Dunántúli Napló, 1973. április (30. évfolyam, 81-108. szám)

1973-04-01 / 81. szám

i „...a legutolsó zsöílér is jussát tartja e hazához” 1 Az Ötödik Gorkij-bemutató SAJTÓSZABADSÁGRÓL MÉZETEK EGT RABNAK. M 1 » e í ilr k « ul J s. 1948 és 1964 körött több kiváló fel­dolgozás örökítette meg Táncsics sik­lási követté választásának történetét, sőt egyes szerzők utaltak arra is, hogy milyen szerepet játszottak Táncsics jobbágykérdésben alkotott nézetei a baranyai parasztságnak a nagybirtok­kal vívott harcában. Ezek a munkák keltették fel az érdeklődésemet a tán- csicsi eszmék baranyai terjedése, ha­tása iránt. Az eszméknek, akár a könyveknek megvan a maguk sorsa. Vagy megtöl­tik hordozóikat cselekvésre késztető, jövőt építő tartalommal, vagy pedig elenyésznek nyomtalanul, mint kiáltás az ember nélüli havas, téli tájon, Meg­fogni, kitapintani valóságos hatásukat mindenképpen nehéz, de különösen nehéz akkor, ha nemcsak a kiteljese­dés érdekel bennünket, hanem a tör­ténelmi folyamat is. A csepelyi népgyűlés A nehézségek miatt tartom szüksé­gesnek, hogy ott kezdjük meg a tán- csicsi eszmék baranyai hatásának vizs­gálatát, ahol már cselekvésre késztető, anyagi erővé váltak. Ezt a pillanatot — úgy hiszem — a dróvacsepelyi nép­gyűlésben kell keresnünk. Mint ismeretes, a Dráva menti fal­vakban 1848. május 27-én körözött, „Atyámfiái Polgártársak!” c. felhívás­ban azt olvashatjuk, hogy Szaporca, Tésenfa, Dróvacsehi, ' Drávapalkonya, Dóvaszabolcs, Ipacsfa, Kovócshida, Drávaszerdahely népe 3—4 megbízot­tat küldött Drávacsepelybe, hogy ott képviselőt jelöljenek. (Ez a terület lehet az eszmék kitapintható érvényesülésé­nek körzete.) Ismerjük a gyűlés szónokait (Láng Ferenc cuni ispán. Munkácsi Albert szaporcai lelkész, Belevári Ferenc visz- lói lelkész, Tarnóczi Dániel nagyhar- sányi bíró.) A tanúvallomás! jegyző­könyvekből tudjuk, hogy a szónokok közü kettő (Láng és Munkácsi) Tán­csics Munkások Újsága c. lapjából ol­vasott fel, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon. Tudjuk azt is, hogy Munkácsi ellen a „communismus” tér­Táncsics Mihály eszméi jesztésének vádjával vizsgálatot indí­tott a megye és az egyházi főhatóság, mert — a tiszti főügyész szavai szerint — mint a jogegyenlőség híve .......a Reg álékat megszünetetteknek lenni... az egybesereglett földművelő népet az Úri Jogok, mint kizárólag Magány Tu­lajdon, tilos sértésére izgatni elég vak­merőséget bátorkodott”. Itt vannak, hatnak tehát Táncsics eszméi, s hogy nem csupán egy szűk értelmiségi réteg tetteit és szavait be­folyásolják, azt bizonyítja Perczel má- sodalispán 1848. augusztus 13-án a belügyminiszternek küldött jelentése is, amely szerint: „A drávai lakosság el­telve communisticus féle elvekkel, több helyen erőszakos foglalásokat tesz.” Mintegy kiegészíti ezt a pécsi Fünf- kirchner Zeitung, amely a lázongás okait keresve azt írja, hogy „A kálvi­nista papság nagy részének vészthozó szelleme a falusi lakosságot hydra gyanánt környékezi... Egy gyalázatos párt... fölhasználva a haza szeren­csétlen perceit, eqész helységeket lázit iöl...” (Kossuth Hírlapja, 1848. szept. 