Dunántúli Napló, 1973. augusztus (30. évfolyam, 200-229. szám)
1973-08-19 / 218. szám
A „szakadékot' nehéz betemetni... A bolt előtt cigarettázó férfiak állanak, egyikük — nyitott ingű, középkorú — azt mondja, vállát vonva: — Miattam az isten ítélet napjáig itt élhetnek a faluban, engem nem zavarnak . .. Mert igazság az, hogy kint a völgyben — teszi hozzá — a telepen csak pusztulniuk lehetett a cigányoknak s nem élni . .. Hiába, úgy örököltük a múlt rendszertől, nekünk kell helyretenni őket... — „örökölték” ...? — kérdem meglepődve. Zavartan helyesbít: — Már úgy értem, hogy..^ A szó — még ha jószándékból hangzott is el, s minden él nélkül — mégis megalázó, jelzi azt az áthidalhatatlannak tűnő hajdani szakadékot, amely a cigányt választotta le a magyartól, a cigányt, a „rossz örökséget" ... * Simonék Feri gyereke — 13 esztendős, szemüveges kisfiú _— irányítja el a „Zsigát” Ócsárd főutcájáról (Rákóczi út?) egy nagyon poros dűlőútra, amely a csupasz dombtetőn vezet végig az erdőszóiig, megmutatja a szögletben az „öreg, kivénhedt kutyák kivégzőhelyét” is — ahonnét az út aztán lefele ereszkedik a domb széléig. A kocsi tele porral, kiszállunk, az ajtócsapásra fácáncsibék szaladnak elő és tűnnek el a magas fűben. — Hót itt volt a cigánytelep... Látja, lent a völgyben! Szép hely, nem? Valahol a mélyben kis patakocska csordogál, de a vizet nem látni, csak a nyomvonalát követő sás és sémák zöld szalagját. A part-rész füves, enyhén emelkedik, innét messziről is látni a tisztáson lévő sötét, illetve sárgás foltokat, a sza- badtüzek és vályogkunyhók nyomait. De a friss zöld fű benövi a maradványokat, az elporhadt vályogot pedig az erdőség felől érkező szelek viszik szanaszét, megsemmisítve, feledésre ítéltetve a valamikor itt-élők „egzotikus”» de nyomorúságos világát... — Ki költözött el utolsónak? — Tavaly, talán tavasszal, a Mátyás Sanyi. De tudja bácsi, nem nagyon akarik elmenni... — Miért nem „akarik"? — kérdem a kisfiút: — Kérdezze meg tőle. En csak hallottam, ráijesztettek, ha nem megy, rendőr lakoltatja ki ... — Rendőr? — Ez nem volt igaz, csak ijesztették, de nem is csoda, nagyon makacs ember volt. Pedig jelöltek ki neki lakást is, rendeset... * Az „ócsárdi cigánykérdés” kezdetétől lezajlásáig Nagy Ferenc volt a helyi, később a baksai tanácselnök, később nyugdíjba vonult, most kórházban van, beszélni nem tudtam vele. De ajánlották Ócsárdon Herke Józsefet, aki évekig volt titkára a pártszervezetnek s egyben a termelőszövetkezet alapító tagja. A község végén lakik, óriási kazlakba rakják a szalmát, amelyet magasított oldalú vontatóval hordanak ösz- sze az udvarra. Két forduló között farönkre telepszünk a keri- tés mentén: — Hát bizony, ha valaki, hát Nagy Feri bá'csi sokat tett a cigányokért, meg persze a felsőbb szervek, hiszen „fentről jövő” segítség nélkül nem megyen az ilyesmi... VASÁRNAPI MEllEKlET Herke József mondja, hogy a cigánytelepen — negyvenöt után — mintegy 300 cigány „lakott", annyian körülbelül, mint amennyi Ócsárd lélekszáma volt. — A téesz szervezésekor először négy, majd később tizenhét család lépett be, aztán évek múltán még többen. De őszintén szólva kezdetben sok bajunk volt. Tudtuk azt, hogy az egyedül járható út: munkával lekötni őket s utána majd beszélhetünk másról is, lakásról, építésről, gyerekek iskoláztatásáról, segélyekről. Ma sem állítja senki Öcsór- don, hogy a cigány téesz-tagok éppenséggel nem szorgoskodtak volna, de valahogy — a Herke József szavai szerint — „...valahogy mégsem állt kezükre úgy a mezőgazdasági munka, mint ahogy kellett volna ...” Nem szokták meg. — Amíg egy parasztasszony a számára kijelölt területen megtermelte a hatvan-hetven mázsa répát is, ezek szegények alig hoztak ki a földből húsz mázsát. Herke József felesége kiabál a kazlaktól: „Hagyd már abba, ne csevegjetek, itt a vontató..,!” Az ember csak legyint feléje, csillapítja: — ... Namármost ugye, amikor az egész falu belépett, közben meg gépekkel szépen gyarapodtunk, kevés kézierőre volt szükség, már jelentkezett a másik gond: ml legyen a cigányokkal, akik beléptek? A fiatalabb- ja megtanulta a gépek kezelését, aztán sokan a traktoros vizsgát is letették, több lett a keresetük, meg is szerették a munkát, szépen beilleszkedtek. Akkor jött a házépítési akció,., A vezetők megmozgattak mindent: parcelláztak, kiverekedték a kölcsönöket, a telep megmozdult, mondhatnánk úgy is, hogy lassan „felszívódott” a völgy népe: szétszéledtek a környező községekbe- (a baksai téesz az egész vidéket magának tudhatja), házat építettek, dolgoznak, van nem is egy, aki Pécsre jár be munkára. Í A Parlament előtt, ezrek jelenlétében, s a televízió jóvoltából milliók érdeklődésétől kisérve tesznek holnap esküt néphadseregünk ifjú tisztjel. Nyílegyenes sorok, díszövek, elegáns kesztyűk — aranycsillagok .,. Tegnap még tisztiiskolások - ma hadnagyok. Ez a szó - hadnagy - mindenkinek mond valamit. Van aki számára egy arc a múltból, mások számára egy szerelem emléke, megint mások számára ez a szó egyet jelent a lehetőségekkel . .. Fiatalok, szépek, komolyak. Zúg az eskü, keményen döngenek a léptek, s az emberben akaratlanul is megfogalmazódik a kérdés: de hát kik ezek a fiúk, mit gondolhatnak most, s mire készülnek? íme, egy arc a sorból! S ime kérdéseinkre a válaszok! Amikor a Karikás Frigyes Katonai Kollégiumban módot kaptam erre a beszélgetésre, Kiss Gábor még zászlós volt, a Kilián György Repülőműszaki Főiskola végzős hallgatója. Az aranycsillaqos zubbonyt csak a fotózás kedvéért öltötte fel — hivatalosan ez még nem jár. Hadnagynak lenni — nem rang, hanem állapot, mondja egy idősebb tiszt nosztalgikus mosollyal, nos ha ez így van, akkor ez a mostani helyzet meg egyenesen megfogolmazhatqt- lan. Túl vannak az államvizsgákon, a tanulásnak vége; már nem főiskolások, s még nem tisztek. Ez a várakozás, a lebegés — a tervezgetés néhány naoja. És persze az összegezésé. Kezdjük hát mi is az elején! Hogy kezdődött? — A telepet meg egyszerűen a földdel egyenlővé tettük. Vége. Itt többé kunyhóban ember nem lakik, az szentség! Volt olyan kunyhó, amelyből amint költözködéskor kicipelték a rozzant bútorokat, összedőlt, nem volt mi tartsa! A Vészeli Orsós Mihályé pedig csak úgy magától roskadt össze, pedig otthon sem volt, pásztorkodott a téesz legelőjén, este szalad az irodára, nincs háza. Hát így éltek ... — S most? — Megnézheti. Nézze, nekem örökké az volt a vesszőparipám, hogy a cigányoknak minél hamarabb otthont kell adni, többek között azért, hogy felszabaduljon az a negyven holdnyi terület, amelyet az erdő alatt laktak, beleszámítva a háztájit is, amelyen akkoriban — éppen mert nem értettek hozzá — nagyon silányon termeltek. Most már persze más. * Kis kalauzom, Simon Ferkó kérdi: — Kihez menjünk? Pipás Józsi bácsihoz, vagy a Cigány Jós- káékhoz? Ismerem a Trombitás Miskáékat is ... Mindegy, fölmentünk az iménti poros útra, — van betonjárdája egyébként — az utolsó ház özvegy Kis Józsefnéé. A mama nincs itthon, a téesz morzsoló- jánál dolgozik, csak este jön haza, a kisebbik fiú, hetedik általánosba megy ősszel, szóval a Géza most a „házigazda". Éppen a konyhakövet mosta fel, szellőztet, utána az udvart söpri, bár nincs semmi seperni való, rend van itt mindenütt. — Ismered a Nagy Ferencet? — Igen. Amikor a telepről fölköltöztünk, ő intézte az ügyeket ... — Hogy éltek? "— Itt sokkal jobban. Villany is von, vettünk egy „intersztárt”, én többnyire a kettes csatornát nézem, jó filmek vannak ... A kert nem nagy, de a gyümölcsfák mór szépen megnőttek, az idén termést is hoztak, a kései őszibarack is húzza az ágakat. Az uborkát meg kéne öntözni, mondom is Gézának, azt mondja, ő ugyan nem nyúl — A Janus Gimnáziumban érettségiztem Pécsett, de az