Dunántúli Napló, 1973. április (30. évfolyam, 81-108. szám)

1973-04-01 / 81. szám

Bertók László Hallania Erzsébet: Koszorú, koszorú Kezdődik a mese A járdán felcsapódó kéz, öt érzék fél szárnya: kezem, ma már történelem, akár a tegnapi bombázások, akár a kitöltött lottócédula Európában, vacsora után. Útmenti emlékmű, ki-kigyullad, magába zár egy korszakot Különben béke van. A pornak porszaga, a füstnek füstize. Föltérdepel egy cigarettavég, de nem sül el. Hónaljban harminchat öt, papucsban nyakkendős szavak, kezdődik a mese: Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, ez — az kike-picike — megette. Pártay Márta: Március Fagy keményíti még március ingét, madáretetőn szalonnázó cinkék. Kései havon tűzszemű Nap jár, márciusi télnek ereje fogytán. Rongyos subában bogárhátú földek leheletükkel buzdítják a zöldet. Rügyeket csalnak zuhogó sugarak, barackos ébred a Makár-hegy alatt Bimbó belsején rózsaszínű álmok, holnapot váró kis baTackvirágok. Kárpáti Kamii: Az emlékezet Áthatolhatatlan gazdagságod, a szegények karácsonyfája nevet, kékké vált szélrózsa szemed. Szagos fenyőbozontból hirtelen kisütő nyitott ajak, ijedt gyerek, üvegfoncsorral álcázol'. üveglabdába rejtező kastélyrengeteged, a tekinteted. Himbálózik, mint hintaló-fejek. Hintaló az óceánban: festett patáin kagylók, medúzák, térdig tapos tajtékot, jeget, tintakék posztótakarón comb-lenyomatokban utazó delfin lebeg. Durván faragott sörényén egy fárosz szakadó hálója bőrzik. A part. Az emlékezet. A kapu mellett volt egy még na­gyobb kapu, de mint egy vasúti átjáró. A leeresztett sorompó rúd jóról tábla lógott le: Idegeneknek tilos a bemenet. A kiskapu mellett egy szomorúfűz nőtt. Mit keres itt egy szo­morúfűz? Sehol egy csepp víz, mindent beborít a szürke por. Vas, kő, beton, bazalt, földbedöngőlt salak. Csermák Juliska sejtette, hogy a bánya bejárata ilyenfoma. De mit keres itt egy szo­morúfűz? A hajlékony, hosszú fűzfa­ágak apró rezdülései megbontották a hely mozdulatlanságát. Jó ötlet volt, hogy itt mondjam meg neki, gondolta Csermák Juliska, hátát a raktár poros falának vetve, nem le­szek bőbeszédű, épp csak a lényeget... Te nem fogsz engem többé megütni, Dér Lajos, semmit se fogsz velem ten­ni, mert elmegyek. Amikor megszaba­dultam az otthoni verésektől, meges­küdtem, hogy ha valaki még egyszer hozzámnyúl, kiugróm a kollégium szá­rítópadlásáról. Tudod, hogy megte­szem, amit mondok. Otthagytam a ru­hagyárat is, mert óvodába akartam kerülni. Pedig harmadrészét keresem, mint ott keresnék. De ettől ne félj, megélek én egyedül is, ebből a pénz­ből is... Ne is beszéljünk többet... Csermák Juliska erősen remélte, hogy ennél a pontnál se sírja el magát. A.sorompó mögött megállt egy óriási teherautó. Alighanem ezt hívják biká­nak. Olyan is volt, mint egy bika. Ös- bika. A szürkeköpenyes, sánta kapuőr körülményeskedve nyitotta a sorompót, a bika alig tudta kivárni, hörögve neki­lódult, majd eltaposta az embert. A kapu előtti téren szabályos kört írt le, fékezett, majd tolatni kezdett, egészen a meredély szélére tolta a farát. A mo­tor hangja ekkor megváltozott, bő­gött, ordítva erőlködött az ősbika, hátsója fölemelkedett, és hatalmas kő­tömeg ömlött zubogva a mélybe. Az állat, vagyis a teherautó szemlátomást megkönnyebbült, magasra emelt hát­sófelét úgy