Dunántúli Napló, 1974. január (31. évfolyam, 1-30. szám)
1974-01-27 / 26. szám
) BERTHA BULCSU: Interjú Várkonyi Nándorral A Jelenkor februári száma Az olvasó bizonyára tudja, hogy Várkonyi Nándor 1896- ban született Pécsett. Várkonyi civilben a pécsi egyetem könyvtárosa és magántanára volt, de 0 hírnevét mint irodalomtörténész, s mint a Sorsunk főszerkesztője szerezte. (...) A közelmúltban kitüntették a Munkaérdemrend ezüstfokozatával, s az Elnöki Tanácstól megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet is. (...) Várkonyinak köszönhetjük az egyik legjobb modern irodalom- történetet, a Petőfi dagerrotípia bemutatását és magyarázatát, és sok téves nézet szétoszlatá- sát a költő körül. Várkonyi kitűnő irodalomtörténész és esszéista volt. de ha most rápillantok, nekem mégis egy másik Várkonyi jelenik meg, a legendák Nándor bácsija. Várkonyi hosszú ideig visszavonultan élt, és visszhangtalanul dolgozott br aztán legendák születtek ró- ia és műhelyéről. (...) Soha nem felejtem el azokat az aranyló, napfénybe hulló, tespedt vasárnap délelőttöket a pécsi sétatéren. A KIOSZK sörkertben üldögéltünk hárman, négyen, öten, kők, álmodozók, művészféfék. A székesegyházból közben a térre ömlött a szagos- mise egész közönsége. A misét celebráló kanonokok már rég hazaértek, de a nép nem fogyott A pécsi nők szagoson, mosdottan ott riszáltak a vadgesztenyesor alatt s oldalt pil- tantgatva felmérték a sörkert egész közönségét. Bejöttek ... Persze kísérettel. A szentostyára megettek egy-egy zónát sós- ldflit s ittak. Jó hideg volt ott a sör és olcsó. Mi is söröztünk. Ilyenkor szokott megszólalni a sovány, tüdőbajos könyvkereskedő, oki egyébként tehetséges, gondolatgazdag tanulmányokat írt a helyi folyóiratba: — »Voltam a Nándornál... A Kürt utcában .. .“ Várkonyi Nándor agya nil hosszú Ideig a Szigeti külváros és a Dózsa laktanya között lökött egy emeletes, kertes házban. Aztán nemrég beköltözött (RÉSZLETEK) te a tudománnyal. Azt hiszem, beavatott volt. A tibeti útját másként nem tudta volna megcsinálni. Negyvenezer szót másként nem lehet összegyűjteni. Láma volt, egy alacsonyabb fokon. Aztán beteljesedett a sorsa. (...) — Milyen voll a régi Pécsi Mire emlékszel a gyermekkorodból? — 1899-ben, hároméves koromban elkerültem Pécsről Nyit- rárx így csak emlékfoszlónyok maradtak. Egy nagy szobára emlékszem a Petrezselyem utcában, az ebédlőasztalra, a kertre, ohogy áskálunk a bátyámmal. Kiásott egy óriási gilisztát, ott állt a kutya és nézte. Pécsen nem volt gyermekkorom. — Mekkora volt a Várkonyi család? Miből éltetek? — Apám kataszteri mérnök volt Hét gyerek volt nálunk, de családi élet nem alakult ki. — Melyik hát az Igazi szülőfölded és mi köt hozzá? — Szülőföldről az én esetemben nemigen lehet beszélni. — Hát olyannak, mint egy beteget. Ha nem gondolunk a gyógyítására, beledöglik ebbe az állapotba. Sok tény mutatja, hogy gyalázatos, kártékony és ostoba az ember, holott nagy tettekre képes. Ahogy mondottam, az ember talán képes arra is, hogy elpusztítsa magát Az eszközöket hozzá máris megszerezte. Mindazonáltal optimista vagyok, s hiszem, hogy az emberiség a saját maga által okozott katasztrófát is túlélné. Jósolni azonban nem szeretek, az soha nem vált be. Várkonyi Nándor fáradtan elhallgat s csak akkor élénkül fel újra, amikor Szederkényi Körösi Csorna Sándorra tereli a szót Maláriát kapott, vagy megmérgezték? Tényleg beavatott volt? Mi