Dunántúli Napló, 1974. január (31. évfolyam, 1-30. szám)
1974-01-20 / 19. szám
Látni és gondolkodni... Természet Látás Alkotás Módszertani kiállítás Pécsett, a Déryné utcai kiállitóteremben A magyar kőznyelvben is elterjedt fordulat, ismert szólás .Ne csak nézz, hanem láss!" Vizuális úton szerzett tapasztalataink, ismerteink javarésze, arra int a közmondást igazolva, hogy ne passzív szemlélői legyünk a világnak, hanem értelmes, a valóságot értő és értelmező befogadói. Környezetünk képei a természet, ember, tárgyak stb. sokasága — bonyolult összefüggések sora — s a jószándékú, eligazodni, rendszerezni akarók előtt a maga gazdagságában áttekinthetetlen él- ményzuhatagként szakad az emberre. Pedig, megismerve a mélyebb és objektív kapcsolatokat, rá kell döbbennünk, hogy mennyivel világosabbak, egyszerűbbek az összefüggések; a nagy vizuális „káosz“ axiómai igazságok köré csoportosítható. Ezek feltárása és alkalmazhatósága mindenki számára elérhető és közérthető lehet Ezt szolgálja a szerkezet a Természet — Látás — Alkotás II. című kiállítás a Déryné utcában. A kiállításlátogató itt nem a hangulatok rabja lesz, nem a színek határozzák meg élményeit A kiállítás új hozzáállást magatartást igényel. A látogató racionálisan átéli a jelenségeket: o szerkezet elemeit és azok tulajdonságait a látvány és szerkezet kikeresésének fázisait a különböző stíluskorszakoktól vett festmények összehasonlításának tapasztalatait Az egyszerű példák, a több mozzanatra, lépcsőfokra bontott út hozzásegíti a nézőt hogy személyesen, kísérletezőként fedezze fel a szerkezet törvényeit, s tapasztalati úton—-állandó vizuális élményen keresztül — egzakt igazságok birtokába jusson. De miért választotta e kiállítás tárgyául a rendező a Természet-Látás—Alkotás sorozat első bevezető és általános jellegű kiállítás után másodiknak éppen a szerkezetet? Mert a szakmai alapkérdések közül ez a probléma a legegzaktabb, itt von legkevésbé helye o szubjektív vélekedésnek, s mert állandóan jelen van, aktív összetevő funkciója a vizuális nyelv szakadatlan építése és szerkesztése. Szerkezet nélkül semmiféle működés nem lehetséges. Ez a mechanizmus lehet akár molekuláris, vagy akár egy óramű szerkezet, de egy kép sem funkcionál szerkezet nélküL lantos Ferenc, a kiállítás rendezője A kiállításlátogatók előtt egyértelműen tisztázódik, hogy nem a látványra rákényszerített erővonalak, vagy egyes formákat hangsúlyozó kontúrvonalak jelentik a szerkezetet, s nem ezektől lesz szerkesztett egy mű. Hisz minden vizuális forma és minden síkon ábrázolható forma rendszerét jelenti a szerkezet, s azok viszonyának, egymásra gyakorolt hatásában valósul meg. A tablókat alaposan áttanulmányozva, a látogató szellemi műveleteket végez. Nem kész megoldásokat kap, nem „végterméket”, hanem olyan rendszerezett problémákkal találkozik, amelyek aktív részesévé teszik a közös gondolkozásban. A néző izgalmas játékba kezd — játszva tanul — aminek eredményeként a szerzett ismeretek és benyomások, kalandos felfedezések befolyásolják viselkedését, gondolkodását és egyéb tevékenységét Természetesen a szerkezet lényegének megértése és annak sokoldalú hétköznapi alkalmazása között hosszú idő telhet el. A szerzett és átélt ismeretek gyakorlására azonban már a helyszínen alkalom nyílik a feladatlapok segítségével. Játszva alkalmazhatja tapasztaltait felnőtt és gyerek egyaránt, s további probléma felvetéséhez segíthet, amihez talán a kiállítás segítsége nélkül sohasem jutott volna el. A kiállítás legfőbb feladatául vállalta, hogy minden érdeklődőt hozzásegítsen a dolgok megértéséhez, vagy megközelítéséhez, amelyek a vizuális úton szerzett tapasztalataink bármelyikére érvényesek és hasznosíthatók. Egy portré szerkezete és egy táj szerkezete csak <* karakterben tér, el; ugyanazok az elemek és törvények alapján rendeződik mindkettő képpé. Leonardo Utolsó vacsorája és Picasso Guernicája Is csak annyiban tér el, amenyiben