Dunántúli Napló, 1974. április (31. évfolyam, 90-117. szám)
1974-04-14 / 102. szám
PAL JÓZSEF Sólyom László: Egy öreg emberről meséltél oki valamikor még egészen a tavasz kezdetén amikor éppen mozdultak a rügyek tanítód volt A folyó mellett a sétányon mentél a mederben víz helyett fény csobogott uszályok úsztak s az égen fehér madarak Szemben jött görnyedten Te lány de szép asszony lettél mondta és tovább ment a folyó mellett Vőröd bizsergett a fényben i a folyón uszályok úsztak ez égen fehér madarak RIADASOY ÉVA SZELÍDEN Enyéim közül már jönnie kell valakinek e száraz lobogásban az érkezés előtti neszekre figyelek ex a kepácsolás nem a szivem az óra; kegyetlenebb a lélek hangja rezdül • majd másképp érkezik szelidebben özek filigrán lopakodásánál mégis várom, hogy megérkezzen valaki enyéim közül és szelíden köszönjek titkolva hogy hozzám igazán még sohase jött el ő mert fogva tart engem egy idegen kopácsolás is; ez idő DUDÁS KALMAN NYITÁNY Az ibolya, e röpke jeladás után — evőéi hangszereli hamaros újhodás az egyetemes zenekart — a zötdlángfényű robbanás elé nemcsak a kitakart venyige pirkanó színe nemcsak az enyves csillogás a rügyeken, a levegő lobogóselyme, fűz ezüstje a felhöszeplőtelen ég a som, az aranyeső szökőárjai a domb ívén nemcsak a szólaló nyitnikék — lelkesebben biz a gyermekek leckehagyó kerge kedve meg a fiatalok pillaközén meghitten és irizáltan fényesedé tüzek az első ütemek ebben a sugaras nyitányban o VASÁRNAPI MEllEKlET DIl Zsuppán István rajza LADÁNYI MIHÁLY A Mecseki Könyörgés szerelem ellen Szabadíts meg tekintetüktől, amely szememnek elbeszéli; szivem arra való, hogy szeressem vele őket — szabadíts meg ujjuk hernyóitól, amelyek bejárják szikkadó koponyámat — szabadíts meg az úttól, amely mindig küszöbükig vezet, szabadíts meg a madártól, amely mindig fölöttük énekel, szabadíts meg vérem vasreszelékétől, mellük mágnese közt ne remegjek, szabadíts meg a fénytől, amely testükről csípős porként pereg szemem csodálatába — szabadíts meg szemem éhségétől, amit szerelmük Judás-pénzével majd beterítenek. CSOÓR1 SÁNDOR A levegő kaszái Fotó Klub albumából Van egy megsüllyedt rét; fűzfákkal s fűvel kötött szövetségeim helye, egy kertalj, egy sástó a földi kazlakon túl. Vadméhek szaglásznak ott körül, mint a kutyák s evez fölöttem fekete toll, veréb-sírásó koromból zsákos sötétség evez. Ha nem találtok kulcsra zárt kövekben, ott keressetek, örökzöld laposon fekszem hanyatt s a levegő kaszái aratnak nekem annyi fényt, annyi időt, annyi nyarat, hogy életveszélyes ragyogást gyűjtsék körmöm alá, szemem mögé. Körtvélyesi László: _ Az utcán BOOR ANDRAS Időmalom Megrontott évek mögöttem rohannak Vértelen ölektől eltorzult kezek Meggyúlhatunk most önfeledten Kettőnkből áldozat Kiss Attila; Tavasz csak én leszek Könyörgés a pecsétért A Főhivatalban a főelőadó kegyes volt hozzám. Személyesen kereste elő az aktámat, személyesen ellenőrizte az aláírásokat, s a pecséteket, majd személyesen így szólt hozzám: —. Tizenhat pecsét, ez eddig / rendben is volna, most már magam is aláírom. így ni! Evvel most szíveskedjék fölfáradni a négyharminchét per óba, ahol Meinsorgné kartársnő rá fogja ütni a főpecsétet. Evvel az ügy elintézett a mi részünkről, kívánok sok szerencsét a továbbiakhoz. A viszontlátásra! Es a kezét nyújtotta. En hálásan megszorítottam a kegyes kezet, majd sietve kifordultam a szobából. Szégyelltem meghatottságom férfikönnyeit Nem álltam sorba a liftnél, gyalog rohantam föl a negyedik emeletre, a négyharminchét per óhoz. Ott kifújtam magam, majd megnéztem az órámat Még jóval a félfogadási időn belül