Dunántúli Napló, 1973. augusztus (30. évfolyam, 200-229. szám)
1973-08-19 / 218. szám
Kisebb területen, tíz százalékkal több termés Baranyában Megtermett A mohácsi Városomról az ország Kenyérkultuszunk egyedülálló Európában. S bár táplálkozási szokásaink, ha lassan, de biztosan változnak is, az egy főre eső kenyérfogyasztásban még mindig toronymagasan vezetünk. Egyetlen élelmiszer minősége iránt sem olyan igényes a közízlés, mint a kenyér iránt Ma már a turisták elismerően nyilatkoznak élelmiszerkínálatunk gazdag választékáról. Élelmiszerboltjaink pultjai roskadoznak a magyar konyha legváltozatosabb alapanyagaitól. Mégis a kenyér alapvető táplálékunk maradt, s nemcsak a hagyományápolás, de a ma is élő eleven kultusz teszi pirosbetűs Ünneppé az új' kenyér nápját Hatvanmillió forint többlet az üzemeknek S amikor a kenyeret ünnepeljük, akkor végeredményben egykori „szent" növényünk, a búza előtt hajtunk zászlót Évről évre több okunk van ünnepelni a búzát, noha az egykori, szinte babonás tisztelet — amely abból eredt, hogy ha rossz volt a termés, akkor a rákövetkező évben éhezett az ország —, rég szétfoszlott már. A szántó-vetőnek, vagy mai szóhasználattal, a termelőnek, a búza éppoly közönséges növény, mint a többi. Hogy ez mennyire így van, azt az 1972. évi „kisiklás" jelzi. A tavalyi év rossz volt a búzára, átlagtermése 2,2 mázsával esett vissza. Ezt sokan nem tudták megbocsájtani. Ősszel már 10 százalékkal, vagyis több mint hatezer hektárral kevesebb búzát vetettek el a megyében. Országosan 3 százalékkal csökkent egyik évről a másikra a vetés területe. Mégsem történt nemzeti katasztrófa. Sőt ez ellenkezője — Például a hazáról, honvédelemről ... — ön szerint mi a hazaszeretet? Pontosabban: mivel lehet mérni? — Szerintem mindennek az az alapja, hogy mit lát az ember a munka mögött Csak a kenyere történt. Ennyi és ilyen jó minőségű búza talán még sosem termett az országban, de Baranyában semmiképpen. A már említett csökkentett területről országosan 5—6 százalékkal. Baranyában pedig 10 százalékkal magasabb termést takarítottak be a tavalyinál. Megtermett az ország kenyere. A megye szükségletének a dupláját állították ezúttal is elő, így jutott 2 ezer vagon Budapest ellátására és 2 ezer vagon exportra is. A tavalyinál 10 százalékkal kisebb területről kétezer vagonnal több termést takarítottak be az üzemek, ami durván 60 millió forint többlet- bevételt jelent. S ez csak a búza ára. Ha kiszámítanánk, hogy a „megtakarított" 6 ezer hektáron, amelyen most kukorica fog teremni, mennyi bevételre számíthat mezőgazdaságunk, a fenti összeget nyugodtan megduplázhatnánk. Azt mondani sem kell, hogy ezek az összegek milyen jól jönnek most a termelőszövetkezeteknek tavaly eléggé megrendült pénzügyi helyzetük megszilárdítására. Ezer helye van ennek a pénznek, ahol telepet építettek, ott tenyészállatot kell vásárolni, ahol viszont valamilyen zárt növénytermesztési rendszerbe kapcsolódtak be, ott a gépvásárlás jelent nagy kiadást. Tisztelet a gazdaságok dolgozóinak Ezt tudja produkálni a búza, amely még. mindig az egyik legfontosabb növény megyénk vetésszerkezetében. Területaránya is magasabb itt az országos átlagnál, a fokozatos csökkenés ellenére még mindig 28 százalék —, országosan csak 23. — Ezért van az, hogy a búzatermés még mindig meghatározza az üzemi eredményeket. Ha rossz a burgonya- termés, vagy „nem jön be” a cukorrépa, az legfeljebb néhány üzemet érint kedvezőtlenül. De búzát mindenki terpénzt? — vagy valami mást is? Ha nemcsak azért dolgozik valaki jól, mert jól megfizetik, akkor ez már hazaszeretet. S ez szerintem civilre, katonára egyaránt vonatkozik .., Békés Sándor mel. Ha a búzatermés rossz, akkor rossz az egész megye eredménye. Siker volt az idei aratás. S ha a búza, mint kenVéradó növényünk