Dunántúli Napló, 1973. szeptember (30. évfolyam, 230-259. szám)
1973-09-16 / 245. szám
Az Országutak szerzője A Magyar Taleviiió „Országutak” címmel mutatja be Helmut Sokowski Wege übers Land című it risies tévé-regényét. A neubrandenburgi Freie Erde-nek adott nyilatkozatában így vall magáról a jüterborgi születésű szerző: „Ahhoz az írónemzedékhez tartozom, amelyre Bredel, Marchwitza, Weinert és Wolf, Becher és Brecht, Anna Seghers és mások Hatottak. Sokan közülünk tudatosan vállalják és váltják ennek az irodalomnak legalábbis ennek a hagyománynak a folytatását és — az ördögbe is — nem hajlandók megtagadni.”. A ma 49 éves író katona volt o náci Németország összeomlásakor, évekig erdész Magde- burgban, számos tv-játék, kisregény és novella szerzője, a Nemzeti-díj háromszoros kitüntetettje. Magyarországon először az „Országutak" révén ismeri meg a közönség. Stflszerű a bemutatkozás, mert Sakowskit az NDK-ban is elsősorban mint tv-szerzőt kapta szárnyra a siker. Vidéki író, ami az NDK-ban nem jelent hátrányt és megkülönböztetést A Freie Erde sajtóünnepén ismerkedtünk meg. — Hogy miért jó vidéki írónak lenni? Távolabb vagyok a hajszától és a minden sikeres írót megkísértő csábítástól. Amikor erdész koromban 1957- ben megpróbáltam írásaimmal is beavatkozni a mindennapok alakításába, vagy finomabban fogalmazva: sorsunk formálásába, azt mondták a berlini szerkesztőségekben, jó, jó az írás, de egy kicsit „fésületlen". Más szóval: ábrázolni próbáltam a nehézségeket, bajokat, emberi szenvedélyeket és gyarlóságokat is. Meg kellett volna kozmetikáznom az írást. Végül a „Sonntag” kinyomtatta az elbeszélést. Ez volt első sikeres írói munkám. Címe Lene Mattke elhatározása. Egy év múlva tv- jóték formájában jelent meg a képernyőn. — Tehát a Lene Mattkének köszönheti hírnevét? — A kezdet zökkenőin mindenesetre ez a tényriportnak indult elbeszélés segített át. A sikert nagyrészt egy zseniális színésznőnek köszönöm. Bizonyára ismerik Magyarországon is Gisela May nevét... — A teljesen ismeretlen írót, mint mondják, szárnyára kapta a hír, egyik megrendelést a másik után kapta, különösen, mikor a hír mellé a Nemzeti-díjat is elnyerte ... — Ez igaz. Az embert elárasztják megrendelésekkel, s ha nem áll erősen a lábán, megszédül, el is bukhat... En nem hagytam elcsábítani magam. Erdész maradtam továbbra is, dolgoztam csendben, csiszoltam elbeszéléseimet, cikkeket írtam a helyi lapnak. Itt térek vissza a vidéki íróság előnyéhez. Egy erdei házban, ahova csak néhány barát és ismerős vetődik be néha, könnyebben dolgozik az ember. Vidéken egyszerűbben földobhatjuk az úgynevezett kényes témákat is. Azt tapasztaltam, hogy a központi sajtó - tisztelet a kivételnek - néha hideglelést kap a forró témától... — Ha már a forró témánál tartunk, azt mondják, az NDK- ban forró siker volt az Országutak? I — Igen, és ez engem is meglepett. Nem tartom hibátlan műnek a tv-regényt, noha a kritika egyöntetű dicsérete, majd a külföldi érdeklődés ezt sugallta. Nem szeretem, ha egy mű semmiféle bírálatot sem kap. Örülök viszont, hogy lefordították lengyelre, s bemutatták a varsói tv-ben, ugyanilyen jólesett a csehszlovák bemutató. Úgy hallottam, a magyar tv is műsorra tűzi. — Miért költözött a közmondásosan barátságos „Dér-ről