volt a szerepe Puntszog lámának? S képzeletben már mind a hárman az ősi Tibet útjain járunk, lámakolostorok udvarán bámészkodunk, s keressük a titkot Ezen a képzeletbeli utazáson Várkonyi Nándor érzi magát a legjobban. Várkonyi örökké úton voa. A Kcm« mitniWI Malmi ét múvéuMI foiyélrai új iiámó- nak lirai rovatában tSbbok tj- ■M Ágh István, Csorba Győró, Lovász Pál it Pál Jóssal kfiitomó- nyait olvashatjuk. Bertha Bulcsu sorozatában es* úttal a Várkonyi Nándorral Iró- szitatt interjú kapott helyet. Elv hez kapcsolódik Várkonyi Nándor Pergő óvek c. Bnólotrejsl mjvá nek részlete. Ugyancsak részletet kósBI a folyóirat Csák Gyula: Terézia c. drámájából, melyet február 7 én mutat be e Pécsi Nemzeti Szárhoz. Erdeklódésre kur that számét TGskés Tibor: Nagyváros születik c., a „Magyarország felfedezése" sorozatban kiadásra kerülő Pécs szociográfiájából közölt fejezet A prózai rovatban találjuk végül Kolozsvári Grandpierre Brill A Black Panthers gitáregyüttes t elbeszélésének befejező részét A művészeti Írások sorában Miklós Pál Képzőművészeti krónikája az Európai Iskola széke»* fehérvári kiállításáról ét jelentős fővárosi tárlatokról számol be. Martvn Ferenc háta pedig Kolbe Mihály grafikáit méltatja, a közelmúltban rendezett pécsi kiállítás kapcsán. A íróm Iflusztrádós anyaga Is e két íráshoz kapcsolódik. Az Európai Iskola kiemelkedő képviselői művelnek reprodukcióit, néhány más klálTTtás jellemző müveit és Kolbe Mihály grafikáit közli a folyóirat CSORBA GYÓZÓ: Két december Kardos Tibor halálára Róma, T947. Nyirkos nem-szeretem idő a Via GhiRa kövein s a Tiberis-parti leveleden platánokon „Nézd a Sorodét” ... é a horatiusi kemény-szép télnek nyoma sincs a hó helyett nyúlós nyál csillog a vén és hülye idő nyála ... Bent Nálad együtt majd az egész csapol, vidám a kandalló, a beszéd vidám, ugrál a tűz, ugrál az elme, hasztalan inti a négy komoly tat. Köztünk a hitves, néha betáncol o két csöppnyi lány, s kellő bece-szők, posdl után kilibben újra, hagyja: játsszanak a nagyok is magukban. Az asztalon bor s tál, gyönyörű gyümölcs: szöllő, narancs, préselt füge s illatos kávé —: a nyirkos esti Róma árnyai közt ragyogó oázis. Bent Nálad együtt majd az ogász csapat: költők, kiket távol haza tájai küldtek, s te hívtál osztozólmok ámulatod s örömöd csodáján. KA uv ni zi n A m m sam zmfl rn* ^m uzumi <)wvuo ““ jo pasiiuf wfB Hwypi ásni nofgpi S az elkanyargó érv-juhokat szelíd erővel illendő irányba hajtja, a félre-ficánkolákat. Megrendül rendre, s reszket a hál, ahogy ebúg előtte bőszen a villamos; köd, nyál, didergés kint... Az édoa Falconieri-falak között meg felnőtt Idill s oly bő, hogy a hanggal, a fénnyel kidől az ablakon is, kevés belőle a folyóra pilléz, s a Tiberis meleg álmokat kőt Pécs, 1973. Nyirkos nem-szeretem idő a Szfcókö leveleden tökéin fáin lent a forró ifjúság városának tetőin hó sehol zöld sem senol Neked itt többé már minden sehol amit szerettél amit úgy szerettél s Te is sehol te is sehol... De az a fény az a melegség az a hang éf és szünhetettaa Itt b ott és mindenütt... o modem, szűkös Urónvárosba. Akkoriban én csak látásbál, vagy futólag Ismertem Várkonyi Nándort, és kíváncsian füleltem. A tüdőbajos könyvkereskedő kortyolt a söréből, aztán rezignált mosoflyal folytatta: — „Elkészült újabb kétszáz oldallal— Ezzel együtt készen áll a Szíriáiból 1580 oldal...” Szörnyű fködtűnk: — „1580 oldal... Hogyan bű ennyit ivei?1’ A könyvkereskedő így folytatta: — „A harmadik világháború után ez lesz az első könyv, amit kiadnak...” — Aztán elővette a felesége levelét, aki 1956-ban Angliába disszidált, és felolvasta. Az asszony nagyon tehetséges leveleket űt Angliából, hétről hétre izgatottan vártuk a híradásait Aztán egyszer- csak hazajött és elrontotta ezzel az egészet Mi ugyanis ott a sörkertben nem a való világban éltünk, hanem mesékben, történetekben, hírekben. Lebegtünk a vasárnap délelőttök arányló ködében. Sörözgetve, sőskiflit rágva ízlelgettük Angliát „Anglia..." — mondtuk és a söröspohár felett a semmibe meredtünk. Ebben az alu- székony, félig álom, félig vasárnap délelőtti világban terebélyesedett ki a Várkonyi-legenda. .A harmadik világháború után ez lesz az első könyv, amit klódnak...” — visszhangzott bennem, s Izgatott a dolog. A harmadik világháború azóta sem tört ki, de Várkonyi könyvét a Szíriát oszlopait kiadta a Magvető. Dltünk hát a szűkös urómrá- *osi lakásban és fokozatosan kialakítjuk a társalgás módozatait A legendák hőse nagy kö- teg tiszta papírt tesz az asztalra és egy tollat Felírom a kérdéseimet és sorra, rendre eléje csúsztatom. Várkonyi jókedvűen, néha túlzott hangerővel vála- szolgat A papírhalom tetejére legelőször egy nevet írok: — Körösi Csorna Sándor? Vórkonyf az arcképre pillant aztán nosztalgikusan megszólal, — Volt egy eszméje a magyarok őshazájáról és elgyalogolt ötezer kilométerre. Az én természetjáró vágyamat valósította meg, de közben egyesítet1 s |V ASARNAPI [m 111 f k i e i Dr M Kolbe Mihály rajzó Foto: Nádor Katalin Gyermekkort»« a Md ax. ami ax embert az élethez köti. $ persze ezernyi szál. részletezni nem lehet Ha elkerül onnan, az emlékek, a régi események. Az embert alkata és a gyermekkori, Ifjúkori élmények determinálják. Az új tapasztalatok Is a régi élmények fényében dolgozódnak feL — Magyarországon és Pécsen kívül, hol tudnád még elképzelni az otthonodat! — Az ember minden életszakaszában másként gondolkodik. Fiatal koromban nem tudtam egy helyben maradni. Vágyódtam valahová. Az volt a vágyom hogy utazó legyek. A földrajzi hely és a rajta élő emberek viszonya érdekelt, minél régibb, annál jobban. Nem mondom, hogy a görög klasz- szicizmus nem érdekelt, de Görögország nekem nagyon új. A régebbi vonzott, ahol a fent- maradt dolgoknak nincs magyarázata. Húsvét-sziget Peru, Bolívia határa, Titicaca ... Az érdekelt, hogyan alakítja az embert a táj, tájat az ember. Később, amikor megsiketültem, sok más mellett, erről is le kellett mondanom. (...) — Mikor írsz és holt — Amikor lehet. Itt vannak a könyvek (Várkonyi a polcokra mutat), forrásmunkák. Állandóan nem lehet mindent evidenciában tartani, de tudom, hogy hol keressem. (.. J — Min dolgozol mostt — A Dunántúl című könyvem 6] kiadásának előkészítését most fejeztem be. A Pergő évek című önéletrajzi írásomnak a vége felé járok. Ebben az évben szeretném befejezni. — A magányt, gondolom, fá! ismered? — Minden embernek vonnak olyan belső ügyei, amiket nemigen lehet közölni. Nem áll elő vele, mert nincs belsőleg elintézve. De süketség ide vagy oda, szívesen vagyok társaságban. Utána aztán a magányt úgy megkívánom néha, mint a levegőt. (...) — Az ipari társadalmak fokozatosan tönkreteszik a természeti környezetet Szennyezettek a folyók, tengerek, sok helyen kipusztul a növényzet, az állatok is. Milyennek látod ilyen körülmények között az emberiség