962. november 15-én írta alá. A szerződés lényege, hogy Magyarország a Szovjetunió részére 1967- től kezdve, növekvő ütemben, végül is évi 330 ezer tonna timföldet szállít kohósításra. Ennek megtörténte után a Szovjetunió évi 165 ezer tonna alumíniumot szállít vissza Magyarországra. A megállapodás egyik oldalán az olcsó szovjet villamosáram áll, a másik oldalon pedig azok a gépszállítások, amelyekkel hazánk kiegyenlíti a volgográdi alumíniumkohászat költségeit. Az egyezmény nyomán a ma gyár alumíniumipar átrendezhet, te sorait. Jelentékenyen meggyorsult o bauxitbányászat, a meglévő tárnák mellett újak létesültek. Szinte ugrásszerűen bővült az ajkai és az almásfü zitői timföldgyár termelése. A magyar—szovjet timföldalumíniumegyezmény, amely egyben kifejező megvalósítása a KG5T komplex célkitűzéseid nek, lehetővé tette, hogy a nép* gazdaság — a IV. ötéves terv kiemelt programjaként — fokozhassa a félkészgyártást és o készáru-termelést. Székesfehérvárott új csarnokok épültek a Könnyűfémműben, korszerű berendezések, gépsorok kezdték meg a termelést, s külföldi li- cencek felhasználásával szélesítették a termékválasztékot, illetve javították a gyártmányok minőségét Reneszánszát éli as alumínium alapanyagú kábelgyártás is, miközben — egyebek között — a Fémmunkás Vállalatnál ötletes nyílás-zárók, könnyűszerkezetes elemek, Jászberényben autoszifonok, a budapesti Alumíniumárugyárban gázpalackok, kukták, s annyi más között — licenc alapján ■— teflonedények készülnek. Olcsó készáruk bősége Nem vitás, hogy a kétoldalú megállapodás, amelyet a magyar és a szovjet kormány lényegében 1985-ig meghosszabbított, lehetővé teszi, hogy hazánkban is bőség alakuljon ki az olcsó alumínium készárukból, s kifejlődjék a műszaki-tudományos forradalomnak megfelelő magasfokú alumíniumkultúra. Amíg az egy főre jutó alumíniumfelhasználás 1962-ben átlagosan mindössze 4,3 kiló volt; addig jelenleg már több mint 10 kiló jut egy-egy lakosra. Ez meghaladja Olaszország, Anglia, Franciaország fogyasztását, s a „fejadag" csupán az NSZK- ban és Svédországban magasabb. További előny a magycn —szovjet egyezmény keretében, miszerint az alumíniumipar mái és holnapi beruházásai lehetővé teszik, hogy az egy főre jutó átlagos felhasználás 1?85-re már elérje a 20 kilogrammot! Nemzetközi gazdasági körökben nagyra becsülik és magas színvonala miatt egyértelműen elismerik a magyar alumínium- ipart. Ugyanakkor az is köztudott, hogy e sikerek a szocialista nemzetközi együttműködésen alapulnak. Benedek István Góbéé