előtt tisztelgünk, ezen az ünnepi napon, akkor ez a tisztelet mindenekelőtt az embereknek szól, azoknak, akik vetik, aratják, akik megtermelik. Hallani olykor cinikus hangokat is: „igen, ha gyenge a búzatermés, rossz volt az időjárás, ha meg jó, akkpr...” Megtanultunk búzát termelni. Bárcsak mindent olyan világ- színvonalon tudnánk termelni, mint búzát. Az időjárás sajnos közbe tud szólni, mert a búzatábla fölött nincs tető, de ezt a kockázatot kisebbre szorítja a modern technika. Egy tavalyihoz hasonló rossz év, húsz-harminc évvel ezelőtt éhínséget jelentett volna. Aki tíz nap alatt veti el és ugyancsak tíz nap alatt aratja le a búzát, az máris sokkal kevesebbet kockáztat, mint aki egész ősszel vet és egész nyáron arat. S ha lesz annyi traktor és kombájn, hogy a tíz nap ötre csökken, akkor a kockázat is fele annyi lesz. A búza tenyészidejét sajnos nem lehet lecsökkenteni, októbertől júliusig az a szabad ég alatt ki van téve egy és más veszélynek: jégverésnek, aszálynak, lisztharmatnak, rozsdának, rovarkártevőknek, belvíznek és ki tudná felsorolni valamennyit. Ezért jelenthetjük ki bátran, hogy igen is megtanultunk búzát termelni, mert ma már e veszélyek egész sorát tudjuk kivédeni a búzafajták jó megválasztásával, a helyes agrotechnikával, a műtrágyázás és a növényvédelem szakszerűségével, a gépek jó kihasználásával, az összehangolt jó munkaszervezéssel. Szép karrier A búza szép karriert futott be az utóbbi évtizedben, s talán az sem véletlen, hogy ez egybe esik a termelőszövetkezetek megalakulásával és fejlődésével. Hogy honnan indultunk? 1931. és 1940. között a megye átlagtermése 14,8 mázsa búza volt hektáronként. A háború után hosszú stagnálás következett, 1955-ben is és még 1960-ban is csak a 16 mázsa körül mozgott. Majak 1961-ben mór 17,6 mázsa, 1965-ben 20,2 mázsa, 1970-ben 25,5 mázsa, 1971-ben kerek 36 mázsa, 1972-ben 33,7 mázsa, s végül 1973-ban 39,6 mázsa volt a megyei átlagtermés hektáronként. A megtermelt összes mennyiség 1961gabonatároló ben még csak 9 ezer vagon, 1965-ben 11 600, öt év múlva 17 100 vagon, 1971-ben 24 700, tavaly 23 400 vagon s az idén — a csökkent terület mellett — közel 25 ezer vagon. Mivel a falusi önfogyasztás jelentősége évről évre csökken, a búzafelvásárlás adatai még jobb képet mutatnak. 1961-ben mindössze 5629 vagon búzát vásárolt fel a Gabonafelvásárló és Feldolgozó Vállalat Baranyában, s az idén már augusztus 1-ig 15 500 vagonnal, tehát háromszor annyit, ebben az évben 16 500—17 000 vagon búza átvételére készült fel a kereskedelem. Új búzafajtók jelentek meg, a búza szép karrierje a nagyhozamú fajták megjelenésével kezdődött. Ezeket azonban meg kellett ismerni, igényeiket ki kellett elégíteni. A fajtaváltás állandó folyamat, most is tanúi vagyunk s nem is nehéz megjósolni, hogy a Bezosztája 1-es búza ebben az évben vesztette el Baranyában vezető szerepét, megverték új honfitársai, a Kavkáz, a Ran- naja, az Auróra, illetve a Bezosztája új változata, a Bezosztája 2-es búza. De megjelentek a porondon a martonvásári fajták és nagy versenytárs az olasz Libellula is, amely oly mértékben feljavult a hazai rögön, hogy takarmánybúza létére vetekszik az étkezési búzák minőségével. Milyen jövő vér a búzára? önként adódik a kérdés milyen jövő vár megyénkben a búzára? Van-e helye, szerepe, s ha igen mekkora, mezőgazdasági üzemeink átalakulóban lévő termelési struktúrájában, melyet egyre inkább a különféle zárt termelési rendszerek határoznak meg? S noha számos jövedelmezőbb kultúra hódít mind nagyobb teret, a búza jövőjéért nem kell aggódnunk. Területe valószínűleg néhány százalékkal még csökkenni fog, de csak annyival amennyivel az egységnyi területről nyerhető hozama emelkedik. Ma a hektáronkénti 40 mázsás megyei átlagtermés stabilizálása a cél, egy sor