más-más tartalmat hordoz és hangsúlyoz. A megdöbbentő hasonlóság a koncentrált képszerkesztésével magyarázható az állandó és objektív vizuális rendszer két különRészlet a módszertani kiállítás anyagából böző korban megjelenő hasonló formája. S mi lenne, ha más művészettörténeti remekműveket vennénk elő és vetnénk össze? Talán megerősítenének bennünket eddigi kutatásainkban, talán más következtetésekre kényszerítenének ,.. S mivel a művészet nem mérhető „tudományág", meddig terjed az objektív kísérletezés határa? És biztos-e, hogy eszünkbe jutottak volna e kérdések, ha ez a kiállítás nem kerül bemutatásra: ha nem segít hozzá, hogy ne csak lássunk, hanem gondolkozzunk is? B. Pilaszanovieh Irén Kovács Dénes és Bacher Mihály szonáLaesfje A Mesterbédet második hangversenyén Kovács Dénes és Bacher Mihály Beethoven hegedű- zongora szonátaest]ét hallottuk szerda este a Liszt-teremben. A két neves művész évtizedes együttműködésük révén összeforrott kamarapárt alkot, kettőjük muzsikálása — egyéni vonásaikat nem adva fel — a kamarazenélés szintézisében hazánkban jelenleg egyedülállóan magas színvonalon egyesül. Kovács Dénesi az elmúlt években több alkalommal hallottuk Pécsett zenekari hangversenyek szólistájaként. Bár azokon is jelentős művészi sikert aratott, úgy érezzük, művészete a szo- nátázásban bontakozik ki maradéktalanul. Légiesen könnyed hangképzése, salaktalon hegedűhangja, az apró részletek megformálásában technikai bravúrokra képes, érzékenyen muzikális hegedülése a Beetho- ven-szonótákban ideális kifejezési lehetőséget lelt. Bacher Mihály súlyosabb, drámaibb művészi alkat. Zongorázását a mindenen átütő, rendet teremtő értelem, másrészt lobogó szenvedélyesség határozzák meg. Emlékezetesek szép kanti- léniái, bár e tekintetben számolnia kellett a hangszer korlátáival. Érdekes volt megfigyelni, hogy a két egymástól eltérőnek tűnő alkatú művész kamarajátéka a sok közös gyakorlás, a zenei elképzelések egyeztetése révén mégis mennyire egységesnek hatott Három Beethoven hegedű- zongora szonátát hallottunk. Az első kettő — op. 23. A-moll szonáta és op. 24. F-dúr ,,Tavaszi" szonáta — keletkezését tekintve közel áll egymáshoz. Nem véletlen, hogy az utóbbi lett igazán népszerű, ellenállhatatlan dallamossága és zenei ötletei révén. Az a-moll szonátában az A-dúr, variációs tételt élveztük igazán, számos jelentéktelennek tűnő részlet szépségére hívta tel figyelmünket Kovács Dénes, olyan helyekre, amelyek fölött a legtöbb előadó átsiklik. A Tavaszi szonátának az indítása kapott meg leginkább. Éteri tisztán, magával ragadóan játszotta a hegedű a felhőtlen boldogságé főtémát, majd ugyanezen a hőfokon vette át e dallamot a zongora. Az igazi élményt a Kreutzerszonáta (A-dúr, op. 47.) nagyszerű előadásának köszönhetjük. A nagy előadások atmoszféráját éreztük e produkció hallgatása során. Kristálytiszta, átszellemült volt a bevezetés hegedűszólója, komoly, emelkedett ró a zongora válasza. Szinte robbant a feszültségtől a főtéma roppant hatásos indítása. Sodró lendület, izzó szenvedély határozta meg az egész első tételt. Jóleső kontrasztot, pihenést jelentettek a hallgató részére a lassú tétel variációi. Nem így az előadók részére: helyenként egészen maqasrendű virtuozitással formálták meg e tündérszép variációkat, ugyanakkor köny- nyeden, minden erőlködéstől mentesen. Különösen emlékezetes a hegedű finoman cizellált aprózósa a szédítő magasságban. A zárótétel tarantelláját mindvégig ismét feszülő ritmus, táncos játékossáa szabták meg. Kivételes élmény volt e nagyszerű, élettel teli előadásban találkozni Beethoven egyik legjellemzőbb remekművével, középső alkotó korszakának invencióban, szépségben, életerőben egyik leggazdagabb alkotásával, a méltán közkedvelt Kreutzer-szonátával. Ügy látszik, ezen az estén a variációs technikával írt művek álltak legközelebb művészeinkhez, mert ráadás qyanánt is egy gyönyörű variációs Beethoven- tételt játsz,o.tt*$W;*- gyönyörűen —: az op. 30 as C-dúr szonáta középső tételét Szesztay Zsolt Lenin utolsó moszkvai útja A múlt év észén érdekes cikket közölt a Pravda Lenin utolsó moszkvai látogatásáról. A moszkvai út reménnyel töltötte el az embereket, senki" sem gondolta, hogy három hónap múlva bekövetkezik a halál. 