Dunántúli Napló, 1974. április (31. évfolyam, 90-117. szám)

1974-04-14 / 102. szám

PAL JÓZSEF Sólyom László: Egy öreg emberről meséltél oki valamikor még egészen a tavasz kezdetén amikor éppen mozdultak a rügyek tanítód volt A folyó mellett a sétányon mentél a mederben víz helyett fény csobogott uszályok úsztak s az égen fehér madarak Szemben jött görnyedten Te lány de szép asszony lettél mondta és tovább ment a folyó mellett Vőröd bizsergett a fényben i a folyón uszályok úsztak ez égen fehér madarak RIADASOY ÉVA SZELÍDEN Enyéim közül már jönnie kell valakinek e száraz lobogásban az érkezés előtti neszekre figyelek ex a kepácsolás nem a szivem az óra; kegyetlenebb a lélek hangja rezdül • majd másképp érkezik szelidebben özek filigrán lopakodásánál mégis várom, hogy megérkezzen valaki enyéim közül és szelíden köszönjek titkolva hogy hozzám igazán még sohase jött el ő mert fogva tart engem egy idegen kopácsolás is; ez idő DUDÁS KALMAN NYITÁNY Az ibolya, e röpke jeladás után — evőéi hangszereli hamaros újhodás az egyetemes zenekart — a zötdlángfényű robbanás elé nemcsak a kitakart venyige pirkanó színe nemcsak az enyves csillogás a rügyeken, a levegő lobogóselyme, fűz ezüstje a felhöszeplőtelen ég a som, az aranyeső szökőárjai a domb ívén nemcsak a szólaló nyitnikék — lelkesebben biz a gyermekek leckehagyó kerge kedve meg a fiatalok pillaközén meghitten és irizáltan fényesedé tüzek az első ütemek ebben a sugaras nyitányban o VASÁRNAPI MEllEKlET DIl Zsuppán István rajza LADÁNYI MIHÁLY A Mecseki Könyörgés szerelem ellen Szabadíts meg tekintetüktől, amely szememnek elbeszéli; szivem arra való, hogy szeressem vele őket — szabadíts meg ujjuk hernyóitól, amelyek bejárják szikkadó koponyámat — szabadíts meg az úttól, amely mindig küszöbükig vezet, szabadíts meg a madártól, amely mindig fölöttük énekel, szabadíts meg vérem vasreszelékétől, mellük mágnese közt ne remegjek, szabadíts meg a fénytől, amely testükről csípős porként pereg szemem csodálatába — szabadíts meg szemem éhségétől, amit szerelmük Judás-pénzével majd beterítenek. CSOÓR1 SÁNDOR A levegő kaszái Fotó Klub albumából Van egy megsüllyedt rét; fűzfákkal s fűvel kötött szövetségeim helye, egy kertalj, egy sástó a földi kazlakon túl. Vadméhek szaglásznak ott körül, mint a kutyák s evez fölöttem fekete toll, veréb-sírásó koromból zsákos sötétség evez. Ha nem találtok kulcsra zárt kövekben, ott keressetek, örökzöld laposon fekszem hanyatt s a levegő kaszái aratnak nekem annyi fényt, annyi időt, annyi nyarat, hogy életveszélyes ragyogást gyűjtsék körmöm alá, szemem mögé. Körtvélyesi László: _ Az utcán BOOR ANDRAS Időmalom Megrontott évek mögöttem rohannak Vértelen ölektől eltorzult kezek Meggyúlhatunk most önfeledten Kettőnkből áldozat Kiss Attila; Tavasz csak én leszek Könyörgés a pecsétért A Főhivatalban a főelőadó kegyes volt hozzám. Személye­sen kereste elő az aktámat, sze­mélyesen ellenőrizte az aláírá­sokat, s a pecséteket, majd sze­mélyesen így szólt hozzám: —. Tizenhat pecsét, ez eddig / rendben is volna, most már ma­gam is aláírom. így ni! Evvel most szíveskedjék fölfáradni a négyharminchét per óba, ahol Meinsorgné kartársnő rá fogja ütni a főpecsétet. Evvel az ügy elintézett a mi részünkről, kívá­nok sok szerencsét a továbbiak­hoz. A viszontlátásra! Es a kezét nyújtotta. En hálá­san megszorítottam a kegyes kezet, majd sietve kifordultam a szobából. Szégyelltem meg­hatottságom férfikönnyeit Nem álltam sorba a liftnél, gyalog rohantam föl a negyedik emeletre, a négyharminchét per óhoz. Ott kifújtam magam, majd megnéztem az órámat Még jóval a félfogadási időn belül voltam. Megnéztem az aj­tót