21. sz.) A valótlan vádakat visszautasítva Kossá Dániel marócsai tanító mutatott ró arra, hogy „A protestáns pap­ság . .. hírlapokat járat a nép számá­ra, barátja a szabadságnak . .. mindig a nép között van.” (Kossuth Hírlapja, 1848. okt. 14.) Nincstelen értelmiség Másutt at országban akadálya volt a nép' ismeretszerzésének az analfa­betizmus, a Dráva mentén azonban „csaknem minden 300 református lé­lek lakta faluban rendes lelkipásztor találtatik, aki többnyire iskolatanító is.” (Haas: Baranya 93. o.) Az persze kétségtelen, hogy ez a reformkori ér­telmiség juttatta őket először politikai lapokhoz, s ugyancsak ez igyekezett eligazítani a pallérozatlan paraszti el­méket a komplikált politikai viszonyok között. Ennek a rétegnek a tagjai (pa­pok, tanítók, ispánok, útbiztosok stb.) 1848-ra végigjárták a nincstelen értel­miség kíszolgáKatott helyzetének egész kálváriáját. Ezért tudták követni Tán- csicsot még akkor is, amikor a Nép­szava — Isten szava c. művében már létében támadta az uralkodóosztályt és o nemesi kétyabőrt tűzre valónak tartva, a feudális rendszer teljes fel­számolását követeli. — Baranyai hívei­nek legjobbjai az egész 1848. év fo­lyamán hűen osztoztak Táncsics har­caiban. Ez az oka annak, hogy amikor Vas Gereben, Kossuth Hírlapja 1848. december 28-i számában Táncsicsot gyalázó cikket írt, őket sem kíméli. „Baranyának nagy része — írja — So- mogyé szinte Táncsicsnak nevével kezde egy iszonyú lármát, mit Jel- lachich betörése akadályozott meg kö­vetkezményeiben." Vas Gereben a cik­ket ezzel a csattanóval zárja: „Tán­csics! Kend csakugyan bolond!” Ez a „bolond” pedig nem törődve a rágalmakkal, makacs konoksággal folytatta harcát a parasztság teljes felszabadításáért. Elszánt harcában el nem hagyták volna siklósi választói, akik 60 baranyai községből panaszol­ták, hogy „... a tagosztály és legelő elkülönözés rájuk nézve igazságtala­nul történt.” Táncsics kezében a Mun­kások Újsága ekkor lett az általános néphangulat visszhangjává. Az ország egész területéről érkező paraszti le­velek között a legrangosabb helyet a siklósi választók levele foglalta el, amelyet 1848. aug. 13-án közölt a Munkások Újsága. Bevezető híres so­ra klasszikus tömörséggel fogalmazza a paraszti elkeseredést: „Hallja Kend Táncsics, kendbe nagy bizodalmun- *kat vetettük, mert kend nekünk sokat ígért, de a sokból — mint kend újság­jából láttuk — mégcsak valami sem lesz." A siklósiak ekkor azt kérik, hogy „a törvény által eszközölje ki” képviselőjük az alábbi kívánságokat: A siklósiak kívánsága mindennemű . . . úrbéri tartozá­sok kárpótlásnélkül eltöröltessenek — minden földek, rétek, berkek, amelyeknek a nép századok óta bir­tokában volt .. . ezutpn is legyenék a népnek birtokában — a vizek . . . akinek földjébe, vagy határába esnek, annál használjanak — úri jogok, kocsmáztatós, húsvá­gás, ser,- pálinka főzés, vadászat, ha­lászat stb. a lakosok által szabadon gyakoroltassanak. — minden közmunkák közOdózás út­ján pénzen tétessenek, hogy így a föl­desurak is birtokuk szerént benne résztvegyenek ...” A szenvedélyes levelet minden va­lószínűség szerint Munkácsi írta, aki nemcsak a Táncsics eszméivel vaió azonosulásban, de az írás művésze­tében is kitűnt elvbarátai közül. Ez