hagyta, és játékosan neki­iramodott a kapunak. A visszatért csendben Csermák Ju­liska fölnézett az égre. A szürkéskék őszi égbolt valószínűtlenül mély volt, szinte látni lehetett, hogy végtelen... A végtelenből egy repülőgép bukkant elő, hangja valahol lemaradt mögötte, s nyomában fehér csík támadt az égen, olyan, amilyet Juliska szokott tejszín­habból a tortára nyomni. Mindig azt hitte, az édesszájú férfiak szelídek... Képek jelentek meg a mély égbolt vásznán: Lali, ahogy késhegyre szúrja a tortaszeletet és kitátja a száját... Lali, amint fakanálról nyalogatja a kré­met, sárgállik a bajsza, orrahegye ... Lali, elködösült szemmel, amint ütésre emeli a kezét... A következő teherautó nagy tempó­ban vágtatott végig az előző útvona­lán, úgy tolatott, mint aki mindjárt hanyatt zuhant a szakadékba. Mokány, feketeképű sofőr tekerte a kormányt, vadul nyomta a féket, arca kihívóan nyugodt volt, derűs, szinte hányaveti. Csermák Juliska megborzongott. A so­főr olyan erőkön uralkodott, amelyeket ő valószínűleg sosem tud fölérni ész­szel. Sose tud megszabadulni a gépek és szerkezetek, a kordába szorított fi­zika iránti babonás félelméből. Leg­első estéjén a kollégiumban nem mer­te meghúzni a vécét. Mondták, hogy ott a fogantyú, mégse mert hozzányúl­ni. A nevelőtanár csodálkozva nézte a zokogó kislányt, de nem szólt sem­mit Egyszer Dér Lajos, akkor még éppencsakhogy-udvarlója, föl akarta ültetni a hullámvasútra ... Nem, a gépekben ott szunnyadt a brutalitás lehetősége. A feketeképű sofőr magas fülkéjé­ből a földre ugrott. Apró, görbelábú emberke volt, terepszínű vászonnadrá­got és barna trikóinget viselt. A sánta kapuőr is magasabb volt nála. ön­gyújtó csattant, a sofőr a láng felé hajolt, tenyerét használva ellenzőül a gyönge szélben. Csermák Juliska néz­te, milyen kicsi és görbelábú ez az ember. Mint egy erdei törpegomba, ócsorgott a salakon. Hányaveti volt, de nagyon kicsi. Beillett volna a kocsi­kerék küllőjének, akkora volt. M a a gyerekek nélküle reggeliz­tek. Krisztosz, a görög kisfiú a napos meg Galambos Évike. Hajtogatják a negyedelt szalvétákat, Krisztosznak szemébe hull a fekete haja. Két ügyetlen tenyerük közt hasa- sodik a pöttyös bögre. A tejeskávé, mint hosszú szőke bajusz, az állukig folyik. Juliska mindig odaugrik, rá ne menjen a ruhájukra. A szülők délután mégis összecsapják a kezüket: uram­isten, milyen maszatos vagy, kisfiam! De a szülők nem érdekesek. Délelőtt Anna óvónéni hazaugrik a kislányá­hoz, akinek torokgyulladása van, ugye Juliskám, levezeted a foglalkozást? ünnepi órák ezek. A papírlapokat égő­vörös virágok lepik el és krumplifejű emberkék boldog sokasága. A szobát betölti a gyerekfecsegés és a guruló ceruzák otthonos zaja. Körbeállnak, papírkoszorút tesznek a fejükre, a rep- deső hajszálakon átsüt a nap, koszorú, koszorú, énekelnek, Juliska visszafogja szép erős, csengő hangját, csak züm­mögve vezeti a sok csetlő-botló dör- mögést meg csilingelőst, akár a kot- lós a csibéivel, ez éppen olyan, csak hangban megformálva, milyen érde­kes, hogy a világon sok dolog lénye­gében ugyanaz, noha más-más formá­tlan jelenik meg, talán a végtelenség ismétlődő csillagainak rendje ez .. . Újabb teherautó érkezett, megtette az előzőek útját, lezúdította terhét és elrobogott. M egint ketten maradtak. Juliska meg a szomorúfűz. Nem