jövőiét? VÁRKONYI NÁNDOR: t Pergő évek UTAH — Részlet — Gyakran tartottam seregszemlét az emberiség nagyjai fölött, de jellem, vállalkozás, testi-lelki teljesítmény, tudás, elért eredmények dolgában Körösi Csorna Sándorhoz foghatót nem találtam. Kivált jelleme nyűgöz le, szinte szédít mert minden tette ennek megnyilatkozása, még tragikuma is hozzá mért és irigylésre méltó. A tündöklő kvalitások ilyen zárt egységbe foglalt együttese valóban fölemelő látvány, páratlan tünemény, s a lelki nagyság tapasztalatával ajándékoz meg. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ami elérhetetlen vógyátomkép valaha rezgelódött bennem, a székely- magyar vándor alakjában megtestesült, s legalább közvetve, élményemmé válhatott Megvallom, kicsi hazám nogy tágasságain barangolva, perzselő napon, hűvös erdőn, havas hegyeken, vagy szobámban, könyv fölött, papír fölött kotohra, vagy álmatlan éjszakákon sokszor jutott eszembe zord alakja, gyönyörű élete és dicső halála. Mindenkinek joga van eszmény- képet választani, amelyre kultikus tisztelettel főitekinthet ahogy én most tekintek az ő képére, az egyetlen arcmásra, mely szobám falát díszíti. Az „utak” szánok o fejezet élén kettős értelme von, térbeR és szellemi bolyongást jelent s gyerekkorom óta akkor vagyok elégedett, ha a kettőt egyesíthetem. A velejáró élmények sokfélék, gazdagon redőzöttek. Első köztük a fölfedezések öröme. Nyitrón a Fátra nyúlványait fedeztem föl. bejártam Appony, Ghimes romváráig, ott láttam először muflont Tajnón az Érchegységet a Gorám mentén, Lévától Szentbenedekig: naphosz- szat töltekeztem kora-gát templom csodáival. Pesten o budai hegyeket fel a Dunozugig. Pécsett a Mecseket Ahogy Velencéről nem írtam baede- kert, most sem írok turista ko- lauzt Az összes honi hegységtől elütő táj. Kimagasló csúcsai nincsenek, 600 méter körül Járnak, de szigethegység lévén, messze földekre nyújtanak kilátást. S láthatóvá teszik, hogy egy kis ország hegysége a Mecsek: a Zengőről Kelet felé megcsillan a Duna, s az Alföld párájába vész a látóhatár; Délre a Dráva kanyarog, rajta túl a hocvát hegyek. Nyugatra a hegyek lóba és a Dráva közt keskeny kapu visz ót Somogyba: Északon megint alföldre, a Sárköz és a Mezőföld síkjaira. A kishertelend—oroszlói fennsíkról vagy a mecselcszakáli magaslatról szőttében- hosszában végiglátni rajta: pompás panoráma. Egyszer Oroszló fölött útmenti kőkereszt tövében ültem. Északról égiháború gomolyod ott elő, a villámló fellegek szemem előtt rohantak hegyőrömről hegyoromra, félelmesen és nagyszerűen. Mindig szerettem a viharokat, télen is láttam, sőt belekeveredtem: a Jakabhegy tetején siklottunk léceinkkel, Dombóvár fölött hirtelen elsötétült az ég, a felhőtömeg jött, mint a veszedelem, első ködrongyai percek alatt lecsaptak ránk, előttem csúszkáló keresztfiam eltűnt bennük. Hohő-hahó, ordítottam lelkesen, versenyt az üvöltő széllel. Az volt a jó, hogy az eréé a város széléig elében Jött, észre se vettem, s már benne voltam. Ahol most a pálosok temploma áll, végződött az utca, keskeny, poros dűlóút vitt tovább szőlők közt a mai Mecsek-kapuig. onnan kijelölt, számozott turisto- ösvenyek mindenfelé. Ez a mindenfelé egyúttal sokfélét is Jelentett (és jelent), változatos alakulatokat. Mert a hegység jócskán rögös, töredezett, víznek engedő mészköve szabdald A csúcsok közt völgy-völgy mellett, völgy keresztben-hosszá- ban, mindegyikben forrás fakad, patak