1923. október 18-ón a Kreml őre a Szpasszkij kapunál megállított egy személygépkocsit. A poszton a negyedik század egyik katonája állt a növendék zászlóaljból. Amikor az autó ablakához hajolt, kis híján felkiáltott a meglepetéstől és az örömtől: az utasok között ott ült eLnin frissen, mosolygósán. Váratlan volt Lenin elhatározása még a rokonok, az orvosok számára is. Bár ők tudtak róla, hogy Moszkvába készülődik. „Minden utazásom után — írta Krupszkaja — el kellett mesélnem, hogy mit csináltam, mit láttam a városban. Vlagyimir lljics minden alkalommal megbízott valamivel. Egyszer október elején felkészült, hogy velem jön Moszkvába. Orvosai attól tartottak, hogy ott akar maradni, s ezért minden lehető módon lebeszéltük az utazásról... Egy másik, verőfényes napon azonban a garázshoz ment, beült az autóba és szándékától nem lehetett eltéríteni, hogy Moszkvába menjen. A Kremlben végigjárt minden szobát, bement a dolgozószobájába, benézett a Népbiztosok Tanácsának üléstermébe, autóval járta a moszkvai utcákat. A füzetei közül magához vett néhányat, a könyvszekrényből előkereste a háromkötetes Hegelt és Gorkiba vitette .. Mindez a gyógyuló Lenint mutatta. Gorkiban is 'törhetetlen akaratú ember maradt, jól bírta magát, nevetett, tréfálkozott, barátaihoz és hozzátartozóihoz gyengéd volt. Minden gondolata, akárcsak régen, az ország életéhez, a párt munkájához kötődött. Figyelmesen átnézte az újságokat és rámutatott azokra a cikkekre, melyeket azután Nagyezsda Konsztantyi- novno hangosan felolvasott neki. Felbontogatta a Gorkiba érkező könyvcsomagokat és kiválogatta az őt érdeklő irodalmat — a tudományos munkaszervezésről, a pénzügyekről, politikai kérdésekről stb ... Az egyik professzor, aki Lenint kezelte, ezt írta naplójába 1923 őszén: „Lehetetlen visszatartani a munkától." Később pedig ilyen bejegyzést tett: „Az, bogy a moszkvai út valóra vált, állhatatosságát, sajátos egyéniségét jellemzi." Egy másik professzor, szintén a moszkvai utazást kommentálva, így írt: „Lenin bámulatra méltó példája annak a betegnek, aki hihetetlen akaraterejének és szellemi energiájának köszönheti, hogy mindvégig megőrzi kezdeményező képességét A moszkvai utazás a zseni megindító küzdelme volt a szörnyű betegséggel, örökre emlékezetes marad azoknak, akik Lenint ebben az időben látták." Az utazás napján reggel nyolc óra tájban borotválkozáshoz készülődött. Marija lljinyics- na tréfálkozva kérdezte tőle: Csák nem megy valahová? Lenin vidám mosollyal felelt. Később elfoglaltság után nézett Naponta kétszer — szigorúan egy és ugyanazon órában — ő és Nagyezsda Konsztantyinovna olvasással, levelezéssel töltötték az időt. Nagy kitartással és önuralommal fáradozott azon, hogy minél előbb visszanyerje a beszédkészségét. Estefelé, vacsora utón sokszor látták őt palatábla mellett — gyakoroltatta a bal kezét... Délben megérkezett a posta. Lenin rendszerint elrakta a Pravda számait, hogy később visszatérjen egyes cikkekre. Sietősen megebédelt. Kevés idő múltán a garázs felé indult, beült az autóba és kérte a sofőrt, hogy menjenek Moszkvába. Próbálták lebeszélni: ma nem alkalmas az idő, az utak rosszak az esőzések után. Lenin kitartott elhatározása mellett. Az ekkor jelenlévő orvos később őzt írta, hogy Vlagyimir lljics komoly jelentőséget tulajdonított az utazásnak, halaszthatatlanul szükségesnek tartotta, mert lehetetlen volt lebeszélni róla. Tekintettel a hűvös időre, Marija iljinyicsna kérte, hogy zárt autót hozzanak. Nemrég találkoztunk Rukavis- nyikov családjának tagjaival — fiával, Igor Vlagyimiroviccsal, aki tervezőmérnök, s lányával. Marija Vlagyimirovnával, aki orvos. Megőrizték apjuk feljegyzéseit és átadták a Marxizmus —Leninizmus Intézetnek. íme egy a dokumentumok közül: „Lenin számára az utazás nem puszta kikapcsolódás volt. Elmélyülten ült, kissé izgatottnak látszott. Jó hangulata fokozatosan nőtt, s ez átragadt Nagyezsda Konsztantyinovnára és Marija lljinyicsnára is, akik eleinte nagyon aggódtak. Nemsokára valamennyien hatalmába kerültek Lenin mosolyának. Marija Iljinyicsna tréfálkozva mondta: „Vologya, be sem engednek a Kremlbe, hisz nincs belépési engedélyed." A Kreml bejáratához kanyarodtunk. Az őr megnézte a belépési engedélyünket, Vlagyimir lljics meg csak ült a kocsi sarkába húzódva — neki ugyanis nem volt. Az őr behajolt az ablakon, hogy szemügyre vegye at utast aki nem nyújtotta át az engedélyét. Amikor meglátta, hátrább lépett. Arcán a csodálkozás, az öröm és a tisztelet kifejezése váltakozott. Az út szabad volt. Lenin az orcát fürkésző őrnek barátságos mosolynál felelt, aztán pedig Marija lljinyicsnához fordult. A szeméből ezt lehetett kiolvasni: MÉ» te még azt mondtad, nem engednek be!...” Már sötétedett, .mikor a Nép-’ biztosok Tanácsának épületéhez értek. Lenin liften ment fel a szobájába. Első pillantása a könyvszekrényre esett és nyomban hozzálátott, hogy kiválogassa a szükséges könyveket. Aztán magához vette a jegyzeteit, me- lyek a munkájához kellettek. „Másnap -f- írja az ügyeletes ápoló — Vlagyimir lljics még tüzetesebben átnézte a könyv- szekrényt és egy sor könyvet kW szedett. Mindent megnézett a szobában, aztán a dolgozószobája felé indult, de útközben megállt és benyitott azon az ajtón, mely a Népbiztosok Tanácsának üléstermébe vezetett. A terem üres volt és Vlagyimir lljics a fejét csóválta. Olyan érzésem volt, hogy arra számított; itt találja sok barátját és nagyon sajnálta, hogy ezen a napon éppen nem volt ülés. Aztán sétára indult a Kremlben. Egy epizód — találkozása a vöröskatonákkal — erős benyomást tett rá. A kremlbeti gyakorlótéren azon a napon az első lovasszázad növendékei gyakorlatoztak. A század egyik osztagának parancsnoka Grigorij Koblov volt, A napokban egy nagy moszkvai házban találkoztunk Grigo- rij Petrovics Koblov vezérőrnaggyal, aki a következőket mesélte: — örökre emlékezetes má rád nekem 1923. október 19-a. Századunk Mészáros János parancsnoksága alatt gyakorlatozott a Cár-harang melletti téren. Azonnal megismertük Vlagyimir lljicset s a század felsorakozott a Szpasszkij torony felőli fogadásra. Amikor Lenin odaért, harsány vezényszó csattant: „Vigyázz! Igazodás jobbra!" Lenin üdvözlésképpen mo- solygott és civil szokás szerint majdhogynem atyaion integetett a sapkájával. A tér felett kiáltás harsant: „Éljen Lenini Hurrá! Hurrá! Hurrá!” Amikor visszatértünk a laktanyába, megindultan számoltunk be a Leninnel való találkozásunkról. Ahogy a Kremlt elhagyták, szemerkélni kezdett az eső. Lenin ismét a városba kívánt menni. Az autó végighajtott a Vörös téren, a Forradalmárok terén, aztán a Nagyszínház mellett robogott el, s tovább a Pet- rovkán, majd a Körúton. Átszelték a Lubjankát, s lassan kiértek a Moszkva folyó partjára. Az autó itt már lassan haladt a macskaköves utcákon ,.. A Krími hídnál Vlagyimir lljics sokáig nézett egy száguldó hid- roplán után. Innen a Mezőgazdasági Kiállítás felé indultak. Ez a kiállítás, mely a Moszkva folyó partján létesült, ott, ahol jelenleg a Gorkij park található, a huszonhármas év egyik legnagyobb eseménye volt. Az egyik újságban maga Lenin is üdvözölte létrehozásának gondolatát: „Nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok a kiállításnak: meg vagyok győződve, hogy minden szerv teljes mértékben támogatja. Szívből kívánom a legnagyobb sikert." Ez volt Lenin utolsó moszkvai útja. Vasakarattal igyekezett legyőzni a súlyos betegséget, elszántan küzdött vele, három hónap múlva, 1924. január 21-én azonban mégis a halál kerekedett felül. (D. Novopljanszkij cikke alapján fordítottat Kovács SandorJ , fiNiimiM fi
