Dunántúli Napló, 1973. március (30. évfolyam, 50-80. szám)
1973-03-11 / 60. szám
Lázár Ervins Galambos! László A költő A gabona föHedi előtte a «été* gondosságát, tu érés örömét. A ránéző búzavirág kék mécset gyújtva jelenti az aratás jöttét A szőlő vesszőivel, permetlépöttyös leveleivel simogatja, eszébe juttatja az Őszt az öreg szüreteiét, a világ vincellérét. A tő rögzíti hajlottsága ígéretet A hóember megáll mellette, deres kesztyűjével a hegyek fölé mutat s Ő énekel az Ezüstmadárról ezüsthajhullaté fejjel. Közelíti a Tél. Kiválasztotta szívét hogy jégomlásos, fehér éjszakákon meséljen neki. A sugaras-hajúak, az aranykupa-mellüek szerették szája ízét, keze kérdéseit. Ha botjára hajót mint a pásztor, aki a Holdból ölébe várta a Tündért, látja az ÉgignÖtt Virágot a szárához kötött csikót jövendő unokája sárkány-tipré táltosát A tüzet megtartók házában vendég; kardot forgatók erejével, pajzs-hordók kitartásával. Veszélykor sikoltó hang, vihart visszaverő lendület, irgalom az irgalmat feledől leleplezésekor. Az elágazás-utak szólni kívánnak előtte. Gonoszság-szobrokat dönt: szájából liliomként hullik az ige, mint ama lánynak, kit tündérkoronával ajándékozott az aranyogancsú Rege. Barátot keresve halott lángvivők fölé hajol. Ölelve tiszted az élő boldogítókat, akik eljönnek asztalához, hogy elköltsék vele ünnepi ebédjét, alkonyat köszöntő vacsoráját. Az égignőtt Virág alatt a kereszt-ácsolók rontására esküszik. Úgy szakadt le útraindítója válláról, ■— kezében nefelejccsel, kalapáccsal *— mint Isten-mellről 0 paradicsomi fák közé küldött Első. Tökéletesség-igénnyel fejében, szívében, nem feledi az egymásmegsegfttw szorgosságát, gyönyöréi Térdei közt rózsaág-vékony-nyakú gyermekek állnak. Bölcsőre mutat s fölépíti vezeklésre intő kriptáját az elmúlásnak. Szerettei tövisek > gyümölcsöt kínáló fák közt vonulnak. Homlokukkal érintik a Tűz talpazatát, rabolnak erőt Köszörülik a griffszámyú kardot, hogy a bölcsők világossága gazdagabb legyen, mint a füstölgő csontokat a robbanástól Nap felé köpő temetők. Feje virágból, teste halból, szárnya madéiML Uszonya alól piros öklök nőnek. Pallost forgat, fekete dárdát, hogy törje a rontok vasorrú, aranypajzsokat döntő buzogányát Halljátok hangját: a kürtőkből-szóMt, a fuvela-ríkatót, a hegedű-nyerítést hajszolói Körme nyikorgását halljátok. Farkasokkal Verekedve menti a csecsemőt, hogy tisztulva lépje át a füst hegyeit * megállhasson a gyomot legelő láng előtt. Látjátok szemét: a bokrokra, fákra vigyázát Halljátok süllyedéséi Kígyók, sárkányok vonszolják mélybe, csontja széthullni látszik: mennyel mezőkön gyöngysorral átkötő«: kéve. Fölsuhanását halljátok. Hattyúvá bacskázfk, hogy kibontott mellű asszonyok vállára üljön, hogy szárnyával az ég húrján hegedüljön. Jászlától elindulnak a virágalomról álmodé tehenek, a gyolcskendőt viselő lovak, Mellén zenélnek a hófehér tollak. Kedvéből szilajság s bánat erősödik^ röpül mélység-sövénytől rózsaszínben égő magasság-sövényig. Hall vándorló hangot Dallam-koszorú fonódik belőle, Zászlaja fölhág Mlndenség-oromra, mennytáji tetőre. Látja a sírokból kidobóit hangszereket, megdermedt bennük a nyáL Lantját törnék a vérpad-áesolők s ő kiált: „Mária, hajaddal csavartad lepelbe fiad kékülő lábát, körmére fészkeltek csillagok: ne hagyd, hogy a kivégzett mellébe, bordájába tiporjon dühöngő sarok. Madarak háza, végtelenbe-nyúlá fa. Urunk vadvirágfejékű szeretője, sírokon-bénuló anyák bizalom-hajnala: erősödj érettünk, Mária!” Látja a költő, hogy csuklyája alól kilóg a