Dunántúli Napló, 1973. november (30. évfolyam, 291-319. szám)
1973-11-25 / 314. szám
\ % ✓ t A mogyarorsiógi délszlávok nemzetiségi hovatartozás szerint horvátnak, szerbnek vagy pedig szlovénnak vallják magukat. Számuk a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének -ecslése szerint: 94 700 hor- vát, 7000 szerb és 5500 szlovén — összesen! 107 200 fő. A hazai délszlávok eredetéről és betelepedéséről kialakult nézeteket a hazai és a jugoszláv irodalom alapján két csoportba oszthatjuk. A kutatók egy része azt igyekszik bizonyítani, hogy a délszlávok — köztük elsősorban a sokó- eok és a Dráva menti horvátok — honfoglaláskor itt talált S2lóv őslakosságnak az egyenes utódai lennének, akik hazánk déli: Baranya, Somogy, Zala és Bácska területeire a 6—7. században telepedtek le. A másik csoport azt állítja, hogy a honfoglalás után (10— 16. sz.) a török hódoltságot megelőzően az említett ország déli területein nincsenek délszláv települések. Pribina hercegség E két nézetet o nyelvi és okleveles emlékeink összegyűjtése olapján így nem fogadhatjuk el. A szlávok az egykori Pannónia területén, valamint a Duna—Tisza közén, oz első feljegyzések szerint'az 5. sz. első felében már megjelennek. A nagy népvándorlás, amellyel a délszlávok nagy tömege betelepült, a 6. sz-. vége felé vagy a 7. sz. első felében ment végbe. A mai Dunántúl déli megyéit két szláv testvérnép foglalja el. A szlovénok A magyar honfoglalás kútfői című mű szerint „lassan mór a 6. században megszállták a tőlük manapság is lakta vidéket” A szlovénokat és 0 horvátokat elválasztó határvonalat pontosan nem ismerjük, feltehető, hogy a mai Zala és Somogy megye találkozásánál kereshető. A Dunántúl nyugati csücskében élő szlovénoknak a magyarság megjelenésekor mór állami és egyházi szervezetük van, amely Pribina hercegség (840) néven ismert, s amelyen . később fia Kocelj (861—874) uralkodott Területileg magába foglalta a Dunántúl déli részét. Északi határa: Répce, Marcal, Bakony, Koppány, Sárvíz és Duna árterületének irányában húzódott. A Dunántúl délkeleti részén élő horvótok 0 magyarok megjelenése előtt szlovén tartományhoz tartoztak, míg a Duna—Tisza közén élő szlávok (szerbek) o bolgár birodalomnak az alattvalói voltak. A magyarság megjelenésével a délszlávok délre történő le- húzódása nem ment minden ellenállás nélkül. A bajor püspökök pápának írt levelei szerint 900-ban, Kpcelj egykori Pannóniájából a Dráván túli területekre menekült a szlávság nagy tömege a magyarság elől. Feltehető, hogy a szervezett katonai ellenállás a hercegség szlovén lakta vidékén nagyobb volt. A 9. század vége felé, To- miszláv dalmát herceg vezetésével csak véres harcok árán sikerült a horvótoknak a magyarok terjeszkedését a Dráva felső szakaszánál megállítaniuk és a kalandozásoknak véget * vetniük. Másképpen alakult a helyzet a Duna—Tisza közén és tj Dunántúl keleti részén, ahol e magyarok településeit a kedvezőbb földrajzi viszonyok következtében jóval délebbre találjuk. A magyarok letelepedésével a 9—10. században a délszlávok által lakott terület nyugaton a Dráva mellé, míg keléten a Zselicség, Mecsek és Sárköz vonaláig szorult vissza. Korábbi útjukat számos helynév jelzi, mely a 11. században már csak szórványként jelentkezik. Az Árpád-házi királyok ideje alatt sűrűén lakott településeket találunk: Kanizsa és a Kis-Ba- laton patakjainak környékér^ Kütső-Somogyban — különösen * Sorosa ez György azonos című fca-- wulmánya alapján (Akadémiai Kiadó, 1973). » Magyarország délszláv nemzetiségei* a Kapos, Koppány, Sió és Balaton felső részén húzódó völgyek mentén, valamint a Zselic- ségben, a Mecsektől délre és keletre, a Duna és a Dráva által közrefogott mocsaras és dombos térségében. A Duna mentén két nagyobb települési folt mutatható ki: Baja környékén és a Dunát—Tiszát összekötő csatörna csücskétől délié. Egymás mellett... A helynevek világosan bizonyítják, hogy ezekben a falvakban a magyarság megjelenését követő évszázadokban, a délszlávok és a magyarok vegyesen vagy egymás mellett laktak. A nevek megmaradása is ennek tulajdonítható, hiszen a magyaroknak a névadáshoz megvolt a maguk szókincse és nem volt szükségük azt a szlá- voktól kölcsönözni. Itt maradásukhoz hozzájárult az a politikai viszony, mely a magyarok és a déli szomszédjaik között kialakult. A krónikások megemlítik, hogy a szerbek részt vettek a ménfői (1044) csatában, később Pozsony (1051) védelmében. Az Árpádok ideje alatt ez a baráti kapcsolat a két uralkodóház között II. Béla idejében még szoroMibb lett: ő ugyanis feleségül Vette István fözsupán Ilona nevű leányát. Kálmán és a 12 vezető horvát nemzetiség között 1102-ben megkötött egyezmény értelmében a két királyságnak egy- ozon uralkodója lett. IV. Bélának nemcsak a tatárok ellen, hanem az Ottokárral vívott harcban is segítséget nyújtottak. A tatárok elől védelmet nyújtó Samibor lakóinak a király nemesi oklevelet adományozott. Katalin nevű unokája I. Uros szerb király fiához ment nőül. A délszlávok megmaradásához a Dunántúl déli területein — állandó átszivárgásuk Horvátországból és Szlavóniából — a gazdasági okok mellett a fenti tényezők is nagyban hozzájárultak. A horvátok nagyobb betelepüléséről a 13. század elejéről csak a Zselicségből van adatunk. Ezenkívül a pécsi és a pécsváradi oklevél jövevényekről tesz említést. 1333-ból ránk maradt okirat megemlíti Mohács lakóit, azt mondja: „hos- pites de villa Mohach”, azaz: a mohácsi jövevények. Eredetüket a szerző nem említi, de feltételezhető, hogy azok délről jöttek. A délszlávok tömeges bevándorlása hazánk területeire három különböző időszakban ment végbe. A betelepülésre vonatkozó első megegyezés Magyar- ország és Szerbia között a ni- kápolyi csata (1396) utón jött létre, amikor Zsigmond király felismerte, hogy a török hódítás nemcsak a délszláv népekre jelent veszélyt, ha-'cm a magyarokra is. A megegyezésben, amply 1403 vagy 1404 elején jött létre, Zsigmond király István despotának a török kérdésben szabad kezet adott, ugyanakkor megtette Becse és Becskerek földesurává és megajándékozta Mocsva, Belgrad és Tulubác helységéivel, 1*404 ben pedig Torontói megye főispánjává nevezte ki. A török sikeres balkáni terjeszkedése arra kényszerítette Magyarország akkori vezetőit, hogy az ország déli határait kiterjesszék. 1433- ban Brankovics György Belgrád és környékét átadta a magyar királynak, és helyébe a következő javakat Ikapta: Becsét, Világost, Zalárikeményt, Tokajt, Böszörményt, Túrt, Debrecent, Szatmórt, Varsányt, Regécet, Munkácsot, Tályát és egy budai házat. A szerb, horvát és bos- nyák vazallusoknak a magyar koronához kötődő érdekeltségét a korábbi századokban is megtaláljuk. A török elől menekülve A tömeges migrációk megindulnak Szerbia elestével, mojd Bosznia—Hercegovina szétese-. sével még érősebben folytatódnak. 1421 után Brankovics Györggyel számos szerb földbirtokos és mintegy 80 000 személy kap bebocsátási engedélyt hazánk déli területeire. Brankovics István, Gregorie- vics János és Birini Pál vezetése alatt 1459-ben 0 menekülő szerbek újabb tömege t kap bebocsátási engedélyt. 1465-ben Bránkovics Zmáj-Vuk vezetése alatt több ezer család menekül a török elől, és kap menedéket Szerémben, Bácskában és Csongrád megyében. Kinizsi Pál 1481-ben Bránkovics Vukkal kötött megállapodása értelmében seregével behatol Krusocig, és 50 000 menekültet hoz Magyarországra, akik közül sokan beálltak Mátyás király fekete seregébe. A délszlávok nak a déli végekre való betelepítését különösen Mátyás király szorgalmazta. 