a hagyományosan rideg „Észak”- ra. — Tíz éve élek Neustrelitzben, s úgy érzem, jól választottam. Ismerem és szeretem a magde- burgiakat, egykori erdészkedésem színterét, de tudtam, ezen a tájon új arcokat, sorsokat, feladatokat ismerhetek meg. Úgy is mondhatnám nemzeti kötelességemnek éreztem, hogy az egykor elhanyagolt vidékre jöjjek, ahova mérnökök, gépészek, tanítók, orvosok ezrei érkeztek „Dér'-ről. Ha ismeri a régebbi Mecklenburgot, ahol régi német közmondás szerint a viláq vége is száz évvel később köszönt be, tudja, mit akarok mondani... Sakowski az „Országutak” sikere után a német forradalmi hagyományok tv-regényét írta meg „Die Verschworenen" (At összeesküvők) címmel. Prózakötetét 1971-ben adták ki „Két mázsa könnyedség” címmel. Közben az erdészettel szakítania kellett, de az irodalom mellett van elég elfoglaltsáaa — a közélet fórumain. Az NDK Művészeti Akadémiájának és Kulturális Szövetségének alel- nöke, a Német Szocialista Egy- séqaórt Központi Bizottságának tagja. Bertalan Lajos Hazai utazás Óhatatlanul egy lelkendező ismerősöm jutott eszembe a fertőd! kastély páratlan szépségű udvarán, ahol a szökőkút harmatcseppjei harsányzöld gyepszegélyre hullanak, és a főbejárat lépcsőit szobrok őrzik. Külföldön járt az illető és kastélyok szépségéről, egykori főurak pompás termeiről áradozott. Idehaza utazni talán nem olyan előkelő, de élményekben bizony lehet olyan erős egy hazai utazás, mint egy külföldi. Noha bizonyos, napjainkban sem csökkenő nézet szerint a hazai kastélyok sem érnek egy lyukas garast sem. Pedig a „fényes" Eszterházy Miklós „kis Versaillesa" lenyűgöző a maga módján. Itt is van márványpadló, díszes falfestmény. kandalló, a rokokó megannyi cicomája, ami egyszerre raffinált és bájosan légies. De talán leginkább a díszudvar szökőkútjai mellett árad el az emberben a „történelmi hangulat": látni véli a hercegi testőrség szolgálatkész seregét, a kapu elé gördülő pompás fogatokat, egy-egy koncertet, amit az „udvari zeneigazgató”, Joseph Haydn vezényelt hercegi munkaadójának és vendégeinek. A hatalmas, köralakú udvar — egy darab történelem. S hiába láthatjuk időnként a tv-közvetítéseken a fertődi kastély tükrös zenetermét, ott állni a nagy udvaron, ahol a távolabb járkálok valósággal hangyává zsugorodnak — egészen más. A nyári turista persze eltöpreng azon, vajon miért zárják be a legnagyobb kánikulában már délután ötkor a kastély- múzeumot. Az ember, ha teheti, elmegy másnap újra, de akkor is ... Láttam a papucsokat poroló asszonyokat, a kerékpárra kapaszkodó fiatal nőket, hallgattam a kulcsok csörgését — az már csak a dolog humorát jelenti, hogy épp befutott egy autóbusz, kétségbeesetten esedező turistákkal, akik azt .panaszolták, hogy reggel így aztán a fertődi kastély nélkül indulhatnak haza Pécsre . .. * Aki Sopront és környékét tűzi ki úticélul, nem hagyhatja ki Fertőrákost. Ha már a színházi előadásokra egyébként nem tud odautazni, A kőfejtő monumentális oszlopai felejthetetlen élményt jelentenek. Alattuk járva eltöprenghet az ember — nem is a természet nagyszerűségéről, hanem arról, hogy a mákszemnyi ember micsoda kitartással, ésszel és szorgalommal képes birtokba venni a roppant természeti energiák által létrehozott dolgokat. Már a rómaiak is