is, nem volt rajta semmi ti­lalom, hogy „Tessék a szólítás- ra várni!", vagy „Ne tessék ko­pogtatással zavarni!” Semmi ilyesmi, tehát ez egy igazi demokratikus intézmény. A szobában hat dolgozó nő ült mélyen elmerülve, de olyan mélyen, hogy észre sem vették, amikor beléptem. — Kezicsókolom, — léptem oda illedelmes köszönéssel az első asztalhoz. — Meinsorg­né kartársnőt keresem. Az elmélyedt konty egy kicsit megmozdult fölfelé, s alóla sö­tétülő körömben végződő ujj nyúlt előre és oldalt. Követtem a jelzett irányt, s már ott is álltam egy másik íróasztal előtt. Kezicsókolom — köszön­tem illedelmesen, s vártam, hogy felém mozduljon a sárga kazal, amely az asztal fölött billegett. De hiába vártam, erre tehát hangosabban újra köszöntem. — Kezicsókolom! — Újabb né­hány perc utón: — Bocsánat, Meinsorgné kartársnőt keresem. — Türelem! — hallottam a sárga kazal alól. Álltam türelmesen egyik lá­bamról a másikra, de öt perc után bátorkodtam megszólalni. — Bocsánat, csak egy pecsé­tet, ha kaphatnék, —■ és a sár­ga kazal alá csúsztattam az ak­támat Ekkor sértetten rám villogott a mélyzöld mezőben fészkelő szem, s egyidejűleg tömzsi uj- jacskák tolták félre az aktámat — Csupán egy pecsétet kér­nék — szólaltam meg tíz perc után, ismét. A sárga kazal alól akkor ki­fordult egy tészta-arc. A zöld mező mélyéről kipislogtak a sze­mek, aztán rekedt hangot is hal­lottam. — ön szerint az Atalanta, vagy a Sampdoria? — Kéremszépen én csak egy pecsétet kérnék erre. — Tehát egyes, vagy kettes?. Esetleg x? — Kérem, ón nem totózok, én csak egy pecsétet szeretnék .. — Akkor szíveskedjék helyet foglalni addig... — Köszönöm, de ... Ró tet­szik ütni a pecsétet, és már itt sem vagyok. —■ Tessék! — fordult a tészta­arc a kolléganőihez. — Azt mondják, legyünk udvariasak az ügyfélhez, és amikor az ember udvarias, ezt kapja. — Bocsánatot kérek, de én csak egy pecsétet szeretnék. — Én pedig csak ki szeretném tölteni ezt a totót, ha meg tet­szik engedni. Tehát Fiorentina, vagy F. C. Milan? — Kérem, én azt sem tudom, hogy melyik a fiú és melyik a lány. — Ez hivatal, itt nem vicce­lünk! — recsegett rám a sárga kazal. — Különben sem önt kér­deztem. — Bocsánat — rebegtem —> én... — Tudom, csak egy pecsétet kér. Meg fogja kapni, türelemI Még tizenháromszor rebeg­tem, nyöszörögtem, zokogtam eL hogy én csak egy pecsétet sze­retnék. Akkor kimerültén össze- csuklottam. Rémítően büdös kölnik iTlotá- ra tértem magamhoz, öt nő tíz karja segített lábra állítani, s tá­mogatott az íróasztalhoz, ahol kedvesen reám vigyorgott a tészta-are. — Hát miért nem tetszett mondani, hogy csak egy pecsé­tet tetszik akarni? — fuvolázta, miközben ráverte a stemplit az aktámra. Tikkadt, száraz volt a szájam, nem jött ki hang rajta, bár prór báltam. Fogtam hát az aktát, és kitámolyogtam a szobából. — Talán „köszönöm szépen”! — kiáltott utánam a sárga k»! zal. LAZAR ERVIN SZERELEM át nem érted?! Szeretlek! A szavak gőzölögve buktok ki a szóján és sisteregve hűl­tek ki, amíg a néhány méteres utat megtették az elhagyott, poros kira­kat mélyén ülő lányig. — Tavasz óta idejárok — folytat­ta Simf —, minden áldott este itt 'papolok neked, s te meg sem moz­dulsz, csak a szemedet forgatod. Értsd meg, hogy szeretlek! A szavak megragyogtatták a ki­rakatot, a gyenge villanykörte fényé­ben siváran gubbasztó poros papí­rok, rongydarabok önálló fényt kap­tak, hogy aztán a beszéd elhaltéval még szürkébbek, még visszataszítób- bok legyenek. A lány nem szólalt meg most sem, kezét térdén nyugtatva egykedvűen ült a rozoga széken, csak világoskék szeme sétált lassan, megfontoltan szemüregében jobbra-balra, megál­lós nélkül, azonos ütemben, mintha