üzemben azonban már az 50—60 mázsás termések stabilizálásán munkálkodnak. Azonban ezen a magas szinten sem lehet megállni, az új, bővebb termőképességű fajták és a nagyobb teljesítményű gépek, kombájnok térhódításával a búza hektáronkénti hozama ma még elképzelhetetlenül magas és csak a kutatóintézetek kísérleteiben elért szintre emelkedhet. A búza hegemóniáját egyelőre nem fenyegeti veszély sehonnan. Rné Amikor időm engedi, a Tettyére járok. Az év minden szakában. Barátaim gyakran kérdezik, mit szeretek annyira a Tettyén és környékén. A Tettye, a város a szívemhez nőtt. Itt születtem, itt nőttem fel — talán túl gazdag emlékekkel. Az utóbbi húsz évben sok magyarnak és külföldinek mutogattam meg a várost. Fellelhető legrégibb emlékeit, legújabb eredményeit és mindjárt elmondtam jövőjét is, önkényesen döntve fontos fejlesztési feladatokról, mert valahogyan úgy vagyok, hogy évtizedek múltán is szépnek akarom tudni e várost. A vendégek mindegyike előbb-utóbb rám akasztotta a rajongó jelzőt. Jártam Európa több városában, mindenütt sok szépet láttam, sok okos dolgot tapasztaltam, de mindenünnen visz- szavágytam Pécsre. Mindig öröm fogott el, ha viszontláttam, amin az sem változtatott, hogy érkezéskor mindig kopot- tabbnak, szürkébbnek, piszkosabbnak tűnt, mint amikor elindultam. Ami a németnek Bécs, az nekem Pécs. Hadd használjam ezt a reformkorban gyökerező fünfkircheni szólást, ami ösz- szefüggött a város magyarosításával és azzal a korabeli szenzációval, hogy a millennium előtt magyar nyelvű sírfeliratok is kerültek már a budai temető halottai fölé. Ilyesmiket magyaráztam a vendégeknek a város, a táj szépségeinek, műemlékeinek ismertetése mellett. Benne volt ebben az itL élő emberekről összesűrűsödött véleményem is, az, hogy barátságos, segítőkész, kedélyes, temperamentumos, kissé délszaki embertípus, amely sajátos vérkeveredéssel alakult ki, él és születik újjá. Főleg pesti ismerőseim böllen- kedtek velem. Igen, Pécs az más, a pécsi ember is más. Más is! Aki élt a fővárosban és Pécsett, az össze tudja hasonlítani, az meglátja a különbséget és az eltérést meg is tudja mondani. Nincs ebben semmi rossz, csupán annyi: számomra ugyanolyan fontos, szeretetteljes ez a város, mint a fővárosinak Budapest. Lehet, hogy az átlagosénál több az emlékem Pécsről. Vitathatatlan, hogy jobban szeretem, ragaszkodom hozzá, mint amennyiben talán szabad volna, vagy megérdemelné. De miért is ez a szeretet és ragaszkodás? Még emlékszem a harmincas évekbeli Pécsre, mindarra, amit rövidebb-hosszabb csavargásaim során felfedeztem benne, az utcákra, nevükre —, jobban és pontosabban tudtam őket, mint a sok sarki rendőr. Még ma is előfordul, hogy Királynak mondom a Kossuth utcát, Irgalmasnak a Bem-et, nekem még mindig Piac tér a Kossuth tér, mert így rögződött bennem. Bajban is vagyok, amikor új nevén keresi valaki a régi utcát. Nyugati és keleti irányban kivállasodott a város és itt még nagyobb bajban vagyok az utcákkal, nevükkel. A minap döbbentem rá, hogy nem is ismerem eléggé ezt a várost és nekiláttam az ismerkedésnek. A harmincas évek Pécsét két szelet zsíros kenyérrel fél délután végiszaladtam, mert a Megyeri úton túl már nemigen volt város, a Felsővámház utca beletorkollott a kukoricaföldekbe, a mai Magaslati út vonalától északra már szőlő és erdő fogadott, a temető pedig a várostól jó messzire lévőnek számított. Most az ismerkedésre ráment négy teljes napom. Nekem, az én nemzedékemnek mást mutat ez a város, s mást a fiataloknak. Ök azt látják, ami előttük van, s olyannak, amilyen. Én pedig állandóan ott látom az új mögött a régit is, a másikat. A Rákóczi út már-már elakadó forgalmában magam előtt látom a megrakott szekereket, amint az emberek a piacra nógatják lovaikat. A halaskofákat deszkabódéikkal, az