Dunántúli Napló, 1973. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-11 / 35. szám
Triseher Ferenc rajza ARATÓ KAROLY: A piacon Zsibongó piac, zajos gyülekező, nyüzsgés, hadarás, fejbúbig érő lárma, tolongok, árusok, elveszetten sirdogálo gyerek, nem az enyém, nem az enyém, halbüzös kofák rivallnak feltartott mérlegekkel, igazság rokolyás papnői, gyerünk tovább, gutaütéses arc a bódék felett, ne - !.it, vigyorog, elálló fülein cseresznyedisx, jc a korhelyek, jönnek imbolyogva, aku. a szentek, ajkukon a szesz kék lángja lobog, jönnek hajnali gyülekezőre, mögöttük vánszorgó rajokban megtépett családok féltérdre bukva, szaggatottan, jajongó menetük lassan ideér, közeleg, itt van a megroppant serege lángoló hajú asszonyok, fejük felől elszáll a ház, okol, micsoda röpülés, meteorcsóvás pénzkőtegek, bomlotton százasok hullanak a magasból, tízesek, százasok, karok emelkednek, kapnak atának, rajta, vigye, adok-veszek, — ' ócskások ugatnak, ugatnak, hamiskártyások, becsapottak, itt vannak a szekerek megrakva jegyásíg, pántlika-utak, melyeken végigdöcögtek, a messzeség azúr várai, lombpaloták, a megtermékenyített föld sajgása, gyönyöre, gyümölcsök, ó, összekuszáltan, gomolyaghan autósztrádák, csápoió reflektorok, itt van az éjszakában tévelygők elszórt hada, O* álmukban kitakarózók felülről szitáló aranyesőberv turisták, katedrálisok, e zene habtornyai, dzsessz-bandól brummogó dallamai, hasbeszélők, akrobaták, zuhanó testek parádéja, blúzokon fityegő bronzérmék, a kedves elsárgult fotója, csecsebecsék, összekaszabolt arcok, beszédek, taps a díszteremben, kiáltás, visszhang, örökös kérdőjelek: honnan jöttünk, hová megyünk? tóparton lányok tűnnek el, forog az óriás kerék, küllője életem, életed, életünk, özönlenek a vásárlók, csereberélők, itt vannak rengeteg sorokban a saláták kondor fejei, rücskös uborkák, * felcsapó füstben réztorkú kikiáltók, eleven áram, felbolydult piac, porban, zsivajban, hangszórók bömbőlésén át A Tábornok délelőtt KI tizenkettő felé nyitott be az ivóba - s láthatóan máris részeg volt Megállt az ajtóban, hátralökte kivörösödött homlokán a kalapot, s aztán néhány fintor után elordította magát: — Alarm I Az ivó tulajdonképpen üres wort, hisz az Államtitkáron és a postáson kívül senki sem tartózkodott a helyiségben, ők pedig tudták, hogy ez oz ordítozás az égvilágon semmit sem jelent, így aztán csak akkora hatása volt e katonás felszólításnak, mint amikor mondjuk pattan egyet a tűzre dobott fahasáb. Egyik szemük a sakktáblán maradt, míg a másikkal egy pillantást vetettek az ajtóra: megjött a Tábornok, ez volt az arcukon is, részeg, tehát minden rendben ,.. A Szépasszony se hagyta abba a pult mögött a poharak törölgetését. — Itt a söre, Tábornok — mondta, s egy gazdátlan korsót kissé meglökött azzal a kezével, melyben a törölőru- hát tartotta. Odakint köd szitált, a Tábornokkal együtt betolakodott ennek a semmilyen télnek minden un- doksága, s ez felidegesítette az Államtitkárt. — Nem tudja becsukni az ajtót — mondta dühösen, s ádámcsutkája alatt remegni kezdett a pettyes csokornyakkendő. — Teleissza magát, s aztán garázdálkodik... A Tábornok kezében megállt a *ö- rőskorsó, fejét az Államtitká- felé kapta: egy pillanat műve, s hozzávóg valamit, gondolta a postás, az Államtitkár azonban csak mosolygott, s azt mondta: — Az Ilyen embereknek telement a gatyájuk, ha megláttak engem, s ha szóltam hozzájuk, évekig emlegették ... Csend lett, a Széposszony letette « poharat — Maga tényleg államtitkár volt, . Lampert? — A Heinemann-féle szállodában külön asztalom volt s éjjel-nappal várt rám egy szoba ... A postás arrébb tolta a sakktáblát s sapkája után nyúlt — Még vissza van a Hegyalja Jtoa, meg az egész Gyár-köz.., Az Államtitkár elbizonytalanodott