egy gépezet mozgatná, soha meg nem állapodott a tekintete Simfen, csak megérintette, s a szem soha nem csillant, az ajkak zárt vonala is csak nagyritkán lazult, valami mo­solyféle derengett fel a lány arcán, Simf néha azt hitte gunyoros, néha meg azt, hogy örömteli. — Megint a kedvenc ruhám van rajtad — mondta Simf és homlokát a piszkos üvegnek nyomta. —- Hal­lod, meghalok ezért a ruhádért is! Fehér, rövid ujjú, nyersvászon ruha volt a lányon, egy könnyű kis szan­dál, kicsit vékonyka, kamaszos karja s megejtően kedves formájú lába feltüzelte Simfet, el nem tudta kép­zelni, hogy ebben a ragacsoson ko­szos kirakatban hogy tud ez a lány ilyen tiszta lenni, — Szólalj rrtár meg — kiáltotta —, mondj valamit! Amíg nem vála­szolsz, nem megyek el innét. A lány szeme abbahagyta az in­gázó mozgást, tekintete megállapo- podott Simfen, mereven nézte egy darabig, egyre számórúbb lett, a sze­méből áradó szomorúság egy kerek, világos foltót égetett a kirákotüveg­re, mint amikor deres ablakra lehe­lünk, Simf megbűvölve nézte, a lány megemelte térdén nyugtatott kezét s öt ujját széttárva Simf felé mutatta. A férfi elszörnyülködve hátraugrott. A lány ujjai hegyén fölfeslett a bőr s kunkorodó kócszálak, vékony­ka, szakadt drótvégek kandikáltak ki alóla. — Kóclány — üvöltött Simf —, egy kóclányba szerettem. A lány visszahelyezte kezét térdé­re, szeme újrokezdte az ingamoz­gást. Simf megfordult, tántorogva indult hazafelé, mellkasát forró kő feszítet­te. Hasra vágta magát az ágyán, bánata súlyától olyan lett, mint egy forma mellé csurrantott nyersvas- tömb. Nem bírta sokáig, egy barátra lőtt volna szüksége, egy jóbarátra ,.. Fölpattant hát és kitalált magának egy barátot Egy széket húzott a szo­ba közepére, arra találta ki, de va­lahogy nem sikerült ez a barát, sze­me aszimmetrikusan ült az arcában, egyik a szemöldök fölé húzódott, a másik lecsúszott az orra tövébe, haja elszórt pamacsokban födte a fejét, füle a nyakszirtjén. —■ Te! — kiáltotta dühösen Simf, s akkor vette észre, hogy a barát ízü­letei nem kapcsolódnak, a darabok­ból álló testet csak a ruha tartja össze, a barát elnyaklott a széken, Simfnek oda kellett ugrania, mind­két kezével elkapta, hogy le ne es­sen a földre. De a barát élt, lélegzett, Simf ret­tegve nézte a szörnyarcra gyűrödő vigyort, hátraugrott, a sikerületlen barát, mint egy bábfigura, megemel­te a kezét, Simfre mutatott. Izgatottan nézett végig magán, tekintete a kezére tévedt és fölordí­tott. Kezén fölfeslett a bőr, jól lát­hatta az ujjhegyeken és az ujjkö- zökből kiálló kócszálakat, töredezett drótvégekeL Megbűvölten bámulta a kezét, a barátjára akart pillantani, de az ak­kor mór eltűnt, a megrettent szék árván állt a szoba közepén. Simf föltépte az ajtót Kócember kócszerelme zakatolt benne, amíg a kirakat felé rohant. Nem lehet, nem lehet — döngték a léptei. Félt, hogy kóccal tömött keze nem lesz elég súlyos a kirakat bezúzá- sához, de már az első ütésre recs- csenve szétnyílt az üveg, a lány megbabonázva bámult rá, fölállt, Simf benyomakodott a csipkés szélű törés üvegkarmai között, magához szorította a lányt és teljes erejéből a vállába harapott. A lány fölsikoltott a fájdalomtól, de nem húzódott el, Simf nyakára kulcsolta karját, egyre szorosabban fogta, vinnyogott az örömtől és Simf akkor mór látta, hogy harapása he­lyén vércseppek szivárognak a lány húsából, megérezte a saját mellében is a meleg, selymes szívet, a kezére nézett, csupa vér volt a keze a kira­katüveg tépte sebektől. O * , drága kócszerelmem — mondta boldogan —, hús­vér szerelmem. Ragyogott körülöttük a kirakat, vércseppjeik, mint a gyöngyök.

Next

/
Thumbnails
Contents