első autóbuszt, amely a Perczel utca sarkáról indult a temetőbe, Még fel tudom sorolni, hogy az Állami Áruház helyén hány, és milyen üzlet volt, kik voltak a tulajdonosok. Tudom, hogy hói volt a Béka ruhásbolt és a Vöröspipa szatócsüzlet. Ismét a múltat belerajzolom a jelenbe, s nem tehetek róla, fantomokat látok, megannyi emléknek hűlt helyét is. Még ma is összefut számban a nyál, ha a Petrezselyem utcában (bocsánat Aradi Vértanúk útja) a volt He- im-féle hentesüzlet előtt megyek el. Ide ugrasztottak hetenként kétszer friss, meleg kásáshurkáért és meleg, finom töpörtyűért. A hentesüzlet ma is megvan, de hol az a hurka, és hol az a töpörtyű. Emlékszem a pékekre is: Haksch, Kaminek, Nemecskai, Gáspár és még jónéhányra. Nem is annyira a neves pékmesterekre, mint inkább kenyerükre, zsemléjükre, kiflijükre.. Nem törlődött ki emlékeimből a finomabbnál-finomabb fagylaltokat árusító cukrászdák sora sem, a Jancsi, az Olasz és társaik. Kutatgatom magamban, melyik is az a Pécs, amit annyira szeretek. A mostani, vagy a régi? Vagy a kettőt együtt? Ez utóbbi a valóság. És elégedetlenségem csak azért van, mert hiányzik valami, ami pedig lehetne. Nem ünneprontás, nem, ha a kenyér ünnepén, mi pécsiek felsóhajtunk és panasszal mondjuk: „Uram, hogy micsoda kenyeret etetnek velünk!” A néhány szaküzlet előtt sorok kígyóznak a jobb kenyérért, és mivel a valamivel jobb nem mindenkinek jut, megesszük, amit éppen kapunk. Kenyér és a hozzávaló. Ezzel is volt már összeütközésem. Az uniformizált hentesáru-készítmé- nyek ellen emeltem szót. Küldöttség keresett fel, és lekaptak lábamról, hogy nem ismerem az országos előállítási normákat, üzletrontás, izlésrombolás ez, amit közzétettem. Mindent mondtak, só és fűszerarányt, víztartalmat, és így tovább. De én azóta sem értem, hogy egyszer miért sós, máskor miért só- talan, íztelen a hentesáru, azt sem, hogy a Kaposvárról, Pápáról érkező készítményeket miért kapkodják, mint a cukrot, vagy az állami gazdaságok, termelő- szövetkezetek készítményeit, amelyek időnként elérik, közelítik az igazit, örömmel olvastam most, hogy a vágóhídi új hentesüzletben feltalálták a meleg töpörtyűt és micsoda szenzáció: a velős csontot. Abbahagyom a morgásomat. Messze is kanyarodtam a témától. Nekem, az én nemzedékemnek úgy lenne jó, ha minden jó lenne Pécsett. Jó lenne az a fiataloknak is, a következő nemzedéknek, mert még jobban tudnának igazodni a követendőhöz. Nemcsak kenyér, zsemle, kifli, hurka, töpörtyű dolgokban, de mindenben. Tudom, nincsenek minden igényt kielégítő városok. Azt is, hogy a huszadik század végefelé közeledő emberiségnek nincs egyetlen kész városa sem és gyanítom, hogy kétezer-többszázban sem lesz. Ez részben megnyugtat, de nem hagy békében. A jelenleginél szebbnek, jobbnak, kellemesebbnek, élvezhetőbbnek, életrevalóbbnak szeretnék mindent Pécsett, Okkal. Ezt a lokálpatriotizmust nem egyedül képviselem. Pécs nekünk úgy Pécs, ahogyan van, ahogyan lesz. Ezért is szeretem, szeretjük. Mindenével együtt — az új városrészekkel, a koszos piacokkal, az óvárossal, elavult kereskedelmi hálózatával, akadozó közlekedésével, megdöbbentően rossz útviszonyaival, járdáival, magas szintű kultúrájával, rossz levegőjével és a Mecsek üdítő szépségével. Nekünk nincsenek különleges történelmi emlékeink, nem lehet hosszan sorolni városunk régmúlt nagyjait. Régi város új színezetben, kétezer éves múlttal és alig húszegynéhány éves jelennel. Ezt azonban érdemes megnézni. Somikor eleget nézem, mértékkel élvezem, mindig az a nagyszerűség jut eszembe, hogy a városok mindig örök városok. Élünk bennük, elveszítjük eleinket, neveljük, talpra állítjuk az új sarjakat és lassan átadjuk nekik az életet, a várost. És egy-egy generációs váltós mindig szebbet, jobbat ad a következőnek. Köszön József / (