hol a Szépasszonyra ugrott a tekintete, hol a postásra. — Havi nyolcszáz pengő free« volt. asszonyom... — De az is lehet hogy nyolcvan« — mondta a Tábornok, s láthatóan nagyon elégedett volt a helyzettel. - Az ilyen emberek, fia bejöttek a hadseregbe, csak makogtak előttem, s még a klozet ajtaját is kinyitották... — Tudja mi volt maga, Lampert? Jáf- latkezelő, egy senki a városházán, egy könyökvédős tintanyaló, egy csúszómászó, egy irodakukac, egy... Elakadt, valamit rettenetesen sértőt akart mondani, de ekkor megszólalt bennem a kisördög, s nem tudtam magamnak parancsolni — Tábornoki Felém kapta a fejét - Mit akar? — Hozzam! Halk, de vertaziToan kihívó #otf « parancs, szinte éreztem, hogy lobban fel a kis bajszos öreg testében a Vér. Valami durvát akart mondani, hogy miért szólok bele a dolgukba, d® aszott, alkohol-áztatta testében még élt igazi énje, s most — mintegy varázsszóra —. úrrá lettek rajta a tudata legmélyére szorult valamikori reflexei. Nyaka megmerevedett, előreesett, vállai hátrafeszültek, de egyelőre nem mozdult, mint aki nem hisz egészen a fülének, s még egyszer hallani akarja a titokzatos varázsszót. — Jöjjön ide. Tábornok — mondta» ugyanolyan halkan és keményen, mint az előbb, s közben ösztönösen begomboltam nyitott ingnyakamat — Parancsára — mondta, szinte suttogva, s úgy állt előttem, jobb ke/éBÉKÉS SÁNDOR: Egy ködös délelőtt vei melle előtt tartva a sáros kriglit, mint egy szobor. Szeme a szemembe mélyedt ajka remegett, mint amikor a béka kígyót lát, s tudja, hogy bármit is kívánjon tőle a kígyó, neki teljesítenie kell. Tetőtól-talpig végigmértem. Kopott kalapja a fejebúbján, molyrágta bőrkabátja nyitva, seszínű zakóján egyetlen gomb se. — Miért hagyja el magát ennyire? — kérdeztem, de még a kérdés végére sem értem, máris végig be volt gom bolva a kabát. — így már más — mondtam —, foglaljon helyet, A Tábornok összeütötte a bofeó** jót ügyet se vetve ró, hogy a melle előtt tartott krigliből kabátjára loccsan a sör. A szomszédos asztal egyik széke után kapott, de én a szememmel intettem neki, hogy állj, ide mellém. Úgy ült, mint egy derékszögű vonalzó. — Melyik alakulat? — Legutóbb a IX. hadtest, 8. hadosztály, 13. ezred. — Voronyezsnél isi — A legmelegebb helye«. Intettem o Szépasszonynak, hogy még egy korsó sört a Tábornoknak. Az Államtitkár, aki eddig mereven, lélegzetvisszafojtva figyelt, felugrott, átvonult az asztalomhoz, s miközben szertartásosan meghajolt, azt mondta : ez egy alkolholista senki, sose voft tá bonok, de még őrmester se, úgy rúgták ki, mint zupán szakaszvezetőt... Mosolygott, nyújtotta a kezét, s mindjárt le is ült mellém. Mit tehettem, intettem hát o Szépasszonynak, hogy még egy sört, oz Államtitkár azonban ellenállhatatlan mosollyal közbeszólt: két decit tisztán, ha szabad kémem ... Hárman ültünk tehát, o Tábornak, oki a hőn óhajtott őrmesteri csillagig se jutott el, az Államtitkár, aki marhaleveleket állított ki három évtizeden át s én, akiről a legjobb akarója is csak azt mondhatja: szépreményű fiatalember, hogy aztán mindjárt azt is bozzótegye: de.., A Szépasszony dús keblet*«! fölén! hajolt platinaszőke haja megérintette az arcom. — Igyon velünk yafamft asszonyom, — Ö, köszönöm, — mondta, s vissza- libegett a pult mögé. — Egy cseresznyét — ha szabad ... Komótosan Ittunk egyet s aztán azt mondtam a még mindig mosolygó Államtitkárnak: » Én ismerem e Tábornokot a legjobb altiszt volt az egész regiment ben .... — Már megbocsásson, de maga te- ión még harming sincs.. * — Azért ismerhetem. A nagybátyám « keze alatt szolgált A Tábornok elsápadt aztán tör öntötte el az arcát valamit mondani akart én azonban elébevágtam. — Szigorú volt de igazságos. AM a* őrmester úr kézé alatt szolgált ez ember lett — mondtam. — És persze katonának se volt akármilyen — folytattam, most mái belemelegedve. — Egyszer egymaga tartott egy állást két napon qk... A Szépasszony megfeledkezett: a ti «omkodásról, egyetlen hajtásra lehajtotta a pálinkát amibe az előbb csak belenyalt s odajött hozzánk. At Államtitkár megzavarodott tekintettel nézett. Hol rám vetette tekintetét hol a Tábornokra, aztán meg a kezében szorongatott bgrospoharat nézte. A Tábornok eközben különös változáson ment át Arca kisimult, szemében furcsa, elszánt fények gyúltgk.