a levél sokak szerint a korabeli paraszti követelések legjobb összegzése. A végső elkeseredésből született le­vélhez Táncsics már nem fűzhet újat, csak annyit jegyez meg, hogy a köz­lésen kívül az országgyűlés elé ter­jeszti, képviselők elé, akik még ma is úgy dolgoznak, mintha kiváltságcs nemesi osztály volnának ... Bár Táncsics eszméi Baranyában is elsősorban a paraszti osztályharchoz kötődnek, ott vibrál követői megnyi­latkozásaiban a haza féltése és a Habsburgok gyűlölete is. Ezért segí­tenek a reakció leleplezésében, amely azt terjeszti, hogy a király ki fogja osztani a pusztákat, a só árát meg leszállítja. (Munkások Újsága 1848. szept. 24. Munkácsi levele). Kegyvesztettként Táncsics Pestről Debrecenbe követ­te a kormányt, a kormány meg kicsa­varta kezéből a lapot. így aztán ba­ranyai híveitől is messzire szakadva még magányosabb lett. A megválasz­tásáért egykor annyi lelkesedéssel harcoló elvbarátai sorra elnémultak, csak 1849 nyarán tettek még sikerte­len kísérletet arra, hogy Turönynál útját állják a Pécs felé előtörő horvá- toknak. Az önkényuralom nehéz évei­ben azonban gyakran kegyvesztett­ként is őrizték az emlékét annak a parasztforradalmánnak, aki haláláig hirdette: „...a legutolsó zsöllér is jussát tartja e hazához." í — Dr. Kiss Géza — Ellenségek Górkt| ELLENSÉGEK című drámáját tűzte Műsorra a Pécsi Nemzeti Szín­ház. Szép és igényes vállalkozás ez. Az Ellenségek Gorkijnak az egyik legsikeresebb, mégis talán az egyik legnehezebben játszható darabja. A mű közvetlenül az 1905-ös orosz forra­dalom hatása alatt született. Csakúgy, mint a Petropavlovszki Erőd börtöné­ben írott A nap fiaival, Gorkij ezzel a darabjával is a két évvel előbb meghalt Csehov életművét folytatja: olyan drámai helyzeteket teremt, ame­lyekben világosan színt kell vallaniok a nagyhangú népmentőknek és arany­szájú prófétálóknak, a liberális polgá­roknak és értelmiségieknek, akiket vagy harminc éve tömjénezett már akkor az orosz irodalom. Az Ellenségek főhőse, Zahar Bargyin, a „jólelkű gyá­ros" mintha csak az utolsó Csehov- darabból, a Cseresznyéskertből lépne ismét elénk. A legutóbbi nagy bemu­tatón, a New York-i Repertory Theatre előadásában idén januárban így is rendezték meg a darabot: a Cseresz­nyéskert díszleteiben és kosztümjei­vel. A két mű születése között pltelt két esztendő alatt azonban történt valami nagyon fontos dolog Oroszországban: kitört az 1905-ös forradalom. Zohar Bargyin már egy olyan veszélyes és kegyetlen világban él, amelyet a Csehov-hősök nem ismertek, öt nem menti már fel szabodelvűsége a nyílt állásfoglalás, a cselekvés alól, mint mondjuk Gajevet a Cseresznyéskert­ben. Olyan harapófogóba került, amelyből nem beszélheti ki magát. A gyárban a végsőkig elkeseredett munkások leszámolnak durva és ke­gyetlen főnökükkel. Bargyin, aki min­dig nagyra volt a demokratizmusával, s ellenezte üzlettársának munkásnyú­zó módszereit, most meg kell tegye azt a lépést, amelyet éppen az java­solt: ki kell hívnia a csendörséget, hogy elkezdődjék a hajtóvadászat a „felbújtók”, az „izgató elemek” ellen. A nyílt osztályösszecsapások idején lóm mindenki ösztönösen megérzi, hogy a barikád melyik oldalán van a helye. Ilyenkor világosan megmutat­kozik, hogy ki a barát, ki az ellen­ség. A „jólelkű gyáros” most megmu­tatja igazi arcát és a munkások is megértik, hogy csak önmagukra, o szervezett erejükre számíthatnak. Századunkat a proletariátus osztály­harcának nyílt, durva formái nyitották meg, s ez határozza meg ma is. Gorkij darabja az első nagyerejű drámai ábrázolása ennek a történelmi össze­csapásnak. De nem ez az egyedüli érdeme. Az Ellenségeknek nemcsak éles társadalmi konfliktusa van, hanem fi­nom lélektani cselekménye és ki­válóan egyénített, érdekes figurái is. Ilyen a már említett férfi főszereplő, ilyen Szincov, a munkások képviselője, s Tatjána, a vibrálóan nyugtalan, ér­zéki és értelmes kis vidéki színésznő. Csupa igényes és sokat ígérő szerep­lehetőség. Az 1933-as leningrádi bemutató óta az Ellenségek szüntelenül a világ ve­zető színházainak műsorán van. Külö­nösen a Moszkvai Művészet Színház ún. harmadik nemzedéke: M. Kedrov, A. Taraszova, A. Gribov hozott létre ben­ne emlékezetes alakításokat. De min­den színházi nemzedék és minden nemzet színházművészete metgaláíja a műben a közvetlenül neki szóló mon­danivalót. A Pécsi Nemzeti Színháznak ez az ötödik Gorkij bemutatója. Itt játszot­tak először Gorkijt az országban a fel- szabadulás után: 1945. március 22-én dr. Székely György rendezésében ke­rült bemutatásra az Éjjeli menedék­hely. 1951-ben Szendrő József vitte színpadra a légár Bulicsov és a töb­bieket, 1963-ban pedig Nógrádi Ró­bert ismét az Éjjeli menedékhelyt. A mostani előadás rendezője, Do­bál Vilmos másodszor fordul az Ellenségekbez. Első ízben 1958-bar» mutatta be a pécsi közönségnek, mintegy előtanulmányként későbbi si­keres Csehov rendezéseihez. Az új bemutatóra nyilván újabb társadalmi és művészi tapasztalatok, újabb kon­cepció és közölnivaló indította a szín­házat. Érdeklődéssel várjuk, miként va­lósul meg majd mindez a színpadon. Nagy László Mohácsi Regős Ferenc Sic Hűt ad astra De nincs olyan nagy tolongás ... Pécsett nyolcvan kézbesítő van, ebből majdnem hetven állandó munkaerő, cmi igen nagy szó. Talán az utóbbi évek bérrendezései is segítettek eb­ben. Mikor Nyilas József belépett, 950 forintot kapott. Ma a kezdőfizetés is 1500—1700 forint. Legyünk őszinték: a borravalókból szépen csurran-cseppen. De az öregek nagyon alacsony nyug­dija nem segít vonzóvá tenni ezt a szakmát. Amire azt mondják: ha valakit meg­hódított, akkor az többé nem megy máshová. Szocialista brigádverseny is van köz­tük, s ebben a szokásos pontok mellett nemcsak a bevétel növelése (például a húsvéti képeslapok árusítása révén) szerepel, hanem a szakma megszeret­tetése is a kezdőkkel, a fiatalokkal, a „betévedtekkel".. . Egy bánatuk van újabban a postá­soknak: rondának tartják az új egyen­ruhát, Van is benne valami. A régi posz'cókabát magas nyaka jobban is védett a hidegtől, mint ez a zakó- fazon. A sapkát meg egyenesen utál­ják. Tányérsapka, kalauzsapkának is csúfolják. Jobban szerették a régit, a csúcsostetejű tábori sapkát. így most megint megengedik, hogy azt viseljék, persze, csak ha von ... — Nem fáj a lába? — Nekem még nem. De lehet lúd­talpat kapni meg visszeret. Én még