előzmények egész az úttörőkorig visszanyúlnak. Modellező voltam, fanatikus repülőgépépí- tó ... — Mert? — Mert valahol azt olvastam, Gagarin is így kezdte ... — Ö volt tehát a példakép. — Nem tudom megindokolni, hogy miért pont így alakult. Az égre mindenki felnéz, ha hallja a gép zaját, de én valahogy másképp néztem az eget is. Valahogy józanabbul, s mindig azt kerestem: mit kellene tennem, hogy feljussak, hogy sikerüljön ... — A modellezés után jött tehát a vitorlázórepülés ... — Ezüstkoszorús repülőjel- vényt szereztem. Háromszázötven felszállásom volt, több mint 200 órát töltöttem — mint diók! — a levegőben ... — Félelem? — Soha, szorongás persze annál gyakrabban, hisz az emberben mindig vannak kétségek: jól tudom-e, jól csinálom-e? — A katonai főiskola tehát a lehető legtermészetesebb lépés volt? — Igen, ezt kell mondanom. — S most, hoqy vége vqn? — Megint kezdődnek a szorongások ... — A vonzalom a repülésnek szólt, a gép volt az ifjúkori szerelem tárgya. De most nemcsak repülő lett, hanem katona, tiszt is ... — Műszaki tiszt, hogy egészen pontosak legyünk, s ebben már hozzá, az a mama kertje, helyette inkább naponta takarít, A baromfiudvarban vagy harminc barna tollú, azonos nagyságú csirke (valamilyen tiszta fajta csibék), aztán négy süldő az ólban, kettő a pécsi nagynéni részére hízik, ott is nagy a család. — Ti hányán vagytok, Géza? — Három gyerek, mama és másik nagynénim. Dolgoznak valamennyien. Tessék bejönni... Pici kis üveg veranda, a falon egy olajfestmény, a kép sarkában a „mester” neve: „Spon- ga". — ő kicsoda? — Nem tudom miért írt Spon- gót, pediq Csonka a neve, rokonunk, Pécsett él, szeret festeni, A kép: széles folyó, aztán egy holtág, néhány ladik a parton, aztán üdezöld fák, fű, rét, madarak, kék ég, napfény és árnyék, de ...! De — bár nem értek ehhez — mégis érzem, hogy az amatőr mester ügyesen és szívből „komponált”, a színeket finom foltokban rakta fel, szinte leheletszerűén. Érdekes kép. Talán azért is, mert a szabad természetet idézi meg a cigány festő, a cigányok eredendő világát ... Mert az ó természetimádatuk más, mint a zajos és együtt van gép és ember. Hajtóműves vagyok, s ez azt jelenti, hogy amíg nincs a gép a betonon, addig mindig az égen van az ember egyik szeme. A Kilián György Repülő Műszaki Főiskola a magyar néphadsereg repülőcsapatai részére képez repülő-műszaki és vadászirányító szaktiszteket, valamint repülőgép- és- helikoptertervezőket. Kiss Gábor sárkányhajtómű szaktechnikus lett, s ez azt jelenti, hogy tanulmányait négy négy év alatt kellett elsajátítania a repülőcsapatok harcászatának alapismereteit, meg kellett ismernie légierőnk harckészültségi rendszerét, a mérnök-műszaki szolgálat feladatait, a harctevékenység vezetésének elvert és az azzal kapcsolatos mérnök-műszaki feladatokat. És ezek csak a kísérő ismeretek, hisz a lényeg a repülőtechnika ismerete és üzem- képességének biztosítása, az üzem közben előforduló hibák azonnali felismerése, gyors behatárolása és azok mielőbbi megszüntetése. A balesetmentes repülés alapja a tökéletes biztonsággal üzemelő hajtómű; legyen az akár belsőégésű, akár gázturbinás. — Mi volt a legnehezebb? — Az általános ideológiai és katonai tárgyak mellett a matematika, a mechanika, a gépelemtan, a műszaki hőtan, az áramlástan, valamint a hajtóműtan voltak a főtantárgyaink, s a legnehezebb persze mindig az, amikből államvizsga előtt állt az ember... idegesítő város polgárának manapság annyira „divatos” menekülése szintén a természetbe. Vagy talán mégsem más? A következő szomszéd — Kékesi Nándor — udvarán feleségével beszélgetek, a családfő Pécsett a parképítőknél dolgozik, estére ér csak haza. A házban szoba-konyha, itt is „in- tersztár” a .tükör előtt (különben is minden cigány-családi- házon tévéantenna látható) aztán a konyhában egy nagy rádió és kávéfőzőgép. Az üvegveranda — amelyet ők is építettek a házhoz — nagyobb mint a szoba. — Sok a kiadás, a költség — tűnődik a fiatalasszony. — Mire? — Fizetjük a házra a részletet, aztán a tévére, most ragasztottuk a házhoz ezt a verandát is, a gyerek elalhat kint nyaranta, be kéne rendezni, a régi bútorokat is kidobjuk, arra is pénz kell... — Mennyit kap a férje? — Kétezerkettőt-kétezerötszó- zat, attól függ ... De lent a telepen nem volt gondunk .., — Nem, persze, mert a vályog-kunyhón kívül semmijük nem volt, csak ivóvizük... — jegyzem meg neki. Komoly, halk, egy kicsit talán túlságosan is megfontolt. — Mindig ilyen volt? — Nem tudom, nem hiszem. Ha a szakmáról, a feladatokról van szó, nem kapkodhat, nem könnyelműsködhet az ember. Csak egy dolgot mondok. Ha valaki hozzányúl a géphez, s mondjuk meghúz egy csavart — azt már jegyzőkönyvezni kell. Gondolkodj, cselekedj, s vállalj felelősséget — ez a mi jelszavunk. — És ha nem a szakmáról, nem a szolgálatról van szó? — Akkor jöhet a jókedv. — ., . és a lányok? — Vannak szép történeteim, nem vitás. — Például? — Például megismerkedtem egy lánnyal a strandon. Civilben voltam. Kérdezte, ki vagyok, mivel foglalkozom, s belém meg hirtelen belém bújt a kisördög, s azt mondtam: segédmunkás. — Mire ő? — Nem hagyott ott, ellenkezőleg. Igen megkedveltük egymást, egészen komoly lett a dolog. Most már azon töri a fejét, hogy el kell végeznem a gimnáziumot... Embert akar csinálni belőlem .., Beszéljünk hát a jövőről, a családról! — Egy-két éven belül megnősülök, s ha lehet Pécsről. — Milyen az ideális katonafeleség? — Szerintem az a leqfonto- sabb, hogy feltétlenül bízzunk egymásban. Én nem tudom, mikor kell elmennem, s nem íu— Itt van villany és már mAa az igény. Most kellene hűtőszekrény is, meg is vesszük, de lent a telepen nem volt rá szükség ... A kislányunk is — pedig piciny még — már mondja, hogy ilyen cipellő kell neki, meg olyan ruha ... a többiektől látja, ő is öltözni akar. — Visszamenne a telepre? Tűnődik, fejét félrehajtja, elnéz a völgy irányába, aztán föl- ocsudik, amikor a kisfia — kilencéves, farmernadrágos, fekete kis lurkó — előrohan a kert végéből ostort pattogtatva, majdnem ledönti anyját a lábáról: — Hát... nem volt rossz ott sem. Szép környék, az erdő, meg minden... Hangjában sóvárgás van. — Nem válaszolt határozottan ... — mondom neki. — Nem. Most már azért nem élnék ott. Ha jól meggondolom, bizony nem. Már a gyerekek miatt sem ... * A „szakadékot” nagyon nehéz betemetni..; Rab Ferenc dóm, mikor térek haza. Nyu^ galomra van szükség a munkámhoz, s ennek az az alapja, hogy ne az Járjon az ember fejében mindig: vajon, mi lehet otthon. — Gyerek? — Minimum kettő, de Inkább három. — Mit szeretne elérni anyagi vonatkozásban? — Szép otthont szeretnék, s persze autót. Annak nem látom értelmét, hogy valaki tűzzel-vas- sal ragaszkodjon Pesthez, vagy egy másik nagyvároshoz, de azt se tudom elképzelni, hogy valahol a világtól elszakadva éljek. Ma már nincsenek távolságok, s ez azt jelenti, hogy még színházba is bárki bárhonnan eljuthat. — Könyv? — Nagyon sok könyvet szeretnék, s nemcsak szakkönyveket — Kedvence? — Kedvenc íróm nincs, kedvenc könyvem igen. John Fow'es A lepkegyűjtő című könyvét szeretem a legjobban. Hivatás, felelősségérzet, szakmaszeretet, vidámság és álmodozás ... Kiss Gábor, honvéd hadnagy egy ifjú tisztjeink közül, s egyben egy azok közül, akik tizenéves fejjel úgy indultak neki az életnek, hogy tudták, mit akarnak, s erejük is volt ahhoz, hogy ezt elérjék. Félórás beszélgetésben egyeztünk meg, s már több mint két órája együtt vagyunk. Kiss Gábor KISZ-titkár is volt, a KISZ-ről tehát még beszélni kell. — A hadseregben igazán jó a KISZ, de bizonyos dolgokról az üzemi és falusi szervezetekben is többet kellene beszélni. — Például miről? Alkotmányünnepi hagyományunk — Tisztavatás a Parlament előtt Egy hadnagy a sorból h
