Dunántúli Napló, 1973. június (30. évfolyam, 139-168. szám)
1973-06-24 / 162. szám
Szinnyei Júlia: Makay Ida Akinek megbocsáH-atik Nem üt soha. És nem segít Senkiért nem hajol a porba, jóllakva ring a hintaszékben, álmosan nézi; hull a bomba távol mezőkre, városokra, ö ült ott akkor, kockát vetve sandított olykor a keresztre, Tizenkettőtől háromig, ö, ki nem tudja, mit cselekszik. Tétlenséggel öl, hallgatással, 0, kinek megbocsáttatik. Arató Károly Mindent nektek adok Mindent nektek adok, hogy rám is emlékezzetek: büdös pipát pléhtányért, madzagot ablakomban a legyeket Leteszem lábatok elé gyűrött kalapomat ajánlok mellé ízetlen babot s egy szikrázó lyukas fogat Szétosztom köztetek szíves ajándékaimat: zálogcédulát, rozsdás tollhegyet a derék svábbogarakat Legyen a Betek minden izgalom, nyavalya, csámpás cipő, kifakult képkeret a szomszédok perpatvara. Adom önzetlenül, ami csak összecsipkedett a szégyent vihogást ezenfelül a bolhás kis szerelmeket Rátok hagyom tovább örökségem, vagyonomat: a dohszagot, albérleti szobát madárlátta nadrágomat Nyájasak, okosok, kaptok tőlem egy vödör szemetet mert nem gyűlöltek úgy, ahogy konok erővel ti gyűlöltetek. Mindent rátok hagyok: kincset kacatot — ami kell, hogy, újgazdagok, gazdagodjatok általam is valamivel! Lovász Pál Zsoltár egy kisgyerekhez Ogy szeretlek, mint anyám engem csecsemő koromban, mint én anyámat búcsúcsókjaimban. Ügy féltelek, mint szerelmetes ember gyenge társát mint vén katona legkisebb bajtársát Úgy nézem arcod, mint most hullott hó tiszta fényességét mint lágy tavaszban bimbó ékességét ügy csodállak, mint kisgalambszárny első suhanását, mint ég alján a hajnal glóriáját M ég a télen történt Emília a hó roppanását hallja, ahogy visszaemlékezik. Látja a lányt és hallja a lépteket az alacsony ablak alatt A kisvárosnak ezen a részén csupa kertes ház sorakozik a nyárfákkal határolt út mentén. Barátnője egy este átbicegett a szomszédból, behúzta az ajtót, és csak állt a barna deszkának támaszkodva. — Gyere ót Emília — kérte —, vendégem lesz. — Pestről vársz valakit? \ És Emília arra gondolt: Bélát várja, a férjét. Lám, Jolinak igaza volt, szépen félreállt, leköltözött a fővárosból szülei vidéki házába, önkéntes száműzetésbe vonult amíg azok ketten belátják, hogy nem hajlandó válni. Az okos cselekedet máris meghozta gyümölcsét. — De miért olyan ijedt az arcod? Joli mosolyogni próbált — A váratlan dolgok... talán félek is — hadarta. — Átjössz? — Nyomban, csak cipőt húzok, ez az ócska csizma egészen átnedvesedett Most jöttem meg a gyárból, még tüzet sem raktam, ölj le és várj meg. — Köszönöm, de nincs türelmem. Előremegyek inkább. Hó borította az utat, a fehérség rózsaszínűre gyűlt a kivilágított ablakok fényétől. S Emília arra gondolt, jobban járt hogy annak idején, fiatalkorában nem ment férjhez. A bicegő Joli a legszebb lány volt a kisvárosban, senki sem csodálkozott hogy egy pesti mérnök kérte meg a kezét. Igaz, gazdag lány volt mások is kérték. Emília belépett a szobába és összehúzta szemét az erős villanyfényben. — Mi az, százas körtéket égetsz, Joli? — Szeretem a fényt Gyere, foglalj helyet talán ide a kanapéra — hadarta Izgatottan. Mindketten a bejárati ajtóval szemben foglaltak helyet — Mindjárt itt lesz — mondta Joli. — Kicsoda? — Egy levelet kaptám — nézett maga elé Joli. — Az egyetlent, amit nem a fiaim írtak, amióta itt élek vidéken. — Béla egyszer sem írt? — Hiszen tudod... — Ruhájának a zsebébe nyúlt, s keskeny borítékot húzott elő. — Felolvassam? — Majd hirtelen elerőtlenedett — Nem. azt hiszem, ezt nem tudom megtenni. — Akkor mondj el annyit amennyit jónak látsz. — Egy nő fog idejönni. Talán mór meg is érkezett a vonattal. Eleinte úgy gondoltam, hogy egyedül fogadom... Nem haragszol, Emília? — Miért? — Még nem tudom, hogy mi fog történni. — Valamelyik pesti barátnődet várod? — Nem, ezt a nőt nem is ismerem. — Nem tudod, hogy ki jön ide hozzád? — Most mór természetesen tudom, hogy kicsoda, de még sohasem láttam. — Sápadt arcán felderengett az a, jóindulatára jellemző, kényszeredetten is kedves mosoly. — Most mindenesetre megismerem, és azt hiszem, ez egyikünknek sem fog ártani. Bízol bennem Emília? — Nem tudom, hogy mire érted. — Mindig arra törekedtem, hogy képes legyek uralkodni az indulataimon. Ez mindhármunk érdekében fontos. — Nem értem. Kikről beszélsz voltaképpen? — Béláról, arról a fiatal lányról és magamról, természetesen. A levelet óvatos gonddal visszacsúsztatta a zsebébe. — Képzeld, tizenkilenc éves! Szükségesnek tartotta azt is megírni, hogy tavaly érettségizett, méghozzá kitűnőre. Az egész levél olyan, mint egy ártatlan diáklányé. Pedig hát... Tudod, hogy a nagyobbik fiam húszéves? — És ez a lány ... — Igen, ő és Béla. Mindennapi eset Emília elnémulva kuporgott a kanapén. Lopva barátnőjét figyelte: nyugodt, megmásíthatatlan derű fénylett rajta. Mint egy álarc, amit to'vett, hogy viselje, amíg szükséges van rá. A sötétkék bársony ruháját húzta fel, nyakában borostyánkő nyaklánc csillogott, szőke haját magasan feltornyozta a fején. — Jön. Hallod? — Megragadta barátnője kezét — Nehogy szóba állj vele! Rúgd ki, köpd lel — mondta hirtelen indulattal Emília. M ór jól lehetett hallani a hó nyikorgását a léptek alatt Majd az ajtón kopogás hallatszott. — Szabad, tessék! — Joli hangja olyan volt, mintha nem kapott volna elég levegőt A belépő Fiatal lány egy pillanatra megállt Bizonyára látta már Jolit, talán a fényképét, mert egyenesen ránézett s némi tétovázás után így köszönti — Kezicsókolom. — üdvözlöm, jöjjön beljebb — mondta Joli, és nem rejtegetve bicegését elindult a vendég elé. — Tegye le a kabátját — Ó, köszönöm szépen. — Ügy, és most üljön ide a közelünkbe. A legjobb és legrégibb barátnőm — mutatta be Emíliát. — Nos, halljuk, mit óhajt tőlem? Kíváncsivá tett a levelével. — Meg tetszik engedni, hogy rágyújtsak? Ne tessék haragudni, ideges vagyok. — Gyújtson rá nyugodtan, minket nem zavar a cigarettafüst Ott az asztalon talál hamutartót is. — Köszönöm. — Félénken, szerényen ült a kerek asztalnál. Dús barna haja a vállára omlott, sötét szeme fénylett, duzzadt ajka festék nélkül is piros volt bőre hibátlan, márványsima. — Maga nemcsak fiatal, hanem feltűnően csinos is — mondta Joli. A lány megrezzent hangja lemélyült. — Ne tessék ilyen kedvesen beszélni velem — kérte. — Maga a vendégem — mondta Joli nyugodtan, de még mindig fulladtan. Aztán kiegyenesedett: — Most pedig megfőzöm a feketét már mindent előkészítettem, és fekete mellett majd elbeszélgetünk. A lány követte pillantásával, majd Emíliához fordult: — Csodálatos asszony, nem? — mondta őszinte ótmélkodással. — Miért jött ide? — kérdezte Emília hidegen. — Ez csak kettőnkre tartozik, őrá és énrám. — Nagyon tévedi Nem tűröm az ilyesmit ... Menjen el, menjen, mielőtt még a barátnőm visszajönne. Mi az, nem hallja? — Nem megyek. Megígértem Bélának ... — Ne hárítsa másra a felelősséget, őrültség volt idejönnie. — Ne leckéztessen engem! Felnőtt vagyok, tudom, hogy mit teszek. — Az utolsó szavaknál a hangja elbizonytalanodott. oil belépett, tálcával a kezében. A lány felugrott, eléje sietett s átvette tőle a megrakott tálcát — Ha meg tetszik engedni... — rózsaszínű fény vonta be arcát — Kitölthetek? — és ragyogó szemét az asszonyra emelte. — Nagyon kedves magától, köszönöm. — Hány