Dunántúli Napló, 1973. június (30. évfolyam, 139-168. szám)

1973-06-03 / 141. szám

Szlctvko Janevszki: Krónikás ének A ThessxalonlH «nan 616-boe szárazon és vízmi vívott alsó szláv ostrom után. Megan had jár parázs homokban, futnak bolond fej-kergette lábak, szikkadt belekben rókák ugatnak, gége csomókba rándulva roppan, típródó talpak baltákra hágnak — Uram, irgalmazz te fiaidnakl Seregek isznak kódból, halálból, szívek zászlókként kardhegyen rángnak, varjaknak vályú holt szemek gödre, hadakozó kar leszakad vállbái, széttiport szájak kóveket rágnak — Sújts le, Uram, a szláv ördögökről Sötétség elük vak éjszakában sok kólyök-éjet, dagadoz átok, sárrá gyúródik oszlás és csillag, dógvész cselleng a szlávok nyomában, nyakon tór-vágta kopoltyú tátog — Uram, irgalmazz te fiaidnakl Tengeri marton zsfros a parlag, szakállas tókök, fejek sárgulnak, kiontott szemek folynak a rögre, nyálas csigáit leskelik varjak, kelő nap tüze vad füstbe fullad — Sújts le, Uram, a szláv ördögökrei Blazse Koneszki: Ketrec Harminc esztendőm, harminc szép korsó cserépre zúzva. Mit tettem? Bennem, bezárva, gyermek él láncokból fonott ketrecben. Ante Popovszki: Itt ez az egyszerű föld (RÉSZLET) Itt ez az egyszerű föld, fele kő, fele nap, ehal a kertekben koponyákat ás U az etsótéptő gyermek. Itt es az egyszerű IBM, fele pókháló, talk vkt, ahol Ikonok helyett a szabadság bölcsen parasztok nevét jegyzi templom fokiba, ahol a nyár, akár a végzet, fölöttünk ÓD az utolsó felkelőig. Nt ez a föld, fele elfúló lélegzet, fele coöwdl ez idő átsuhan rajta, de visszatér, kétes öröklétben osztozni vele, K mm mn el nR.fr I—Br. a a Tviuj rent? gvs rere TarvKvzaii fölötte anyánk nyelvén susognak a csillagék k. De ezt a földet senki seat ismeri. * Ködök kúsztak föl a dombra ellepni e holdfényt Odalenn a folyón, odafönn a ligetben ki tudja melyik évszázad hangját veri vissza a bakancsos léptű mező. * Hazámhoz farkas üvöltés ülik, ég riadalma, nem ciprus sudara, nem szivárvány. Hárem nappal a felhők megjötto előtt elszívják a temetők az esőt utolsó cseppig. Cs kereszt helyett örökkön örökre kás árnyéka sötétfik fejtól való kőveden. Mert nem Hűk más e vad bozóté fekete MMb, csak a várakozás a megérkezőre. Rab Zsuzsa fordhésat Tüskés Tibor: Tág Makedónia mentegetőzik: — Ezek az em­Ald ma az írószövetség jóvol­tából tanulmányútra indul Ju­f oszláviába, annak először zkopjébe kell utaznia. Jelenleg ugyanis itt dolgozik a jugoszláv Írószövetség központi titkársága, itt hangzik el az első hivatalos pohárköszöntő, itt adják kézbe a további vasúti és szállodai je­gyeket az életet jelentő déná­rokat illetve dinárokat A köz- társasági szervezetnek megfele­lően a jugoszláv írószövetség székhelye állandóan változik, cserélődik. Két évig Zágrábban, két évig Belgrádion, két évig Ljubljanában — és így tovább — működik a központ. Aki te­hát azzal a hivatalos céllal uta­zik Jugoszláviába, hogy Zág­rábban és a horvát tengerpar­ton Zrínyi-nyomokot kutat an­nak is előbb Makedónióval és az ország legdélibb nagyváro­sával, Szkopjével kell megismer­kednie. ‘ Kényszerű, nem keresett láto­gatás, de a legáhítottabb ta­lálkozásoknál is gazdagítóbb. Szkopje Szkopje neve tíz évvel ezelőtt az 1963. július 26-i földrengés