voltam. Megnéztem az ajtót is, nem volt rajta semmi tilalom, hogy „Tessék a szólítás- ra várni!", vagy „Ne tessék kopogtatással zavarni!” Semmi ilyesmi, tehát ez egy igazi demokratikus intézmény. A szobában hat dolgozó nő ült mélyen elmerülve, de olyan mélyen, hogy észre sem vették, amikor beléptem. — Kezicsókolom, — léptem oda illedelmes köszönéssel az első asztalhoz. — Meinsorgné kartársnőt keresem. Az elmélyedt konty egy kicsit megmozdult fölfelé, s alóla sötétülő körömben végződő ujj nyúlt előre és oldalt. Követtem a jelzett irányt, s már ott is álltam egy másik íróasztal előtt. Kezicsókolom — köszöntem illedelmesen, s vártam, hogy felém mozduljon a sárga kazal, amely az asztal fölött billegett. De hiába vártam, erre tehát hangosabban újra köszöntem. — Kezicsókolom! — Újabb néhány perc utón: — Bocsánat, Meinsorgné kartársnőt keresem. — Türelem! — hallottam a sárga kazal alól. Álltam türelmesen egyik lábamról a másikra, de öt perc után bátorkodtam megszólalni. — Bocsánat, csak egy pecsétet, ha kaphatnék, —■ és a sárga kazal alá csúsztattam az aktámat Ekkor sértetten rám villogott a mélyzöld mezőben fészkelő szem, s egyidejűleg tömzsi uj- jacskák tolták félre az aktámat — Csupán egy pecsétet kérnék — szólaltam meg tíz perc után, ismét. A sárga kazal alól akkor kifordult egy tészta-arc. A zöld mező mélyéről kipislogtak a szemek, aztán rekedt hangot is hallottam. — ön szerint az Atalanta, vagy a Sampdoria? — Kéremszépen én csak egy pecsétet kérnék erre. — Tehát egyes, vagy kettes?. Esetleg x? — Kérem, ón nem totózok, én csak egy pecsétet szeretnék .. — Akkor szíveskedjék helyet foglalni addig... — Köszönöm, de ... Ró tetszik ütni a pecsétet, és már itt sem vagyok. —■ Tessék! — fordult a tésztaarc a kolléganőihez. — Azt mondják, legyünk udvariasak az ügyfélhez, és amikor az ember udvarias, ezt kapja. — Bocsánatot kérek, de én csak egy pecsétet szeretnék. — Én pedig csak ki szeretném tölteni ezt a totót, ha meg tetszik engedni. Tehát Fiorentina, vagy F. C. Milan? — Kérem, én azt sem tudom, hogy melyik a fiú és melyik a lány. — Ez hivatal, itt nem viccelünk! — recsegett rám a sárga kazal. — Különben sem önt kérdeztem. — Bocsánat — rebegtem —> én... — Tudom, csak egy pecsétet kér. Meg fogja kapni, türelemI Még tizenháromszor rebegtem, nyöszörögtem, zokogtam eL hogy én csak egy pecsétet szeretnék. Akkor kimerültén össze- csuklottam. Rémítően büdös kölnik iTlotá- ra tértem magamhoz, öt nő tíz karja segített lábra állítani, s támogatott az íróasztalhoz, ahol kedvesen reám vigyorgott a tészta-are. — Hát miért nem tetszett mondani, hogy csak egy pecsétet tetszik akarni? — fuvolázta, miközben ráverte a stemplit az aktámra. Tikkadt, száraz volt a szájam, nem jött ki hang rajta, bár prór báltam. Fogtam hát az aktát, és kitámolyogtam a szobából. — Talán „köszönöm szépen”! — kiáltott utánam a sárga k»! zal. LAZAR ERVIN SZERELEM át nem érted?! Szeretlek! A szavak gőzölögve buktok ki a szóján és sisteregve hűltek ki, amíg a néhány méteres utat megtették az elhagyott, poros kirakat mélyén ülő lányig. — Tavasz óta idejárok — folytatta Simf —, minden áldott este itt 'papolok neked, s te meg sem mozdulsz, csak a szemedet forgatod. Értsd meg, hogy szeretlek! A szavak megragyogtatták a kirakatot, a gyenge villanykörte fényében siváran gubbasztó poros papírok, rongydarabok önálló fényt kaptak, hogy aztán a beszéd elhaltéval még szürkébbek, még visszataszítób- bok legyenek. A lány nem szólalt meg most sem, kezét térdén nyugtatva egykedvűen ült a rozoga széken, csak világoskék szeme sétált lassan, megfontoltan szemüregében jobbra-balra, megállós