- Az ezredes úr, mindig értem üzent, ha valahol nagy baj volt... — Egy pillanatra elhallgatott, talán egy kicsit önmaga is meglepődött ettől a kijelentéstől, de én. komoly arccal figyeltem, s az Államtitkár se mondott ellent. — Amikor megkaptam 0 kisezüstöt, koccintott velem ... Akart még valamit mondani, és láthatóan nem jutott ennél nagyobb dolog az eszébe, ezért hirtelen elhatározással azt mondta: mindenkinek, amit ivott, ma mindent én fizetek .. .1 A Széposszony futott, s rendns elánkrakta a poharakat Az Államtitkár megkövült arccal nézte gyöngyöző oldalú poharát, s mint amikor egy felfújható gurriijátékból kihúzzák a dugót egyre kisebb lett A Tábornok régen volt dolgairól mesélt « Szépasszony minden második szavára kacagott mint egy gerle, én erősítő- leg bólogattam, csak ő volt kívül ezen a boldog körön. Ivott, a bornak azonban nem volt íré. Ahogy nőtt a Tábornok jókedve és önbizalma, úgy lett ő egyre jelentéktelenebb és szánalmasabb: egy kis kopott nevetségesen pedáns senki volt — ebben « percben legalábbis ezt érezte. Cse- komyakkeodője, melyre máskor oly büszke volt s amely eddig mindig magasan kiemelte a hegyaljai kocsma vendégei közül, most ügy húzta « nyakát mint a kölönc. Köhögési *e= ham jött rá, de köhögni se mert A Tábornok már 0 terem köze ” pén ÓIK, úgy mutatta, hogyan szalutáltak előtte a legények, aztán a jobbraátot meg o bolraátot magyarázta, s ekkor én egy hirtelen jött érzésnek engedve azt mondtam. —• Cfc» bennfentes embernek látszik) bátyám, megkérdezem hát: nincs vetetlenül ismerőse a lakáshivatafbanV Az Államtitkár felkapta a fejét rámmeredt máz-már azt hittem: rámszól, ejnye, ez mór igazán nem szép öntől, fiatalember, de aztán egészen más történt Kiegyenesedett 0 tóikén, arca szín* kapott, s o csokoinyakkendó vissza nyerte régi méltóságát Köhintett, aztán cigarettára gyújtott s miközben megkínált a felébe vágott szimfónia tal azt mondta: A lakás nehéz ügy, de nem reménytelen ... —- Nekem egy kis társbérlet is sokat jelentene — mondtam, s megint intettem a Szépasszonynak, hogy hozzon egy rundot A Tábornok visszaült a helyére, s látható csodálkozássál figyelte, mennyi tisztelet van a Hongomban, amikor az Államtitkár tál beszélek, s mennyi figyelem és várakozás a tekintetemben, miközben hallgatom őt Először láthatóan semmit sem értett, de aztán az ő arcára Is kiült valamiféle tisztelet Időnként bólintott, sőt néhányszor bele is szólt — bízza ezt csak Lampert úrra, — mondván, s aztán olyan elégedetten nézett, mint aki maga is közben járt orrnak érdekében, hogy a nagyhatalmú államtitkár, s a szimpatikus fia- talember végre találkozhassanak egymással. Mór jól bennjárturrk a délutánban, amikor felálltam. Az Államtitkár és a Tábornok az ajtóig kísért A Tábornok biztatott, hogy máskor is jöjjek csak be, az Államtitkár pedig bátorított, elvégre én még fiatal vagyok, s az ügyem nem reménytelen . ,. Kónya Jóisefz A remete Brúnó hazafelé csörtetett a tér etn- bér-dkadályai között. Minduntalan nekiütközött valaki, egy izzadó hájtömeg lemgrházta, a főnök valahogy ferdén nézett rá, a boltos rohadt paprikát adott, a busz az orra elől meét el, szőke kedvese ma megint letagadta magát... A gyomrában kemény csomót érzett és amikor