tudni, melyikük volt a szomorúbb. Az asszony úgy érezte, a sok súlyos kő mind reá hullott. Kétségek fogták el. Azért jött, hogy megmondja Dér La­josnak, nem akar tovább vele élni. Sértettsége mélynek látszott, mint a csontot ért seb. Azért jött ide. S nem, hogy idegeneken s a világon sajnál­kozzék. Nem, hogy beleélje magát eb­be a környezetbe, mintha valami lé­nyegeset várna megint. Csermák Julis­ka, ne szimatolj megint felfedezéseket! Ne légy olyan érzékeny! Ne légy olyan... „Koszorú, koszorú! Mért vagy olyan szomorú? Azért vagyok szomorú, mert a nevem koszorú ..." Ettől még nem kell sírvafakadni. Ez csak egy gyermekdal. A szomorúfűz mintha növekedne. Apróleveles vesszőit tán addig-addig növeszti, míg rá nem borul erre a bányára, mint egy eleven sátor... Az is igaz, hogy ronda hangon kiáltottam rá. Ne lépj a koszos cipőddel a par­kettámra! Először nem is volt rossz­kedvű, inkább mint egy rakás szeren­csétlenség, részegen imbolygó feje akár egy rokkant jótékmackóé, amit egy szál cérna tart... Ki tudja, mire gondolt. Ügy viselkedtem, mint a nén- je. Az lehetett ilyen hisztérika. És a hangja, ahogy mondhatta: „Amíg az én kenyeremet eszed, édes fiam .. Lehet, hogy a nénje helyett ütött meg engem. Mert azt mondtam: ne lépj a koszos cipőddel a parkettámra. Nem is az én parkettám. A kettőnk parket­tája. Megint a feketeképű jött. Fennhéjá­zó képpel gyötörte a kocsit, a gép hö­rögve engedelmeskedett. Hajszál híján lezuhant, a kerekek őrjöngve hányták maguk alól a földet. Meghunyászkodva lódult neki a gép. De Juliska már tud­ta, hogy a sofőr hetykesége csak egy erdei törpegomba hetykesége. A következő kocsi, mint egy nagy jámbor állat tért rá a keréknyomokra. Fék, tolatás, fék, emelés, döntés, in­dítás... Kiderült, milyen .takarékos, pontos mozdulatokkal dolgoznak ezek az emberek. A kocsik mindig ugyanazt az utat tették meg. Irdatlan mennyi­ségű követ döntöttek ki magúkból. dig alig egy órája jöttek-mentek. A meddőhányó távoli hegycsúcsai most mutatták meg rejtett értelmüket. S ekkor hirtelen megértette, hon- nét jön ez a sok kő. Lentről jön, a föld alól, onnan, ahol Dér La­jos az élete egyharmadát tölti. A te­herautók szenvedő bőgése, keréknyo­muk mélysége, a kitaposott út szigora, az a centrifugális erő, amely mozgatta, de nem hagyta eltévelyegni őket, meg­sejtetett valamit az ember életét ki­tevő munkanapok roppant kalapács- ütéseinek tébolyító s egyedül üdvözítő monotonságából. Ez a kalapács zuhan le Dér Lajosra is minden áldott nap, s mindegy, reg­gel, délben vagy este lép ki a kapun, a fűjében mindig ott van a kalapács dörrenése, tagjaiban a ránehezedő súly nyomása, idegeiben az egyhan­gúság pusztító szúpercegése. Csermák Juliska egy másodperc tört részéig még a torok fojtogató szomjúságát is érez­te, a port, ami a nyelvre, a szájpad­lásra, a tüdőre rakódik, kiszikkasrtja a nyálkahártyákat, beül a pórusokba, ahonnét minden nélkülözhető nedves­ség rég elpárolgott, s a hajszálereken át láthatatlatnul ellebeg-úszik az ide­gekbe is, fátyolossá teszi a figyelmet, ködfüggönyt emel az elvont világ elé... S mivel a kapu mögött olyannyira lapályos volt a vidék, mintha a Föld semmiről se tudna, Csermák Juliska szívét apróra szorította össze a rémü­let. Dér Lajos szinte nyomtalanul el­tűnt a világból. Dér Lajosné könnyte- len