1438. január 12-t követő négy év alatt 200 000 főnyi szerb került át a török határmenti területekre. A Kapisztrán-őrség Szeged-alsóváros tagjai között 1480-ban több bosnyák rendtagot találunk, ami a környéken katolikus délszlávokra mutat. A magyar országgyűlés 1481-ben hozott törvényerejű rendeletében a görögkeleti vallásé dél - szlávokat felmentik a római katolikus papság számára szedett tized alól, hogy a betelepülésüket ezzel is elősegítsék. H. Ulászlónak^ és fiának az uralkodása »platt, 1509—1526 között, százezerre becsülik azoknak a számát, akik több hullámban érkeznek, egy részük Maxim metropolita és Monastery vezetése alatt. Tordinác szerint Pécsen már voltak bos- nyákok a török Magyarországon való megjelenése előtt is. Bejövetelük II. Lajos uralkodásának az idejére esik. Az ország középső részébe és Baranyába befogadott jövevények nagy tömege Szerbiából és Bosznia- Hercegovinából való volt. Többségük görögkeleti vallású. Bácskában néhány római katolikus család már 1437-ben megtalálható, míg Baranyában számuk jóval nagyobb volt. A horvátok áttelepítésének az elindítója Magyarország nyugati megyéibe a 16. isz. első két évtizedében, a törökök gyakran ismétlődő horvátországi betörései,', o lakosság zaklatása, elhurcoltatása és kirablásai voltak. Áttelepítésüket 1522—1579 között a horvátországi főurak szorgalmazták, akiknek Magyar- országon is voltak birtokaik: Zrínyiek, Frangepánok, Batthyányiak, Erdődiek és Nódasdyak. M. Lajos 1524. május 17-én keltezett levelében engedélyezte Batthyány Ferencnek, hogy Enying és Bottyán nevű birtokain a menekült: horvát jobbágyok házat és gazdasági épületeket építsenek maguknak és megvédésüket az ellenséggel szemben szükségesnek tartja. A török elől menekülő délszlávok tömeges befogadásához a 15. században a tatárdúlás is hozzájárult, amikor egyes megyék lakosságának 15—45 százaléka kipusztult. A természetes szaporulat mellett a népesség növekedése az idegen betelepülőkkel együtt a 14. század vége felé csak részben egészül ki. A kipusztult falvak nagy foltokat alkottak, és alkalmasaknak bizonyultak egy- egy érkező csoport befogadására. A délszlávok idejövetelét mindkét nép a közös veszély jegyében szorgalmazta. A déli végekről északra húzódó magyarok helyét a szerbek, horvátok és bosnyákok abban a reményben foglalták el, hogy itt tartózkodásuk csak ideiglenes. Amikor a török Magyarország középső részét megszállta, végleges felszabadulásuk reménytelen maradt. Erőszakos telepítések A kipusztult vagy az elmenekült falvak lakóinak helyébe a török kényszerrel vagy önként a szolgálatukba szegődő mar- talócokat és jobbágyokat telepíti be. A helyőrség tagjai között számos délszláv fegyverfor- gatót találunk, akik családjukat is magukkal hozzák. A ba jai török katonák névsorában 1542-ben szerbek is vannak. Az erőszakos telepítéseken kívül a török kedvezmények biztosításával is csalogatta őket. Az 1537-es szabadkai rendház feljegyzései között Szlavóniából és Dalmáciából jött római katolikus lakosságot találunk. Megjelenésüket Bácskában az új helynevek is jelzik. 1543-tól megtaláljuk Plav- na és Obrovac falvakat, ilyen nevű helységek Dalmáciában is találhatók. Lakói bunyevácok, illetve dalmátok voltak, miként egykor nevezték őket. Tolna megyében a 14. század közepén számuk már jelentős lehetett. 1541-ben 0 budai pasa engedélyt ad Szigeti Imre prédikátornak Tolnán, hogy az új vallás igéjét szláv nyelven hirdesse. Tamásiban az 1542-es jegyzék szerint szláv zsellérek vannak. Tolna mezővárosában 1553-as, adózói közül 15 délszláv. Bátaszék város határa 1565-ben 16 telek kivételével mind „rác" és török használatban állt. A különböző magyar vállalkozók helyét 0 megyében 1540-ben délszlávok töltik be. Kolostorukat Gróbocon 1587-ben építik fel. Szerzetesei évszázadokon át több megyére kiterjedő munkát végeztek. A délszlávok bejövetelének harmadik időszaka 1687—1690- es évekre esik, amikor a császári seregek kiverik a törököt az ország déli területeiről, a török pedig visszafoglalta Belg- rádot — a keresztény csapatok elhagyták a Balkánt. A török kiűzését a Balkánról az akkori hadvezetőség csak úgy látta sikeresnek, ha a harcot a délszláv népek felkelése is támogatja. Ezért a birodalmi kancellária 1690. április 6-án és augusztus 27-én kiadott felhívásában a délszláv népeket támogatásra szólította fel, azt ígérvén, ha a hadjárat török győzelemmel járna, I. Lipót megengedi, hogy c török bosz- szúja elől hazánkba költözzenek át. A császár engedélyezi 0 régi jogok gyakorlását: biztosítja vallásuk szabadságát, egyházi és világi vezetőket maguk közül választhatnak, az általuk megválasztott érsek püspököket szentelhet fel, templomokat építhet, egész népének vallási életét irányíthatja. Világi vezetőnek a szerbek alvójáévá Monasterlij Jánost nevezték ki, aki á „hadügyekre vonatkozó utasításait közvetlen a bécsi udvari* haditanácstól nyerte, s hatásköre nem 0 városok és az erdőkben letelepült, hanem a pusztákon avagy az alföldi nyílt községekben ta- nyázók katonai ügyeire terjedt ki.” Újabb menekülők A balkáni' vereség után a délszlávok ismét tömegesen hagyják el ősi lakhelyeiket, 37—40 ezer csalód, egyesek szerint 200 000, mások szerint 500 000 lélekszámmal jönnek Magyarországra és kapnak itt menedéket. A hazájukat elha-* gyó szerbek Popovic J. Dusán szerint Bácskánál és Eszéknél jöttek át Magyarországra, majd útjukat a Duna mindkét oldalán Buda ‘és az ország nyugati, keleti része felé folytatták. Eszéknél mintegy 60—70 ezres tömeg jött át. A letelepedés körül hamarosan vita támadt, mert az udvar az ígért feltételeket nem tartotta be: nem engedik be őket a városba, ugyanakkor a görögkeleti vallású délszlávokat arra kényszerítik, hogy római katolikus vallásra térjenek át, papjaiknak megtiltják, hogy a híveiket látogathassák. 1695 tavaszán a bécsi udvar úgy döntött, hogy a szerbeket áttelepítik a Duna—Tisza közti déli határőri területre. Az udvari haditanács elé hivatott Csarnoje- vics érsek és Monasterlij alvaj- da a szerbek részére Szlavóniát és Kunságot kérte, továbbá, hogy a hazájukba történő visz- szatérésig közvetlenül gsak 0 császárnak legyenek alárendelve és ne a megyéknek és a földesuraknak. A haditanács május 21-én keltezett levelében haladéktalanul megparancsolja, hogy a szerbek a kijelölt helyre költözzenek át, amelynek csak a falun letelepültek tettek eleget, míg a városban élők és polgári életre áttért részük meg sem mozdult. Vallási türelmetlenség A baranyai sokácok és bosnyákok bevándorlását Radonay M. Ignác pécsi püspök (1686— 1703) szorgalmazta, hogy részint a visszaszerzett és munkaerő hiányával küszködő püspöki és káptalani birtokokat megerősítse, részint a katolikusok számát az újonnan érkezőkkel növelje. Alig focjtak hozzá oz új otthonok építéséhez, amikor Baranyában a görögkeleti vallású délszlávokat egyesülésre szólítja fel b pécsi püspökség. EJ nem fogadás esetén úgy döntenek, hogy a megyéből kitoloncolják őket. A vallási problémák mellett a nehéz földesúri terheket és a katonai szolgálatot kell viselniük, amely általános elégedetlenséghez vezetett, és 1703-ban a Bqrqnya, Tolna és Somogy megyére kiterjedt felkelésben csúcsosodott ki. A fejkelés nem volt szervezett, csupán 0 megésétt sérelmek orvoslását keresték, Vezetőik: Ignyo Lánycsókról, Simon Döbröközről, Kulasev Simon