a tér közepére ért, valami istentelen gondolat mozdult meg ben n®, Oda fel balra állítaná a géppuskát, Mögéhasalna, és pák .. .pák ... pák - pák.. Brúnónak már nagyon elege volt emberekből Az emberek ostobák. törtetők, gonoszok és embertelenek. Nem érdemlik meg, hogy emberek között éljenek. A maga részéről végzett velük és átkos civilizációjukkal. Elhatározta, hogy remete lesz. Ifjúkori olvasmányaiból annyira em (ékezett, hogy a remete nagyszakállú. igen bölcs ember, akinek olykor-olykor ételt visznek a jóasszonyók. Nem volt egészen bizonyos benne, hogy a remetékkel együtt nem haltak-e ki a jóasszonvok is, így a biztonság ked véért vett néhány rúd pikszolámit, konzerveket. És tíz üveg sóletbabot, mert azt nagyon szerette: összevásárolt ásót, fűrészt, baltát, pokrócot, meleg holmikat bőröndbe pakolta és elindult a remeteség felé. A sarokig bírta.- Taxi! Taxi!- Hová szabad?- A hegyre. Remete leszek. — Igen kérem, fgy vem esz. Majd 1 fessék szólni, ha megállunk.... Mélyen bevonszolta magát, az erdő be, gondosan kerülve a turista utaltat, és egy alkalmas bozótosba nekilátott a munkának. Elég silányra sikerűit a kunyhó, de készen volt, és Brúnó soha nem érzett boldogsággal adta át magát a természetnek. Kigpít töprengett ki is volt az a francia, aki mór néhány évszázada javasolta ezt a gyógymódot, de álomba csalta a fáradtság, s képze,létében mór ősz sza- kállú remete volt, forrásvizén és a természet adományain élő bölcs ember akihez vasárnapónként iskolás csoportokat vezetnek csinos tanítóné- nilf. „Nézzétek gyerekek. 6 a remete bácsi . ” Idáig jtuott. amikor a meztelen talpába rúgott valaki. — Hát maga mit csinál itt? — Én kérem, — mondta Brúnó, — remete vagyok. Az erdész kicsit előbbre billentette a puskáját. — Kicsoda? — Remete vagyok. — Az engem nem érdekel. Kivagdosta ezeket a zsenge fákat, föltúrta a földet és zavarja a vadakat Ez büntetendő. — Én kérem..,, — Magának semmi köze az erdőhöz. Maga lehet remete a saját lakásában, de nem az erdőgazdaság területén. Takarodjon, ifiért baj lesz! Brúnó megszeppent egy kicsit, de aráikor qz erdész léptei elhaltak, megint hallotta a madarakat, az ő igaz barátait, akik édes dalukkal megnyugtatják háborgó lelkét Barangolt egyet a környéken, patakvizet ivott, csak úgy, a tenyeréből. Öles csokrot kötött az élénkszínű virágókból, amelyek mellett nincs ott a tábla, hogy „6 Ft dárabja”. Vadul vála- szolgatott a kakukknak, hangja az édesanyja konyhájában függő árára emlékeztette, aztán rájött, hogy fütyülni is tud és boldog volt határtalanul boldog. Az ösvényen szembe jött valaki. — Jónapot kívánok, — emelte sapkájához a kezét a jövevény, — kérem a személyi igazolványát! — Jóna ... a kunyhóban hagytam. — öreg hiba! A személyi igazolványt mindig magunkkal kell hordán!. Amint azt bizonyára maga is tudja. A rendőr lapozgatta e könyvecskét közben hol Brúnóra, hol a kunyhóra pillantott. — Maga tehát gépkönyveié — Én kérem - mondta Brúnó, — remete vagyok. — Gépkönyvelő, — olvasta a rendőr nyomatékosan, — és a Klauzál utca háromban lakik. — Itt lakom. — mondta Brurtő dacosan. — Ez a Klauzál Utca három? — Nem kérem, de ..-r Nahát! Akkor itt valami nem stimmel,-*■ Ugyanis, amikor tegnap mentem hazafelé... — Ezt majd szépen elmondja ádabent. Visszajövünk és a gunyhóbari is körülnézünk kicsit. Addig hé távozzon el innen! Valahól a közelben út tehetett, mert Brúnó hallotta a rendőr mótár- jártak egyre vékonyodó hangját. Most már komolyan aggódni kezdett és bosszús töprengés után úgy határozott, hogy holnap még beljebb költözik az erdőbe. Baj nem lehet, 6 0 légynek sem árt, ő csak az emberektől csömörlött meg. Amikor rdjtakap- ta magát, hogy jóideje töpreng, nagyon megörült; igen, már kezd igaz! resseíévé válni, Kézbekapott fé! réd