vájták-faragták itt a követ, a lajtamészkövet, amelyben tizenötmillió évvel ezelőtt élt tengeri kagylók halmozódnak milliárd és mil- liárdszám egymásra. A hazai emléktárgy-árusítás egyik újszerű diadalának tartom, hogy a kőfejtő alatti kis bódéban a törmelékből kikeresgélt, elme- szesedett kagylódarabokat árulnak kis kartonra ragasztva, válogatva: egy Pecten aduncus egy Ostrea, egy Melanopsis ... Igaz, egy-egy kagylóból meg egy-egy bőrszíjból „fertőrákosi nyakbavalót" is vásároltak, de a lényeg mégiscsak az, hogy a giccses emléktárgyak helyett — vagy akár mellett — igazán szép emléknek, érdekességnek számító apróságot vásárolhat az arrajáró. Széchenyi István sírboltjában embermagasság fölé tornyosulnak a koszorúk, szalagok, „a legynagyobb magyarnak" szóló kegyelet ezernyi jele. A temető fölött harangszó úszik, delet kongatnak a nagycenki templomban, amelyet Ybl Miklós épített még magától Széchenyitől kapott megbízásra. A templom előtti forrásnál öregasszony zörög a kannáival, s mutatja meg az utat a kastély felé. A kastély — most vasútól- állomás. Sőt: végállomás. A keskeny nyomtávú kisvasutat az első magyar közlekedési miniszter emlékére hozta létre az ottani emberek lelkesedése és összefogása. A kis őrházaknál táblák hirdetik a helybeliek társadalmi munkáját. A „Kastély-állomásra" bepöfög a kisvonat. Boldog utasok kászálódnak le róla, főleg persze gyerekek, s leszáll a személyzet is, ‘ csupa iskolás. A mozdony szép zöldre van pin- gálva, rajta a gyártási évszám: 1923. A vasúti kocsik fapadosak, elejük-végük nyitott, mint a régi villamoskocsiké. Irtóztató csörömpöléssel történik az indulás, a kis úttörő-vasutasok egyenruhában, sípokkal, lámpákkal, valódi jeqylyukasztóval látják el a szolgálatot. Még a sorompót is leeresztik egyhe- lyütt, ahol a sínek metszik a nem túlságosan forgalmas autóutat. A cenki kastélytól Fertőhöz állomásig jár a kis múzeumvonat. Ott a fűtőházban félig- kész közlekedési múzeum várja a látogatókat, százéves mozdony, Magyarország első Diesel-mozdonya, néhány régi vasúti kocsi ... Az erdőkön át kanyargó keskeny sínpár mentén őzek bámulják a tovadöcögő alkotmányt, a kitérőnél a gyerekutasok megnézhetik, hogyan kell váltót igazítani, hogyan kapcsolják le és föl a kocsikról a kismozdonyt. A fertőbozi állomáson veszteglő muzeális mozdonyokra föl is mászhatnak a gyerekek, s egy soproni kisiskolás — „vasutas” — azt is megmutatja, mire szolgál az a kar, ami kiáll a régimódi műszerfalból ... * Kőszeg irányában a falvak között európai színvonalú gyógyfürdőre bukkanhat az ember. Bük a falu neve, átlagos, csendes község, mindössze a közepetáján áll egy tábla, amely jelzi, merre kell a „Ho.'ertod tel Castel”, a kastély-szálló irányába elkanyarodni, A falu végén magyarázatot kaphat a tájékozatlan ember, vajon mi szükség van itt egy Kastély- szállóra, s kik lehetnek e szálló vendégei. Bükfürdő mindenekelőtt egy nemrég gyógyvízzé nyilvánított, jó összetételű, enyhén büdöskés vizet jelent. Aztán egy hatalmas parkot. Egy csempés, hótiszta, hatalmas csarnokot, jókora medencével, feszített betonhéj tetővel. Aztán egy szabadtéri gyógymedencét, egy hidegvízzel kevert, nagy kiterjedésű medencét és egy gyerekpancsolót. A fürdő mellett egy motelt, új, tiszta, kényelmes, tágas, füves... Nem