után bejárta a világot Az utas, aki a hálókocsiból kiszállva az éjszakai ólmot kitörli a szemé­ből, az állomás peronján ma is először erre a tíz évvel ezelőtti tragédiára gondol. A romos állomás, a repede­zett falak, az épület homlokza­tán a tragédia pillanatában megdermedt hatalmas kőára mutatói a hajdani borzalomra emlékeztetnek. De maga Szkop­je a lüktető, modern, élniakaró nagyváros képével fogad. Nem­zetközi segélyből fölépült új vá­rosrészek, japán tervek alapján készült, földrengésálló sokeme­letes házak, nyüzsgő autófor­galom. Igaz, mondják, a város lakosságának nagy része az el­múlt évtizedben kicserélődött A régiek, a tragédia emlékével a szivükben, elköltöztek. Az új há­zakba a hegyekből, a falvakból jöttek emberek. Az új lakók lassan birtokukba veszik a há­zakat s az új város a maga ké­pére és hasonlatosságára for­málja embereit Az egyik pasztellszínű hóz tö­vében férfi guggol. Előtte három üres gyufásdoboz. A hasukra fordított dobozokat villámgyor­san rakosgatja, cserélgeti. Föl­emeli, majd Ismét visszaejti a földre. Néha megvillan alattuk egy sztoniolpapírból gyúrt go­lyó. Emberek állták körül. Az Idegen szavakból megértem, hogy valóm) helyi szerencsejá­tékot lótok. Az alkalmi vállalko­zónak azt kell megmondani, melyik gyufásdoboz alatt van az ezüstszínű golyó. Ha halál, a létett pénznek kétszeresét nye­rj. Ha nem, az egészet elveszti. Sebesen mozog a férfi keze, a három doboz pillanatonkint he­lyet cserél. Alig lehet a golyó útját szemmel követni. A mutat­vány körül ácsorgók, len róluk, cenzárok. Az a dolguk, hogy lépre csalják a gyanútlan em­bereket Ha egy nézelődő meg­áll, azonnal játszani kezdenek. Amikor egy turista le akarja fényképezni a jelenetet o mu­tatványos tiltakozón fölemeli a kezét Majd gyorsan összeszedi a fölszerelést a gyufaszálakat visszasüllyesztí a dobozokba, és az egész társaság odébbáll. Fél éra múlva egy másik ház előtt találkozunk velük. Kísérőnk berek sajnos magukkal hozták a hegyekből régi szokásaikat... — &i nem ítélném meg őket ilyen szigorúan: — Ezek az em­berek az új falak tövében talán most kezdik otthon érezni ma­gukat ... Szkopje szépségét és gran­diózus méreteit a Vodno hegy­ről mutatja meg leginkább. Sze­rencsés a város, melynek köze­lében hegy magasodik, ahová föl lehet menni, ahonqét oldalt és felülről a városra lehet látni. Szkopje sziluettje élesen rajzo­lódik ki előttünk. Éjszaka van. A város tüzei szemhatártól szemhatárig égnek. Gyárak ab­lakán kiszűrődő fények. Utcák neonfényből fűzött gyöngysora. Kohók láva-folyó fénye. Villa­mosok áramszedőjének hideg szikrázása. Lakások hunyorgó fényei. A szerpentinen kanyargó au­tó ablakában vetített képként vonul el a város. Mintha nem autóban, hanem moziban ül­nénk s mozgófilmet látnánk. Szélesvásznú, térhatású film képsora szalad előttünk. Neve Is, címe is vau a látványnak. Ügy hívják: kinemo-szkóp-jel Délen A Makedón Szövetséges Köz­társaságnak mintegy kétmillió lakosa ven. De makedónok él­nek Bulgáriában és Görögor­szágban is. Ez a vidék Jugosz­lávia legdélibb tája. Nemcsak az ég színe mutatja, hogy közel a Földközi-tenger. A termés Is, amit a föld ód. a mediterrán világé. Kőből rakott falak mér­tan las, kazettás rajza borítja a Hegyoldalakat. Az erózió ellen teraszosrtással védekeznek. Lent, a folyóvölgyek adják az Igazi értékeit Jól terem itt a dohány, a szőlő, a gyümölcs, a zöldség­félék. Makedónia 1912-ben szoba. dúlt fel a török uralom alóL A szokások, a hagyományok ne­hezebben tűnnek el, mint a ha­talom külső Jelvényei. Lépten- nyomon érezzük, hogy délen Já­runk. Étteremben, vendéglőben sehol egy női arc. Az utcákon is kevesebb asszony jár, mint ná­lunk. Kávéházi asztalok mellett csak férfiak ölnek, beszélget­nek, vitatkoznak. Vendéglátónk, Simon Drakul, a makedón írószövetség elnöke, mint egy herceg ül az asztalion. Remek, markáns arcéi, acélosan csilogó szemek, határozott, fér­fias tartás. A negyvenéves arcot ezüstbe játszó szakáll keretezi. Ahogy a pohárért nyúl, ahogy a bort ajkához emeli, ahogy az italt magába dönti, érezni kell, itt ő a házigazda, az úr. Mint­ha Nagy Sándor valamelyik al- vezére ülne a gyalult deszka­asztal mellett Nem olvastam egyetlen írását nem tudnám megmondani, milyen elbeszélő, mekkora művész. Csak egy kis nép szép és magabiztos fiát lá­tom benne, egy álommá foszlott történelmet, s egy ma is vágya­kat tápláló és magabiztosságot adó erőt sejtek mögötte. Nagy lehetőségekről, nekünk talán túlságosan is nagynak látszó, a tehetséggel és a produkcióval talán arányban sem állá adott­ságokról, egy magára eszmélő nép, egy újkori irodalmát és művészetét megteremteni akaró közösség lehetőségeiről beszél: — A makedón Írószövetség­nek mintegy százötven tagja van. Ehhez jön még a műfordí­tók öhren fős gárdája. Másfél- száz tagot számlálnak a képző­művészek Is. Makedón nyelvee két napilap Jelenik meg. Szkop­jéban két irodalmi folyóirat von. De folyóirat jelenik meg a köz­társaság területén még Príiep- ben és Bttc'őbon Is. Szkopjé­ban öt könyvkiadó működik. Az írók nem győznek eleget imi, dolgozni... j — Lehetőségeinket a szükség hívta elő — veszi át a szó* Paszkál Gítevszki, aid a nemrég megjelent a mai magyar költő­ket bemutató, makedón nyelvű antológiát teszi elénk. Az egész kötetet 6 fordította. — Nekünk meg kell hódítani, magunkhoz kell hasonlítani az egész világ- irodalmat — Görögországból, 0 polgárháború idején gyerek­ként menekült szüleivel Ma­gyarországra. Pécsett Székesfe­hérvárott Pesten volt diák. Itt tanulta meg nyelvünket és sze­rette meg irodalmunkat Egy kö­tet Petőfi- és Ady-versst fordí­tott makedón nyelvre. Most gyürkőzlk József Attilának. S nemcsak magyar írókat fordít hanem franciákat is. Az írás és a fordítós mellett fest M'mdös» sze harminchat éves. Sokat uta­zik. Tegnap jött meg Párizsból, ahol csaknem egy évet töltött Megtudta, hogy amíg távol volt megjelent a Nyomorultak az ő fordításában. Bejött a Szovre- menoszt szerkesztőségébe, ko­pott a könyvből egy példányt és ráadásul három magyar írót, hogy tolmácsuk legyen. Jófor­mán ót se tudott öltöznh Pá­rizsból hozott hosszú, fekete, lo­bogó hajával, franciásan sza­bott ruhájában, magosnyakú pulóverében beült az autóba, és két napig mutogatta Makedó­nra szépséges tájait és koloe- torait Ohiid öten ülünk a kocsiban. Posz-' kai és a bérelt taxi vezetője ke­resztnevén szólítja egymást. Nem rokonok: itt így szokás. A Svet Jovan Bigorski kolostor előtt letérünk a műútról. Amíg az autó áll, amíg a templom faragásait és ikonjait nézeget­jük, amíg Bitóiéban a kávéhá*- ban írókkal tárgyalunk, a gép­kocsivezető nem marad az au­tóban. Közénk telepszik, vicce­ket mesél, énekel velünk, egy­szóval jelen van a társaságban. Ez itt így természetes. A tájnál, a műemlékeknél jobban érdekelnek az emberek. Az Ohridi tóval azonos nevű városka van annyira rangos hely, hogy még október végén is inkább hasonlít egy nagyvi­lági, „mondén” fürdőhelyhez, mint egy vidéki kisvároshoz. Reggel hét órakor egymás után futnak be a távolsági autóbu­szok. Az egyik kocsiból népes csoport kászálódik le. Színes ruhákba, népviseletbe öltözött asszonyok és városi ruhás fér­fiak. Ahol egy kis szabad he­lyet találnak az autóbuszok kö­zött. ősszefogózkodnak és tán­colni kezdenek. Elöl három szál muzsikus, az egyik kezében fu­vola, a másik nyakában dob, a harmadik harmónikón játszik. Szól a zene, az emberek éne­kelnek. - Valamelyik környék­beli faluból velők — mondja Paszkál. - Azt a nyakkendői fiút búcsúztatják. Megkapta a behívót, s mielőtt két esztendő­re katonának vinnék, a rokonok elbúcsúztatják. Itt van a fele­sége, Rt vannak a fkj meg a lény szülei, ax agéez rokonság— Amíg a muzsikusok pihennek, o társaság a parkban a fűre te­lepszik. Valahonnét fényképező­gép kerül elő. Egymást Igazgat­ják, rendezgetik, hogy mindenki benne legyen a képben. Aztán megint megszólal a fu­vola, pufog a dob, folytatódik a tánc, és mindaddig, amíg nem érkezik meg ez autóbusz, amelyen már egyedül folytatja útját a fiatalember az idegen város felé, rikolt a zene, és jár­ják az emberek a hórót az oh­ridi autóbuszpályaudvar szürke betonján. A jelenet éppen olyan tőnél, szetes és magától értetődő, mini a mozdulat, mellyel a mellet­tünk ólló Idegen férfi, mielőtt mega rágyújtana, felénk nyújt­ja a föltépett cigarettái-do­bozt ... A s«m lw MgetsSH Mester A t utazás nem kezdődött valami fényesen. Hűvös, szeles nap fogedótt bennünket Belgrádban, talán esős Is, ha jól emlékszem. Űtipénzünk a „Célboérésig" (Szkopje) szerény ebédre, mozijegyre (Mester és Margárlta), a hálókocsijegy kü­lönbözeti díjára — s ha esetleg nem várnak bennünket reggel 6 srköpjei állómásön, akkor a ruhatárra és egy üres teára elégnek látszott. Többre nem. Fáradságos dolog a vonato­zás, engem személy szerint azonban legtöbbször a kétségek fárasztanak: mi fogad ott, aho­vá készülök? Különös malomkö- vék ezek. Egyfelől ez a már-már ostoba kétkedés, másfelől az erős vágy, hogy eljussak oda, ahol még nem voltam. A koráb­bi években többször is megfor­dultam Jugoszláviában, tenge­rért és irdatlan, ijesztő hegyvi­déken, fényes szállodákban és fólyávőlgyek romantikus hózai­Thiery Árpád: Egy kivételével—minden óra jár ban, de Makedónia mindig kf- csusszant a programból. Hárman utaztunk most. A kf- meríthetetlenül bizakodó és gyanútlan R. Is., a bölcs türe­lemmel nézelődő s az utakra tudós módjára felkészülő T. T. és jómagam, aki a vágyakozás és a kétség mellett a türelmet­lenségemet szoktam az útra magámmal vinni. Talán ez a magyarázata annak, hogy hár­munk közül én találkoztam elő­ször azon a hajnalon Makedó­njával. Se éjszaka nem volt, se nap­pal. Ez a napszak-változás ti­tokzatos ideje. Csöndben ki­másztam a hálófülkéből, felöl­töztem és kimentem