nélkül, azonos ütemben, mintha egy gépezet mozgatná, soha meg nem állapodott a tekintete Simfen, csak megérintette, s a szem soha nem csillant, az ajkak zárt vonala is csak nagyritkán lazult, valami mosolyféle derengett fel a lány arcán, Simf néha azt hitte gunyoros, néha meg azt, hogy örömteli. — Megint a kedvenc ruhám van rajtad — mondta Simf és homlokát a piszkos üvegnek nyomta. —- Hallod, meghalok ezért a ruhádért is! Fehér, rövid ujjú, nyersvászon ruha volt a lányon, egy könnyű kis szandál, kicsit vékonyka, kamaszos karja s megejtően kedves formájú lába feltüzelte Simfet, el nem tudta képzelni, hogy ebben a ragacsoson koszos kirakatban hogy tud ez a lány ilyen tiszta lenni, — Szólalj rrtár meg — kiáltotta —, mondj valamit! Amíg nem válaszolsz, nem megyek el innét. A lány szeme abbahagyta az ingázó mozgást, tekintete megállapo- podott Simfen, mereven nézte egy darabig, egyre számórúbb lett, a szeméből áradó szomorúság egy kerek, világos foltót égetett a kirákotüvegre, mint amikor deres ablakra lehelünk, Simf megbűvölve nézte, a lány megemelte térdén nyugtatott kezét s öt ujját széttárva Simf felé mutatta. A férfi elszörnyülködve hátraugrott. A lány ujjai hegyén fölfeslett a bőr s kunkorodó kócszálak, vékonyka, szakadt drótvégek kandikáltak ki alóla. — Kóclány — üvöltött Simf —, egy kóclányba szerettem. A lány visszahelyezte kezét térdére, szeme újrokezdte az ingamozgást. Simf megfordult, tántorogva indult hazafelé, mellkasát forró kő feszítette. Hasra vágta magát az ágyán, bánata súlyától olyan lett, mint egy forma mellé csurrantott nyersvas- tömb. Nem bírta sokáig, egy barátra lőtt volna szüksége, egy jóbarátra ,.. Fölpattant hát és kitalált magának egy barátot Egy széket húzott a szoba közepére, arra találta ki, de valahogy nem sikerült ez a barát, szeme aszimmetrikusan ült az arcában, egyik a szemöldök fölé húzódott, a másik lecsúszott az orra tövébe, haja elszórt pamacsokban födte a fejét, füle a nyakszirtjén. —■ Te! — kiáltotta dühösen Simf, s akkor vette észre, hogy a barát ízületei nem kapcsolódnak, a darabokból álló testet csak a ruha tartja össze, a barát elnyaklott a széken, Simfnek oda kellett ugrania, mindkét kezével elkapta, hogy le ne essen a földre. De a barát élt, lélegzett, Simf rettegve nézte a szörnyarcra gyűrödő vigyort, hátraugrott, a sikerületlen barát, mint egy bábfigura, megemelte a kezét, Simfre mutatott. Izgatottan nézett végig magán, tekintete a kezére tévedt és fölordított. Kezén fölfeslett a bőr, jól láthatta az ujjhegyeken és az ujjkö- zökből kiálló kócszálakat, töredezett drótvégekeL Megbűvölten bámulta a kezét, a barátjára akart pillantani, de az akkor mór eltűnt, a megrettent szék árván állt a szoba közepén. Simf föltépte az ajtót Kócember kócszerelme zakatolt benne, amíg a kirakat felé rohant. Nem lehet, nem lehet — döngték a léptei. Félt, hogy kóccal tömött keze nem lesz elég súlyos a kirakat bezúzá- sához, de már az első ütésre recs- csenve szétnyílt az üveg, a lány megbabonázva bámult rá, fölállt, Simf benyomakodott a csipkés szélű törés üvegkarmai között, magához szorította a lányt és teljes erejéből a vállába harapott. A lány fölsikoltott a fájdalomtól, de nem húzódott el, Simf nyakára kulcsolta karját, egyre szorosabban fogta, vinnyogott az örömtől és Simf akkor mór látta, hogy harapása helyén vércseppek szivárognak a lány húsából, megérezte a saját mellében is a meleg, selymes szívet, a kezére nézett, csupa vér volt a keze a kirakatüveg tépte sebektől. O * , drága kócszerelmem — mondta boldogan —, húsvér szerelmem. Ragyogott körülöttük a kirakat, vércseppjeik, mint a gyöngyök.