nemigen voltam beteg, csak mikor a mandulámat vették ki. — Nem unalmas néha? — Az emberek .nem hagyják, hogy unatkozzam . . . Mindig történik valami. — Például mi? — Például? Nem olyan nagy dol­gok ám . . . Egy öreg mama most jött meg a kórházból, éppen ott jártam, mikor elvitte a mentő... — Mesélnek az emberek? — Ajaj! Nagyonis ... Sokszor elsír­ják a bajukat. Betegséget, rossz hírt, pletykát. Megmondom, úgy ahogy van, plelykálni is szeretnek az emberek. De móndanak mindjárt viccet is. Akkor aztán mondok én is egyet, hadd ne­vessenek kicsit. .. — Nagyon várják a nyugdijat? — Nagyon. Van, aki kinézeget az utcára, és ha meglát, már föl is teszi a kávét, azzal vár. — Kik azok? — Például a Pintérek;. De más is. — Mennyi a legkisebb nyugdíj, amit kivisz? — 202 forint, ötven lemegy a tüze­lőre, azért ennyi. Nem tudom, hogy lehet ebből megélni... — Ha újra kezdhetné, milyen pályát választana? — Hót... bizony ugyanezt. Már óz aprómon át megszerettem, nem is bír­nám azt. hogy beülni valahová és egész nap egy helyen... — Melyik a legrosszabb évszak? — A nyár. Nem bírom a melegét. Inkább két telet A tavasz meg az ősz, az igen! — Betér néha valahová egy pohár sörre? — Arra nem, az engem Csak izzaszt. De Patacson, néha megesik, van ott egy kocsma ... Jaffát, kis kevertét be­le, ritkán. — Hogy áll a kutyákkal? — Félek tőlük, rettenetesen. Van, ahol öt is van, úgy ugatnak, mint a fene. Nem bírják az egyenruhát... Mit csináljak? Én nem bántottam egy ku­tyát se, hát ugassanak ... Táviratos koromban meg ha ropott egy. Egészen apró kutya volt még, mikor megismer­tem, nőtt, növekedett, aztán egyszer mégha ropott... — Hogy szólítják? — Postás bácsinak, az öregek is... Vagy Jóskának, Józsikám, van olyan is, aki Szepinek ... — Volt úgy, hogy bevonták az ügyeikbe az emberek? — Hát.. . volt. Még tárgyaláson is tanúskodtam, beidéztek. Mert hallot­tam a veszekedést... — Ha nyerne egy csomó pénzt, mit venne rajta? — Családi házat. Nehezen bírom a zártságot — Van valami igen nagy vágya, amit szeretne megvalósítani? — Van. A tengerhez szeretnék el­utazni. * — Mégis, mit szeret legjobban eb­ben a szakmában? — Hogy mindig emberekkel van dolgom. •Se Mikor eljön a hónap huszonkettedik napja, az öregek kisétálnak a kapu elé, lesik a postást. Néhányon csak a kisszéken ülve lesik, nehéz már a já­rás. Valahol megszólal egy kutya, az­tán felbukkan a postás sötét egyen­ruhája, a nagy postástáska... Iszik egy feketét, Jóska? Fogadja el, jó szív­vel adom! Irt a fiam, azt írja... Nem fáj a lába a sok járástól? Persze, maga még fiatal, hej, amikor még én is ... Szép idő van, hallja, tavaszodik, látja, virágzik az aranyeső! Csak az­tán essen is valamennyit, különben ... Nem is csak azért a pénzért. . . De ha a postás jön a nyugdíjjal, az ese­mény is. Fontos esemény. Minden hó­napban elérkezik, ilyenkor megáll pár szóra a postás, s az ember elbeszélget vele erről-arról, kiegyenesíti fájós há­tát, önérzetesen körülnéz ... Nemcsak a pénz, ó, nem! Nyilas József nem emlékszik rá, hogy nyugdíjfizetés napján valaki ne otthon várta volna őt. Lehet, hogy ezért szeret annyira pos­tás lenni. Hallania Erzsébet •9

Next

/
Thumbnails
Contents