cukorral tetszik inni? — Még , cukrot is tesz a kávémba? — Joli hangja egy pillanatra mintha sírásba csuklott volna. — Kettővel kérem. Rövid csend után újra Joli szólalt meg. — Kíváncsian várom, hogy minek köszönhetem látogatását. A lány lesütötte szemét, majd villámgyorsan, elszántan pillantott fel. — Béla megkért, hogy mondjam meg, szeretjük egymást, és össze akarunk házasodni. Joli mereven ült a kanapén. Mosolygott. — Köszönöm, hogy nem kertelt ez Hllk magához. De valamit ha megengedi: Béla nekem is azt mondta, hogy szeret mikor feleségül kért — Igen, elhiszem. De reméljük, bele tetszik egyezni a válásba ... — Nem, nem egyezem bele, szó sem lehet róla! Ragaszkodom férjemhez, s a két nagy fiam apjához. A fiatal lány egészen akaratlanul kiáltott fel: — De hiszen nem is a férje, már régen nem az! — Az ajkába harapott s elpirult — Bocsásson meg, kérem. — Nincs miért Mi ketten igazán tudjuk, hogy mióta nem a férjem. — és tessék megmondani, de őszintén... nem tetszik Bélát sajnálni? Joli szomorkás szemmel nézte a lányt: — Nincs miért sajnálnom. — De hát Béla újra kezdhetné az életét... — Ne haragudjék, hogy örökké ellentmondók, de az életet nem lehet újra kezdeni, azt leéljük. Újrakezdés nincs, csak folytatás. Néha keserűen folytatjuk azt amit gyönyörű lelkesedéssel kezdtünk eL — Tehát nem? — Nem. — Soha? — Semmi körülmények között Ez megmásíthatatlan. — Ügy. Hát akkor én hiába jöttem..; s hiába volt minden? — Igazán sajnálom, hogy hiába fárasztotta magát — Akkor bocsánatot kérek a zavarásért — Könnyű mozdulattal nyúlt a kabátjáért, fejére tette magas prémsapkóját — Köszönöm a finom feketét — mondta. Állt zavart mosollyal, majd kíváncsian megkérdezte: — Mégis, mi a véleménye ... úgy értem, mit tetszik gondolni rólam és Béláról? — Mindennapi eset — felelte Joli lassan. — Mindennapi?! — kiáltott fel a lány. — Az. Mint a legtöbb dolog, ami az emberrel történik — egészítette ki fanyarul az asszony. — Ha valaki így nézi a világot...! — Elhallgatott. Kezét a kilincsre tette, még egyszer visszanézett. — őszintén szólva, nem ezt vártam. Én bizalommal jöttem 1 ide — mondta csalódottan, szinte szemrehányóan. Joli szemében a győzelem fénye ragyogott fel. — Én őszinte voltam. Hogy tudja magát a továbbiakban mihez tartani. M iért nem rúgtad ki? Miért nem voltál hozzá goromba? — mondta Emília, amint az ajtó becsukódott. — Jobb így. Ami a lényeg, abban szilárd voltam, — felelte Joli. — És Béla hamarosan tapasztalni fogja. Hiszen ezek csak a készbe akarnak beleülni, beleülni a más fészkébe. RALF WIENER: D orothea Plier, a tizenhét éves laboránsnő még soha életében — na, ne pont arra gondoljanak! De mivel már megpendítették a témát: úgy látszott, Dorothea még valóban sohasem csókolt meg férfit, és léha gyanúsításnak tartotta volna, ha szürkéskék szemében bárki egyebet fedez fel, mint a látás eszközét. Természettől piros szájának sem volt más rendeltetése, mint hogy kis tömlő segítségével kémlőcsőbe juttassa a beteg vérét. Ami pedig szép, formás kezét illeti, annak hivatása kimerült bizonyos folyadékok hevítésében, a mikroszkóp beállításában és táblázatok kitöltésében. Dorotheának a kórházban, ahová enyhe lefolyású tüdőgyulladással kerültem, az volt a híre, hogy a legszebb, de a szerelem iránt legérzéketlenebb női lény. Ez annál sajnálatosabb volt, mert bájossága egészen más dolgokra tette volna érdemessé. Viselkedése valószínűleg sohasem változott volna meg, ha nem következik el március 21-e, a tavasz kezdetének napja. Langyos szellő fujdogált. [VASÁRNAPI melléklet rra Ha megfenné a szívességet.. rejtett ösztönök mozdultak, és én mint lábadozó, a kis telefonközpontban ültem, hogy Willi barátomnak gratuláljak a születésnapjára. — Nem tenne egy szívességet? — kérdezte a beszélgetés után Ascher úr, a kórház telefonosa. — Szívesen — válaszoltam — miről lenne szó? Ascher úr elővett egy kisebb dobozt. — Az előbb hozták. Ruha Plier kisasszony számára. Fent lakik a nővér- othon nyolcas számú szobájában. Én nehezen szabadulok most innen. Ha megtenné ...? > Két perccel később a nyolcas számú szoba előtt álltam. Mély lélegzetet vettem, azután kopogtam. Dorothea nyitott ajtót. — Jó estét! Mit óhajt? — Bocsánat — mondtam és meghajoltam. — Megkértek, hogy adjam át önnek ezt a dobozt. — Ó, ez igazán kedves — felelte Dorothea. — Kérem, jöjjön be. Ez több volt, mint amit reméltem. Kis szívdobogással beléptem a szobájába, letettem a dobozt az asztalra, és máris indultam volna az ajtó felé. Ebben a pillanatban hangok szűrődtek be a folyosóról. — Kérem ne menjem most — suttogta Dorothea. — Ez a fónóvér. Még azt gondolná, hogy férfilátogatóm volt, ami kínos lenne számomra. Beláttam, hogy igaza van, és leültem a felkínált székre. Elmúlt egy negyed óra. Ekkor hallottuk, ahogy a főnővér elköszönt: „Jó éjszakát!" Amikor felálltam, a folyosón újabb beszélgetés kezdődött. — Dorothea kisasszony — szólaltam meg egy idő múlva — most igazán mennem kell. Biztosan keresnek már a kórteremben. — Hova gondol — felelte izgatottan. — Már egy fél órája is elmúlt, hogy bejött a szobámba. Senki sem fogja elhinni, hogy csak egy dobozt adott át. Beláttam, hogy Dorotheának igazo van. Közben a folyosón a kórház igazgatója is beleszólt a vitába és kevés remény volt rá, hogy egyhamar abbahagyják. Dorothea Is mind idegesebb lett. Színházba akar menni, mondta, és még át sem öltözött — Tudja mit? — suttogtam — öltözzön át nyugodtan, én majd hótat- fordítok. És míg a folyosón a főnővér és az igazgató egyre jobban belemelegedett a beszélgetésbe, a hátam mögött csobogott a mosdóvíz, Dorothea ruhát váltott, berúzsozta a száját megfé- sülködött — és minden jól ment volna, ha nem áll előttem a tükör. Először kikerültem a tekintetemmel, később lopva belepillantottam, azután már nem is néztem másfelé. Végül Dorothea elkészült Az órájára pillantott. — A színházat lekéstem — jegyezte meg és először nézett figyelmesen rám ezen az estén. — Ma van a tavasz kezdete — állapította meg. — Ne főzzünk magunknak egy kávét? Nem értettem ugyan, hogy mi köze a tavasznak a kávéjához —, de amikor később a heverőn daráltam a kávét és ő olyan szorosan ült mellém, hogy a könyökömmel állandóan súroltam a derekát nem kételkedtem benne, hogy ezt a március 21-ét nem fogom egyhamar elfelejtenL — Először vagyok kettesben egy férfival — súgta a fülembe Dorothea. Erre kicsúszott a kezemből a kávé- daráló és amikor félórával később felvettük, Dorothea legyintett: „Hagyd csak, inkább hozok egy pohár likőrt!" így történt. Dorothea a megközelíthetetlen kapitulált a tavasz ébredésének hatása alatt Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor néhány nap múlva a telefonközpont előtt elhaladva hallottam, hogy Ascher úr így szól egy fiatalemberhez: — Az előbb hozták, Ruha Plier kisasszony számára. Fent lakik a nővérotthon nyolcas számú szobájában. Én nehezen szabadulok most innen. Ha megtenné...? — Sose mérgelődjön — jegyezte meg egy arra sétáló őszes halántékú úr, aki észrevette, hogy a telefonfülke előtt hallgatózom. — Egyszer már én is felvittem a ruhát! Az esetről mindenkinek meg lehet a véleménye. De a magam részéről azóta sokkal óvatosabb vagyok azoknak a nőknek a megítélésében, akik a nyilvánosság előtt olyan tartózkodóan viselkednek, mint Dorothea Plier. Boldog Balázs fordítása ■ i I i I