szemmel meredt a kapura, s ret­tegve várta, hogy az ura felbukkan­ják. Csak még most az egyszer lássa meg... A várakozás megfeszült, belső csendjében egy hang azt énekelte: koszorú, koszorú, mért vagy olyan szo­morú ... talán Galambos Évike üveg- pohár-hangja. Csak > még az egyszer élve jusson ki! A kék ég alá, amire tejszínhab-csíkokat húznak a repülők. A föld felszínére, ahol rebbenőlevelű szomorúfűzek nőnek mozdulatlan ba­zaltkockák és vasoszlopok között. A levegőre, ahol benzinszogú öngyújtók fedele csattan ... Mindennek jelen­tősége lett. Az élet ott feküdt véges­teien végig a föld alatt, s úgy reszl*«- tett, mint vakító napfényben a tűz át­tetsző lángja. A világot egyetlen pók­hálószál tartotta össze. A ztán mozgás támadt, a sánta ember kinyitogatta a kapukat. Csermák Juliska ebből rájött, hogy Dér Lajos él. A műszaknak vége volt. A falak is üvöltenének itt, ha vala­mi baj volna. De azért az a súlyos va­lami, amit nevezhetünk szomorúságnak is, megmaradt. Olyan volt, mint egy vastag, átlátszatlan kék üveggolyó. Mintha Csermák Juliska verejtékéből született volná, miként kagylók eseté­ben a gyöngy. A nyúzott sokaság nagyban tüle­kedett kifelé a kapun, vaskos szavak záporoztak a méltóságteljes kapuőr fejére. Az egyik ember füle alágyűrő- dött a sebtiben fölrántott svájcisapká. nak. A másik éppen csuklott egyet és káromkodott utána. A harmadik el­szabadult cipőfűzőjét vonszolta, anél­kül, hogy észrevette volna. A negye­dik szemében űzött aggodalom lát- szott. Ahogy nézte őket. Csermák Ju­liska olyan valamit érzett, mint az óvó- dóban, amikor ebéd után a gyerekek álmát őrzi, s figyeli, hogy cirógatja végig a nap a hajak csillogó szálacs­káit s az orrok alatt gyöngyöző izzadt- ságcseppeket... Amikor Dér Lajos bizonytalan med­vealakja megjelent a kapuban, a fe­lesége nekiiramodott és a nyakába ugrott. A többi kifelé türemkedő oda­fordult, valaki cuppantott is. — Nem kaphatnánk egyet mink is? — mondta ki végül ^Tóth IV. János, igen nagy tetszést aratva. S ezzel a dolgok visszaugrottak eredeti helyükre. Bencze József: Szembenéz az agg szelekkel Dagadt folyó mosdatja a sarjuval ringó berket, s a kint rekedt hal uszonya hullámot a réten kerget Mire zug a napóceán üde lesz a fáradt pázsit és a napcsók izzaszt, lázit Boglya bólint a dombokon ércet bujtat ott a földmély évszázados lombos fákból tőzeget gyúrt meddő hőség. Bányász lett az ökrös gazda, glottgatyában, szőrös mellel, térdig áll a berki sárban szembenéz az agg szelekkel. Makay Ida: Öregek ősszel Várnak kegyosztó fényességben, rothadó lombok, szirmuk - bontott őszirózsák közt utrakészen. Erjedt szivüket fölmutatják. Himnuszt dadognak meszes csontok. Kiss Dénes: Tükreim Tükreimben elkopnak az arcok boldog aki önmagáig lót Csak a rétek régiek a rétek s patakpartok becéző puhák A csapákban összegyűlt esővíz fűpillák közt nézte az eget a jegenyék lobbos kitörését Azt éreztem gz akác szeret! És szeret a völgyek öle engem lehasaltam vert a föld szive Tócsaszemből néztem föl magamra az ifjúság szent szeplőire VASÁRNAP MEllÉKlET i>in HÉTKÖZNAPOK Gyalogolni jó... Már az apját is postás bácsinak szólították. Tizenhárom évvel ezelőtt ő is a nyakába kanyarította a súlyos bőrtáskát és megkezdte gyalogló élet­módját. Régen tudjuk — Móricz Zsig- mond óta feltétlenül —, hogy