megölt harangok nyelve, hogy az ördög lang-bivalyon száguld énekelve i mancsában lándzsa. Tudja, hogy oda sjugyöngysor, a zászló, a sugaras fej föltámadása. Villognak előtte Éva méhéből lázsafejekkei születők, nászból gödörbe-omló halottak: köpnék szájukból a gyertyák gyászoló viaszát, 0 szirmokért síró magokai Apákon lovagló babák kéretőznek hozzá, kezükben szegfű a lámpa. Elfelejtették, hogy foszlik a Mese köszönő kucsmája, az ángyai gipszfehér, csengettyűs bokája csapdákban roppan. Parányi bölcsők, megakadt csónakok, rillognat 0 földdel-tapasztott mellkasokban. Fecskefészek-szakállú, pipázó nagyapák kérdezik, mit lát a magasban. Hajszoltak kardot-harapö csődőrt, szóíogattak csikókat-ellő kancát. Szakad róluk a születés vércimerét viselő ing, gatyaként gyűrődő nadrág. Nevét kiáltják s csoszogva lépnek Csont-Szeflem barlangjába az aladin-unokát-féltő, lámpátlan nagyanyák. Kezükben ®“sknő, csibéket-etető rocska. Hajukat az imádkozó vénség csavarta krizántém-kontyba. Foszlik o tyúkcsőr, a kék kakas sarkantyú, mely vájta a izelidítő kezet; pöttömnyi kalapács az óramutatóvá-formált sugaras rezet. Süllyedőket forgatnak a Föld fogai, kőpatái arcokon dobognak. Fölöttük a Szépség-Csináló, a költő árva tüzei lobognak. Feje virágból, teste halból, szárnya madárból: fölmerül a fekete iszapból, menekül a sárkánypofájú lángból, A hétfejű tündér New volt nálam csúnyább gyerek Rác pácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, 0 fejem úritők, az orrom öcsmonda, egyik szemem balra nézeti másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, árokba nézőnek; tyúk- meílem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, horcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba. Hát ilyen csúnya voltam. Vagy tán még annál is csúnyább. . Ogy szégyenkeztem emiatt, ahogy meg senki Rácpócegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre? Két zenész lakott a szomszédomban Rácpócegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi fudott furulyázni, Pácegresi nem. Rácegresí azt mondta nekem; — Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle. De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkod- tóm, kardoskodtam, epéskedtem. Páeegresí meg azt mondta; — Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Tégel elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd. — De amikor olyan szépe« éneke! — mondtam neki. Pácegresi legyintett. — Alnok ének az - mondta. — így csalja tőrbe az áldozatait Ez «9 hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtcn Kutarbanl király fazsindelyes palotája, s a palota mögötj meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem, őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj) — gondoltam magamban I Elhatároztam, hogy megölöm. — Ez az egyetlen lehetőség — belesett Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, á furulyája is tömör arany volt, lyuk se vo’t rajta. ‘— Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellőveL Meg Is erősödtem hamar, s egy éjszo ka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyaval, vassal, vérrel, ven csel lőve!. — Megöflek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között, A talpam alatt rídogóltdk a füvek. Csak mentem: bimm-burnm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdo- gáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm Mit nekem fák! Az ég sóhajtott, a föld nyöszörgött. Csak mentem; zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld! Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfe- jűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme. A kötetet Réfces- László UhisstráittSL Nosza, nekiestem Sutty, levágtam az első fejét — mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Főiébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második tejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz Hlata. Felém nyúlt; meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keménye« ű karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyávei, «ossoi, vérrel, vencsellőveL Lehuűt a harmadik feje he — források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra A negyedik is — aranybaJfonatak Hfe- öentek s tűntek el a fák közt. Az ötödfl: is — fel csilingeltek s efhai- tak szánhúzó lovak téli csengettyűi, A hatodikat nagyon féltette, húzta, év ta, de nem menekült Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békéssé ges harang. Egyre halkabban, egyre hat- ka bban . .. De'akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A te= jem épp a mellére szorult, hallottam 8 szívdobbanásait. Kopp-kopp — dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem: — Mit vétettem én neked, ember fial — Megölhetsz — mondtam neki =• szétroppanthatsz. De akkor Is jól tetten*, amit tettem, mert Ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a leg csúnyább amise# a földön. Fölpillantottam, megláttam a asmwét Fényiét» 0 szeme, mint á szép távoli estekig. Megláttam az orcát Tavak jóságé*- tükre, fold barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége — 1%«« volt az arca. — Te botorad, te botorad — —áradta bed «esem. Megcsókolt jobbnál, tesgcsóbs& beérői, »egei rág at ott Ez nem öl meg srgsvK, se «ew «atos psokt el engem, ez nem bánt engem, es szeret engem, is már rfrtasa hs; ta árietem, Ihat fejét levágtam I Elengedett Ä szeme tükrében megiak- taMi magam. A lábam egyenes volt m hasam sima, a feje*» hosszúkás, nem •oltom se borrázsa, se lapátfülű, se ^úfc- meffiú, m teonatasziajé. Térdre estem előtt»: — Nem érdemiem éra set — Morarteteur neki —, változtass vtasas rúttá. Hissen ha# fejed levágtam. Jaj, csak «tesaoragostt- hataámJ Rázta e tetet, ham eseti tette«, tttetotygett Ekkor kell SS e sáp, ia sütött Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündéré akartam megölni, a világ legjáságosab!» túndét-ét Balga ésszel hat fejét levág- tan* Ml tesz, hö se «sz egy teje te elvész? — Engedd meg, hogy a testőröd legyei, engedd meg, hogy őrizzelek » mondtam neld. Bólintott Soha többé mtm mentei» stssaa feáepácegresm, ott maradtam a tündért vigyázni. Őrzöm őt ma is. lándzsával, karddal, baloskávai, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, sencseilóvel. Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá. Nem engedhetem bántani. Mert egy bolond levágta hat tejét csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hót mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szc b -- lyával, vassal, vérrel, sencseilóvel, é* szeretettek Bárány felhő-bodorító Ki ne szeretne olyan tízemeletes házat építeni, amely csu pa ötödik emeletből áll? Különösen, ha az emeletek beszélni i<i tudnak, s mind elűznek, csak az ötödik szólít tisztességesen neveden: Odönke, ölellek ... S ki ne gondolná el néha, hogy a szeretet bizony ölni is tud, miként ezt tette a Rettenetes Ha romkerekű Pakuk madárral is? És ki ne találkozott volna a jó vátehetetlenseg szomorúságával, úgy, ahogy a molnár fia, aki mind elszórta a búzáját, s ezért a három"piros begyű kismadár holtan hullott le az ág ról? Lázár Ervin meséinek alakjai ismerős alakok, ismerősek az emberek világából, sőt, a felnőttek világából. A Hétfejű Tündér olyan mesék gyűjteménye, amelyet csak olyan felnőtt tud mesélni, aki bő tapasztala tokát gyűjtött a felnőttek között, de szíve mélyén mindvégig gyerek maradt. Közhely ez persze, s mint ilyet, gyakran alkalmazzák, olyankor is, amikor nem igaz. Ezúttal nagyon igaz, mert a gyermek-lét legfontosabb elemei, a játékos kedv, a szeretet és az igazság hite egyesülnek ezekben 0 mesékbe«. A Mit ugrálsz, Hideg? szinte az igazsagtevés népmeséi boldogságával kíséri végig a nagyhangú Hideget a hűtőszekrénytől a konyha kövéig, ahol ájulton esik össze, s a fenyegetettek segítségével tud csak visszajutni a Szonotovbá. A játékosság olyan témákót is mesévé avat, amelyekről másnak semmi se jutna az eszébe: a lyuk és a zokni vitájában mindketten veszítenek, hiszen „ha zokni nincs, nincs lyuk se”, azaz ha a lyuk fölfalja a zoknit, megszűnnek mind a ketten ... A kék és a sárga festékpötty pedig addig-oddig vetélkedik a „szebb szín” címért, amig elhangzik a végszó: „milyen szép zöld pötty!" A szeretet mindent átlényegítő ereje pedig olyan nagy, hogy még az arcon éktelenkedő szépiákhoz is lehet ragaszkodni, még azokat is lehet szeretni — még azok is szenvednek a szeretet hiányától, miként az a Marci gyerek 76 szökevény szeplőjéről szóló meséből kiderül. Igen, a legfontosabb ezekben a mesékben a szeretet, annak játékos és szemérmes, álcázott és nyílt hirdetése. A Mese Julinak mulatságos cserkesze („ez arrow gesztenye, a szemem mcmdola“) te csak «iccéi és viccel, versel és mondóká- ztk, hogy ó végén, mosolyogva (és fénylő gesztenyéivel) az ablakon ót elvigye magával a beteg kislány lázrózsáit. És a hazudós Egér? Aki a csillagokban lakott és nagyotmondásóról ismerték őt az Erdei Kocsmában, vajon észveszejtő nagyképűségével mi egyebet csinál, mint másolton segít? Hogy Dömdödömről, erről a furcsa, butácska, szelíd erdei lényről már ne is beszéljünk. Hisz ő nyerte meg a költészeti versenyt! Pedig a versenyre benevezett Bruckner Szigfrid is, régi-régi ismerősünk, a kiérdemesült oroszlán, könnyedén átlépve egy másik mesekönyvból ide, Mikkamakka, Maminti, a lépkedő fenyőfa, a folyton ok- vetetlenkedő Vacskamati és a többiek közé. Benevezett, be bizony, s nem is kisebb költeménnyel, mint az Anyám tyúkjával, amit aztán — a költemény eredetiségét kétségbe vonók szemrehányásainak hatására — könnyedén átváltoztatott Apám tyúkjára ... Hogy miért nyerte Dömdödöm a költészeti versenyt? Mert ő csak annyit dongott el, hogy dömdö- döee* dömdödöm, dömd Ödön* da-dömdödőn*, de az. annyi« jelentett, hogy mindenkit nagyon szeret Hát így. De ebben a szeretettel Is tréfával melegszlnűre festett mesevilágban annyi mindennek helye van! Még egy krimit is végig izgulhatunk. Hadd ejtsek pár szót a „bárónyfelhő-bodo- ritórő!” egyik kedvencemről, aki másodmagával összeütközésbe került o Négyszögletű Kerek Erdő rendfenntartó közegeivel. A két őrmester (az egyik oL c másik fő) nyomban intézkedik, mihelyt feltűnik 0 két csavqrgőkülsejü. Mozgósítják gépkocsijukat. Vadkan Valde- mqrt és szirénájukat, a Szürkevarjút. Letartóztatják a két cso- vargókülsejűt. Mert nem dolgoznak. Nem-e? Mikkamakka fölmutat az égre, ahol szép bőd r os bárányfelhők úsznak, Mitől bőd rosa k? — „Hát mert kíbodoríteittom Őket - csapott a mellére Mikkamakka. — Mivelhogy én vagyok a bárányfelhő-bodorító. — Ó — mondták mindannyian — gyönyörűséges I” S most mondjuk meg őszintén: valóban, hát nem gyönyörűséges? Hadarna Erzsébsí