is olyan drága. Faházak, zuhanyozók, fák. S persze — külföldi kocsik. Több külföldi, mint egy elsőosztályú vendéglátő egység mellékhelyiségeivel is könnyedén állták volna a versenyt ... * Régmúlt és jelen — egyaránt kínál itthon annyi látnivalót, ami akár évekre kitöltheti az ember szabadidejét. S ha a hazai utazásokat választjuk — statisztika nélkül is úgy látszik, egyre többen teszik ezt —, jó dolog a „birtokos" szemével körülnézni ebben az orzságban. magyar... A gyógyfürdő strandnak is kiváló. A legkritikusabb szem sem találhat itt kivetnivalót. Az egymás mellett sorakozó szolgáltatópavilonok között ott van az egyik könyékbeli tsz tejivója is. Fillérekért tápláló ételeket ehet a vékonypénzű ember is. A félig nyitott vendéglőben ugyanezt lehet tapasztalni. A gyógyfürdőt 1972 októberében avatták fel. Lehet, hogy a látszat csal, de a látszat mégis az, hogy itt minden rendesen meg van szervezve. A fürdő bejárata előtt kőszegi, szombathelyi autóbuszok álltak. Urambocsá, még kellő mennyiségű autóparkoló-helyet is kialakítottak itt. A gyógymedencét — bár a felület vízcseréje folyamatos — hetente tisztítják. A vizet délelőtt tízkor kezdték leengedni. Mikor bokáig érőre fogyott, tíztizenöt ember szállta meg a medencét a nagy falapátokkal, lekotorták a homokot, kettőkor már tiszta medencében, friss vízben üldögéltek az emberek. Ha azonban az ember egyszersmind az ország egy kisebb vidékén érzi magát méginkább „birtokosnak", éppenséggel bosszankodhat is egyért-másért, ami itt vagy ott megvan, emin- nét hiányzik. Még azt sem tartom olyan elítélendő dolognak, ha egy pécsi vagy baranyai ember netán becsületes irigységet érez, teszem, a soproniakkal szemben, csodálatosan helyreállított régi városközpontjukért, szépen rendbetett öreg házaikért, öntudatos hagyományőrzésükért, a remek Tómalomért, ezért a város melletti barátságos strand- és csónakázóhelyért ... Mert a hazai utazások nemcsak abból a szempontból jelentenek élményt, hogy összegyűjtögetjük a bejárt helyek emlékét — hanem azért is, mert jó talajt nyújtanak annak az összehasonlító készségünknek, ami már csak azért is egészséges, mert a nyugtalanságot Aki pedig ismeri a strandok táplálja ... mellékhelyiségeit, méltányolni tudja, hogy ezek itt, Bükfürdőn Hallatna E. Márton Klára: G yermekkoromban sokszor kimentem a faluszéii rétre. Hanyattfeküdtem a fűben és néztem az eget. Kék, átlátszó üvegből volt és túlsó oldalán mezítlábas angyalok sétáltak. Gyerekek játszottak körülöttük, akik életükben mindig jók voltak, boldog csaholó kiskutyák fut- károztak, akik soha nem haraptak meg senkit. Ha szürke volt az ég, azt hittem, hogy a kék üveg bepiszkolódott, és ha fehér felhők úsztak felettem, tudtam, azok hatalmas szappanhabok, mert azzal mossák tisztára a mennyországot és ha esett az eső, azt hittem, hogy az szennyes víz. Éjszakánként, amikor néha felébredtem, és ágyamból felláttam az égre, úgy gondoltam, hogy azért terítették le a fekete, aranycsillagos pokrócot, mert most odafönt is alszanak. Imádkoztam, hogy gyorsan haljak meg, mert nagyon szerettem volna VASÁRNAPI MEUEKltl Dtl Levél egy régen volt kislányhoz odakerülni és azt hallottam, hogy csak a halál árán lehet De amikor megdöglött a kiskutyám és ott feküdt mozdulatlanul