Dunántúli Napló, 1974. január (31. évfolyam, 1-30. szám)

1974-01-20 / 19. szám

Szomszédaink Ha megvirrad ha megvirrad mondjátok hogy alámerültem ha megvirrad hogy szerettem ha megvirrad hogy mindenkivel voltam hogy kerestem ha megvirrad Fordította: Pálinkás György STIJEPO MIJOVIC KOCÁN Stíjepo Mijovié Kocán a mai hor- vót líro fiabal nemzedékének ígére­tes tehetsége 1940-ben született a dalmáciai Gyurlnityiben. Jelenleg iro­dalom szakos tanár, s a zágrábi te­levízió állandó munkatársa. Versei számos antológiában szerepeltek, s •z idáig két kötete jelent meg. SZATYOR GYŐZŐ TUSRAJZ D mitr Visnyevszkij (SZOVJETUNIÓ): Arató Károly Csatlakozások Ki a bűnös ? Ivón Fflippovlcs Zaklevonnij- nők. a novohalimonovszkí ál­talános iskola igazgatójának ugyancsak kijutott a jóból az is­kolaigazgatók járási értekezle­tén. Hogy valaki ennyire be­csapja az egész járást! Hiszen az összes többi igazgató 100°/»- os, bukás nélküli év végi elő­menetelt produkált, csak 6 mert beadná egy 99,99%-ról szóló jelentést Gyalázat! Iván Filippovics még jobbon elszontyolodott, amikor meghal­lotta Girja elvtárs, a járási osz­tályvezető dühös szavait: — Szégyelje magát Zokle­va nnij elvtársi így dolgozat Ilyen foltot ejteni a járás be­csületén! Ez semmivel sem menthető I — Hiszen én.,. Hiszen ml..J — próbálta összeszedni mon­danivalóját Iván Filippovics. — Csak he mosakodjék! In­kább magában keresse az okot! És vésse az emlékezeté­be: nincsenek rossz tanárok — csak rossz igazgatók. Ekkor Iván Filippovics kissé összezavarodott hiszen emlé­kezett rá, hogy a megyei érte­kezleten — ahová szintén hiva­talos volt — ezt egy kissé más­képp mondták: nincsenek rossz igazgatók, csak rossz osztály- vezetők. Mindenesetre levonta magának a tanulságot... ... Ugyancsak kijutott a jó­ból az N-i iskola matematika- tanárának, Anton Szidorovics Tyihonykijnak a tantestületi ülé­sen. így becsapni az iskolát! Hiszen minden osztályban min­den tanuló átment az összes tárgyból, csak Anton Szidoro­vics adott valakinek elégtelent Gyalázat!- De hiszen én ... — kiáltott fel elkeseredetten Anton Szido- rovics. — Vanvjs...- Csak ne mosakodjék! In­kább magában keresse az okot! És vésse az eszébe: nincsenek rossz tanulók — csak rossz ta­nárok! - dörögte Zaklevonnij igazgató. Uavancsok kijutott a jóból otthon Petya Sztribunyecnek a matek fáért! De ez már azután történt horry az osztályfőnök Anton Szidoroviccsal együtt megjelent Petyáék lakásán egy kis társadalmi nevelőmunkára.- Nesze, te lajhór, hogy töb­bé ne vesd vissza az egész me­gyét I — „okította" a nadrág- szíjjal Petyát a magából kikelt atya. — Ilyen a mi családunk­ban századok óta nem fordult elő. Gyalázat!- Hagyd abbaaal — szipog­ta Petya. - Nem én, - ti vagy­tok a bűnösök I És jegyezzétek meg: nincsenek rossz gyerekek, — csak rossz szülők!... Fordította: Till Tamás Mázsás csomagokkal hónom alatt utazom gyerekkorom óta s egyre félek: valamely peronon poggyászom ottfelejtem s tőlem végképp elmarad a hajdani ház, réL diófa. Szoknyavadász, izgága utazó, ki sört nyakai s elalszik állva, reggel álmos szemeim dörzsölöm, nem sejtve még: mi visz tovább: szekér, vonat, hajóf Csak várok a csatlakozásra. Vonatok jönnek — állok nyugtolon egy kisvárosi állomáson. A tolongásban, lármás utasok között izgatottan kezdem el vallatni magam; Amíg határaid bejárom, a zajban, tülekedésben vajon hogy fogok eltalálni hozzádf Ki annyit csavarogtam, nem tudom: miért mindig váróteremben, pályaudvaron dünnyögöm neved, Magyarország? Káldi János Alkonyat Amit a hegyek mondanak, arra figyelek. Míg úszik a néma eső az elhagyott, őszi udvarok felett. Mig elveszíti őrjítő fájdalmát az emlékezet. Pál József Tengerről beszélt először ét hajókról Mert álmainkban valamennyien tengert ringatunk A tenger beborítja az ébrenlét szégyeneit S ha csörömpölnek a hajnali vekkerek A kikötödaruk T-je még ide látszik De az is lehet hogy rozzant kútágas És se vödre se sudara A Kritika decemberi száma A határainkon túli magyar kultúráról Illyés Gyula szép megfogal­mazása szerint a magyar iro­dalom ötágú síp. A síp má­sik négy ága a szomszédos szocialista országokban szól: Csehszlovákiában, Jugoszlá­viában, Romániában és a Szovjetunióban. A hatvanas évek végétől kezdve egyre többet olvashattunk ezekről a magyar irodalmakról. A hetvenes évekre a Kortárs és a Tiszatáj kezdte a legszer­vezettebben és legrendszere­sebben a bemutatásukat. A kezdeti próbálkozásokat viták kísérték. A szomszédban élő magyar írók és kritikusok a hazai, Budapest-centrikus- nak tartott irodalmi besoro­lás, értékelés létjogosultsá­gát vitatták. A néhol már fél évszázada alakuló, formálódó magyar irodalmak öntörvé- nyűségét hangsúlyozták, arra is hivatkozva, hogy ezek az irodalmak az új hazát adó ál­lam szellemi életével finom hajszálereken keresztül kap­csolódnak össze. Ez igaz, de az is kétségtelen, hogy a kö­zös nyelv jogán ezek az iro­dalmak részei az egyetemes magyar kultúrának is, amelynek értékmérő szem­pontjai viszont objelrtivek kell hogy legyenek, nem alkalmaz­kodhatnak egy-egy irodalmi központ mércéjéhez. A jogos érzékenységeket kiváltó vi­ták helyett jobb, ha először egymás kölcsönös, jobb meg­ismerésére törekszünk. Ezért érdemes külön szól­ni a Kritika c. folyóirat de­cemberi számáról, amely tel­jes terjedelmét a határain­kon túli magyar irodalmak bemutatásának szentelte. Az üdvözlés nemcsak a szinteti­záló szándéknak és a terje­delemnek szól, hanem annak is, hogy a formájában, órá­ban és nyelvezetében „leg­demokratikusabb", a széle­sebb olvasóközönségnek szánt nagypéldányszámú folyóirat vállalta, hogy teljes történeti képet és mai keresztmetsze- tet ad a szomszédos magyar kultúrákról. A bevezető tisztázza a vál­lalkozás elvi alapját: a szer­kesztők a lenini nemzetiségi politika szellemében kívánnak szólni. Nem feledkezve meg arról, hogy „a szocialista tár- saaalmi rend a nemzeti és nemzetiségi problémákat még nem volt képes mindenütt a ma­guk teljességében megolda­ni, egyelőre csak a naciona­lizmusok éles összeütközését tudta intézményesen csillapí­tani. Azok, akik ismerik Kö- zép-Kelet-Európa történetét, tudják, hogy ez sem kevés, de — természetesen — elége­dettek sem lehetünk ezzel a részeredménnyel." A kulturális tevékenység egy nemzetiség számára az önkifejezés fontos eszköze. Ahogy nálunk a nemzetisé­giek szabadon ápolják kap­csolataikat a szomszédos or­szágokban élő testvéreikkel, úgy mi is törekszünk erre a szomszédos országokban élő mintegy hárommBtió magyar­ral. A Kritika tematikus számá­nak gerincanyagát az ezen irodalmak létrejöttéről, fejlő­déséről nyújtott történeti kép adja. Természetesen a ha­gyományoknak, az ott élő magyarság létszámának megfelelően ezeknek az iro­dalmaknak a súlya más és más. A romániai magyar iro­dalom korábban és jelentő­sebb tehetségeket tud felmu­tatni, mint mondjuk Kárpót- „ Ukrajna kis létszámú ma­gyar ajkú lakosságára épülő és később kialakuló irodalma. Az irodalom mellett a képző­művészet és a színházi élet bemutatása egészíti ki az öszzeállítást. Ötágú sípról szóltam a be­vezetőben. Nos, a síp egy új ágára is felhívja a figyel­met néhány cikk: a nyugati emigrációs Irodalomra. En­nek hanoidban keverednek a legellentétesebb hangszínek, a megszólaltatok politikai- nemzedéla hovatartozásától függően. A Kritika tematikus számát a szomszédos szocialista or­szágokban élő magyarságról közzétett statisztikai adatok zárják, a lélekszámon kívül ismertetve a magyar nyelven megjelenő politikai és iro­dalmi lapokat, kiadókat. Marafkó László D. KÓNYA JÓZSEF: Tipikus történet A konyak langyos volt és enyhén szappanízű. A pincér a mindent-tudók szemtelen aláza­tosságával tette le a pohara­kat, és mint egy nagy zöld légy, a következő asztalhoz mászott. — Igyunk — mondta a férfi. Amikor vitatkozol, olyan vagy mint vergődő, nagy-nagy ma­dár. Kínlódsz, szertelen hévvel próbálod megvédeni azt, amit te életnek nevezel, — és köz­ben észre sem veszed, hogy egy centiméterrel sem jutottál ma­gasabbra. Csapongj töröttszár­nyú, lássuk csak eszme-viharod milyen magasra visz? Nézlek és hallgatlak, szeretem látni dü­hödt indulataidat, fogcsikorga­tó próbálkozásodat, hogy meg­győzz. Csakhogy engem nem lehet meggyőzni, drágám, az én érveim, ha földhözragadtak is, szebb csengésűek. Arany csengésűek drágám, ezért örök értékűek és mindig beváltha­tók. Gúnyolódsz ezen FORINT FILOZÓFIÁNAK nevezed, — gondosan ügyelve arra, hogy undorral ejtsd ki — köpsz min­denkire, aki meghallja az arany-csengésű érveket, — és most mégis itt ülünk együtt... Idegen vagy, szimpatikus, su­tán mozgó idegen a mi forin­ASARr I El lEK tokon megváltott világunkban, ahová nem is léphettél volna nélkülem, — és most mégis te akarsz feltételeket diktálni... Várj csak drágám, — az üzle­tet ketten kötik, és nagyjából azonos értékek cserélnek gaz­dát, Én mindent biztosítok, nyu­galmat, lakást, kocsit, pénzt, helyet a mj világunkban, és persze szeretlek is. Nem elég? Az enyém a nagyobb kockázat uram, mert te csak a fejedet adod, kiismerhetetlen önmagod. Igen, a fejedből élsz. Nem va­lami fényesen. Látod: én töb­bet kínálok ezért a fejért. És mondd, mi lesz akkor, ha már nem tudod szerszámként hasz­nálni, ha csak úgy nem, hogy falnak rohansz vele? Pór száz könyved fogod forintra váltani, és szavakkal tömöd a hasad? Egyedül maradsz, mert eszme kalyibád nagyon szűk két em­bernek. Bizony drágám, esz­mékből nem lehet házat építe­ni, belőlük nem lehet élni. Leg­feljebb értük, — mondanád, de mi van akkor ha fenéken rúgnak az eszmék? Egziszten­ciád labilis, tehetséged nagyon kockázatos részvény, legfeljebb névértékben... Csontiq látlak, drágám előlem nem takar elv­köpönyeged. És mégis szere­tem a TI VILÁGOTOKAT, a cse­llóban is világ-megváltásról ál­modó társaságodat, az örök­égő-percnek-éló. hívságból ko­pott bolondokat. Nem hiszek a tj világiakban, mert nem tu­dom létezik-e, — de irigylem öntörvényű szabadságotokat, csodálom félretaposott sarkú igazságotokat. Nem, nem vagytok ti többek, — csők má­sok. Ez nekem elég. Közöttetek akarok élni, és mert akarok, közöttetek fogok élni. Minde­nem megvan hozzá: szépségem, pénzem, akaratom. És VELED akarok élni, — képzeld csak milyen szép pár vagyunk így együtt: a pénz és a szellem... Tulajdonképpen szégyellem magam. Felajálkozom, mint egy céda, pedig válogathatnék, mert nekem NEMCSAK PÉN­ZEM VAN, mert ugy-e drágám velem nem kell csukott szem­mel menni az ágyba? És tu­lajdonképpen mindegy, hogy okosat mondok vagy hülyesé­get, engem mindig, mindenki csak a pénz után mér*.. Értsd már meg! Én társaság­ba akarok menni, közétek, szellemidéző boldog bolondok közé, de csillogóan, szép ru­hákban, gondtalanul és szaba­don. De te libabórös leszel et­től, menekülsz, a gyávaság mondatja veled, hogy fütyülsz a pénzre, a lakásra, a szellem­szabadító jólétre, a szép ru­hákra, a belvárosi frizurákra. Gyáva vagy dráaám, és ahe­lyett, hogy elismernéd, azt mondod: CSAK ENGEM akarsz, amolyan parasztos virtussal, egyszál ingben. Engem viszont teljesen kisajátítanál. Ez tet­szik egy kicsit. Feudalizmus a ti szabad világotokban... Vergődj csoki Látod, nekem jobb. Te most is gyötrődsz, szesszel, andaxinnal gyötrőd magad, míg én nyugodt va­gyok. és biztos. Én még mindig megkaptam, amit akartam. Néha sírással, toporzékolással,- olykor csők úgy ajándék­képpen. Érted? MINDENT. Még férjet is. Téged rs meakaplak, ho óko­rom. De te nem vagy mérhető.- ezért nem tudom: akarlok-e? * A tartásod bőszített fel. A tulajdonos kihívó természetes­ségével terpeszkedtél a férjed mellett a kocsiban. Nyafka fél­szavakra méltattál bennünket, s amikor oldódni kezdett ben­ned a szesz, tengerpartról me­séltél, izzó homokról, izzó hó­dolókról, jégzörgésű italokról és hangulat fűtötte szerelmek­ről ... Én a szórakoztatni meg­hívott jópofa a hátsó ülésen, lakmusz-lila lettem a dühtől. Hátba szeretteiik volna vágni. Ébredj már! NEM MINDEN A TIED! Semmi sem a tied! Sem­mit sincs jogod meaváltani azon a pénzen amit diszkrét-rózsa- szín-körmű uüaiddal legfeljebb csak számoltál. Ordítani akar­tam, de féltem, hogy az elegáns kocsi mindent kirekesztő lég­terében csak nyüszítés lesz be­lőle, — és a nyüszítés a fájda­lom vagy a vágyakozás hang­ja ... Ittunk — nem vetted észre, hogy mindig innunk kellett? — és visszaúton már a kezed sze­rettem volna megfogni. Óvato­san, az ajtó mellett előrenyúl­va megfogni a kezed. Nem húz­tad volna el. Akkor sem, ha tu­dod, hogy férjed a tükörből mindent lát. Nem kellett tűk ön­be néznie ... Lassan repedezett rajtad a máz, — egyszer csak ott álltái, védtelen, ordító szí­neid pasztellé halványodtak, bizonytalan lettél, kislányos, kétkedni is tudtál, — néha már azt hittem értelek, néha már azt hittem T-. VAGY — ember vagy... Csakhoqy rajtad több réteg van, gondosan impreg­náltak az élet-kór ellen. Ne­hogy valami hajszálnyi résen megfertőződj az elvek és esz­mék bacilusaival. Nehéz hinni, hogy húsz év alatt ilyen tökéle­tes munkát végeztek. Mert nem generációk hordták fel rád a védőanyagot, — szüléink néhány évtizede még egyforma szorí­tással fogtak volna kezet... Fordult a világ, a pénz irányá­ba, s te sohasem mulasztottad el közölni, hogy a világ most körülötted forog. Minden csak körülötted. Abból hitted talán, hogy majd mindenki. Pedig azok csak bolygók voltak, pén­zed, szépséged, magad-osztó kedved bűvkörében. A világ pe­dig nem vett tudomást rólad ... Fényévnyi távolságra vagyunk egymástól. Mégis, kínlódva ke­resem benned azt az adót, amely hullámhossza valahol ta­lálkozik az enyémmel. Egy pon­ton, talán nem is olyan messze, azonosan rezonálunk. De hol, MELYIK AZ A PONT? Túl nagy a tér, — magam hitét sem Iglem benne, és félek, azt a pontot soha nem tudom meghatároz­ni... Tartok tőled. Szeretsz mindig a metszéspontban lenni, és nem biztos, hogy az egyik vonal min­dig tőlem indul ki. Közénk vágysz, de csak vendégségbe, előkelő idegenként, mert köz­ben azt az életet élnéd, ami en­gem megfojt, eltemet, papucs­ba bújtat cseppfolyóssá tesz, hogy minden lét-edényhez job­ban tudjak igazodni. Amit nem tudnék MEGALKUVÁS NÉLKÜL élni... Nekem Budapest kevés, ne- ked New York kell, neked a fér­jed kevés, neked én kellek, ne­ked én kevés leszek ... Gyáva vagyok. Gyáva vagyok eltörni a gerincemet, mert a jólét-gipsz sem tudja kiegyenesíteni. Tar­tok tőled és tartok önmagámtól. Mert mire számíthatok, ha egy ismeretlen rendeltetésű titkos adó napok alatt összekuszál­hatja házasságom konszolidált­tá fésült szálait, ha megingat­hatja magamépítette, sziklaszí- lórdnak hitt szellem-bástyám ... Mit akarok, MIT AKARUNK EGYMÁSTÓL? Lefeküdni. Persze, azt is. De azért nem adom cse­rébe agyseitnusztító éjszakái­mat, a tébolyulttá feszült nap­palokat. Mindent, csak magam nem, mert ma jómmal együtt mindent, mindenkit eladnék, — júdáspénzért... Ugyan mit? Férjed a barátom, feleségem a barátnőd. Nevetsé­ges kis kaland, tipikus történet. Nincs tovább. Ha létezik is az az adó, a hangulattáplálta ele­mek gyorsan kimerülnek ... A konyak langyos és enyhén szappanízű. — Hát... — mondja a férfi, és kezében az üres pohár egy pillanatra megáll a levegőben, mint a végrehajtó kalapácsa. Az első koppanásra valamit ki kell mondani.

Next

/
Thumbnails
Contents