fut, vízesések, setlők zubognak, s egy-két órai sétán féltucat, egymást váltó kistájat láthat az ember. Ugyanis karsztos, vízáteresztő hegység, de csak a szerkezete, mert erdő bontja, hálistennek elegendő és védett, csupán a Hegyhát dombjait törte föl az eke. Újság volt számomra a sok vízkimosta, tölcsérformájú tőbök, melyek az esővizet a föld gyomrába vezetik; némelyikük oly hatalmas, hogy egy falusi templom tornyostul elférne benne. A hegy mélyében aztán patakokba gyűlik a víz, s kétségkívül számos olyan járatot mosott ki, mint az a bőiig éti 400 méter hosszú cseppkőbarlang. Csak Idő kérdése, hogy ezeket is hozzáférhetővé tegyék. Ez a közelség és üdítő változatosság lett az oka, hogy természetjáró szenvedelmem napi szükségletté nőtt, testi-lelki szervezetem megkívánta kielégítését. Az olyan út, mint a Mélyvölgyön át a mániái Kátyúkig és vissza, délutáni sétát jelentett, nagy átlagban 15—20 kilométert, keresztül-kasul mindenfelé. De sose kilométerekkel mértem a távot, hanem órákkal, illetve leginkább sehogy. Legkedvesebb túra-tanyám a Jakabhegy volt. hatalmas tömeg, akár napokra elég jómi- és néznivalóval; Zsongorkő, Babás szerkövek, Kiír földvár, pálos kolostor romjai s kivált a sokféle formádé, sokfajtójú járatlan erkélyfélére leltem. Megtisztítottam, kibéleltem gallyakkal, s odajártam, nyáron árnyékban merengeni, télen megbújni a rossz Idő elől, s ha kellett, kiszakadni gondjaimból vagy töprengeni rajtuk. A csúcsról széles-öblös mélyedés lejt Észak felé, egy napfényes téli délután, méteres havon, area »iktattam; mindem rönköt, kiálló követ hógomba koronázott a bokorágakat földig hajlította a hópóma súlya, az óriási bükkfák mint gát kötöd ralis pillér-erdeje nyúltak a magasba, árnyékuk hosszan elvetőd ött a gyöngéden oranyló fehér havon. Aztán fönt valahai meghasadt az égi dunyha, nagy hópelyhek szállongtak ritkásan, játékosan, s meg ültek. Sehol egy moccanás, egy élő lélek. Süket fülemmel is baKottom az ünnepi csendet Különös dolog ez; rajon hány érzékünk van valójában, Jobbon mondva: hányféleképp tudunk értékelni? (Nem a parapszichológia jelenségeire gondolok.) Sokszor beszéltem már révületei állapotaimról egyet horzá- toldok, most jutott eszembe, mert szintén a Jakabhegyen kopott el. Megint tél volt és derűs délután, de hangulatom épp az eKenkezöje. Nem fontos, mifajta elkeseredéstől akartam megszabadulni, hiába; a szakadatlan erőltetett tölteté« föl a csúcsra nem enyhítette. Inkább növelte. Ott fenn, a napsütötte hómezők fölött, a tiszta levegőben ellőttom mesz- sze, a Dqjvón túl, a Pa púk lg, — Igazában csak néztem, de nem láttam. Akkor megtörtént, amit nem lehet megfigyelni: kiestem az időből. Tudtam, Inkább az eksztázis gyakorlatán bál, semmint tudatom felszínén, hogy szemrésem megszűWH, torkom ősszeszorui, tüdőm fáj, szivem elhalőn ver, S ezeket a szavakat mormoltam: „Elég, ei“g a gyűlöletből I“ Volahogy feltörtek emlékezetembe. Amikor föleszméltem! a Nap éppen lebukott, tehót órák hosszat álltam ott, síbotjaimra támaszkodva* Az ocsúdás pillanatában pedig tisztán, félreérthetetlenül hallottam — nem a fülemmel, mert az süket —, hogy az est? széfben zúg-morog a kopasz erdő. Mint mindig, szabadulni akartam az élmény terhétől, evégből hosszú versben megívtam, mi váltotta ki, be le szőttem az emlékezetembe ragadt szavakat: „Elég, elég a gyűlöletből” és ezt a sort: „az erdőmorajban millió fa / rekedi kardala hatódé;.-," i