gyalo­golni jó. Hogy aztán éppen egy nehéz táskával-e a nyakban, s éppen Patacs, Rácváros, Mecsekalja-e a gyalogolni vágyók paradicsoma — vitatható. Nyi­las József postai kézbesítő szerint azon­ban igen nagy szerencse, hogyha az ember fizetést is kap azért, amit sze­ret csinálni. Mindennap fél nyolcra bemegy a „nagypostára”, civilből egyenruhába öltözik, átveszi a napi postát. Ott van a kancelben, a dróthálós polc megfe­lelő rekeszében. Leül az asztalához, ahol utcák szerint megjelölt „saját” rekeszekbe válogatja szét a leveleket, lapokat, értesítéseket. Kiszedi az oldal­szekrényből a táskát. Negyed kilenckor kezdődik a címnyomozás. Sokszor egy órát is eltart, naponta legalább há­romszáz csomagnak, táviratnak, levél­nek kell kibogarászni a tulajdonosát Az emberek a tévedésekben úgyszól­ván kifogyhatatlanok. A postások azon­ban ismerik a körzetüket, s mire a hiá­nyos, rossz címek felolvasása véget ér, legalább felére apad a „címzett is- meretlen”-küldemény. Ezután mór csak az utalványokhoz tartozó pénzt kell átvenni, s mehet a buszhoz, valamelyikkel pedig a Szigeti vámig, s ott megkezdheti a gyalog­lást. A „járatjelző” szerint, szigorú rendben halad. Rácvárosnál kezd, az első házbon Párkányék laknak. Egyik oldalon oda, másikon vissza. Utána Úttörő utca, Patak utca, Benczúr utca. A Fő utcán jön visszafelé, közben be­kanyarodik a Dzsámi utcába és a Fő utca 2. számú házban végzi a napi sétát. Fölszáll a 26-osra, ismét a Szi­geti vámhoz érkezik, s onnan vissza az „állomáshelyre”. Sima napon 2—3 óra felé, nyugdíjfizetéskor, utalvány, tévé- és rádiószámla kihordásakor 5 óra felé végez. A leszámolóban elin­tézi az adminisztratív teendőket, be­zárja a táskát az íróasztalba, újból civilbe öltözik, és megintcsak fölül egy Üjmecsekalja felé tartó buszra, hogy hazautazzék. Odahaza temérdek egyéb dolog vár­ja. Felesége élelmiszerboltban dolgo­zik, hol délelőttös, hol délutános, esze­rint alakul a gyerekkel való foglalko­zás. A velük élő nagymama a kilenc­ven felé közeledik, ő már nem tudja „ezeket a mai leckéket” ellenőrizni. A kicsi gyerek nem jár óvodába, hozzá a fiatal nagymama szokott eljönni. Csupa szervezés az élet. Este megnézi kicsit a tévét, hét vé­gén családostul kimegy Magyarürögbe, ahol kis gyümölcsös várja őket. Azelőtt sokat olvasott, (egész soro­zat könyveket megvásárolt), de most a kicsi nem hagyja. El is mennének néha valahová, de „ezeket a gyereke­ket még nem lehet úgy otthonhagyni”. Hát így él egy postás, hivatalos ne­vén kézbesítő. Naponta 17 kilométert gyalogol, hogy egész pontosak le­gyünk (ezt is a járatjelzö rögzíti): 16,9-et * Tizenhét kilométer után előfordulhat, hogy valaki elfárad ... Az időjárástól, a napi kvantumtól, hangulattól is függ. Azt mondja a kézbesítők főnöke: — Némelyik úgy jön be néha, hogy az orra a földet söpri. Aztán a másik szól valamit, két perc múlva már ha- hotáznak, birkóznak, ugratják egymást. Egyszóval postástulajdonság a jó humorérzék és a vidámság. Négy me­gye postai dolgozóinak kispályás baj­nokságát is ők nyerték most, a Pécs 1. kézbesítői. Mondják, gyaloglás ( ide meg oda: ha csak lehet, kirohannak „rúgni” egyet... — És — mondom — vidámak. — Sértődős ember, kérem, nem ide való. A sértődős elmenekül, ha mégis ide­tévedne. t }

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents