Dunántúli Napló, 1973. május (30. évfolyam, 109-138. szám)
1973-05-13 / 120. szám
Első hefyen az Akadémiai Kiadó A Doína Pécsett Nagy sikere volt Pécsett az Akadémiai Kiadó könyv- és folyóirat kiállításának, amelyet Bernát György, a Kiadó igazgatója nyitott meg. 1828 ÓTA Az Akadémiai Kiadót Pozsonyban, Széchenyi lakásán 1828-ban alapították azzal a céllal, hogy a magyar nyelvet alkalmassá tegyék a tudományok művelésére. Az első kiadványok ezt a célt is szolgálták. Ilyen volt a magyar helyesírás szabályzata, vagy a német— magyar és magyar—német szótárak, hogy az akkor már fejlett német tudományosságra használhatóvá tegyék a magyar nyelvet. Ezek a művek még abban az évben meg is jelentek. A kiadót olyan nagy egyéniségek vezették, mint Arany János, majd hosszú ideig törődött a kiadóval Vörösmarty, Gyulai. — Mai helyzete világviszonylatban, s idehaza? — Világviszonylatban? — Az UNESCO-nak négy év előtti kiadványa szerint az anyanyelviéi eltérő idegennyelvű könyvkiadásban az Akadémiai Kiadó a világon első helyet ért el — válaszolja kérdésünkre Bernét György igazgató. — Az MSZMP Politikai Bizottsága is tárgyalta a magyar könyvkiadás helyzetét, s ennek során többek között megállapította, hogy az Akadémiai Kiadó európai helyet vívott ki magának. Ez nagy szó, hiszen a Politikai Bizottság mindig igen megalapozottan és szerényen fogalmaz. A számaink? — A szerzői művek száma szerint az ország legnagyobb kiadója vagyunk, 15 ezer ívet jelentetünk meg egy évben. Ha ezt garmond betűkkel szednénk, okkor 16 oldal egy ív, ennyiszer tizenötezer oldalon adunk tehát ki műveket egy évben. Ma azonban már nem csak a tudományt szolgáljuk, hanem amellett, hogy az Akadémiai Kiadó a tudományé és o tudósoké egyben nemcsak a tudósoké. Hiszen nem szólam Magyarországon a kulturális forradalom. Az új Magyar Lexikon például már elérte a 200 ezres példányszémot. pedig kötetenként 150 forintba kerül. A tudományos. vagy a tudományt népszerűsítő könyvek iránt rendkívüli az érdeklődés a nem tudósok, tehát az egész lakosság körében. Szinte konjunktúrája von a könyvnek, s ezzel a konjunktúrával' jól élni, jól bánni nagyon nehéz kiadói fel- pdat Különösképpen, mert nem általános a feladatunk, hanem alapvetően az, hogy a magyar tudomány fejlődését kiadványokban bizonyítsuk és azt a világ számára közreadjuk. A „világ számára" — tehát az exportot is jelent. Ma már a könyveinknek évente körülbelül hatvan százalékát exportáljuk. Kiadunk száznál több folyóiratot, s ennek a fele idegen nyelvű. Kezdtük azzal a már híressé vált kiadványsorozattal, amelyet úgy hívnak, hogy Acta Akadémiáé Scientiarum Hunga- ricae, amely egy sor tudomány- területen felöleli mindazt, amire a nemzetközi tudományos érdeklődés számot tart. Ezeket az Versenyfutás az idővel A tudósok és költők közlési vágya azonos Ausztráliából Amerikába magyar közvetítéssel aktákat a világ összes referáló folyóiratai referálják, $ ez nagy eredmény. Ezeknek a nyomón nemzetközi szerkesztögárdájú folyóiratokat is megjelentetünk A haematológia folyóiratának a szerkesztő bizottságában például a szakma valamennyi No- bel-díjasa szerepel. Nem vagyunk sugárkémiai nagyhatalom, de már Budapest alakult ki a sugárzáskémiai analízis központjává a kiadós szempontjából. Két ilyen nemzetközi lapunk van. Ha például Ausztráliában egy tudós sugárzáskémiai analízisben mér valamit és volta e kérdésben semmit sem határoz meg. Nem hiszem, hogy az Acta Fiziologicá-ban, amelyet itt Pécsett szerkesztenek, vagy az Acta Biofizicá-ban amelyet ugyancsak Pécsett Ernst professzor szerkeszt, számítana az, hogy a szerző vidéki, vagy sem. Az életkor meg különösképpen nem számíthat. Hiszen nehéz a fiatalnak megjelenni, de nehéz az idősebb tudósnak is, mert színvonalon alul nem adunk ki semmit. Minden egyes művet több lektor olvas el, és ad róla szakvéleményt, továbbá őrről cikket Ir, ml garantáljuk, hogy a világ másik végén, mondjuk az Egyesült Államok nyugati partvidékén nyolc héten belül meg is kapják. Ebben a nyolc hétben szerkesztés, nyomdai munka, csomagolás, postai út — minden benne van. VERSENYFUTÁS — Minden tudományos eredmény újabb tudományos problémákat vet tel. Hogyan győzi a kiadó ezt az állandóan megújuló igényt, illetve nehéz-e vagy könnyű új mondanivalóval „betörni" az Akadémiai Kiadóba, s megjelenni? — Ez valóban egy véget nem érő folyamat. Megjelenni? — Nehéz is, meg könnyű is. Csak színvonal kérdése. Valakinek a kora, budapesti, vagy vidéki belső emberek is elolvassák. Az •elfogulatlanság és a hozzáférhetetlenség érdekében a lektorok neve nem ismeretes. Nincs tehát klikk. Persze, egy folyóiratnál a főszerkesztő dönt, de ő sem kerüli meg a lektorokat. — A tudomány fejlődése ma már gyorsabb, mint a könyvkiadás nyomdai szakasza. Hogyan győzik ezt a versenyfutást? — Nem győzzük. Amikor én harmincöt évvel ezelőtt elkezdtem a kiadói szakmát, akkor ha azt mondtuk, hogy „belgyógyászat”, akkor az már egy nagyon differenciált könyv volt. Majd általánossá vált és kit sem érdekelt Aztán átmentünk olyanra, hogy haematológia. Most már ez sem elég, hanem a haemoglobinok örökletes elfajulásával foglalkozó könyv is általános lett A tudomány tehát olyannyira differenciálódik, hogy akkora a szedésigény, amekkorát sehol a világon nem győznek. Keressük tehát a publikálás új útjait, a lerövidített, oéldául táblázatokban való kiadást. A fizikában megjelent egy fizikai mű a Springer kiadónál negyvenhat kötetben. Ezt a negyvenhat kötetet egy másik nagynevű kiadó, a svájci Birkhauser négy kötetbe vonta össze, hogy ne legyen benne felesleges információ. Nálunk ezt Gombás mór egy függvényben foglalta össze és mi már kiadhattuk egy füzetben. Vannak tehát ilyen eredeti törekvések, de nem mindig érvényesülnek ilyen eredetien, mert vonnak leíró tudományok is. — Aztán igyekszünk meggyorsítani a megjelenést, amely sziszifuszi dolog. Például, olyan esztétikai hátrányokat is meghagyunk a gyorsaság érdekében, hogy a lapoldal jobb oldalát nem „zárjuk ki”, tehát ott nem egyenesek, hanem cikkcakkosok a sorok. Bár Gutenberg óta az egyeneshez szokott a szemünk, ennek hiányából nincs semmi hátrány, sőt, néha jobb, ha nem választjuk el a szavakat. Ennek az úgynevezett „kizárásnak" az elhagyása 2—3, sőt néha 5 hónapos megtakarítást jelent, s a tudományos információ gyorsasága iránti igény ezt megkívánja. HA AZ IDŐ MEGÉRIK — Gond-e az információ felkutatása? — Ez nem gond. Ha valaki valamit feltalál, vagy valamilyen eredményt elér, akkor legalább akkora benne a közlési vágy, mint a költőkben. — Pécs mekkora bázisa a magyar tudománynak az Akadémiai Kiadó munkáján ménre, milyen arányban szerepel a tudományos életünkben? — A dolog természetéből következik, hogy ilyen arány nincs. Hisz az arány évről évre, kis túlzással azt mondhatom, hogy hétről hétre változik. Az a kérdés, hogy milyen eredmények mikor születnek. Ez nem olyan kiszámítható, mint például az ipari munka, bár az sem nagyon kiszámítható. Ez szellemi tevékenység és nehezen hasonlítható máshoz. A tudományos eredmény bizonyos időt kíván, de ha az az idő megérik, akkor azonnal jelentkezik. Van olyan negyedévünk, amikor Pécs uralkodik a kiadásban, aztán van úgy, hogy három-négy negyedévig nem látunk pécsi szerzőt. Arányokat felállítani tehát nem lehet, hanem a színvonalat az érdekességet, a világnak szólót kell meghatározni. A mi munkánk a szellemi munka tervszerűségének megfelelően rapszó- dikus. Tervszerűen kutatnak, de ez a tervszerűség nem a kiadó terheléséhez igazodik, tehát így rapszódikus. (Feldessy) Rendkívüli élmény Nagy érdeklődés előzte meg a Román Szocialista Köztársaság Hadserege „Doina” Művészegyüttesének május 10-i pécsi fellépését. Mindazoknak, akik ezen az estén a Pécsi Nemzeti Színház nézőterén ültek, rendkívüli élményben lehetett részük. A műsor első felében „Az édesanyának hét vitéz fia" című zenés, táncos összeállítást láthatta a közönség. Hatvanöt percig színes forgatagban és gazdag hangzásban kavargott a színpadon a román nép múltját, küzdelmeit, győzelmét és új életét ábrázoló képsor. Az eszközök, amelyekkel az együttes a monumentális összeállítást kifejezésre juttatta, a leheletfinom balettól a folklór elemekre épülő táncig, az akrobatikától a sztepptáncig magába foglalta a mozgásművészetnek szinte minden ágát. Az összefüggő mondanivaló kifejezésében a mozgással egyenrangú szerepet játszott a kiváló, tö- mörhangzású férfikar, és a rendkívül igényes játékot nyújtó szimfonikus zenekar is, Dinu Stelian alezredes magas kultúrájú vezetése alatt. Külön dicséret illeti az együttes táncszólistáit: Maria Ziatoianut, Mariana Stefanescut, George Dumitrut, Dorel Ciocanarut, Petre Gavrilt és Mihai Panaitot. Ugyancsak az elismerés hangján kell szólnunk Veronica lonescu énekszólistáról, aki kiművelt, erőteljes hangjával és igényes előadásmódjával nagyban hozzájárult az összeállítás sikeréhez. A műsor második felében teljes pompájában bontakozott ki az együttes folklór jellege. A Román néptánc-szvit kirobbanó erővel és a legkisebb mozdulatig kidolgozott, hű tolmácsolásban nyújtotta a közönségnek mindazt a szépséget, ami a román néptáncban fellelhető. A népi zenekar, Marin Cioaca vezetésével, továbbá az együttes szólistái, olyan zenei csokorral kedveskedtek a közönségnek, amelyben a román népzene minden szépsége, jellegzetessége és íze megtalálható volt, A kiváló zenekarból külön is kiemelkedtek a hangszeres szólisták produkciói: Marinca Tri- tu tárogatószáma, Ilié Alecu cimbalomjátéka, továbbá Polina Manoila, Ion Bogza és Gheorghe Mustacioara pásztorsíp-, furulya- és esimbolyo- szólója. Egészen egyedi hangzású hangszert is hallhattunk Dan Sebastian pánsípjátéka során. A rendkívül gazdag zenei összeállítást kedvesen egészítették ki az énekesek magyar szöveggel előadott magyar számai. Ezután újabb gazdag és magas színvonalú táncszám ragadta magával a folklórt kedvelő nézőt, a Márma- rosi szvit. Szinte sajnáltuk, különösen a kórusmuzsika kedvelői, hogy mindeddig csak néhányszor hallhattuk a férfikar önálló énekszámait. A műsor második felének csattanójaként azután kitárult előttünk a kiváló szimfonikus zenekar kíséretében a kórus magas, minden tekintetben elismerést érdemlő énekkultúrája. A katonadalok után, szólisták közreműködésével előadott Strauss keringőt hallhatott a közönség, a férfikar lehetőségeit is gazdagon kiaknázó előadásmódban. A két és fél órás műsor végén azzal a kívánsággal hagytuk el a nézőteret, bárcsak gyakrabban láthatnák és hallhatnák baráti országok ilyen, és ehhez hasonló együtteseinek műsorait. Meggyőződésünk, hogy a román „Doina” Művészegyüttés csütörtök esti pécsi fellépése sok új barátot szerzett a román népművészetnek. Dr. Siptár Ernöné be — mások számára hangtalanul. Kati ujjai alatt felverődött a hab langyosan, puhán, parányi szivárványos hólyagocskákkó fú- vódott, s azok játszódtak egy keveset, szánkóztak a duzzadó hajtömegen, fölfénylettek, öntelten és nekiszabadultan pöf- leszkedtek, ám azonmód semmivé foszlottak, hogy szemmel nem is látható anyagukból új gömböcskék keletkezzenek. Kati ujjai a tarkót, a fiilek domborodó tövét csiklandoztá-jr, Anicska összeoréselt szájszélére vidáman pipáló fintorokat csalva. A kislányok folyton-folyvást összemosolyogtak, a műveletkövetelte figyelmet leszámítva szinte egyvéqtében, meqmerül- tek egymás tekintetében, mintha hosszú rabság után az úiiá- születettek sa'átos örömével nem tudnának betelni. .. . Kár volt rettegni — a Főnök mégse rossz ember! Most igazán az ő kezében vannak . . . mind a ketten ,.. mint ahogyan soha. Mint ahogyan a félév folyamán egyszer se — gondolta Kati. A Főnöknek tudnia kell, hogy ő akkor se akart rosszat... Semmit nem sejtett még a szakmáról, a szabályokról — a tanárnőnek kellett volna óvatosabbnak lennie... Mert ő megírta — volt olyan ostoba — meqírta abban a legelső, nyomorult iskolai dolgozatban, hogy mivel tölt egy munkanapot a műhelyben. A mesterénél. Azután gyanútlanul végezte tovább a dolgát. Anicska érezte meg előbb a lekozmólt étel fanyar bűzét: az odakozmált szakmai becsületét... Ismerte a KlOSZ-elnököt, s méginkább a KlOSZ-elnök feleségét. Amint néhány hét múltán belépett az asszony az üzletükbe úqy alkonyattájt, s fénymázas ajkait csücsörítve meakérdezte a Főnököt: „Mi történt? Ezek a lányok se mosnak, se mosogatnak? Csak nem a szakmát tanulják, Ferikém?!” Kati egyszerre szó jüregében- torkában érezte az estig lenyirbált hajszálak gubancos tömegét: fuldoklott A vendég meg a Főnök pedig eqymásbakarolva vonult át a helyiségen, hogy néhány másodperc múlva már két nő tüntetőén hangos és boldog visíto- zását hallja az üzlet közönsége, hogy a banánhéj-arc kaján mosollyal kukkantson még be egy pillanatra: „A feleségem legjobb barátnője" — s hogy hosszú időre eltűnjön a ház vidámabb féltekén ő is. Igen, Anicska már korábban megsejtette, hogy valami komoly baj lesz. A KlOSZ-feleséq után a KlOSZ-elnök is becammogott; ellenőrzött bizonyos bejelentést. S amikor Kati már ott állt előttük a poharakból és tálakból áradó aromák fülledt gőzeiben tetemre híva és megszégye- nülten — noha a legszokványosabb napját írta le az iskolában s a valósághoz hűen —, dadogni tudott csupán. Az arcok eggyémosódtak, a szempárok, az ajkak, a szíjas félmondatok s a figurák is — mintha egyetlen, soha nem ismert, mesebeli, hatalmas és fenyegető szörny készült volna összerop- pantani őt Azóta retteg — várakozik. Várakozik és retteg. — Kevés nyírást... inkább csak kiigazítást kérünk — irányította a százas égők fényébe, a vizsgaterembe az elnök hangja ismét Anicska már a búra alatt ült amikor Kati először fordult szembe a Bizottsággal. A Főnök arca ragyogott, s ő szeretett volna eléborulni, hálásan és alázatosan ereszkedni térdre, mint a királyi kegyből lovaggá ütöttek. Azután ő ült a tükör előtt, s Anicska kissé sápadtan állt mögötte. Anicska keze hirtelenebb volt, kevésbé érzékeny, de gyorsabb az övénél. — Magának nehezebb dolga lesz — hallották az elnök hangját — No csak valamicskével... nem kefl megijednie. Mosáshoz, majd vágáshoz készüljön. Anicska sebesén dolgozott, Kati szinte lebegett, míg a hab toronnyá magasodott a fején. A szabványmozdulatok egymásutánja jólesőn bágyasztotta el, fejbőre bizserqett, tarkója láthatatlan fordulatokkal segített Anicskának. Az olló két ezüst ága ékszer — a legtündéribb: a legengedelmesebb. — Fiús fejet kérek — jobboldali választékkal — mondta az elnök. Anicska megdermedt, sokáig nem mozdult. A tükörben a két szempár — a világra igazában még rá sem nyílt két fiatal szempár egvmásba kapaszkodott, s mindkettő ugyanazt látta. A nehéz, nagy ha iát, a tíz év alatt burjánzó hullámrengeteggé, csodává növekedőt. — Megértette a feladatot? — az elnöki hang személyte lenné csiszolódott, a banánhéjarc atyai mosolya nem változott semmit — Megértette — mondta a Főnök. Anicska ékszeres két ujja lassan hántotta le magáról a gyűrűfogókat. — Vágj bele — súgta Kati alig hallhatóan. Majd szinte si- koltotta: — Anicska! Vágd! — S tarkóját tenyerével megtámasztva úqy tartotta a nedves köteget testétől távol, mint tengerből kifogott, ám korántsem fölismerhetetlen, csak még alig- alig megtapasztalt hínáros, ösz- szebonyolódott fonalak tömegét. Elszántan, hidegen, öntestéből mór-mór kilépve ült, s várakozott. Ebben a pillanatban pontosan tudta mi a feladata ezen á világon, hogy a mindennapi, kötelező munkáján túl is van valami, mindig lesz valami, valami több, amiért mindent ki lehet bírni — amiért érdemes.