a kert végében, és hiába szólítgattam, nem nyitotta ki a szemét, akkor éreztem, hogy valaki becsapott A kutya nem került a mennyországba, hisz ott volt előttem mozdulatlan teste, pedig soha nem harapott meg senkit, csak meg- ugatta a verebeket és az ismeretlen embereket. És egyszer kolbászt lopott, mert éhes volt Ott kucorogtam előtte és kértem, hogy ébredjen fel. hozok neki kolbászt, egye meg, nézzen rám még egyszer, nyalogassa meg a kezemet, meg is haraphat és aztán ismét meghalhat De csak csend volt körülöttem, még a bogorak se zümmögtek és ebben a némaságban megéreztem, hogy áll valaki a hátam mögött. A nyakamba lihegett én nem mertem megfordulni. Tudtam, senkit se látnék, pedig az a valaki ott van. Kitaláltam a nevét: ö a Félelem. És akinek ajándékot hoz, az azontúl mindig félni fog. Amikor apám fütyőrészve egy szúrós vasvillával a szemétdomb tetejére dobta a kutyát, kiszaladtam az udvarról. Egészen a vasútállomásig szaladtam. Tudtam, hogy a vonatok megvédenék. Néztem utánuk, ahogy pöfögve kimennek a pályaudvarról és már nem féltem annyira. Álltam a sínek között, beszívtam a vonatfüstöt és éreztem, hogy nem áll a hátam mögött senki. A Félelem nem mert utánam jönni. Boldog voltam, de nem imádkoztam, mert tudtam, nem kell meghalnom azért, hogy egyszer majd én is felülhessek égy ilyen vonatra, amelyik nagyon messze megy. Úgy gondoltam, ha felnövök, lesz majd egy játszótársam, akivel egyszer elutazunk. Sokéig megy a vonat, a világ végéig. mert valahol van egy utolsó pályaudvar. Azon túl egy hósszú kerítés, ami az egész világot átéri. A kerítés kőből van, olyan magas, hogy nem látni a tetejét, és aki jó és sokáig utazik, az bemehet a kapuján. Aki ide belép, egy hatalmas réten találja magát, s e rétnek nincs vége. Nagyon zöld ott a fű, gyerekek játszanak benne, mindegyiknek lesz egy igazi barátja, és olyan kiskutyák futkároznak ott, akik soha nem fognak megdögleni. Amikor felnőttem és megtaláltam a játszótársamat, már nem akartam elutazni. Nem mondtam el neki, hogy egyszer régen arról ábrándoztam, hogy vele ülök vonatra és leszállunk az utolsó pályaudvaron. Sok-sok rét volt körülöttünk, ahová nagyon hamar el lehetett jutni, és mindegyik hasonlított arra a régi, megálmódottra. De egyszer megint meglátogatott a Félelem. A hátam mögött állt Megismertem a leheletéről. A játszótársam egy asztalon feküdt, fehér lepedővel letakarva és én hiába szólítgattam. Levettem arcáról a takarót és kértem, hogy csak még egyszer nézzen rám, mondjon valamit, én nem árulom el senkinek. De csend volt és ugyanolyan meg- alázottnak, legyőzöttnek és kifosztott- nak láttam őt, mint akkor nagyon régen a kiskutyámat. Hazaszaladtam, bezárkóztam, de éreztem, hogy most utánam jött a Félelem. Néha, éjszaka, amikor sötét van, úgy érzem, valaki megsímogat. Gyorsan a villanykapcsolóhoz megyek, de amikor világosság lesz, nincs a szobában senki. Zörög az ablaküveg, gyorsan kinyitom az ablakot, de rájövök, hogy csak a szél ... Nagyon félek .., Napok óta levelet írok. Azzal a ré- genvolt kislánnyal beszélgetek. Arra kérem, zavarja el mellőlem a Félelmet, és találjon ki nekem még egyszer, utoljára egy hosszú mesét, amiben majd megint hiszek és sokáig tart, és egy kicsit igaz lesz, mert még sokáig akarok élni. * ;