Szulyosból, Bozso kapitány Szigetvárról és Vük Mindszentből. A Rákóczi-féle szabadságharc megnyeréséhez ezek a körülmények nagyban hozzájárulhattak volna. Rákóczi a délszlávokhoz intézett felhívásában világosan megmondja, hogy milyen segítséget kér tőlük, és annak ellenében mit biztosít. A felkelés támogatására a baranyai, bácskai és szerémi délszlávok hajlandóságot mutattak. Küldöttségük 1704. jdnuár 13-án Sümegen köt szövetséget Károlyi Sándorral. A megegyezés szerint 5000 fegyverest Ígérnek. A délszlávoknak a szabadsági harctól való távolmaradása sok mSS körülmény mellett Záró György és Sándor László 'dunántúli hadjárataival is magyarázható, akik feldúlják Fejér; Tolna, Baranya megye dél- szlrfv falvait, és Pécsre érve (1704. II. 1.) Haas szerint 800, Popovic J. Dusán szerint 1400 pécsi bosnyákot és szerbet ölnek Je. Hornyák a kurucok bosszúhadjáratát az Alföldön azzal magyarázza, hogy Rákóczinak a Sümegen megkötött szövetségről nem volt tudomása. A kölcsönös gyűlölet egyik okozója a délszlávok előjogaiban keresendő, amelyek az ország vezetésére jogosult magyar nemességet és lakosságot mélyen sértették. Ugyanakkor o felkelés a délszlávoknak csak a magyar jobbágyok helyzetének a szintjét tudta felajánlani, ami nem bizonyult annyira kívánatosnak, hogy ügyében fegyvert fogjanak. A németség bevándorlásának idején, 1720—1730 között, utolsónak népesül be szerbekkel Borjád. Ugyanebben az időben költöztetik át a bólyi „rácokat” Töttösre, Boly felveszi Német- bóly nevét, Töttösből Ráctöt- tös lett. A lakóhely változtatása gyakori jelenség. Á legnagyobb elkeseredést az unió erőszakos végrehajtása és a földesúri alárendeltség okozta, amelynek az orvoslása a sok panasz ellenére sem történt meg. Ezért nagyon sokan úgy döntenek, hogy kiköltöznek Ukrajnába, míg kis részük török által megszállt hazájába tér vissza. A történészek feladata A hozónkban élő délszlávok horvát és szerb etnikai csoportjait semmiképpen sem tekinthetjük a honfoglaláskor itt talált szlávok egyenes utódainak, hanem jövevényeknek, akik a történelem különböző évszázadai alatt, jöttek be önként, hívásra, vagy kényszerből és egy szűk őslakosságra települtek le, amely a nagy migrációk során teljesen felszívódott. A mai etnikai csoportok több történeti rétegből alakultak ki. Különösen vonatkozik ez a Duna—Tisza közére és a Baranyában található délszlávokra, ahol a gyakori hely- változtatáson túl az egymás mellé vagy egy azon helyre történő letelepülésen, a vallás megváltoztatásán kívül, az új környezet is hozzájárult az etnikai kép kialakulásához. Valamennyi etnikai csoport magán viseli volt szűkebb hazájának a jegyeit is. Néhány adat arra enged következtetni, hogy az egyes etnikai elnevezések már a hódoltságot megelőzően is ismertek voltak. A bunyevác névvel Baranyában az 1550-es török adóösszeírósban találkozunk először. A sokác nép nevéről 1616-ban a budai Ali pasához irt levél tesz emítést. A somogyi délszávok egy része sokác etnikai csoporthoz tartozott Az egykori etnikai határokat nem ismerjük. Azok tisztázása a délszláv néprajzkutatás szempontjából igen hasznos lenne, mert pl. nem tudjuk pontosan, hogy a „dalmáták” és bunyevácok alatt minden időben ugyanaz a népcsoport értendő-e? Az egykori életmódjuk két különböző, de egymáshoz igen közel álló népről tanúskodik. De fontos a különböző horvát, szerb, bosnyák és szlovén kultúrelemek értékelése miatt is. Felismerésük csak a múltjuk tisztázásával lehetséges. Történetük teljes megírása nemcsak a néprajz tudományának nyújtana nagy segítséget, hanem hozzájárulna a nemzetiségi kérdés gyakorlati megoldásához is. Szerb-horvát nyelvtanórára pécsi délszláv iskola nyolcadik osztá lyában. Foto: Erb János v / A A