a folyosó­ra. A vonat a hegyek magassá­gában halódt, alattunk hatal­mas völgymedence terült el. amelynek a mélye fehér ködben úszott. Kellő tisztelettel próbál­tam elképzelni, hagy milyen le­het a köd alatt nyugvó vidék. Valahol, talán útikönyvben ol­vastam, hogy hajdan híres ka- ravánút vezetett át ezen a tá­jon. A völgy túlsó oldalán fe­kete hegyek meredeztek, a csú­csok mögött a napfény laposan rávágott a távolabbi havas he­gyekre. Olyannak tűnt fel, mint egy misztikus operaszínpad díszletháttere. Ámulva nézelőd­tem. Halványan földerertgett bennem, hogy felébreszthetném R. Zs.-t és T. T.-t, de úgy gondoltam: láttok Ők ennél rtiár szebbet is. Különben pedig ön­ző módon örültem, hogy egye­dül lehetek Makedóniával. Időnként kis állomások suhan­tok el, a dombok oldalában al­vó tanyák és juhólak kapasz­kodtak. Megfogott a szokatlan táj, csekély sóvárgás ts támadt bennem, miközben megpróbál­tam elgondolni, hogy vajon mennyi erőt és titkot jelenthet ez a táj azoknak az emberek­nek, akik nem oly született csa­vargók, mint én. Az úton nem készítettem Jegy­zeteket, az arcok, a mozdula­tok, a tárgyak mégis elég éle­sen megmaradtak bennem. Si­mon Drakul írót az ereje és a nagyvonalúsága miatt zártam a szivembe. Egy másik Íróból az arc és furcsa, éles kacajai ma­radtok meg. Paszkál Gilevszki- től a magam részéről úgy bú­csúztam el a szkopjei állomá­son - a bevonuló makedónjai legények zűrzavaros, kuröngatós lármájában -, mint akit holnap, de legkésőbb holnapután vi­szontlátok. Ilyen erővel maradtak meg a házak, a magasabban fekvő makedónjai utak mellett a vilá­gító hó, máshol a keskeny fo­lyóvölgyek, vagy Bitola felől Frlstinához közeledve a házak mészfalát elborító piros papri­kafüzérek, mint ahogy elámítot- rtak a régi monostorok évszáza­dos ikonjai s faragványai, és megbámultam a magányosan öszvérezó hegyi embereket Ma is szemhatáron belül érzem az Ohridi tó fárrósvidékét, a kolos­tor alatt a gyors, kobalt színű folyócska bezudulását, azt hi­szem ez a Fekete Drin, s látóm a magasból, hogyan szeli át a tavat, és Sztrugánál, a Költők Hídja alatt valósággal kisurran belőle. S persze, a Költők Híd­ja, én ezután mindig így írom, nagybetűkkel, ahol ha ez nem lett volna egyenlő a nevetsé­gessÄggel — t ke egyetlen ver. se* ts tudnék kívülről - szavaiéi kezdtem volna. A táj varázslatának bizonyá­ra van pontosabb magyarázata, mint az enyém Itt. Sokkal töb­bet és Igazabbat tudnak mon­dani Szkopjéról azok, akik né­hány héttel a szörnyű természeti katasztrófa után visszaköltöztek a romvárosba, felépítették, ma is ott élnek, nem kevesebben, mint a földrengés előtt, és ha oz állomás környékén járnak, erőt érezve pillantanak az em­lékezetes áfára, mely azóta Is mutatja azt a pillanatot, amikor a természet megállította. Az órákat felhúzzák, elindít­ják, újra és újra felhúzzák, ot órák Járnák. Az órák sorsa ez. A természet Szkopjéban bele­szólt az ember és az óra mun­kájába. Megállította a szkápjei állomás óráját, de a szkopjei órák azóta is járnak. Egy kivé­telével. Százezer óra jár SZkóp- jéban? Vagy kétszázezer? Ennél is több? Nem tudom. A fontos, hogy az állomás nagy faliórá­ján kívül mindén óra jós, / 1 4 t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents